A név hatalma – a hatalom nevei SZIRMAI ÉVA
2. Az utca másik oldalán
Mindaz, amiről a fentiekben szó volt, a hatalmi szándékok és az általa alkalmazott mnemotechnika működésmódjára utal. Érdemes azonban szemrevételezni a másik oldalt is, tehát azokat a „forradalmi”
lépéseket, amelyeket a civil társadalom tesz meg saját integritásának védelmében. A szobor- és emlékműállításnak van egy párdarabja is, amikor az emlékezeti helyek kijelölése szembemegy a civil, társadalmi akarattal: a forradalmak időszakában a megdöntendő hatalom által preferált monumentumok lerombolása – legyen szó akár a Bastille ostromáról, akár a Sztálin-szobor ledöntéséről 1956-ban Budapesten.
De ennek egészen sajátos példájaként utalhatunk a Svetlana Boym által leírt moszkvai eseményekre is: „1999-ben két városi ünnepnek lehettünk a tanúi: a Város Napja mellett egy új esemény is született, a Nemhivatalos Moszkva. (Ily módon a luzskovi Város Napja a hivatalos ünnep nem vágyott aurájával telítődött.) Az ambiciózus politikai jelölt, Szergej Kirijenko által szponzorált Nemhivatalos Moszkva a luzskovi stílust már nem pártoló művészek, újságírók, zenészek és értelmiségiek széles városi kezdeményezése volt. Bár összefüggéstelen és eklektikus volt, (...) ez a nemhivatalos csoport egy szempontból sikeres volt:
ripityára törte a luzskov-stílusú restauratív nosztalgia és normalizáció illúzióját.” (BOYM 2004) Az említett három példában közös a
„forradalmiság” attitűdje, vagyis a hatalom és a civil társadalom szembekerülésének (emlék)térbeli manifesztációja.
Az 1989/90-es Magyarországon a fentiekhez képest egészen másképpen fejezték ki a múlthoz, a múlt rendszerhez való viszonyt.
Egyrészt, létezett egy viszonylag széleskörű konszenzus a színre lépő ellenzéki pártok között, amely egyértelművé tette a Kádár-korszakhoz való viszonyt („Kádárnak mennie kell!”), másrészt az időközben jelentős reformokat végrehajtó, fiatalodó, pragmatikus (emlékezet)-politikát folytató MSZ(M)P is egyre inkább a megegyezésre törekedett.
Ennek példája volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének koreográfiája, az emlékezés helyeinek létrehozása – az előző korszakok hagyományainak felülírása a helyek újrafogalmazásával (Hősök tere, Felvonulási tér, 301-es parcella). De itt még a szobordöntés sem a hatalmi emlékezettel szemben megfogalmazódó forradalmi gesztus volt: az ország „lenintelenítése” nélkülözte a műalkotás jelleg megszüntetésének drasztikus megoldásait. A Szoborpark típusú emlékhelyek lehetőséget
biztosítottak a múlttal való szembenézésre, a térplasztikák művészi értékének (ha volt nekik) megőrzésére; még akkor is, ha hordoztak némi groteszk, de leginkább ironikus jelleget, hiszen az eredeti közegükből kiszakított, új kontextusba kerülő alkotások már egészen másra emlékeztettek, eredeti jelentésüktől elszakadva a rendszerváltás emlékműveivé váltak.
Sajátos módon azonban a közterületek elnevezésének változásai 1990-től kezdve neuralgikus kérdésként fogalmazódtak meg néhány önkormányzat esetében. A legkorábbi, akkor provokatívnak tűnő, ma a rendszerváltás egyik kitüntetett pillanatának számító civil akció Krassó György nevéhez fűződik, aki sajátos performansz keretében üzent hadat a Münnich Ferenc (1886–1967), a Magyar Népköztársaság minisztertanácsa elnöke emlékének. Krassó az 56-os forradalmat követő megtorlás egyik közreműködőjének szimbolikus megszün-tetésével (azzal, hogy ledönti a szobrát és elveszi a róla elnevezett utca nevét) akart igazságot szolgáltatni a forradalmároknak. Mindez 1989-ben még nem volt ennyire egyértelmű, ezért többször is összecsapott az utcanévtábla ügyében a Magyar Október Párt és a helyi önkormányzat (akkor még tanács). Végül a Münnich Ferenc utca visszakapta eredeti (Nádor) nevét.
1. kép: Krassó György 1989. július 14.
