III. RÉSZ - A KARSZT VÍZÁRAMLÁSAI
2. TELITETT ZÓNA, A TERMÉSZETES VÍZTÁROLÓ
2. TELITETT ZÓNA, A TERMÉSZETES VÍZTÁROLÓ
A telitett zónában a vízvezető és tároló nyílások vízzel telitettek. Ide érkezve, a leszálló zónából beszivárgott víz megemeli a telitett zóna vízszintjét (Ábra 48.). A telitett zónába leszállt víz sebességének
függőleges komponense lecsökken oly mértékben, hogy az áramlási
sebesség vektorának vízszintes tényezője válik egyre uralkodóbbá a vízszintes távolság növekedésével (Ábra 47). A vízszintes sebesség mértékét és irányát a telitett zónát megcsapoló pontok (aktív vízvezető barlangi vízfolyások, a forrásszelvények valamint a nem karsztos vízvezető rétegekkel érintkező felületek minden egyes pontja) távolsága és térszíni helyzete határozzák meg Darcy törvénye alapján.
Ábra 48. A telitett zónába beérkezett csapadékvíz növeli a benne tárolt víz mennyiségét és a telitettség szintjét (A 41. ábrán leereszkedő víztömeg
leérkezett a telitett zónába)
Az uralkodóan függőleges komponensű, és az uralkodóan vízszintes komponensű áramlási sebességek jelentős különbségét egy, Darcy törvényével számított egyszerű példa szemlélteti.
Darcy törvénye:-
q = k * i,
ahol q = vízhozam, k = a vízadó képződmény vízvezető képessége, és i = gradiens, mind konzisztens kifejezésekben és egységekben.
A gradiens i = m / l, ahol m = függőleges magasság l = vízszintes távolság.
Tétezzük fel, hogy a telitett zóna felszínének egy pontjára a víz a 100 m
magasan lévő felszín egy 10 m vízszintes távolságban fekvő pontjából érkezik.
A kőzet fajlagos áteresztőképessége legyen 10-4 ml/cm2/perc.
A meghatározott beszivárgó pont vízhozama a telitett zóna felszínén:-
10-4 * ((100*100) / (10*100)) = 10-3 ml/cm2/perc.
A számított 10-3 ml/cm2/perc áramlási sebesség elég lassú, kielégíti a Darcy törvény alkalmazásának kritériumát. Ezzel az áramlási sebességgel leszálló víz, ha egy barlangi csepegő pont vízellátását szolgáltatná, a csepegő pont 10 - 20 percenként adna egy csepp vizet.
Tovább feltételezve, a telített zóna ugyanattól a beérkezési pontjától a víz 10 m magas lejtőről 100 m vízszintes távolságra áramlik a kibocsájtási pontig, a kibocsájtási pont vízhozama:-
10-4 * ((10*100) / (100*100)) = 10-5 ml/cm2/perc
Ha 10-5 ml/cm2/perc sebességgel áramlik víz például egy mészkőréteg 300 m szélességben és 10 m magasságig kifejlődött telített zónájában, a forrás, ami ezt a szivárgást összegyűjti és kibocsájtja, 0.03 m3/perc (30 l/perc, vagy 43.2 m3 /nap) vízhozammal működne.
A láthatóan valós értékhatárok között nyugvó adatokból számított példa jól érzékelhetően szemlélteti azt, hogy a leszálló víz áramlási sebessége jelentősen, a példa szerint két nagyságrenddel csökken, amint elérte a telitett zónát, és abban áramlik tovább az erősen lecsökkent gradiensen.
Miután a telitett zóna felszínét elérve a leszálló zónából leérkezett víz uralkodó áramlási iránya jelentősen megváltozik, az áramlást meghajtó, uralkodóan függőleges áramlási komponenst uralkodóan vízszintes áramlási komponens váltja fel, ezért áramlási sebessége drasztikusan lecsökken. Az így kialakult alacsony gradiensen a leszivárgó vizek feltorlódnak, a telitett zóna vastagságát növekszik, ami szükségszerűen emeli-
a telitett zóna felszínének a magasságát,
a benne tárolt víz mennyiségét,
a kibocsájtási ponthoz viszonyított gradiense növekedését, és
a kibocsájtási pont vízhozamát.
