Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját, JAK-Prae.hu, 2011
Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című kötetével alaposan feladja a leckét azok számára, akik a könyv olvasására szánt időt relatíve rö-vidre szeretnék fogni, és gyors egy-másutánban dolgoznák föl annak mind a negyvennyolc fejezetét. A kibontakozó téma horderejével, le-hetséges kontextusaival, illetve a befogadást nehezítő körülmények vizsgálatával mutatnék rá olyan specifikus jegyekre, amelyek hol erősítik, hol gyengítik erről a meg-lehetősen komplex korpuszról al-kotott, alapvetően inkább pozitív, kritikai vélekedést.
A huszadik századi magyar társadalmat számos olyan külső és belső hatás, trauma érte, amelyek korrekt, hiteles tisztázására a közel-múltig nemigen kerülhetett sor.
Ugyanakkor az igény arra, hogy a minket közvetlen és közvetett mó-don megelőző generációk felől ér-telmezzük saját jelenünket, talán nem volna merészség kijelenteni, hogy gócpontját képezi az éppen
aktuális irodalmi diskurzusnak.
Ebből a megfontolásból több műre is hivatkozhatnánk; Esterházytól egészen György Péterig bővíthető az a lista, amely tematikailag közeli
„rokonságot” mutat a Csobánka-kötettel. Grecsó Krisztián Mellettem elférsz c. munkájával akár a családi tabló – mint szöveghez csatolt ki-egészítő illusztráció – révén is föl-vethető egyfajta analógia.
A Belém az ujját fejezeteiben a múltidézés rendre a történelem krónikásának őszinteségében nyil-vánul meg, sőt, több annál: megosz-tott figyelme talán soha ki sem mon-dott igazságokat tár föl. „Nagyapa alszik a hideg vízben, a zsidók alszanak.
Nagyapát a zsidók adták ki, Nagyma-mát a zsidók bújtatták. Most ezek után mondd meg, hol lakik a jóisten, és bizis-ten, nem találod a szavakat.”
Ahonnan hiányzik az anekdo-tázáshoz szükséges ismeretanyag, ott a történet a föllépő hiátus elle-nére is pótlódik, továbbvezetődik bennfoglalt költői kérdésekkel. „Jó lett volna megkérdezni tőle, miféle tűz kergette haza Szibériából Jolánhoz, mi-féle fájdalom égette ki belőle a nevét ott Lembergben. Honnan ez a csalfa vér, ami űzi apámat és engem is, hogy men-ni kell, belül valaki nyughatatlan, és
Tartalom
Látótávolság
megint nem tud aludni, mintha ennek a korán őszülő férfinak az átka lenne rajtunk…”
A távoli és közeli múltról való diskurzus megelevenedése, jelenbe játszatása prózai keretet ad a szö-vegeknek, ugyanakkor a korpusz nem mutat egy lineáris, a végén le-záródó szüzsé irányába, ennyiben erőszakos gesztust hajtanánk végre rajta, ha regénnyé avanzsálnánk.
A szövegek közti koherenciát tovább lazítja, egyúttal
mégis-csak erősíti olyan pró-zaversek jelenléte, mint pl. a Rigli vagy a Szútra.
Hogyan is oldható föl a látszólagos ellentmon-dás? Amennyiben a referenciális, azonosít-ható elbeszélő személy
(és története) a lírai típusú beszéd-nyelvben megjelenő énné foszlik, úgy ezek a sűrű metaforikával dol-gozó fejezetek kiugranak a kontex-tusból, szinte epizódokként értelme-ződnek. A hatás rögtön ellenhatást is eredményez: észlelődik tehát egy strukturális gerinc, amelytől az el-távolodás gesztusát tettük. A műfaji megjelölésre végső javaslatként no-vellák hol szorosra fűzött, hol laza
A kötet precizitása nem is a különálló fejezetek feszes kohe-renciájában, sokkal inkább abban rejlik, hogy a szövegszervező ele-mek a legelemibb szinten hatják át egymást, és a több aspektusból vizsgálható rendszert egységként működtetik, noha ez az egységte-remtés a befogadás szempontjából nem jelent könnyedséget. De épp ezért hangsúlyozni kell, milyen hozadékai vannak annak a
megál-lapításnak, ti. hogy a szöveg a végletekig tö-rekszik az önmagával való következetesség-re (még ha aztán több értelmezést kínál is fel az olvasónak).
