Akkoriban, amikor megtudta, hogy a felesége gyermeket vár, Farkas egy kicsit csodálkozott a tényen.
Szemd ugyanis még a házasságuk előtt mindent elmondott neki a múltjáról, s így arról a két hónapról is, amelyet a fogságba esése után kellett elviselnie. Hogy hogyan lehet az, hogy akkor nem maradt terhes? De aztán elintézte a gondolatot azzal, hogy Szemd egyáltalán nem jószántából vett részt abban az életben, hanem többszöri kemény veréssel kényszerítették. Ugyanakkor természetesen valamiféle magyarázatot is kigondolt a maga számára arról, hogy miért volt ez így és, hogy egy nőnek mik a kötelességei a férfi iránt. Muszlimnak nevelték, tudta, mi az a kötelesség. Ám arra is gondolt Farkas, hogy akkor, régen, tizenhárom évvel azelőtt, Szemd csak az eszével magyarázgatta magának a történteket, de mind közben a teste és lelke tiltakozott ellenük. Most viszont azzal van, akit szeret és aki őt is szereti, hogyne fogadta volna be örömmel?
Teofánész úr, mint afféle tudós ember, örömét lelte abban, hogy a tudását másokkal megossza. Mivel pedig Farkas kéznél volt, s erkölcsi kötelességének is érezte, hogy mindent meghallgasson amit az élete megmentője mond, s mivel jó esze is volt, így három jó barátságban, együtt eltöltött év után Farkast is valamiféle tudós embernek lehetett tekinteni. Annál is inkább, mivel sokszor konkrétan segítette is Teofánészt a munkájában. Császár diplomatája nem lett belőle, nem is lehetett, hisz messziről jött idegen volt, akiben ki tudja, hogy lehet megbízni, de nagyon sokat tanult és egyszerűbb embereken már sokszor segített a tudásával. Olyanokon, akik a nagyon magasan álló Teofánészhoz nem mertek, vagy talán nem is tudtak fordulni.
Akkor azonban, az Öregisten oltáránál eltöltött délután miatt, az ott látott és megsejtett gondolatok miatt mégis megzavarodott az ő tudásában. Mert hiszen a gyakorlati tudás, teszem azt az orvosi működés továbbra is érvényes volt, meg a földrajz is és hasonlók, de az égiekkel való lelki, vagy talán szellemi kapcsolat óriási űrben kezdett lebegni látszani. Magyarán: komoly kétségei lettek. És ráadásul valami vészjelző is csilingelt a fejében.
Emiatt komoly lett és szomorú. A szomorúság másnap is eltartott, akkor is nyomasztotta, amikor feleségével és a barátjával a piac felé tartott. A másik kettő nem tudta hova tenni a szótlanságát.
Próbálták is felvidítani, elképzelésük szerint. Teofánész például újra felhozta a rabszolganő ötletét. De Farkas csak pesszimistán mosolygott. Bár, ráhagyta, hogy legyen úgy.
De Szemd sem volt éppen vidám. Igaz, az ő visszafogottságát meg lehetett magyarázni az előrehaladott állapotával, ami fizikai és lelki terhet is képezett. Bár Teofánész úr őt is felkészítette lehetőségei szerint arra, hogy mi vár rá, de mindent nem mondhatott el éppen azért, mert barátjuk volt és mert férfi volt, méghozzá nőtlen. Bár volt két rabnője, akik éppen az egyedülléte megédesítése céljából voltak vásárolva (vajon mi lesz majd velük, amikor a menyasszony oda érik, hogy sor kerülhet a nászra?), de
Szemdnek mégse mondhatott el éppen mindent.
Így hát mindhárman szótlanul bandukoltak – kirándulásnak tekintették – a város e célra kijelölt része felé.
A piacon a rendes nyüzsgés fogadta őket. A monoton zaj már messziről hallatszott.
Ezúttal nem nagyon érdekelte őket a mindennap kínálkozó áruk tömege. Egyenesen a rabszolgapiac felé irányozták lépteiket.
Ám várakozáson alul volt a kínálat. Meg is kérdezték a magyart, aki felügyelte az eladásra szántakat.