A beszivárgás megszűnésével a telitett zóna felszíne lassan süllyedni kezd, vastagsága és a benne tárolt víz mennyisége pedig Darcy
törvényének megfelelően, arányosan csökken a megcsapoló pontokon fellépő vízveszteség miatt. A kibocsájtási pont vízhozama fokozatosan mérséklődik a telitett zóna vastagságának csökkenése, más szavakkal, a gradiens mértékének csökkenése következtében.
A viszonylag nagy sebességgel leszivárgott és a vízszintes-közeli áramlás során az interstíciák falain fellépett súrlódásnak köszönhetően rendkívül lelassult kiürítő áramlási sebességek nagy különbségéből következik az, hogy a karszt telitett zónája nem más, mint egy hosszú távú
természetes víztároló egység, ami a kiömlő pontok (források,
nem-karsztos vizezetőkbe áteresztő nem-karsztos front felületek) többé- kevésbé állandó vízellátását biztosítja.
A karszt víztárolójának ismerete tekintetében félelmetes elégtelenség jellemzi a karszthidrológiát. Bár nemzetközi szinten néhány hidrogeológus úgy kezeli a karsztot, mint bármelyik repedezett kőzetet azzal a megszorítássl, hogy nyitott karsztcsatornái rendkívül nagy bizonytalanságot vezetnek be a vizsgálati adatok értékelésébe. A karszthidrológia még nem jutott túl a karosszék spekulációkon ebben a tekintetben.
A karsztkutatás magyar klasszikusai (Dr. Kessler Hubert és utódai a VITUKI szolgálatában, valamint a súlyos inkonzisztenciákkal terhelt Jakucs László) sem határozták meg a karsztos víztároló médiumát és tulajdonságait. Az utánuk felnőtt generációk főleg a barlangkutató társadalomból kerültek ki.
Vélhetően ezért, vizsgálataik alig terjednek túl a barlangokon. Ez az egyoldalúság, amit a Szerző "barlangkutató szindrómának" nevez,
világviszonylatban is szabad utat enged a karosszéki álmodozás számára, amiből gyakran a fizikai valóság alaptörvényeivel sem egyező tároló rendszer elméletek születtek. Nézzünk néhány példát.
1. A Juhász fiaskó
1965-66 évek óta Dr. Juhász András véleménye szerint a karsztforrások hosszú távú vízkészlete a karszt szivacsos jellegű, repedezett, és
csatornahálózat jellegű szerkezetében, valamint barlangjáratokban tárolódott.
Szerinte ez a vízkészlet súlyos veszteségeket szenvedett az árvízi bő hozamok felhasználatlan elfolyásával. Az erősen változó forráshozamokat
kiegyensúlyozó víztermelést vélt Juhász elérni azzal a meggondolással, hogy a barlangjáratokat elzárva visszatarthatja az árvízi hozamokat, alacsony
vízhozamok idején pedig kiengedheti a visszatartott vizet a szükségnek megfelelően. Mindezt Juhász 1973. évben fektette le először és egyetlen, néhány soros írásban rögzítve (Juhász, A., Dr., 1973).
1965 év őszén Juhász konzultált Láner Olivérrel és a Szerzővel a
vízelszökésre alkalmas barlangjáratok elcementezésének lehetőségéről. Láner véleménye szerint az ismert oldalágak nagy száma miatt az elcementezés gyakorlatilag megoldhatatlan, mert elfogadható elzárás eléréséhez valamennyi járatot ki kell tisztítani a szálkőzetig. Ezt a munkaigényt a Szakosztály nem képes ellátni, de a barlangi szűkületek sokasága sem teszi lehetővé a kitermelt nagy mennyiségű anyag szállítását és tárolást, valamint az elzáráshoz szükséges hatalmas mennyiségű cement, vagy betonkeverék beszállítását.
A szerző véleménye szerint különös gondot okozhatnak a törmelékkel feltöltött barlangi nagy termek, mint például a Hágcsós terem a Létrási vizesbarlangban, vagy az Athén romjai terem a Bolhási víznyelőbarlangban. A barlangba befolyt patakok vizei mindkét helyen elnyelődnek a termeket magasan feltöltő
törmelékben. Biztonságos vízelzáráshoz az ilyen termekből előbb el kellene távolítani a feltöltő törmeléket, vagy a törmelék felszínét kellene vízzáró módon lecementezni a terem teljes terjedelmében. Ezek bármelyikéhez tehervonatnyi anyagmozgatás lenne szükséges, ami gyakorlatilag megoldhatatlan az ismert barlangjáratokban. Az ismert járatok elzárását követően a víz, természeténél fogva, máshelyeken eltemetett, ismeretlen járatok felé fordulhat. Ezek
felkutatása és elzárása további, hasonló természetű munkát igényel.
