Irodalomértésünk régi óhaja, hogy az egyes szakkönyvek fogadtatása során felmerülő kételyek, ellenérvek lehetőleg ne rekedjenek meg a költői kérdés szintjén; vagyis a kri-tikus fölvetései – bíráló és szakszerző magánügyéből – lépjenek elő szakmai közügy-gyé; kezdődjék alternatív párbeszéd, melynek nyomán termékeny diskurzus alakulhat ki. E mind aktuálisabb követelmény jegyében írom az alábbi rövid választ Angyalosi Gergely megtisztelő, s Csalog Zsolt-könyvemet – súlyát meghaladó alapossággal és el-ismeréssel – értékelő írására (Irodalomtörténeti Közlemények, 122 [2018]: 252–257). Nem a magam, vagy az általam fogalmazott gyarló (és amint a példa mutatja, nem egyszer homályos, kétértelmű) mondatok védelmében, hanem álláspontom – az irodalomelmé-lettel, a Csalog–Csurka-viszonnyal s a Tar Sándor-jelenséggel kapcsolatos elképzelése-im, kutatási eredményeim – tisztázása céljából.
„fasisztoid okoskodás”
Az egyik fontos terminus, amelyet bírálóm kiemel: az irodalomértés kapcsán használt fasisztoid kifejezés. Természetesen nem politikai-ideológiai meghatározásról van szó (bár kétségkívül vannak hasonlóságok a politikai és az irodalmi élet rendszerei között). Azt jelenti: ideológiaként fellépő, preskriptív, parancsoló, önmagát az igazság letéteményesé-nek tekintő. Mire is gondolok pontosan? A 20. század irodalmi életébe frissen bekerülő, publikálni kezdő tollforgatók többsége (egy-egy kivételtől eltekintve) nem szabályos ma-gyar szakos filoszként lépett a professzionális írók közé. Így természetszerű, hogy e pusz-tai zsellérből, alkalmi munkásból, jogászból, fogorvosból, hírlapíróból, egyetemet járt, de diplomát sosem szerzett nyelvszakosból lett írók – alkatukhoz, választott tárgyukhoz és tehetségükhöz mérten – minden esetben új és egyéni irodalomfogalmat dolgoztak ki, az esztétikai minőség új kategóriáját alkották meg, függetlenül a fölöttük elhelyezkedő történeti-kritikai intézményrendszer szempontjaitól. Az irodalmi (akárcsak a politikai) élet – alulról nyitott, felülről ugyanakkor meglepően jól szabályozott, törvények közé szo-rított struktúra. Író (akárcsak politikus) elvileg bárkiből lehet – régészből (Csalog Zsolt) csakúgy, mint műszerészből (Csörsz István, Tar Sándor) vagy matematikusból (Esterházy Péter). Míg azonban az aktuálkritika és az irodalomtörténet-írás alkotta szabályok, tör-vények és ítéletek korhoz kötöttek, az igazi, hiteles műalkotás kortalan, s a tudományos paradigmaváltások mentén előbb-utóbb szerephez jut az újabb szabályok, törvények és ítéletek artikulálásában, a művészet fogalmának s a befogadás változó játékszabályainak
újraalkotásában, a kánon alakításában. Így hat lassanként, búvópatakszerűen az alulról érkezők teljesítménye mindig egyúttal a fent lévők szemléletére (is).
Önkritikusan nézve: Csalog-könyvem se jobb, se rosszabb bármely (magát tu do-mányosnak tekintő) irodalomértelmezői kísérletnél, hiszen – bár alkalmaz írói (tehát alulról jövő) érveket, él az esztétikai hatásteremtés eszközeivel – az egyetemi-akadémiai regisztert megtestesítő egykori doktori értekezés (éppen erre játszik rá a többes szám első személy már-már komikus alkalmazása!) fasisztoid módon érvel-agitál-perlekedik (felülről!) a még alant lévő, az emelkedés, a törvényalkotás előszobájában járó életmű létjogáért. Pontosan azért döntöttem e sajátos dobozmonográfia-forma mellett, hogy ne csupán ez a harcias, s az életmű emelkedésével arányosan lankadó érvényű szólam ma-radjon fenn kutatásaim eredményeként. Hogy legalább egy olvasmányos életrajz, egy hasznos kutatási segédlet és néhány őszinte szó jusson-maradjon a mindenkori kortárs olvasónak, s az érdeklődő bölcsészhallgatónak is.
„Tar Sándor klausztrofób novellaontológiája”
A másik fontos fogalom: a péterség. A sarokba szorított egzisztencia szűkölése. Az el nem ismert, a fel nem ismert tehetség külső megfélemlítésből eredő pétersége. Öncsalása.
