(Keresd a nőt!)
Shakespeare in medias res vág Troilus és Cressida történetének közepé-be, kiragadván azt a trójai háború egyéb eseményeiből, és az i. e. 13.
században zajló tízéves hadakozásnak csupán egy(-két) napját tartja fontosnak elmesélni a maga költői nyelvezetén, saját felfogásban. Mód-szerében, bizonyos szempontból, eposzíró elődje, Homérosz példáját követi, aki az Iliászban a harcok tizedik (utolsó) évére koncentrál, és ab-ból is ötvenkét napot elevenít meg művében. A (viszonylag) hosszú ideig tartó csetepaté mindkettőjüknél epizódszerűen lényegül át színdarabbá (vígjáték? tragédia? színmű?), illetve eposszá. Homérosz 24 énekbe fog-lalta mondandóját, Shakespeare 24 színbe öltöztette szereplőit.
A törvényes véletlen gondoskodott róla, hogy a görögség
„bibliaírója” és az angolok „isten-másodszülöttje” ebben a 24-ben kö-zös N(n)apra leljen, pl. kerek 24 órára, mint ahogy az 52-es is „kerek szám”, éppen egy évet tesz ki hetekben, vagyis „negyedholdakban”.
A hetes szám is vissza-visszatér Shakespeare-nél. A mester történetesen a háború hetedik évének egyes, számára fontos eseményeit közvetíti a történelmi Trója ún. hetedik rétegéből, amely egybeesik Homérosz mi-tikus Trójájával is.
Visszatérve a „dolgok közepére” (a mi esetünkben maga a kezdet), arra kell gondolnunk, hogy ez a „közbevágós” színházi, irodalmi fogás, akarva-akaratlan az előzmények firtatására készteti az embert, a dolognak itt és most kezdünk utánajárni. És aki keres, talál: nőt, nőket. De termé-szetesen fordítva is érvényes az egyenlet: ha történetesen, mint esetünk-ben is, a nőt keressük a meséesetünk-ben (Napóleon óta tudjuk, hogy ha az esemé-nyek, cselekedetek stb. mozgatórugóit szeretnénk fellelni, valamilyen nővel, nőkkel kapcsolatos dologra jutunk), törvényszerűen a trójai háború
„casus belli”-je teszi a szépet, pl. (szép) Heléna, vagy ha továbbmegyünk:
Héra, Athéné, Aphrodité, vagy ha még továbbra kalandozunk a „múlt mély kútjában”, Erisz, a viszály istennője sejlik elő.
Már írásunk elején érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Shakespeare olyan művet, műveket szerez, amelyek befogadhatók és élvezhetők mindenfajta előismeret nélkül, „önállóan” is. Utalásai és hivatkozásai viszont arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az értelmez-hetőség határai szinte a végtelenségig tágíthatók, amennyiben ismerjük a szereplők elő- és utóéletét, mitikus kicsengését, vagy ha ráismerünk azok ősképi vonatkozásaira. Szerzőnk tehát legtöbbször nem „bajlódik”
ezeknek a bizonyos mítoszi eseményeknek, vonatkozásoknak a leírásá-val, azokat adottnak veszi, „művelt utókort” feltételez, és kinek-kinek a befogadókapacitására bízza a művek mélyébe való elmerülés fokát.
Shakespeare darabjának bolondos krónikása, az események kímélet-len kommentátora, közvetítője a rút és gyáva, kivénhedt katona, a tör-vényen kívüli fattyú, Thersites. Nyomoréksága és mocskos szája ellené-re (vagy talán éppen ezért) gátlástalanul, de lényegellené-re törően foglalja össze röviden mindazt, amit Troilus és Cressida történetével üzenni akar a mester:
„…Bujaság, bujaság; mindig harc és bujaság: csak ez nem megy ki divatból. Vigye őket a lángoló ördög!”