Feltehetőleg személyes barlangi tapasztalat teljes hiánya miatt Juhász azzal zárta a konzultációt, hogy a Szakosztály tagjai nem támogatják erőfeszítését.
Válaszként a Szerző meghívta Juhászt, hogy tekintse meg az említett barlangi termek valamelyikét. Juhász a Létrási vizesbarlang Hágcsós termét
választotta, amelyhez a lejutás alacsony barlangjáró gyakorlatot kívánt, a terembe lejutás pedig csupán 9 méter hágcsó mászást igényelt. Juhász
elfogadta a meghívást, de a Hágcsós terem bejáratában felfüggesztett hágcsót megpillantva arra kért bennünket, hogy segítsük öt vissza a felszínre.
A víz karsztban történő tárolásának első, és egyetlen leírását Juhász a következőkben adta meg:-
“Kedvező lehetőségek mutatkoznak a felszín alatti, azaz hegység belsejében történő - a karszt "szivacsos" szerkezetét és
üregrendszereit kihasználó - tárolási lehetőségekre.” (Juhász, A., 1973)
Juhász figyelmét elkerülte az a tény, miszerint a karszt “szivacsos szerkezete” nem korlátozódik a karsztos tömeg belsejére, hanem kiterjed, és magában foglalja a karsztos tömeg felületét is, amelyen keresztül, a szivacs nyílásain, szabadon kifolyik az erózióbázis fölé emelkedő víz, vagy átáramlik egy nem-karsztos vízvezetőbe. Hatékony tárolás a szivacsos szerkezetben ezért csupán abban az esetben érhető el, ha valamennyi felszínre vezető, vagy a karsztból kivezető nyílás hatékonyan elzárt állapotba kerül. Erre mutat Tóth G. Dr., (1982, p 165) visszaduzzasztási kísérlete az időszakosan működő Imókő forráson,
ahol –
„ ...1976 őszén bekövetkező aktív periódus alkalmával 1—2 hetes visszaduzzasztásokat végeztünk.
A visszaduzzasztás maximális értéke nem növekedett az idővel (mind nyitott hidrográfiai rendszer). Ugyanakkor egymás után mosta ki a víz a forrásküszöb felett elhelyezkedő járatokat néhány cm-től több deciméteres átmérőig. Növekedett az elzárás
pillanatában szárazzá vált patakmederben a karsztvíz forrás alatti vonalas feltörése.”
Juhász a karsztvíz áramlás teljes elzárását egyszerű zárószerkezettel
műszakilag megoldhatónak vélte, és ezért a Miskolci Vízművek főmérnökével, Gerhard Kálmánnal együttműködve becementezett vasajtóval elzárta a
Soltészkerti barlang szifonját abban a reményben, hogy ezzel felduzzasztja a karsztvízszintet, és visszatarthatja a túlfolyó szifonon keresztül rendszeresen elszökő árvízi hozamokat.
Hasonló, feltehetőleg Juhász szaktanácsának tulajdonítható felfogás nyilvánult meg a Diabáz barlangban is, ahol a folyóvizes ágba vasajtót építettek be azzal a céllal, hogy Bánkút vízellátásának biztosítása céljából visszatartsák a
barlangban elfolyó vizet.
A vízjáratok elzárása természetesen egyik esetben sem járt eredménnyel, csupán a számos (vagy számtalan) más utak egyikébe kényszerítette át az áramló vizet.
A Soltészkerti barlangban, miután a szifon elzárása nem hozta meg a kívánt eredményt, Juhász és Gerhard elgátolták két helyen a szifon túlfolyását
levezető barlangjáratot, később a gátak közötti teret teljesen eltömedékelték és elcementezték, végül mindkét végén elfalazták a barlangjárat 10 méter
hosszúságban eltömedékelt és elfalazott szakaszát, a feltételezett
vízveszteség egyetlen lehetségesnek vélt útját. A fokozott elzárás sem hozta meg a várt eredményt. A Soltészkerti „forrás”, ami valójában a Soltészkerti barlang szifonjából kifolyó víz a barlangjárat hosszában végig folyva, és egy csatlakozó, 80 méter hosszú, nagy átmérőjű beton csövön keresztül a Szinva patak medrébe vezetve, változatlanul működésben maradt (VITUKI Évkönyvek vízhozam adatai), jelezve, hogy a szifonból korábban kifolyó nem árvízi
hozamok egy alternatív utat találtak a barlang végébe beépített betoncsőhöz.