Hűtlensége másokhoz, de kivált önmagához – hiszen Tar esetében éppen az önmagaság stabilitása forog veszélyben. S akinek olyan tisztázatlan a helyzete, mint Tar Sándoré volt, akinek saját létével szemben elfoglalt pozíciója olyan gyenge lábakon áll, mint az övé állt, azt bizony minden ideológiai-politikai (sőt talán minden emberi) közösség a maga céljaira használja fel. Ezen a ponton pedig valóban elmosódnak az érték- és érdek-különbségek. Egészen lényegtelen, hogy a Demokratikus Ellenzékről vagy a Belügyről van szó – mert voltaképpen nem is a „felhasználó”-ban, sokkal inkább a „felhasznált”-ban rejlik a jelenség kulcsa: a kelepcébe sétált személyiség önként válik kiszolgálóvá, amennyiben képtelen ellenállni szerepének, melyre diszpozíciója predesztinálja.
Iskolapéldája ennek a Tar–Csalog-viszony, melyet könyvem Egy „lelkiismerettel megvert írástudó” című fejezetében ismertetek. Egyszerre szolgálni két úrnak: elárulni és megmenteni, gyalázni és megdicsőíteni újra és újra az atyai barátot. Tar kései korszakában a személyiség ráadásul már a végső stádiumban van: gyógyulásra, mene-külésre, a pszichikai Én integrációjára (akárcsak Hajnóczynál) nincs többé esély. Ab-szolút egyéni és önkényes – a két életút és életmű ismeretében kialakult – véleményem, értelmezésem szerint ez a szomorú, Júdás-fázisban megrekedt péterség Tar sajátosan izgalmas, bár (a Csalogéhoz hasonlóan) kissé egyhúrú novellaművészetét is mélyen át-hatja, s a formai zártság, a megfellebbezhetetlen, soha fel nem oldható szorongás nyo-masztó atmoszférát kölcsönöz írásainak (A te országod [1993], Minden messze van [1995], Szürke galamb [1996] stb.). Az életmű tematikus-szemléleti beszűkülése (Az áruló [2003], A térkép szélén [2003], Az alku [2004], Te következel [2008]) számomra elválaszthatatlan e jelenségtől, s így a Tar-sorseseménytől, a félig kibontakozott őstehetség megtöreté-sének és lassú, kiszámított pusztulásának történetétől. Nem kenyerem az alkotás-lé-lektani elemzés, nem is értek hozzá. Csupán a két író közötti szemléleti különbséget
szerettem volna érzékeltetni. Csalog formáinak nyitottságát – már-már parttalanságát, aránytalanságát –, tematikus sokszínűségét, vonzódását a drámai és sikertörténetek iránt, valamint Tar ezzel ellentétes, sötét, helyenként szürrealisztikus perspektíváját, formáinak kiszámított zártságát, a tényt, hogy már A mi utcánk (1995), sőt A 6714-es személy (1981) elbeszélője kegyetlen tisztánlátással és metsző iróniával közelít tárgyá-hoz – szemben idősebb pályatársával, akinek (ugyancsak személyiségéből következő) világlátása és irodalomszemlélete olykor már a giccs felé közelíti egyes szövegeit…
A Csalog–Csurka–Lengyel-vonal
Végezetül a legfontosabbról. Amikor Csalog-könyvem kiadója, Láng József elolvasta Lengyel Péter fülszövegtervét, elszörnyülködve hívott fel. „Minek egy ajánlóba ez a vitázó mondat a Csalog–Csurka-levélváltás kapcsán?” Péter ugyanis, párszáz leütéses offrant-jában külön bekezdést szentelvén a kérdésnek, leszögezte: „Világlátásom a szer-zőétől eltérő. Azt a következtetését például, mely Zsoltot a szélsőjobboldalivá torzult egykori írónak szinte ikertestvéreként mutatja be, tiszta lelkiismerettel nem hagyhatom szó nélkül. Nem úgy van.” Én persze még véletlenül sem szuggeráltam testvéri viszonyt a két író között; épp ellenkezőleg: arra próbáltam felhívni a figyelmet a Csurka-temetés kapcsán, hogy a két életpálya minden tekintetben eltérő kifutása fényében alig hinnénk, hogy egykor közös volt a cél, közös az ellenség, és baráti-kollegiális a pályatársi viszony.
Mégse húzzuk ki – mondtam Jóskának. Mégpedig azért ne, mert ez a harag, ez az eleven ellenérzés maga is dokumentum: a magyar irodalom kettészakadásának gyászos emlék-műve. S én talán éppen azt szeretem ma is e fülszövegben, ami Láng tanár urat zavarta:
azt a belső küzdelmet, amely a fiatal kolléga iránt érzett baráti szeretet és az elutasított Csoóri Sándor-i népi vonalnak kijáró köteles ellenérzés ütközéséből fakadt. Mert ugyan-akkor (s talán erre kéne a hangsúlyt fektetnünk) Péter azt is leírta könyvem szerzőjéről:
„Nem fogadja el irodalmunk – s vele hazánk – kettévágását.” Ami így is van.
Meglepő vagy sem, a tényen jottányit sem változtat: Csalogot és Csurkát – akár-csak Csurkát és Réz Pált (lásd a Bokáig pezsgőben című kötet vonatkozó lapjait) – az 1970–1980-as években még baráti kapcsolat és kölcsönös kollegialitás fűzte egymáshoz.