− Valami betegség tizedelte őket az úton. Sokan meg is haltak – felelte az Teofánésznak, akit jobban ismert. Alacsony, de nagyon sűrű ember volt, azt mondta, Botondnak hívják – Te ismersz uram, nem vagyunk mi hóhérok, hogy hajtsuk őket mint az állatot, de ráadásul jól eladni is csak akkor tudjuk őket, ha egészségesek, jó erőben vannak. Ezért is tartott olyan hosszú ideig az út.
− De ha betegség, akkor nincs benne a többiekben is? Nem visszük haza, netán a házunkba? – aggodalmaskodott a tudós.
− Nyugodj meg uram, akik itt vannak mind egészségesek! Hisz ismersz. A betegség ideje már egy hónapja lejárt.
A magyarok valóban nem látszottak emberevőknek. Négyen voltak a vezetőjükön kívül. Csak álltak, üldögéltek, nézték a kiállított rabokat, meg a reménybeli vevőket is. Ha valakinek megtetszett valamelyik fogoly, a vevőjelöltet is jól megnézték. Csak akkor kötöttek vásárt, ha úgy látták, jó gazdája lesz a rabnak. Érezték ezt a rabok is, mert nem látszottak különösebben elkeseredettnek. Igaz, vidámnak sem. Egykedvűen álldogáltak az emelvényen, s nézdelődtek ők is. Találgattak is bizonnyal.
Akkoriban nagyjából tudták az emberek azt, hogy bármikor jöhet egy harcos csapat, ők fogságba eshetnek, s bármelyikükre rabság várhat. Hát ezek az itteniek aránylag nyugodtak voltak.
Meggyőződhettek az úton arról, hogy fogvatartóik számára nem a kegyetlenkedés a fontos, hanem a biztos, tisztes nyereség. Már pedig, ha valaki egy végsőkig elkeseredett rabot vásárol, az bizony sok kellemetlenséget is vesz magának. És akkor még egyszer azzal az emberrel nem köt üzletet.
Így álldogált Szilvia is az emelvényen, kíváncsian nézegetve reménybeli gazdáit. Nem ismerte meg Farkast a díszes bizánci ruhákban, hiszen csak egyszer látta életében, s akkor mindössze egy nyamvadt, sebesült vitéz volt, de Szemd mind ismerősebbnek tűnt számára, ahogy közeledett hozzá a kis társaság.
Szemd viszont nem ismerte meg Szilviát és ennek nagyon komoly oka volt. Az történt ugyanis, hogy ahogy közeledtek az emelvénynek ahhoz a részéhez, amelyen egykori gazdasszonya állt, mind rosszabbul és rosszabbul érezte magát. Egyelőre nem szólt a két férfinak, gondolván, a terhességgel biztosan együtt jár időről időre valami rosszullét. Szilvia egyébként most sokkal jobban nézett ki, mint akkor, amikor a romháznál önkéntes rabnak jelentkezett. A jó tápláléktól kitelt az alakja, az arca is vonzó lett megint. Újra az a büszke, szép, szőke germán istennő volt, mint régen. Csak kétoldalt az orra mellett húzódott lefelé két függőleges ránc, valami szigorú jelleget adva az arcnak. Ez régebben nem volt. Áll hát és nézte Szemdet. A gyermeke mellette volt, néha állt ő is, de legtöbbször ült és játszott. A magyar aki elhozta jó vásárt remélt, egyszerre akarva mindkettőt eladni.
Szemd ekkor Farkas felé fordult és azt mondta:
− Rosszul vagyok uram! Azt hiszem, történik bennem valami!
Farkas tehát karon fogta az asszonykát és igyekezett megtartani a lábán. De nem nagyon ment.
Szilvia is látta. Mindent látott. Azt is, hogy Szemd kínlódik, azt is, hogy nagy fájdalma van és főleg a sápadtságot az arcán. Akkor már reszketett is és valóban nagyon fázott, pedig meleg volt, szép napsütés.