(Ötödik felvonás, második szín)
A Prológból megtudhatjuk, hogy kire is gondol konkrétan Thersites, amikor általánosságban emlegeti a bujálkodást és a harcot:
„(…)
S eskűjük: törni Trója falait, Amelyek közt Heléna, Menelaus Elrabolt királyasszonya, együtt hál A kéjenc Parissal – ez a bajuk.”
(Részlet a Prológból)
Az eskü a görögökre vonatkozik, de a baj nem csak az övék, hiszen majd mindenki „bajos” a már majd tízéves (baj)vívásban, vívódásban, legyen a (trójai) fal külső vagy belső oldalán harcos szerelmesként, sze-relmes harcosként, vagy ahogy Troilus fogalmaz:
„Hívd az apródom; vetem ezt a páncélt.
Miért harcoljak én Tróján kívül, Ha itt bennem oly ádáz a csata?
Küzdjön, aki szivének ura, mind A trójai: Troilusé elveszett!”
(Első felvonás, első szín)
Pedig ha valaki, akkor éppen Troilus a legtrójaibb, mondhatnánk kétszeresen az: Tróját a görögök „Ilion”-nak, a rómaiak „Troia”-nak nevezték. A latin és a görög (szó)tövekből jött létre címszereplőnk ne-ve, Troilus. Ezúttal tehát nem Shakespeare leleménye szülte a nevet s a hőst. A görög mitológiában valóban szerepel egy ilyen nevű ifjú. A ha-gyomány szerint Troilusnak sötét volt a bőre, lengő a szakálla, és szinte gyermekien fiatalon keveredett a trójai háborúba, ahol igen magas pari-pán száguldozott, mígnem Achilles meg nem ölte. A mítoszi történet szerint halála feltétele volt Trója elestének. Egyes vélekedések sze-rint Achilles tulajdonképpen gyermekvéráldozat gyanánt gyilkolta meg Apollón templomának oltárán, hogy az istennek áldozzon, az
„ellenség” istenének, Apollón ugyanis Trója védnöke volt. Troilus állítólag túl korán örvendezett magas lovának, amely emlékeztet magá-ra a trójai falómagá-ra is, annak mintegy élő mása. Ló és lovasa együtt, egy-szerre kerültek Apollón isten áldozati oltárára a görögök (Achilles) ál-tal. Noha ezekről a dolgokról Shakespeare nem tesz említést, tudnunk kell, hogy a görögök győzelmüket (egyebek mellett) a „lefizetett”, kor-rupt, megvesztegetett háttérhatalomnak, elsősorban Apollónnak kö-szönhetik, aki ahelyett, hogy a várost védte volna, tekintettel arra, hogy Trója védnöke volt, hagyta magát lekenyerezni, aminek mások mellett Troilus és Trója szenvedte kárát…
Ebből is látszik, hogy Shakespeare hőseinek személyisége ezekben a mítoszi korokat idéző darabokban még kiforrófélben van, vagyis nem tekinthetők igazi individuumoknak, cselekedeteiket nem annyira ma-guk, jóval inkább az istenek vezérlik. Ők a „régi” emberek, akikben inkább az ősképi jelleg a meghatározó, a mértékadó. A mítoszi időktől távolodván és a jelen felé közeledvén (Shakespeare korába és azon is túl) mintha annak lennénk tanúi, hogy a szereplők (elsősorban a főhő-sök) a darabokban egyre inkább individualizálódnak, és ősképi arcuk mögül az egyén egójának (ál)arca sejlene fel. Ők már az új idő, a rene-szánsz felvilágosult, „öntörvényű”, akár modernnek is nevezhető embe-rei, akiket elsősorban saját benső énjük vezérel, és nincsenek oly mér-tékben kiszolgáltatva isteneiknek, istenüknek, mint voltak elődeik…
De térjünk vissza ifjú címszereplőnkhöz, Troilushoz. Karakterét és ősképi kisugárzását a darabban mégis Shakespeare-nek köszönheti, aki lehet, hogy éppen összetett nevéből indult ki, amikor a saját ízlése és igényei szerint a történetbe iktatta.