A narrációtechni-ka különös játékot űz a homo- és heterodiegetikus elbe-szélő pozíciójának lehetőségeivel.
Itt elsősorban a tiszta elkülöníthető-ség lehetetlenelkülöníthető-ségére, az éles, hirte-len nézőpontváltásokra gondolok, amelyek zavart keltenek az értel-mezés során, gyakran függőben hagyva, hogy vajon kié az utolsó szó (joga). „Látod, Muterkám, ennyi kellett. Megszólítás és önkény, Gyen-gém a nyelvi erotika, írta Martin, és
ol-72
És fiam,báb lettél, farkad által irányít-ható, Mert megszűnt benne minden önreflexió, egészítette ki Marla, és egy pillanatra elfelejtette, hogy mennyire retteg mindentől és mindenkitől, aki körülveszi.”Nem könnyíti meg az olvasást az idézett és a függő beszéd közvet-len szövegbe integrálása sem, noha a nagy kezdőbetűk némi támpon-tot nyújthatnak; nyilvánvaló, hogy nem ez lenne a legkézenfekvőbb ti-pográfiai megoldás a szöveghelyek beszélők szerinti elkülönítésére. Itt naivitás volna nem fölfedezni a pro-vokáció, illetve a fölcserélhetőség, a chiazmus szemantikai potenciált tartalmazó gesztusát. „Apa tanul beszélni, tanítom szólni hozzám, látod, vannak igék, amiket használhatsz, ha velem beszélsz. Azon túl, hogy Rohadj meg, mert más vagy, sokkal nehezebb kimondani, hogy Rohadjak meg, mert ugyanolyan vagyok.”
Aspektusainak tekintetében a narratíva mindazonáltal tömbö-síthető. Az én-elbeszélő főbb rep-rezentánsai Marla és Martin, hoz-zájuk szorosan köthető a közös barát, János (apostoli) figurája, aki a
test-templom hasonlat értelmezése felől szakralitást is kölcsönöz azon szöveghelyeknek, ahol személye a diskurzustér részévé válik. Viszont ennek a szakralitásnak a mibenléte nem magától értetődő. Mi volna ez?
Irónia, netán patetikusság? „Évekig éltem együtt egy kurvával, meséli János, nem ezen múlik. A megcsalás nem a testen múlik, hanem hogy hova megy az ember haza.” János közvetítő közeg is Marla és Martin között, ezáltal a rezonőr funkcióját is ellátja, oly-kor a szövegből való kitekintéssel.
„A Vörösruhás ruhája igazából fekete, mondja János, ezt ne írd meg, mondja ezt is, mert nem értenék.”
Azt gondolom, hogy az ehhez hasonló önreflexív kiszólások elbi-zonytalanítják a fikciós mező meg-húzható határvonalait, ahogy azt az utolsó novellában is észleljük. „Ha jól figyeltem, mindig három perc múlva volt rajta háromnegyed. Legalábbis így emlékszem, aztán ki tudja. Talán más-képp volt. De hazudni sose akar-tam.” (Kiemelés tőlem – T. M.)
A bibliai allúziók már koráb-ban is említett, ironikus-patetikus, kettős arculata ugyanakkor a köte-ten végighúzódó Isköte-ten-motívum- Isten-motívum-ban is hangsúlyozottan megjelenik – a mindenkori elbeszélő hozzá
Látótávolság
mint „legfelsőbb narrátorhoz” fo-hászkodik, ellenben vele is pörleke-dik a legsúlyosabban. Mind-mind, ezek a különnemű tényezők a szö-veghez való stabil attitűd kialakítá-sának lehetőségét számolják föl.