Szilvia az emelvényről egyetlen ugrással ott termett, mielőtt még az őrök bármelyike is megakadályozhatta volna. És felfogta az elesni készülő Szemdet. Aztán szelíden lefektette oda ahol állt, az út porába.
Szemd akkor már alig volt magánál. De felismerte Szilviát.
− Jaj! Fáj! – csak ennyit mondott. Aztán – Vedd meg Szilviát, uram! Helyettem legyen neked!
De ezek voltak egyben az utolsó szavai is. Később észrevehető lett az az egyre növekvő vértócsa, amely körülötte kezdett terjengeni és mind nagyobb lett. A két férfi értetlenül állt.Farkas szinte ne is látott a lelki fájdalomtól. Teofánész pedig … Teofánész le sem vette a szemét … Szilviáról. Mintha ismerőst látott volna, s nem hinne a szemének. Szilvia pedig ott térdelt mellette.
Szemd nem volt többé.
Az egyik magyar, az amelyik Botondnak mondta magát, odament hozzájuk. De nem nyúlt Szilviához.
Csak Farkashoz szólt:
− Láttam, mi történt! Uram! Legyen ez a nő a tied! Ott van a gyermeke is, csak őt vedd meg. Rendes áron. Csak, hogy ne kelljen elválasztani őket! Rudolfnak hívják.
Azt persze nem mondta a magyar, hogy Szilvia elvesztésével őket semmi kár nem éri. Mivel, hogy az asszony önként jelentkezett eladásra. Miért is mondta volna? Elvégre üzletember volt.
Végre Teofánész szerzett valami szekeret. Feltették rá a testet, ami Szemdből megmaradt és miután Farkas a magyar kezébe leszámlálta a Rudolf árát, elindult a szomorú menet hazafelé.
Farkas egyébként egyáltalán nem érzett meglepetést. Hisz tudta, hogy valami ilyesmi fogja érni, megjövendölte azt neki Öregisten már az azelőtt való délutánon az oltára szétdúlása által. Csak szomorú volt nagyon.
„Szegény Szemd! Úgy látszik, nem volt neki megírva, hogy hosszabb ideig boldog legyen!” Farkas ugyanis tudta, a felesége már rég elmondta neki, hogy abban a később rommá lett házban Szilvia volt az egyetlen emberi lény, aki soha akarattal nem ártott neki. Inkább mintha valami módon sorstársak lettek volna, a ház urának és szolgáinak viselkedése által.
Persze ekkor már nagyon jól emlékezett arra, hogy kicsoda is Szilvia. Otthon aztán megtudta a történetet arról is, hogy a teljesen magára maradt asszony hogyan csapódott kétségbeesésében a magyarokhoz, inkább vállalva a rabszolgaságot, mint az addigi életet. Ezért aztán, amikor már lecsillapodott annyira, hogy gyakorlati dolgokról is képes volt beszélni, így szólt Szilviához:
− Akkor tehát te voltaképpen nem is estél fogságba?
− Úgy van uram!
− De a feleségem utolsó perceit meg akartad könnyíteni!
− Igen uram!
− Akkor tehát, ha én most tisztességes akarok lenni, meg kell kérdezzem: Akarsz hazamenni? Mert így semmiféle jogom nincs, hogy itt tartsalak.
− Nem akarok hazamenni uram – válaszolt Szilvia. De látszott is rajta, hogy borzongva emlékezik arra az időre, amikor egyedül volt „otthon” – Itt akarok maradni! Rabszolga akartam lenni, az lettem. És sokkal jobban jártam vele, mint remélni mertem – tette még hozzá.
Így tehát Szilvia maradt Konstantinápolyban. Farkas azonban csak szerződött szolgának tekintette őt, nem rabszolgának. Meg is mondta világosan. Lehet ott az ő háznépével, maradhat, Rudolffal együtt, de el is mehet amikor úgy gondolja.
− Csak persze szólj előre, ha menni akarsz! Mondjuk, egy hónappal.
Egy év múltán Rudolfnak kistestvérei születtek. Ikrek. Egy kisfiú és egy kislány. A kisfiút Farkasnak, a kislányt Szilviának nevezték. És akkor már több szó nem is esett elmenésről.