A tro (tri) szóösszetételek előtagjaként az utótagnak három elemből való voltát vagy háromszorosát jelöli, ami esetünkben Troilust a „három-szorosára emeli” ilioni voltában. Troilus ilus része viszont nekünk, magya-roknak lehet ismerős, mint az Ilona női név becézett alakja. Ilona pedig elvezethet bennünket egészen a spártai királyné alakjáig, (Szép) Helénáig.
A név jelentése Nap (Héliosz) vagy Hold (Szelené), mivel az ókorban a női szépséget a Holdnak tulajdonították. Fontos továbbá megjegyeznünk, hogy a szlávok Jelenája (Vak Béla királyunk szerb származású felesége hallga-tott a Jelena névre) nemcsak a magyar Ilona megfelelője, de eredeti jelenté-sében (a szerbben például) szarvast jelent. A szarvas viszont Artemis, gö-rög (szűz) holdistennő (a rómaiak Dianája) szent állata, jellemzéke.
Heléna nevelőapja Tündareus spártai király volt. Lehet, hogy a mi Tündér Ilonánk és Tündareus Szép Helénája egy és ugyanazon őskép?
S ha már a mesékig jutottunk, érdemes megjegyezni, hogy Csipkerózsi-ka történetében is egy keresztelőre meg nem hívott javasasszony
billen-ti ki a törékeny egyensúlyt ahhoz hasonlóan, ahogy a korábban már említett Erisz, a viszály görög istennője is „meg nem hívásos alapon”
gyakorolja „háttérhatalmát” azzal, hogy olyan vissza nem fordítható történéseket, folyamatokat, eseményeket, cselekedeteket indukál, ame-lyek végül a trójai háborút eredményezik, és finomra hangolják pl. Tro-ilus és Cressida háborús szerelmének valamennyi megszólaltatott húr-ját. Lehet, hogy Csipkerózsika és Cressida ugyanannak a csipkerózsá-val benőtt várnak a foglya, amelyet nevezhetnénk Troiának, Ilionnak vagy akár Troilusnak is?
Bárhogy legyen is, nem tartjuk véletlennek, hogy Erisz a gö-rög−római mitológiában a viszály megszemélyesítője, a hasonló hang-zású Erinnüsz (latin Furia) a bosszúállásnak és az átkoknak volt az is-tennője, még a szintén hasonló hangzású görög Erosz (római Cupido) a szerelem istene. Úgy tűnik, hogy a szerelem, az átok, a bosszúállás, a viszály mind egy tőről fakadnak, legalábbis ezt sejtetik nevükben a gö-rög mítoszok istennői és istenei…
Az eddig elmondottakból körvonalazódni látszik Troilus személyi-ségének többszörös összetettsége, mint ahogy minden bizonnyal ő a darab legkisebb közös többszöröse is: vele osztozkodik legalábbis Di-omedes és az egész görög sereg tisztikara, az ellenséggel kell megoszta-nia Troilusnak a saját szerelmét, Cressidát…
Mindenekelőtt azonban magát Cressidát szeretné a szerelmének tudni Troilus, ami a jelek szerint csakis közvetítő, kerítő révén valósulhat meg, valamilyen (titokzatos) okból ugyanis nem megy neki az udvarlás, a szépte-vés, és arra szorul, hogy Pandarus „kommendálja” össze Cressidával.