Ennek ellenére, Juhász és Gerhard állítása szerint az elzárás következtében-
"A gát megépítésével [a Soltészkerti barlangjárat elfalazásával] kb.(egy mérési adattal nem támogatott, fiktív) 500.000 m3 vízmennyiséget sikerült tárolni a hegység belsejében. A betározással egy időben megemelkedtek a Szinva-, Anna-, Tavi- és Szt. György-források vízhozamai olyan mértékben, hogy – mérési adatok alátámasztása nélkül - a sokévi átlagnak megfelelő értékek fölött adtak vizet. A kísérletek első eredményei kb. 2.500 m3 / nap plusz vízmennyiséget jelentettek (Ezt hogyan becsülték? a betárolt 500.000 m3 víz csupán 200 napra képes 2.500 m3-nap extra vízkivételt bitósítani..). " (Juhász, A., Dr., 1973, p 2).
A valóságban azonban az eltömedékelést követően, a barlang elzárt túlfolyó szifonjától néhány méterrel Délre, (az 1958-as karsztárvíz feltörési helyén) az addig inaktív szifon aktiválódott az évi nagy árvízi hozamok alkalmával, és az erőteljes hidrosztatikus nyomás alá került vízhozamok új utat nyitva a
felszínre, rendszeresen áttörték a lillafüredi műút felszínét. Ezt a gyakran ismétlődő kis katasztrófát a Soltész aknában feltárt szifon, és annak felszínre nyitása szüntette meg.
Magyarázó megjegyzés: - A Soltészkerti szifon elzárása előtt a szifonból időszakosan kifolyt víz a Soltészkerti mésztufa barlang járatán folyt keresztül Északra. Lillafüred rendezése során a barlang északi nyilásába egy nagy átmérőjű, nagyjából 80 méter hosszú
betoncsövet építettek be, amely a vizet a Szinva patakba vezeti. A cső kiömlő nyílása Soltészkerti forrás néven vált ismertté.
Kemény tény maradt az, hogy a szifon és a barlangjárat elzárást követően a karsztvíz egy új utat talált magának az elzáró szerkezetek megkerülésére a betoncsőhöz is, mivel a Soltészkerti forrás működése zavartalanul folytatódott az évek során, az előző időkből ismert módon és hozamokkal.
2. White professzor különös fizikája
Professor W. B. White, Department of Geosciences and Materials Research Laboratory, Pennsylvania State University (White, 2003, Pp. 4-5) szerint:-
“Conduit / fracture coupling coefficients
Conduit systems [vizezető barlangok] act as low-hydraulic-resistance drains, so that the flow field in the surrounding matrix and fracture system is directed toward the conduit rather than toward groundwater discharge zones on the surface. During base flow conditions, groundwater
recharged from diffuse infiltration and stored in the fracture and matrix porosity will drain toward the conduit system (Fig.
49, upper "Base flow" picture).
Ábra 49. Fig. 2. Sketch showing exchange between conduit system
and matrix and fracture system during base flow and flood
However during storm flows, the conduit system may flood to the roof and indeed establish a substantial piezometric head above the roof of the conduit.
During intervals of storm flow, the flow field will reverse and water will move from the conduit into the surrounding fracture and matrix porosity (lower
"Flood flow" picture). The effectiveness, with which these two (or three) systems are coupled, combined with the intrinsic hydraulic conductivity of the matrix and fracture systems, will determine the rate of movement of
groundwater into and out of storage and also the base-flow discharge of the springs.”
Magyar fordításban:-
Fig. 49. fordítása: Vázlat, amely a barlangjárat, anyakőzet és repedésrendszer közötti vízcserét ábrázolja alacsony és árvízi hozamok eseteiben.