Túl a könyvem 86. oldalán közölt példányküldési terven, mely Csurka nevét az első tíz között említi (közvetlenül Lengyel Péteré, Hajnóczy Péteré, Mátis Líviáé, Bence Györgyé, Dalos Györgyé és Csoóri Sándoré után), A tengert akartam látni kézirata kapcsán született levél – szerény véleményem szerint – elégséges bizonyítéka ennek az irodalom- és politikatörténeti szempontból egyaránt fontos nexusnak. A kézirat lezárása óta ráadásul újabb bizonyíték került elő. 2017. november 27-én, Bognár Tas ajándékaként került hozzám Csalog Zsolt és Bognár Éva mintegy 150 kötetnyi (az özvegy utolsó lakóhelyén, a Szentendrei-szigeti Surány település Árvácska utcai nyaralójában fennmaradt) könyv- és kézirathagyatéka. A hamarosan közlésre kerülő részletes tétel- és dedikációjegyzékben szerepel többek között Csurka István Dagonyázása is (Bp., Mag-vető, 1985 [Rakéta Regénytár]), címlapján a következő bejegyzéssel: „Csalog Zsoltnak / szeretettel, tisztelettel / Csurka István / 1985. május”.
Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 122(2018)
SZEMLE
Az itt bemutatandó kötet egy három év-tizedes kutatói út újabb állomása. Sándor Klára 1987 óta foglalkozik a székely írás történetével. Első komoly publikációja e tárgyban 1991-ben jelent meg (A Bo
lognai Rovásemlék [Szeged: JATE Magyar Őstörténeti Könyvtár, 1991]), melyben a bolognai egyetemi könyvtár Marsigli-gyűjteményében található székely rovás-emlék részletes filológiai és nyelvtörténe-ti elemzését találjuk. Jelen kötet közvetlen előzménye A székely írás nyomában (Bu-dapest: Typotex Kiadó, 2014) című kötet, melyben a szerző a székely írás korai történetét, lehetséges török kapcsolatait, valamint a 10. századból származó más Kárpát-medencei írásemlékekkel való vi-szonyát tárgyalta. A sorozatnak e recen-zió tárgyát képező utolsó kötete a székely írás 13–17. századi kultúrtörténetét mutat-ja be, két kérdést állítva a középpontba: 1) Hogyan alakult ki a székely írás kultusza Mátyás udvarában? 2) Milyen szerepet játszhattak e kultusz feltámasztásában és a 17. század végéig tartó további hagyo-mányozásában a ferencesek?
Sándor Klára könyvének első fejezete a Nikolsburgi Ábécére vonatkozó legújabb kutatási eredmények összefoglalását tar talmazza. Szerencsés helyzetben va-gyunk, mert 2011-ben Szelp Szabolcsnak köszönhetően előkerült az az ősnyomtat-vány, melyből 1933-ban kimetszették a ro-vásírásos emléket tartalmazó pergament.
Bartholomaeus Anglicus De proprietatibus rerum (Nürnberg: 1483) című ősnyomtat-ványa jelenleg a nürnbergi Germanisches Nationalmusem könyvtárában található.
Sándor Klára bemutatja az ősnyomtat-vány eltűnésének és megtalálásának iz-galmas történetét, majd felvázolja azt a tágabb és szűkebb kontextust, amelyben a Nikosburgi Ábécé keletkezett. A forráskötet megtalálásának legfontosabb eredménye az, hogy sikerült minden kétséget kizáró-an azonosítkizáró-ani a székely ábécé lejegyző-jét, és ezáltal meghatározni azt is, hogy a Nikolsburgi Ábécé csak 1483 után kelet-kezhetett. A lejegyző nem más, mint az ős-nyomtatvány első tulajdonosa, Philipus de Penczicz morva nemes, akiről ugyan nem sok adat maradt fenn, de annyi mégiscsak, hogy meg lehessen állapítani azokat a ma-gyar kapcsolatokat, melyek révén a székely írás Penczicz érdeklődésének homlokteré-be került. Sándor Klára meggyőzően érvel amellett, hogy ezek a magyar kapcsolatok a budai királyi udvar felé mutatnak.
Azt, hogy létezett egy humanista moz-galom a székely rovásírás körül, már töb-ben is felvetették (pl. Róna-Tas András, Horváth Iván). Hogy ennek gyökerei Má-tyás udvarába nyúlnak vissza, azt elsősor-ban Róna-Tas András hangoztatta. Mielőtt azonban eljutnánk Mátyás udvaráig, egy kissé hosszú (húsz oldal) bevezetésen kell átverekednie magát az olvasónak. Ebben a szerző a középkori magyarországi tör-ténetírás főbb kérdéseit tárgyalja időben visszafele haladva: előbb van szó Thuró-czyról, Ransanusról és Bonfiniről, utána a Képes Krónikáról és Anonymusról stb., míg végül eljutunk Kézai Simon króniká-jáig. Kézai szerepeltetése a székely írásról szóló monográfiában teljeséggel érthető és szükséges is, hiszen a Gesta Hungarorum