(Zárójelben érdemes megjegyeznünk, hogy Menelaus is valami hasonló se-gítségfélére szorul, amikor arra kéri testvérét, Agamemnont, hogy szerezze vissza elrabolt feleségét, Szép Helénát. Úgy tűnik, hogy ez a visszaszerző hadművelet „túl jól sikerült”, és tíz évig tartó háborút robbantott ki a görögök és a trójaiak között. A darab két női főszereplőjét ezek szerint csak közvetítő révén lehet meg- vagy visszakapni, -szerezni, a közvetítés maga pedig mint-ha a játék egyik fő motívuma volna.) Smint-hakespeare verziójában Pandarus Cressida nagybátyja (talán a lány apjának, Calchasnak, a görögökhöz pártolt trójai papnak és jósnak, árulónak a testvére), akit a mester nem az antikvitás-ból kölcsönzött, hanem minden valószínűség szerint egy középkori Trója-regényből. Mégsem mehetünk tovább anélkül, hogy a neve kapcsán ne utal-nánk a görög Pandorára, a „mindent adóra”, aki a görög mitológia legelső asszonya volt (görög Éva?) nem kevesebb küldetéssel, mint hogy az embe-rek vesztét okozza, az istenek ugyanis erre programozták be. A szelencéjé-ben rejlő bajok elárasztották a földet, csupán a remény maradt az edényszelencéjé-ben.
Amennyiben Pandarus Pandora férfi megfelelője (miért is ne engednénk
meg magunknak és Shakespeare-nek ezt az összevonást?), akkor tényleg ő az, aki Troilus (első) „nőjét” az ifjú hősszerelmesnek (ki)közvetíti, „mindent-adja”, de egyszersmind az ebből fakadó bajokat is rázúdítja (akarva-akaratlan), amelyek végül nemcsak Troilust árasztják el, hanem beteggé te-szik magát Pandarust is (lásd a darab végét), és „bajossá” az egész darabot:
„Pandarus:
(…) Két hónap múlva végrendelkezem:
Tenném máris, de félsz bánt, szörnyű, rút, Hogy megtép egy bősz winchesteri tyúk.
Most hát megyek, gőzbe, iszapba – fáin! – S akkor – rátok hagyom nyavalyáim.”
(Ötödik felvonás, tizedik szín)
Nem lehet kérdés, hogy milyen nyavalyákra gondol itt konkrétan Pandarus: természetesen a divatból soha ki nem menő „örökzöld” em-beri bajokra, a bujálkodásra és a harcra. Tudnunk kell azonban azt is, hogy Shakespeare a középkori lovagok két „jelszavát” is elárulja, ami-kor mintegy elszólja magát, és Thersites szájába adja a bujálkodás és a harc szavakat. Ezek a bizonyos középkori lovagok arról voltak neveze-tesek, hogy majdnem mindig férjes asszonyoknak udvaroltak, vagy azokat szöktettek meg adott esetben, hiszen a szerelem elengedhetetlen
„kelléke” volt a lovagság intézményének. A másik, második legfonto-sabb dolognak a háború számított lovagi berkekben. Ebből a szempont-ból szinte mindegy volt, hogy hol, kivel, miért zajlik a harc: háború a háborúért, szerelem a szerelemért, na meg azért is, hogy a csatamezőn aratott győzelem hírnevet szerezzen a harcolónak, és hogy ezen a réven a nők csodálatát és szerelmét váltsa ki. Háborúkból, harcokból, lovagi tornákból fakadtak a szerelmek, és a szerelemért, az imádott nőért folyt a harc, és ezzel a kör bezárult.
Shakespeare „párhuzamos történetének” hősei egyszerre jelenítik meg ezeket a bizonyos középkori lovagokat és azok szerelmeit, háború-it, valamint az ógörög mitológia „hasonszőrű” hőseháború-it, hősnőit azok minden bujálkodásával, harcával. A két kor, a két világ egymásra vetí-tése, tükröztetése a jelek szerint új, egyetemes tanulságokkal szolgál pl.
az emberi magatartásokra vonatkozólag is, s talán ezért tűnik olykor komikusnak, néha meg tragikusnak Troilus és Cressida története.