„A járatrendszer / törés kapcsolati együttható
A járatrendszerek, mint alacsony hidraulikus ellenállású csatornák működnek úgy, hogy az áramlási mező az anyakőzetben és a repedés rendszerben a járat felé irányul a felszínre ömlés [forrás] iránya helyett. Kis vízhozamok esetén a szétszórt beszivárgásból feltöltődött és a repedésekben, valamint az anyakőzet porozitásában tárolt víz a járatrendszer felé áramlik (Ábra 2, Felső kép). Árhullámok esetén pedig a járatrendszert a tetejéig eláraszthatja az árvíz, ami nagy piezometrikus nyomást gyakorolhat a járat feletti zónára [más
szavakkal a járat feletti zónába víz nyomódik fel - Szerző]. Az árvízi hozamok
során az áramlási mező megfordul, és a víz a járatból folyik a környező törések és az anyakőzet porozitása felé (Ábra 2. Alsó kép). A hatékonyság, amelyjel ez a két (vagy három) rendszer kapcsolódik és kombinálódik a környező törések és anyakőzet belső hidraulikus vezetőképességével, határozza meg a
tárolókapacitásba be- és kiáramló víz mennyiségét, valamint a források alacsony vízállásokhoz tartozó vízhozamát.”
White idézett kijelentésének csupán az első mondata helyes.
Valójában nem lehet tagadni a víz barlangjáratokból az anyakőzetbe történő ki- és vissza-áramlását árvízi és minimális hozamok esetén, de a barlangi vízállás magasságának szerepe csupán pillanatnyi, végtelenül kicsi a karszt vízháztartásában. A karszt feltöltésében a felszíni beszivárgásnak van jelentős szerepe. A barlangi feltöltésnek csupán abban az esetben van figyelemre méltó jelentősége, ha a karszt felszínét hatékony vízzáró képződmény fedi le, és hatékony utánpótlás csupán víznyelő nyílásokon, vagy aknákon keresztül folyik be a vizezető barlangjáratba.
Nem a barlangi vízállás magassága határozza meg a karsztos víztároló feltöltöttségét a hidrológiai év uralkodóan nagy részében. Az ellenkezője igaz. A karszt feltöltöttsége határozza meg, ok és okozati összefüggésben, a barlangi folyó vízállásának alacsony, közepes, vagy magas szintjét. A nyelőkbe ömlő árvízi hozamok levezetése tekintetében pedig a barlang szerepe nem annyira a karsztra, mint inkább egy felszíni folyóra, vagy egy városi esővíz levezető csatornára jellemző, amelynek az a feladata, hogy a karszt esetében felszínt, illetve egy város esetében az utakat és lakótelepeket víztakarótól mentesen tartsa.
Függetlenül attól, hogy Professzor White-nak van-e barlangkutató múltja, vagy csak egy műkedvelő karszthidrológus, és dolgozatában kifejtett karosszéki
nézetei a „barlangkutató szindróma” fatálisan súlyos tünetét mutatja be. Csak a barlangot látja, a karsztot nem, annak ellenére, hogy a karszt vízvezető
interstíciáinak összegezett térfogatához viszonyítva a barlangjárat térfogata elenyésző.
White szerint a barlangjárat az a csatorna, amelyen keresztül feltöltődhet a karszt víztároló kapacitásának főtömege annak ellenére, hogy a barlangot magában foglaló kőzettömeg felszínre nyitott összefüggő interstíciális tere sokkal nagyobb terjedelmű, mint a barlangjárati tér.
Az interstíciális teret White
„szétszórt beszivárgásból mennyiségi szereppel a karszt vízháztartásában.
Ábra 50. White karsztos víztárolója egy karsztárvizet követő maximális feltöltés állapotában. (Világos-kék = White telitett zónája). Az ábrában a Szerző kombinálta White magas és alacsony vízállásokat bemutató ábráit.
Szerinte víztárolás a barlangban és annak közvetlen környezetében történik.
Az utóbbit a barlangi árvizek töltik fel, és abból származnak a száraz időszak alacsony vízhozamai (Ábra 50 kékre színezett tere).
White szerint a karszt interstíciális tárolókapacitásából felszabadítható
vízmennyiség főtömegét a barlangi árvizek nyomják be a környező interstíciális térbe. Az effajta feltöltést ritka esetekben fokozza az, ha - szerinte - a járatok teljes szelvényét víz tölti ki, s e víz hidrosztatikus nyomása a felülfekvő kőzet réseibe is vizet, kényszerit. Ez a rendkívül rövid idő (csupán néhány nap, az
árvízi hozam időtartama) alatt benyomott vízmennyiség tartja fenn a viszonylag rendkívül hosszú idejű, alacsony vízállással jellemzett időszak vízhozamait. Ez nem egyezik a karszt alapvető vízmérlegével: VízKi = VízBe, ha az interstíciák hidraulikai ellenállása egyenlően magas a be- és kiáramló vizek számára.