(Fotó: Pataky Zsolt, HVG)
Szülővárosomban, Keszthelyen az 1990 novemberében megvá-lasztott önkormányzat egyik első feladatának tekintette az utcanevek megváltoztatását. Már decemberben a testület elé került az előterjesztés, amely igyekezett a nyilvánvalóan politikai tartalmú közterület-elnevezéseket a város lakóinak legteljesebb megelégedésére a korábbról már ismert, a természetes névadás időszakában keletkezett nevekre változtatni. Így lett (újra) a Felszabadulás útja Tapolcai út, a Münnich Ferenc Meggyfa utca, a Vörös Hadsereg útja Szalasztó, a Szabad nép pedig Városház utca. A November 7. utca Lóczy Lajos nevét kapta, aki azon kívül, hogy a Balaton környékének legteljesebb földtani térképét elkészítette és elkötelezett híve volt a tónak, Keszthelyhez semmilyen módon nem kötődött. Úgy tűnik, az ott lakóknak kényelmetlenné vált a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emléke. Ezzel szemben a viszonylag új építésű, emberléptékű, akkor még kertvárosinak számító negyedben a lakók aláírásgyűjtésbe és tiltakozó akciókba kezdtek, amikor a 70-es évek elején kiépült Gagarin utca nevét meg akarták változatni. Laky Demeter (1818–1902), a csornai premontrei rend perjelje ugyan Keszthely szülötte, de a városlakók számára idegenül hangzott a neve, és míg november 7-e esetében érzékelhető volt az új korral való összeegyeztethetetlensége, Gagarin az itt lakók számára teljesen comme il faut volt. Az azonban, hogy a másodikként felmerült Nagy Imre utca miért nem elégítette ki a Gagarin utca lakóinak elvárásait, már sokkal általánosabb jelenségre utal: 1990-ben a 34 éve tartó kollektív amnéziát nagyon nehezen lehetett legyűrni. Bár az 1989-es újratemetés elindította 1956 hagyományának átértékelését, már a következő évben nyilván-valóan kirajzolódtak azok a törésvonalak, amelyek a magyar közélet végletes megosztottságát jelezték. Ellentétben tehát sok más magyar településsel, Keszthelyen nem elsősorban az utcanévváltozással együttjáró anyagi következmények késztették a lakókat arra, hogy kiálljanak az elnevezés mellett. Megítélésem szerint ez a gesztus sokkal inkább azt az elégedetlenséget jelezte, amely az új országgyűlésben és az új önkormányzatokban folyó ideológiai alapú vitákat kísérte. Erre az időszakra a politikai/ideológiai szimbólumok (címer, nemzeti ünnepek) közötti kényszerű választások, a megelőző korszakok iránti nosztalgiák, és a közös identitás kifejezésére kevéssé alkalmas hagyományok szembeállították a hatalmi és civil emlékezetmódokat, amelyek ezekben az elnevezésekben öltöttek testet.
A későbbiekben megszaporodtak azok az akciók, amelyek
egy-egy város polgárainak a közügyek iránti elköteleződését jelezték.
Dombóváron pl. 2011-ben a helyi önkormányzat módosította azt a rendeletét, amely nem tette lehetővé, hogy a lakosság véleményének kikérése nélkül utcát nevezzenek át. Ezentúl az önkormányzat által felállított 5 tagú kuratórium jogosult dönteni erről. A polgármester azzal indokolta ezt a lépést, hogy „sok utca, közterület viseli olyan személyek, események, időszakok nevét, amelyekről az idő bebizonyította, hogy méltatlanok az effajta megörökítésre”5, viszont 2001-ben a Tanácsköz-társaság tér átnevezése Szent László térré néhány szavazaton múlt, 2004-ben pedig töb2004-ben ellenezték a Bajcsy-Zsilinszky utca Horthy Miklós utcává való átnevezését. Éppen Horthy kapcsán meglehetősen indulatos viták zajlanak az ország más településein is. A XI. kerületi önkormányzat tervezetével szemben (miszerint a Szerémi út kapná Horthy Miklós nevét) az ellenzéki képviselők petíció aláírására biztatják a kerület lakosságát. Máshol (Páty) „véletlenül” szavazta meg a testület az átnevezést, Vácott elnapolták a döntést a Horthy Miklós utcáról, mondván, a város nagy területein így is hiányoznak az utcanévtáblák, a költségvetésből nem tudnak erre keretet elkülöníteni. A hasonló történetek mindennapossá váltak a 2010-es években. Az – általában jobboldali többségű – önkormányzatok előszeretettel választanak a két világháború közötti időszak történelmi hagyományaiból, Horthy mellett kultikus figurává avatva Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Tormay Cecile-t (most csak azokat említve, akik körül a legélesebb viták bontakoztak ki).