Az elmondottak alapján kap értelmet Hector üzenete a görögöknek, amely-ben párbajra hív egy „szerelmes görögöt”. Az üzenetet Aeneas közvetíti:
„(…)
»Hector a két sereg színe előtt Állítja és bizonyítani vágyik,
Hogy a hitvese szebb, hűbb, okosabb, mint Amilyet görög valaha ölelt;
S ezért kürtjével sátraitok és a Várfal közt holnap sorompóba szólit Egy igazán szerelmes görögöt;
Bárki jön, karddal tiszteleg neki;
De ha nem, azzal tér haza, hogy a Görög nők cigányok, s nem érnek egy Lándzsaszilánkot.« Ez az üzenet.”
(Első felvonás, harmadik szín)
Ami pedig az emberi, esetünkben a férfi, férfiak magatartására vo-natkozik a bujálkodást és a harcot illetően, meg kell jegyeznünk, hogy ezek biológiai szempontból is összetartoznak. A szexualitásért és az ag-resszióért a férfi nemi hormonok (androgének) a felelősek. Tudnunk kell, hogy az ember sokkal jobban hasonlít az állatra, mint amennyiben különbözik tőle. A kultúra, ami tipikus emberi képződmény, nem min-dig tudja ellensúlyozni évmilliókra visszanyúló evolúciós gyökereinket.
Bizonyos helyzetekben testünk átveszi az irányítást az elménktől, és jelentős szerephez jut állati énünk, amikor a jól szervezett tudati döntési mechanizmusokat ősibb, érzelmi alapú viselkedés váltja fel, amelynek a hátterében a mélyebben fekvő agystruktúrák és a belső elválasztású mi-rigyek hormonjai állnak. A tesztoszteron pl. nemcsak a férfiak jellegze-tes férfias külleméért felelős (nagyobb izomtömeg, nagyobb csonttö-meg, szőrnövekedés, mélyebb hang stb.), hanem a gondolkodást, az ér-zelmeket és a viselkedést is képes szabályozni. Ilyenek pl. az ún. repro-dukciós sikerekhez kapcsolódó helyzetek, ahol potenciális szexuális partner van jelen vagy státusznövekedésre van kilátás, pl. párharc vagy versenyhelyzet. Ilyen alkalmakkor a tesztoszteron szintje megnövekszik, ami összetűzést eredményez, majd szexuális aktust. A „győzelmi aktus után” a tesztoszteron szintje tovább növekszik. Ez felelős a férfiak ún.
domináns jellegéért is: pl. magasság, erős állkapocs, atletikus alkat, ami előfeltétele annak, hogy vezető szerepbe kerüljön az erre „illetékes”.
A dominancia az emberi társadalomban nemcsak agresszióval társul, hanem kifinomult szociális készséget is feltételez, vagyis magasabb szo-ciális, társadalmi pozíciót ígér, vezető szerepet, nagyobb kockázatválla-lási hajlamot, hatalmat stb. Szociális állati voltunkból Shakespeare ked-véért próbáljunk szociokulturális voltunkba emelkedni, és ebben a szel-lemben továbbhaladni.
Ezután a kis kitérő után foglalkozzunk továbbra is Troilusszal, aki, mint látni fogjuk, maga is többször megfogalmazta a saját baját, tehe-tetlenségét és azt a szomorú tényt, hogy önerőből sohasem tehet szert
Cressidára vagy annak szerelmére, s hogy minden körülmények között segítségre, segítőre szorul, ha célt akar érni:
„Troilus:
De Pandarus – Ó, hogy sujtasz, nagy Ég!
Csak pandurja juttathat Cressidához, S azt úgy kell kerülgetni, hogy kerítsen, Amily riadt-szűz a szóra a lány.
Mondd, Apolló, Daphnéd szivére: mi Cressida s Pandarus, s mi mik vagyunk?
Ágya India, s ő benne a gyöngy:
Ilionunk s lakása közt a vad
És vándor vizek: én rajtuk a kalmár, S ez a matróz, Pandarus, ez az én Kétes reményem, sajkám, segedelmem.”
