L —— a munkások átlagos állományi létszáma.
5. A közvetlen módszer bevezetésének tapasztalatai
A termelékenység közvetlen mérésének bevezetésével, a termékegy—
_ségre jutó órák megállapításának lehetőségeivel 1957 második felében, a legnehezebb területen, a gépiparban kezdtünk el foglalkozni. Szélesebb területen 1958. év végén indult meg ez a munka. A jelenlegi helyzetről leg—
jobban úgy számolhatunk be, ha a termékegységre jutó órák megállapítása szempontjából három csoportba soroljuk az iparágakat.
Az első csoportba azok az iparágak tartoznak, amelyekben a termelé—
kenységet természetes mértékegységben eddig is mérték, tehát a termék-egységre jutó órák száma egyszerűen meghatározható, csupán a mérési módszerek felülvizsgálatára, javítására van szükség. Elsősorban azokat az iparágakat sorolhatjuk ide, amelyeket valóban egyneműnek tekinthető ter-melés jellemez. Ilyen iparág például a szénbányászat, amelynél a termelé—
kenység természetes mértékegységben való mérésére kialakult, jó mód—
szerek vannak (az egy földalatti műszakra jutó termelés, az egy ősz—
üzemi műszakra jutó termelés vizsgálata stb.) vagy a villamosenergíaipar, cukoripar, amelyeknél csak a mellékprofilú termelésre jutó órák helyes le—
választására van szükség. Územrészek szerint vizsgálva egyneműnek tekint—
hető a pamut—, gyapjú—, selyem— és len—kenderipar termelése is; ezekben az iparágakban évek óta mérjük az egy főre jutó fonal—, nyers— és kész—
szövet termelést. Itt is csak a módszerek finomítását kell megoldani, mint például a létszám helyett munkaórában való számítást, a kisegítő és segéd—
üzemi órák pontosabb felosztását stb. Hasonló a helyZet a tégla- és cserép—, valamint a mész- és cementiparban. Az említett iparágak munkaórában szá-molva az állami ipar 30 százalékát képviselik.
296 ' - ' , ROMAN , ZOLTÁN
A második csoportba azokat az iparágakat soroljuk, melyekben jelen—
leg hasonló mérés még nem folyik, de a termékegységre juto órák számának megállapitása várhatóan nem fog nagyobb nehezseget okozni, viszonylag rövid idő alatt megoldható lesz. Az idetartozó kisebb iparágakról nem szólva, először is a vas— és fémgyártást (kohászatot) kell megemliteni. A vaskohá—
szat és acélgyártás nagyvállalatai a termékegységre jutó munkaórákról már 1958. évről is teljesíteni fognak adatszolgáltatást. A nyersvasgyártás, az acélgyártás és az egyes hengersorok termékegységre jutó óraráforditásait fogjuk megfigyelni, az egyes gyártási fázisok termékeit egyenértékszámok—
kal összegezve. A kiterjedt kisegítő és segédüzemi tevékenység folytán a vállalatoknak a közvetett órák felosztására különös gondot kell forditaniok.
A fémgyártás iparágban a timföldgyártás és a kohászat egyszerűbb, a vég—
termékek gyártásának megfigyelése nehezebb feladatot fog jelenteni.
A könnyűiparból a faipar néhány ágát (például a fűrész- és lemezipart, a hordó— és ládaipart stb.), a papírgyártó ipart és a bőripart sorolhatjuk ebbe a csoportba. Ezektől az iparágaktól is már 1958—ról kérünk ilyen adatszol—
gáltatást, mindig az iparág sajátosságaihoz alkalmazott módon. A bőripar—
ban például a nyersbőr feldolgozására fordított munkaidőt a kikészítésig az összes pőre—súlyra vonatkoztatva együtt vizsgáljuk és csak a kikészítő üzem——
ben határoljuk el egymástól a munkaidőráfonditásokat gyártmányféleségek szerint. Valamely készgyártmány egy tonnára jutó munkaidőráforditását ily módon két értékből állapítjuk meg: az egy tonnára jutó kikészítő üzemi órák számának és az egy pőre—súly tonna nyersbór feldolgozására jutó munkaórák száma, valamint az egy tonna készgyártmányhoz felhasznált nyersbőr pőre—súlya szorzatának összegéből. Végül ebbe a csoportba tar—
tozik az élelmiszeripar iparágainak jelentős része is (malomipar, sütőipar, szeszipar, baromfifeldolgozó ipar stb.), melyekben már szintén folyik e módszer bevezetése. Az egyes üzemrészek termelése ezekben az iparágak—
ban nagyobbrészt egyneműnek tekinthető. Az iparágak e második csoportja az állami iparnak közel 20 százalékát teszi ki. Összesen tehát az állami ipar-nak körülbelül a felét képviselik azok az iparágak, amelyekben a közvetlen módszer bevezetése már folyik és rövid idő alatt el is végezhető.
