Transzmetilezés vizsgálata kolektomizált betegekben

Mint arra Blázovics és mtsai 2013-ban már rámutattak, különböző tumorok esetében a transzmetilező kapacitás jelentős befolyással lehet a betegség végkimenetelét tekintve. A munkacsoport által korábban használt mérési metodika azonban viszonylag nehéz elérhetősége, valamint a mérés során lehetséges környezeti HCHO-szennyeződés zavaró hatása következtében rutinlaboratóriumi vizsgálati módszerként nehezen lenne alkalmazható.

Az elmúlt időszakban a transzmetilezési folyamatok széles körben tanulmányozott folyamatokká váltak (Kalász 2003, Greenberg és mtsai 2007, Guerrero-Preston és mtsai 2007, Li és mtsai 2010, Frustaci és mtsai 2012, Albu és mtsai 2013). Már 2006-ban is több mint 50 biokémiai folyamatot ismertek, melyben transzmetilezés történt. Ezek egyaránt érinthetnek kis molekulákat, mint az adrenalin vagy olyan összetett molekulákat, mint fehérjék, de akár magát a DNS-t is (Ashour és mtsai 2014). Továbbá, a transzmetilezés jelentőségét bizonyították már tumorok korai detektálásában. Figyelemre méltó, hogy az SAM-szint emelkedett tüdőtumorokban, a GSH-S-transferáz mü 2 és a proenkefalin gének hipermetiláltak prosztatarákban, míg genomszintű hipometilációt írtak le májtumoros betegek esetén. Ezzel párhuzamosan csökkent metil-poolt írtak le prosztata- és kolorektális tumoros betegek esetében (Greenberg és mtsai 2007, Guerro-Preston és mtsai 2007, Ashour és mtsai 2014, Blázovics és mtsai 2008, Blázovics és mtsai 2012). A kötött HCHO szervezetben betöltött szerteágazó szerepét mutatja az is, hogy a

85

metilezési folyamatok jelentős szerepet kapnak a gyógyszerek metabolizmusában is (Kalász 2003).

Ebből következik, hogy a transzmetilezés mérhetősége a jövőben diagnózist módosító tényezővé válhat (Blázovics és mtsai 2008, Blázovics és mtsai 2012, Greenberg és mtsai 2007, Guerro-Preston és mtsai 2007).

A metilezés és demetilezés mindig HCHO generálásán keresztül történik. A fő forrás az SAM (Tyihák és mtsai 1998, Sárdi és Tyihák 1998). Az enzimatikusan bontható HCHO-források mennyisége (általánosságban a kötött HCHO-szint) ezért képes lehet jellemezni egy-egy szövet transzmetilező kapacitástát. Ez alapján, ha a fent említett, tumoros betegekben megfigyelt genomszintű hipometilezettség egy általánosan jelentkező csökkent transzmetilező kapacitás miatt alakult ki, nem szükséges epigenetikai vizsgálatok elvégzése, elégséges lehet a vérminták, főképp a hosszabb élettartamú eritrociták metil-pooljának a meghatározása (Guerro-Preston és mtsai 2007). Továbbá, mivel az egyik legismertebb poszt-transzlációsan metilezett fehérje a hemoglobin fehérje komponense, az eritrocitaminták elemzése képet adhat a vörösvértestek funkciójáról, magyarázatot adva egyes anémiás állapotokra (Berg és mtsai 2008, Kimzey és McFadden 1994).

A vörösvértestekben mérhető metil-pool jól jellemezhetné a szervezet transzmetilező kapacitását, a legtöbb mérési eljárás azonban speciális reagenseket vagy eszközöket igényel. Az OPLC-vel végzett mérési eljárás egyszerű, gyors és pontos, de nehezen hozzáférhető, az UV/VIS HPLC-t igénylő módszerek könnyebben elérhetők, és kevésbé érzékenyek a környezeti HCHO-re (Blázovics és mtsai 2012). A HPLC-t használó módszerek között kiemelkedő a vizeletben mérhető HCHO-szint meghatározására alkalmas eljárás, melyet Lengyel és mtsai (2003) fejlesztettek ki. Előnyös, hogy a méréshez nem fluorimetriásan detektálható reagenst, hanem 2,4-dinitrofenilhidrazint (DNPH) és propionaldehid belső sztenderdet használtak. A mintákat azonban szilárd fázisú extrakciót, nitrogén-áram alatt történő beszárítást és acetonitrelben történő visszaoldást követően lehetne csak HPLC-vel mérni, ami komplikálttá teszi a mérést rutinlaboratóriumi körülmények között. Sárdi és Tyihák (1994) egy ennél egyszerűbb HPLC metodikát definiált, mely metanolban oldott dimedont használt sertésmáj és humán vizeletből történő méréshez. Az eritrocitaminták megbízható vizsgálata esetében azonban módosításokra volt szükség.