(Első felvonás, első szín)
Az idézet első sora világossá teszi, hogy Troilus nem kedveli túlsá-gosan a kerítőt (az angol nyelvben a pandor, pander kifejezés kerítőt jelent), de az „ügy” érdekében hajlandó elviselni szerelme öreg rokoná-nak cinikus képmutatását, fontoskodását, „leselkedő” ferde hajlamait.
Az „úgy kell kerülgetni, hogy kerítsen” mondat viszont nemcsak frap-páns szójátékkal kifejezett ún. manifeszt tartalmat takar, hanem tovább-gondolásra érdemes, ún. látens értelemmel is bír(hat), amelyben Shakespeare csillagászati, csillagmítoszi értelemben is definiálja Tro-ilus, Cressida és Pandarus helyzetét, mozgását, egymás körüli keringé-sét, kerítését. Első megközelítésben Cressida mint központ lehetne pl. a megszemélyesített Föld, a körülötte keringő páros pedig ennek megfele-lően a Hold, akit Troilus alakít fogyó, új vagy fogyatkozásos állapotá-ban, Pandarus pedig mint közvetítő, hírvivő, hírhozó a Merkúr hagyo-mányos hírnöki szerepében keríthet. Mindez egy geocentrikus világ-szemléletet sugall, ahol a Nap (Heléna) is a keringők köré képzelendő.
Az idézet második fele sem költői kép csupán Indiával, Ilionnal, gyönggyel, ággyal, tengerrel, sajkával, kalmárral, matrózzal stb. Úgy tűnik, hogy ezúttal nem körre, körpályára helyezte hőseit a mester, ha-nem egyenesre, de inkább távolság ez, amelyen szereplőink haladnak az áhított kincs (áru?) megszerzése érdekében. A szereposztás annyiban módosul, hogy „India gyöngyágyában” Cressida holdminőségében vár-ja, hogy felleljék (megvegyék?). Troilus a kalmár szerepében egy rang-vesztett Napra emlékeztet, tekintettel arra, hogy a vad- és vándorvizek hullámai a vízöntő minőséget jelölik, ahol, amikor a Nap(hős) pályájá-nak mélypontjára kerül, és átmenetileg számkivettetik. Pandarus mint segítő maga a sajka, vagyis a Hold, egyszersmind matróz, aki a sajkát
Indiába kormányozza, közvetíti. India ebben a (csillagmítoszi) össze-függésrendszerben a Rák tér-idő mezejét szimbolizálja, ahol, amikor a Hold „otthon” van. Trója (Ilion) a Nap, vagyis Troilus otthona, a Rák melletti Oroszlán mező.
Van ennek a képzeletbeli hajóutazásnak egy másik, igen fontos üze-nete is, az, hogy Görögországból Indiába nemcsak szárazföldön vagy hajón, Afrika megkerülésével lehet eljutni, hanem egy feltételezett
„egyenesen” is, ha mindig nyugatnak vesszük az irányt, és megkerüljük Dél-Amerikát. Csak a középkor vége felé merült fel ugyanis – éppen az első nagy hajóutazások alkalmával –, hogy a Föld gömb alakú, és nem lapos, noha Püthagorasz már az ókorban is feltételezte égitestünk gömb formáját. Shakespeare alig több mint hetven évvel született Kolumbusz első „indiai” (értsd amerikai) útja után. Ezen a „költői réven” keresztül kerül Trója vízi úton Indiához. Heléna ezúttal nem szerepel a történet-ben, őt most is csak elképzelni van módunk, amint Trójában, (új) ottho-nában honol, ahol átmenetileg honos.