A harmadik csoportba soroljuk azokat az iparágakat, amelyeknek Vál—
lalatainál a termékegységre jutó órák számának megállapitása, illetőleg a közvetlen módszer bevezetése (részben a termékek gyors cserélődése foly—
tán) bizonyos nehézségekbe ütközik. A legnagyobb súlya e csoportban a gépiparnak van (az állami ipar 30 százaléka). .
A gépiparban e módszer valamennyi nehézsége "felmerül: a termékek sokfélesége; igen sok alkatrészből összetevődő, sok üzemrészt érintő gyárt-mányok; az új gyártmányok nagy részaránya; egye—di gyártás; befejezetlen termelés; változó kooperáció stb. Mindezeket a nehézségeket figyelembe véve a gépiparban kezdettől fogva óvatosan haladtunk előre a közvetlen mérés bevezetésével. Először 25 vállalattal kisérleteztünk, majd 1958. I. fél—
évéről 75 vállalat teljesített adatszolgáltatást; 1958 szeptemberében a Kohó-és Gépipari Minisztérium kollégiuma előírta a módszer szélesebbkörű be-vezetését. Közelebbről vizsgálva a gépipar problémáit, külön kell választa—
nunk egyrészt a termékegyse'gre jutó munkaórák megállapításának, más—
részt a termékek összehasonlíthatóságának problémáit. Még előbb talán említsük meg, hogy e nehézségek nem jellemzők a gépipar valamennyi Vál—
lalatára, sok probléma másként jelentkezik például az erősen szakosított
A MUNKATERMELÉKENYSÉG KÖZVETLEN MÉRESE 097
Au
szerszámgépipari vállalatoknál, a Csepel Kerékpar— vagy Motorkerékpár—
gyárban, mint a tömegcikkiparban vagy az egyedi gépgyártásban. Ami a termékegységre juto órák megállapítását illeti, ennek módszerét a legtöbb vállalatnak, mely komolyan foglalkozott e kérdéssel, sikerült kialakítania.
(A különböző módszereket a cikk 2. részének D) pontjában éppen e tapasz—-talatak alapján ismertettük.) A szerszámgépipar, az autó— és traktorgyártás, a hajógyártás, a híradástechnikai ipar, a Csepel Művek kijelölt vállalatai jól megoldották e feladatot. Kétségtelen viszont, hogy sok gépipari vállalatnál gondot jelent a normázott munkák kis részaránya vagy sok munkát jelent az adatok kimunkálása; esetleg az így nyert mutatók megbízhatóságához az alapadatok bizonytalansága miatt eleve kevés reményt fűzhetünk. Egy pil—
, lanatig sem állítjuk tehát, hogy ez a módszer minden gépipari vállalatnál alkalmazható, bár ennek fő akadályát nem a termékegységre jutó órák ki—
mutatásának, hanem a mutatók összemérhetőségének nehézségeiben látjuk.
Leegyszerűsített módszerek alkalmazása esetén a termékegyse'gre jutó órák kimutatásához csak a teljesített és utalványozott órák üzemrészek szerinti kimutatása és rendben tartott normaóranyilvántartás vagy megfelelő utó—
kalkuláció szükséges. Nagyon sok esetben a temékegységre jutó órák ki—
mutatása csak azért kivihetetlen, mert a vállalatnál az alapadatszolgáltatás, a teljesített órák elszámolása, az utókalkuláció állapota nem megfelelő. Ma már a gépipari vállalatok legnagyobb része világosan látja, hogy a termék—
egységre jutó órák számának ismerete saját tájékozódásához sem nélkülöz—
hető és ennek kimutatásához meg fogja találni a célszerű módszert.