86

A fentieknek megfelelően kialakított mérési metodika (5.3. fejezet) azonban alkalmasnak mutatkozott humán eritrocitaminták kötött HCHO mennyiségének meghatározására, habár a kis mintaszám miatt a jövőben tervezünk nagyobb populáción végzett vizsgálatokat. A betegcsoport vizsgálatával meglepő módon azonban több esetben a kötött HCHO-szint nemhogy szignifikánsan alacsonynak nem mutatkozott, de kis mértékben meg is haladta a kontrollcsoportban mért értékeket (8. táblázat). Ezzel párhuzamosan a szabadgyökfogó kapacitás szignifikánsan jobbnak mutatkozott, amíg a szabad szulfhidrilcsoportok mennyisége szignifikánsan alacsonyabbnak. Ugyan a H-donor aktivitásban nem történt jelentős változás, de az értékek javuló tendenciája szintén az eddigi tapasztalatokkal ellentétesnek mondhatók (Blázovics és mtsai 2012, Khan és mtsai 2010, Szilvás és mtsai 2001, Váli és mtsai 2008, Panieri és Santoro 2016, Marengo és mtsai 2016).

E nem várt eredmény azt az elgondolást vetette fel, hogy a betegek bizonyára valamilyen étrendi módosítást végeztek betegségük folyamán. Feltételezésünket rövid, jegyzőkönyvben rögzített interjú alapján egyértelműen igazolni lehetett, mivel a kolektomizált betegek több, mint fele legkevesebb hónapja új, általában gyümölcsökben, zöldségekben gazdagabb étrendet fogyasztott. Mérésünk szempontjából zavaró volt továbbá, hogy az étrendi váltást követően az esetek felében hetente minimum egyszer céklát is fogyasztottak. Mindez újra felhívja a figyelmet az étrend szignifikáns, redoxi paramétereket és metilezettséget befolyásoló tulajdonságára, továbbá a gyógyszerészi gondozás relevanciájára. A gyógyszerészi képzés részét képezi ugyanis a különböző gyógynövények ismerete, valamint ezek mellékhatás és interakciós profilja.

Az antioxidáns irányú eltolódás azonban újabb kérdéseket vetett fel. A disszertációban bemutatott állatkísérletek mellett széles szakirodalom is bizonyítja, hogy a redox-homeosztázis egyensúlyi rendszerének bármilyen irányú eltolódása sem tekinthető egészségesnek (Bouayed és Bohn 2010, Carocho és Ferreira 2013, Mendelshon és Larrick 2014). Az antioxidánsok közismert kemopreventív tulajdonsága mellett egyre inkább előtérbe kerül azok kritikus megítélése tumorok kezelése mellett. Szem előtt tartva a malignusan elfajult sejtek gyakran magasabb ROS-szintjét, lehetséges, hogy egyes esetekben az antioxidáns-depléciónak lenne terápiás értéke (Mendelshon és Larrick 2014, Bystrom és mtsai 2014, Dawane és Pandit 2012, Rafieian-Kopaei és mtsai 2013, Panieri és Santoro 2016). Mindez azt a jelenleg egyre általánosabban elfogadott koncepciót

87

támogatja, mely szerint a térben és időben kontrollált oxidatív stressz nélkülözhetetlen az egészséghez, melynek feltétele a térben és időben kontrollált antioxidáns védelmi rendszer. Ezt a szubcellulárisan irányított rendszert a nem jól megtervezett, vagy hamisított étrend-kiegészítők, és az azokkal történő egyoldalú, nagy dózisú szupplementáció felboríthatja (Csupor 2014, Kleiner 2014, Kleiner és mtsai 2015a, Janicsák 2014, Lugasi és mtsai 2010b). Ez magyarázatot ad a fent említett tanulmányokban is leírt negatív eredményekre. Mindezt alátámasztja az a tapasztalat is, hogy a polifenolos vegyületek, melyeket gyakran antioxidánsként alkalmaznak étrend-kiegészítőkben, inkább a jelátviteli útvonalakon keresztül modulálják a sejtműködést, semmint direkt antioxidánsként hatnak normál, fiziológiás körülmények között (Blázovics 2011, Zhang és Tsao 2016).

A redox-paraméterek mellett elenyésző szignifikáns eltérést találtunk a rutinlaboratóriumi paraméterek között (7. táblázat). Továbbá, a kapott adatok kis százalékban tértek el a normálértéktől is, így a betegek tervezett tumor elleni terápiája nem változott. Kiemelendő azonban a közeli, 2 hónapon belül történt műtétek miatt az emelkedett trombocitaszám, mely prognosztikus jelentőségű is lehet. Josa és mtsai (2015) kolorektális tumor miatt műtött betegeket vizsgálva rámutattak, hogy a trombocitaszám általában lecsökkent, azonban néhány beteg esetén trombocitózis volt megfigyelhető. Ez, a túlélési adatok alapján rosszabb prognózisra utalt. Esetünkben is, általában normál tartományon belül volt a vérlemezkeszám a kolektomizált betegek esetében is, azonban két esetben a normál tartománynál magasabb értéket lehetett megfigyelni. Jelenleg ugyan nincs egyértelmű nemzetközi ajánlás ilyen esetekben, de a megszokottnál szorosabb kontroll, például hosszabb távon fenntartott radiológiai ellenőrzővizsgálat lehet ajánlott.