Mindeközben (most már „törvényesen”) folyik egy másik korszak minden emlékének kiirtása. A hatalmi emlékezetpolitikával szemben, az utca másik oldalán változatos formákban (petíciók, tiltatkozó demonstrációk, sajtókampányok, a közösségi oldalakon megjelenő események, stb.) lépnek fel azok, akik nem szívesen vesznek részt a két világháború közötti ideológia felélesztésében, nem szívesen állítanak emlékműveket ezeknek a történéseknek. A legártatlanabbnak tűnő módszer az „átragasztás”: ezt használta a Jobbik is, amikor a XVII.
kerületi Szabadság sugárút tábláját – egy Horthy-emléktábla megkoszorú-zásának idejére – Horthy Miklós sugárúttá keresztelte át. De a másik oldal is él ezekkel a módszerekkel: 2011-ben egyetlen nap alatt sok ezren csatlakoztak a Moszkva tér nekem mindig Moszkva tér marad csoporthoz a
5 http://www.stop.hu/belfold/bajcsy-zsilinszky-utcabol-horthy-utca-a-lakossag- elutasitotta-amikor-szavazhatott/800438/
legnagyobb közösségi oldalon.
2. kép: A Facebook-csoport „profilképe”
(Fotó: Végh István, Felföldi Anna)
Azt a 2014. januári fotót, amelyet a 4! hírportál a Tombol Budán a polgári ellenállás hangzatos címmel hozott nyilvánosságra, már csak kései, leginkább ironikus gesztusként értelmezhetjük:
3. kép: Széll Kálmán tér, 2014. január 20.
(Fotó: Besnyő Dániel; www.444.hu)
A 2000-es évek elejétől Szeged utcáin egészen sajátos street art produktumok jelentek meg. A kétfarkú kutya egyfajta védjegyévé vált
annak az utcai kultúrának, amely felépett mindenféle végérvényesség, tiltás, kultusz, előítélet és kötelezővé tett múltértelmezés ellen. Tette mindezt a groteszk, a paródia, az (ön)iróna teljes eszköztárának felvonultatásával. 2006-ban párrtá alakult a mindössze 2–3 főt számláló művészcsoport, és – bár nem volt bejegyzett politikai tömörülés6 –, elindult a helyhatósági választásokon. A csoport „életművében” fontos helyet foglalnak el az utcatáblák, amelyeket vagy ők maguk készítenek, vagy a már meglévőket alakítják át úgy, hogy a tömegkultúra mindenki által ismert jelenségeinek állítsanak emléket:
4. kép: MKKP utcatábla7 5. kép: MKKP utcatábla Az első (4. kép – A Megasztárból az a nagymellű nő) Warhol alaptézise szerint értelmezhető, amely szerint 15 perc hírnév mindenkinek jár – különösen a megasztár-típusú tehetségkutatók nevenincs sztárjainak. A tömegkultúra alapvető észlelési módja jelenik meg ebben az utcatáblában, miközben persze zárójelbe teszi azokat a vitákat, amelyek a történelmi személyiségek megítélése körül folynak az utcaátnevezések kapcsán. A második (5. kép – Googol utca) a google-doodles (firkák)
6 2013-ban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt immár hivatalosan is kérte a bejegyzését, de a Fővárosi Törvényszék az ügyészség javaslatára megtagadta a párt nyilvántartásba vételét. A bejegyzése ellen a fővárosi törvényszék azzal érvelt, hogy a párt programja nem szolgálja a köz javát, mivel kitűzött céljaik, mint az ingyen sör, örök élet, rezsi eltörlése, túl általánosak és megfog-hatatlanok. Továbbá a párt nevéből nem világos, hogy kiknek a képviseletét látnák el, milyen politikát folytatnának.
7 A Magyar Kétfarkú Kutya Párt utcanévtábláinak forrása:
http://mkkp.hu/wordpress/?page_id=821
analógiájára készült, de mivel éppen a Gogol utcát „nevezte át” szintén a kultúraérzékelés egy sajátos módjára való utalást kell látnunk benne.