A nagyobb problémát a" gépiparban véleményünk szerint e mutatók összemérhetőségének nehézségei okozzák. A minőség— és kooperációválto—
zások hatása ugyan a 3. pontban említett módszerekkel többé—kevésbé ki—
küszöbölhető, de alig megoldható problémát jelent az egyedi gyártás és az új gyártmányok megjelenése. Részben a termékek nagy száma, részben a minőség— és kooperációváltozások Vizsgálatának szükségessége az egyes termékeknél, kézenfekvővé teszi, hogy a gépiparban közelebbről megvizs—
gáljuk e módszer reprezentatív alkalmazásának lehetőségeit is. Azt, hogy a gépipar mely területén, milyen eredményeket érhetünk el a termelékenység közvetlen mérési módszerével, ezt csak a további tapasztalatok fogják meg—
mutatni. Minden eredményt nagyra értékelünk azonban, mert a gépipar mindazon sajátosságai, melyek a közvetlen mérésnél nehézségeket okoznak, a termelékenység mérésének minden eddig ismert, más megoldásánál le—
küzdhetetleneknek bizonyultak.
A gépiparon kívül számolunk nehézségekkel a termelékenység közvet—
len mérésének bevezetésénél más területeken is, így a vegyipar számos ágában, az ikertermékek problémája miatt; olyan iparágakban, melyek nagyon sokféle terméket állítanak elő (mint például öblösüveggyártás, gyógyszeripar, fatömegcikkipar, rövidáruipar, édesipar), a ruházati ipar—
ban, a divatcikkek gyors cserélődése miatt stb. Ezekben az iparágakban még nem rendelkezünk elegendő tapasztalattal, csak most kezdjük a mun—
kát; remélhetőleg jelentős részükben sikerül megfelelő módszert kialakitani.
Vannak már bizonyos tapasztalataink a termékegységre jutó órák ada—
tainak felhasználásáról is. Ismeretes, hogy vállalatok közötti összehasonlí-tásol—rra és a termelékenység mérésére természetes mértékegységben egyes
298 ROMAN: A mxnzmzmkzmsno KÖZVETLEN usztasa iparágakban már korábban is felhasználták ezeket a mutatókat.21 Az ipar nettó termelési indexének mérlegelési súlyait jelenleg is ilyen mutatók alap—
ján határozzuk meg. E mutatók felhasználásával nemzetközi összehasonlítás is készült már.22 Termelékenységi indexek számítására viszont —— több ter-méket előállító iparágakban —-— közvetlenül még nemigen használtuk fel e mutatókat, ehhez előbb több időszakról, megbízható adatokat kell kapnunk.
Valószínű, hogy 1959—ben vagy legalábbis 1959—ről (1958—hoz viszonyítva) már szélesebb területen tudunk ilyen indexeket számítani.
A termelékenység közvetlen mérésének (a közvetlen mérés e cikkben ismertetett módszerének) bevezetése mellett természetesen fenn kívánjuk tartani a termelékenységi indexek kiszámításának szokásos más módszereit is (a vállalati teljes termelés alapján, a nettó termelés alapján történő mé—
rési módszereket). Tisztában vagyunk azzal is, hogy e módszer csak a termelékenység egy bizonyos (legáltalánosabb) értelmezésének felel meg:
csak a munkaidő—, az eleven munka ráfordítások változását mutatja egy—egy termelési szakaszban. Kutatni kell a termelékenység változásának olyan mérési módszereit is, amelyekben kifejezésre jut az átvitt munka ráfordí—
tások változása is. A következő módszerek jöhetnek számításba: az egy munkaórára jutó nettó termelési érték vizsgálata azonos árszínvonalon, esetleg változatlan állománnyal számolva (alkalmazási lehetősége új ter—
melői árrendszerünktől is függ); az önköltség és önköltségcsökkentés vizsgá—
latának különböző módszerei; a termelékenység közvetlen mérése munkaidő——
ben egy-egy termék gyártásának teljes folyamatára kiterjesztve. E mód——
szertani elképzelések leírása azonban már túlmenne e cikk keretein.23
31 Érdekes példákat láthatunk e mutatók bő elemzési lehetőségeire N. (7. Gracseu új könyvében:
Statisztikai csoportosítások a Szovjetunió ipargazdaságának tanulmányozásában, Moszkva. 1958. (Oroszul)
" Román Zoltán: A munkatermelékenység nemzetközi ösazehasonlilása az iparban. A Közgazdaság—
tudományi Intézet nészére készitett tanulmány, kéziratban.
" Néhány idevágó gondolat felvázol—ását lásd Román Zoltán: ,,Az önköltségstatisztika néhány leér—
dése" 0. cikkben, Statisztikai Szemle. 1958. 1—2. sz.