Számos (magyar) népmese tárgya a Nap (Hold, Csillag) elrablása, ill.
kiszabadítása. A rabló legtöbbször sárkány vagy más, képzelt lény, a Napot, Holdat, Csillagot pedig általában három, eladósorba került fiatal lány személyesíti meg, akik egy (konok) király lányai. A lányok elrablá-sa és a sárkány várába záráelrablá-sa sötétbe borítja a világot. A szabadító hő-sök (három fiútestvér) harcban legyőzik a fogva tartó sárkányt, kiszaba-dítják a lányokat, mire újra világosság lesz úrrá a világon, s a fiatalok egybekelnek. Ha ezt a mesét (mesetípust) vetítjük Shakespeare történe-tére (és Homérosz eposzára), azt kell megállapítanunk, hogy a görögök harca Helénáért nem más, mint a Nap (Hold, Csillag), vagyis a világos-ság visszaszerzésének egy lehetséges módja. Trója ebben a megfelelés-rendszerben a „sárkánylak”, ahol Paris játssza a sárkány szerepét, Helé-na pedig egy személyben, egyszerre: Nap, Hold, Csillag (értsd Vénusz).
Innen nézve a történet nem más, mint a világosságnak és a sötétségnek a harca, amelyben Heléna a nagy női világosság (még akkor is, ha Shakespeare alig pár mondatot szán neki a darabban), a görögök pedig végig sötétben tapogatódznak.
De haladjunk tovább a történetben. Shakespeare egy további titkot is el-árul Troilusról, amikor Ilionból Indiába utaztatja, azt ti., hogy az ifjú ereden-dően Helénába szerelmes:
„Troilus:
(…) Szép lehet Heléna, Ha így festi véretek napra-nap.
E tárgyért én nem bírok küzdeni, Kardom számára túl sovány a cél.”
(Első felvonás, első szín)
Cressida ezek szerint (csak) jobb híján került a képbe. Az elképzelt hajókázás Trójából Indiába tehát hősünk két hölgy közötti ingadozását hivatott szemléltetni. Az egyik oldalon az ideális, de elérhetetlen Helé-nával, a másikon a reális (és némi segítséggel), de mégiscsak elérhető (és meg is kapható) Cressidával.
A görög mítoszi hagyomány szerint Helénába egész Trója szerelmes volt. „A trójaiak szívesen fogadták Helénét, mert elbűvölte őket isteni szépsége: s mikor egy szép napon talált egy követ a trójai fellegvárban, amelyből vér csöpögött, ha hozzádörzsölték egy másik kőhöz, rájött, hogy ez hatásos nemi vágyat növelő szer, s fel is használta, hogy Paris szenvedélyét állandóan izzásban tartsa. Mi több: nemcsak Paris, hanem egész Trója is szerelmes lett bele, s Priamus megesküdött, hogy soha nem engedi el Trójából.” (Graves 1981: 399–400)
A Graves-idézet (maga is idéz Servius: Vergilius Aeneise II. éneké-nek 33. sorából) tovább árnyalja Heléna arcéleit, és mindeéneké-nekelőtt aph-roditei (vénuszi) szerelemre termettségét emeli ki. A véres kövek utal-hatnak az érte, miatta folyó háborúra a görögök és a trójaiak között, ahol a görögök iránta érzett szerelme semmivel sem volt csekélyebb, mint a trójaiaké. Ismert tény, hogy a görög sereg vezérkarát Heléna ko-rábbi kérői alkották. A szerelemből fakadó háború és a háborúból faka-dó vér 10 éven át itatta Trója falait. Mítoszi értelemben tehát a szere-lembe pusztult bele a sokáig bevehetetlen város.
Ha még egyszer visszatérünk Troilus önmagának tett vallomására, olyan érzésünk támad, mintha hősünk, jós módjára, így is és úgy is ér-telmezhető mondatba sűrítené Helénához fűződő viszonyát, érzéseit.
Ha még egyszer visszatérünk Troilus önmagának tett vallomására, olyan érzésünk támad, mintha hősünk, jós módjára, így is és úgy is ér-telmezhető mondatba sűrítené Helénához fűződő viszonyát, érzéseit.