Nem túlságosan gyakran, de az is előfordul, hogy az utcanevekkel, emléktáblákkal és emlékművekkel a MKKP a napi politika és/vagy tömegkultúra jelenségeire reagál, de többnyire inkább a hatalmi emlékezet megszokott módszereit teszi nevetség (vagy inkább:
poén) tárgyává:
6. kép: MKKP emléktábla
7. kép: MKKP emléktábla 8. kép: MKKP emléktábla
9. kép: MKKP utcatábla 10. kép: MKKP utcatábla 3. Összegzés
A calvinoi „olvasható város” olyan jelegyüttes, amely minden elemében alkalmas arra, hogy történeteket meséljen, igazodási pontokat hozzon létre a kommunikatív emlékezet számára, eligazítson a viszony-rendszerben, lehetővé tegye a tájékozódást térben és időben. Mint láttuk, a 20. századra a közterületek elnevezése már nem csak az eredeti funkciójának felel meg, tehát túl azon, hogy a helyek megnevezésével természetes tájékozódási pontokat jelöl ki, sokkal inkább emlékezeti helyként kezd funkcionálni. Az emlékezeti helyeket pedig általában a hatalom jelöli ki, így az utcanevekben az jelenik meg, amit a hatalom emlékezetre méltónak ítél. A fentiekben azt kívántam illusztrálni, hogy a közösség részéről érkező változtatási törekvések tulajdonképpen a hatalmi privilégiumok megszüntetésére irányulnak a legkülönbözőbb módszerekkel. Ilyen módszer lehet (sok egyéb mellett) a szobordöntés, a parodisztikus emlékműállítás, az utcaátnevezés kezdeményezése vagy éppen megakadályozása, a központi, hivatalos gyakorlat kigúnyolása, az újfajta kulturális észlelésmód megjelenítése a street art eszközeivel.
Hivatkozások
BIRK ZOLTÁN 1996. Az utcanevek és változásaik társadalmi jelentése.
Jel-Kép 4. 55–67.
BOYM, SVETLANA 2004. A nosztalgikus város (Moszkvai
tömeg-látványosságok). Magyar Lettre Internationale 55. http://www.c3.
hu/scripta/lettre/lettre55/boym.htm (2014.02.05.) (Somlyódi Nóra ford.)
BURKE,PETER 1997. A történelem mint társadalmi emlékezet. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 2001/1. 3–21. (Ábrahám Zoltán ford.)
HEGYI SZABOLCS 2012. A diktatúra neve. In: A Tasz jelenti, http://ataszjelenti.blog.hu/2012/11/25/a_diktatura_neve (2014.02.05.)
KÁLNÁSI ÁRPÁD 1995. Rendszerváltás – utcanév-változtatás. Magyar Nyelvjárások 32: 55–61.
KENNETH E. FOOTE – TÓTH ATTILA – D. ÁRVAI ANETT 2001.
Emlékezés, nemzeti identitás, politikai emlékművek rombolása.
A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok 3. 138–163.
NORA, PIERRE 2003. Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Múlt és Jövő, 4. sz., 3–16. (ford. K. Horváth Zsolt) PÉTER LÁSZLÓ 1974. Szeged utcanevei. Szeged MJV.
PÓTÓ JÁNOS 2003. Az emlékeztetés helyei – Emlékművek és politika.
Budapest: Osiris Kiadó.
SZIRMAI ÉVA 2011. Ünnep – emlékezet – hatalom (Politikai ünnepek jelentés-változásai). Szeged: Szegedi Tudományegyetem.
TÓTH SZERGEJ – ZÁNTHÓ RÓBERT 1998. A hatalom logikája: birto-kolni az utcaneveket (megjegyzések a toponímák változásaihoz szegedi nézőpontból). Szeged 2: 5–11.
T. SOMOGYI MAGDA 2005. Budapesti utcanévváltozások 1989 után.
XII. Nemzetközi Névtudományi Kongresszus (Pisa) előadásai; kézirat, http://nevtan.arts.unideb.hu/nevtan/informaciok/pisa/tsm-m.pdf (2014.02.05.)
ÉVA SZIRMAI:The power of names – the names of authority Since the beginning of the 20th century, the natural method of naming public places has been replaced with a method in accordance with the ruling ideologies and the politics of remembrance of the ruling authority. The names of public places become ‘places of memory’ (“lieu de memoire”), like memorials, statues and monuments, through the selection of memorable events and of people. In this essay, I am
intended to illustrate that civil and community resistance actually tries to override the tools of the «memory of authority» with various methods (destroying statues, initiation of or resisting against renaming streets and parodying the official naming method with the peculiar tools of street art).