A kötet többféle, egymástól kifejezetten távol álló nyelvi re-gisztert szólaltat meg, miközben a köztük lévő distanciát bizonyos helyeken igen szűkre szabja. Alap-vetően három fő kategóriát tudnék kimutatni: az élőbeszéd minden-napi, stiláris eszközöktől mentes hangszínét, az effajta beszédmód határátlépéseit feszegető obszcén regisztert és a döntően metaforikus lírai nyelviséget. „Martin, hogy ha-zug vagy, gyenge és gyáva, hogy egy kis dugásért lehazudnád az eget, és kurvára nem érdekel, kinek fáj. De hát miért fájna, Mama? Nincsen rajtam kívül semmi, nincsen bennem senki, csak te vagy és én vagyok, mi képzeljük apát, ahogy a jobb jegyért azt hazud-ja, focizni járt, mi képzeljük Szofkát és Edinát is, a nőt, aki megbocsát, és a nőt, aki a nyomaim viseli a testén.
Marla néma. Marla szent. A legszebb asszony, akinek sosem hazudtam vol-na, ha nem kényszerít rá. Martin, Marla te vagy. Pelyhes ágyékú lány,
A narráció korábban említett töredékessége, a pozíciók fölcse-rélhetősége, illetve az eltérő re-giszterek egymásra játszatása a disszonancia mellett azt a hatást is eredményezheti, hogy nem a szub-jektumok, hanem a szituációk felől értelmeződnek a (tkp. nyelvileg kó-dolt) cselekvések, ebből a megálla-pításból pedig az következik, hogy a karakterek nem válnak fölfedhe-tővé, nem rajzolódnak ki személyi-ségek, hiszen azok elkenődnek a diskurzusok terében.
Így pedig kifuttathatóvá válik az elemzés elején fölvetett olvasá-si nehézség arra a végső konklú-zióra, hogy az enigmatikusság, a hagyományos alkotói módszerrel szembeni nem-megalkuvás a Belém az ujját kötetnek ténylegesen inhe-rens része, de a kötet ezáltal azon a veszélyes ösvényen jár, amely esetleges jövőbeni érdektelenségét elsősorban épp ennek a koncepció-bonyolultságnak köszönheti majd. • Tinkó Máté
74
Egy sor cigány, Corvina, 2011 Az az elhatározás, ami Závada Pál-ban és Korniss Péterben megszüle-tett az Egy sor cigány című portré-könyv megvalósításának ötletével, valószínűleg az egyik legszebb kulturális akció a rendszerváltás utáni Magyarországon. Egy író és egy fotóművész olyan civil felelős-ségtudatról és bátorságról tesznek tanúbizonyságot, melyről gyakran hallani, elszánt megnyilvánulásai-val azonban csak ritkán találkozni.
Most viszont ez történt.
Könyvükben szóhoz juttatnak, a figyelem középpontjába állítanak huszonnégy cigány származású magyar embert. A könyv szerep-lői saját szakterületükön sikert és megbecsülést kiérdemelt szemé-lyek, épp ezért, ahogyan Závada az Előszóban utal rá, életútjuk példamutatás, példázat kíván len-ni. A szerzők nyilván a többségi társadalom közérzetét akarnák ez-által elfogadóbbá tenni, másrészt a cigányságra is ösztönző hatást
igyekeznek gyakorolni. Ez a célki-tűzés tehát egyértelmű (egyszerű), direkt, érzékeny, nem köntörfala-zó, hanem nyílt és persze mérhe-tetlenül naiv.
A kötet címe és alcíme már (és még) önmagukban súlyos és meg-vitatandó információkat hordoz-nak. A hátlapon és az előszóban is idézett rigmus („Egy sor akác/ egy sor fűz/ egy sor cigány/ egy sortűz”) a Trafó Szóról szóra című doku-mentumszínház-előadásában is el-hangzott, Závada Pál – az interjúk készítője – is innen ismerte meg.
Az iszonyat, az agyrém, a kudarc, a pokol mondókája. A forma és a tartalom közötti paradoxon úgy lép kapcsolatba az alcímmel, hogy kettejük között jótékony, termé-keny feszültség áll fenn, a könyv (de sokkal inkább az ügy) jelentő-ségét, az elhatározás, az ellenállás, az ellenbeszéd halaszthatatlan-ságát hangsúlyozva, kiáltozva. A formai trivialitást a maga címke-szerűségében szintén hordozó al-cím (Huszonnégy mai magyar) lesz a pozitív konnotációért a felelős, hiszen mögüle a Szép Szó 1936-os esszégyűjteményének címe (Mai magyarok régi magyarokról), illetve ezt a kiadványt bevezető, A