(White az interstíciák (valósan) magas hidraulikai ellenállásának a
valószínűségére utal közvetve azzal, hogy írásába bevezette a „barlangjárat alacsony hidraulikus ellenállása” kifejezést.)
Whitenak a következő kérdésekre kellene fizikai alapokon helytálló, kielégítő válaszokat adni, ha hitelképességét meg kívánná védeni:-
1. Példaként tételezzünk fel egy átlagosan 6 m magas járatszelvényt (ami inkább óhaj, mint valóság Bükk hegységi viszonylatban), amiben évente 3-6 napon keresztül teljes szelvényben ömlik az árvíz. Hogyan egyeztethető össze az abból származó beszivárgás az NV-17 fúrásban mért, maximálisan 20 m-t meghaladó (Ábra 51), vagy az Rh-1 fúrásban évente 80 – 119 métert meghaladó vízszintemelkedésekkel (Appendix 4)? Hogyan képes az 3-6 napig tartó, területileg a barlangjárat
közvetlen környezetére korlátozott beszivárgás fenntartani 90-120, vagy annál is több napos alacsony vízhozamokat?
2. Hogyan képes a néhány napos barlangi árvíz főleg a barlangi környezetre korlátozott, magas hidrológiai ellenállású (ezért kis hatékony átmérőkkel jellemzett) interstíciális terébe benyomni a vízgyűjtőre hullott évi csapadék 30 - 40% körüli vízmennyiségét, ami megegyezik a forrás évi hozamával?
3. Milyen fizikai törvény szerint púposodnak fel a gravitációs úton lefelé áramló és folyó vizek egy barlangjárat felett, amikor White maga állítja, hogy az alatta húzódó barlangjárat egy alacsony hidraulikus ellenállású
csatorna közvetlenül a repedezett kőzet alatt? Hogyan képes egy ilyen, jelentősen leürült légteres csatorna lebegésben tartani a felette álló, és alul nyitott, feneketlen szerkezetben gravitációs hatás alatt lévő
víztömeget?
4. Miben különbözik a vízáramlás a karszt összefüggő interstíciáiban a közönséges kőzetek pórusközi terében és repedéseiben végbemenő áramlástól? A közlekedő edények elve alapján szerinte miért nem alkot a karszt repedéseiben áramló víz egy összefüggő tömeget egy közös, vízszint alatt a közönséges rétegvizekhez hasonlóan, amely vízszintet az interstíciális vízvezetőben helyileg végbemenő, a gradiensek és vezetőképességek arányainak megfelelő sebességű áramlások tagolnak?
Juhász és White felfogásainak közös alaptétele az, hogy a víztárolás légteres barlangjáratokban és White esetében azokkal közvetlen kapcsolatban álló, kis kiterjedésű repedésekből álló vízvezető gyűrűben történik. Ha ez így lenne, a csapadékesemények után rövid idővel kiürülnének a barlangjáratok, illetve White felfogása esetében a barlangjáratot körbefogó vízvezető gyűrű, és a források vízadása leállna a következő, jelentős csapadékesemény
beérkezéséig. Ez nem így történik a valóságban.
A telitett zóna évi vízszintingadozásának mértéke jelentős. A Bükk hegységi NV-17 megfigyelő kútban (Lénárt, (2002) adatsorának digitalozásából az öt naponként átlagolt vízszintmagasságok évi minimumai és maximumai közötti különbség 6.1 m és 20.6 m között váltakozott az 1993-tól 2000-ig terjedő 8 évben (Ábra 51 és 52). Az Istvánlápai barlang Keleti szifonjában a vízszint 45 métert emelkedett a katasztrofális karsztárvíz során (Lénárt, L., 2010b). A 2010. évi árvízi
szintemelkedés meghaladta a 119 métert az Rh-1 megfigyelő fúrásban (Appendix 4).
A telitett zóna vastagságát, valamint a benne tárolt víz mennyiségét és kibocsájtását nagyban befolyásolja az eljegesedés arid periglaciális klímával jellemzett területein az eljegesedést követő gyors
felmelegedéshez kapcsolt erőteljes feltöltődés. Ez a feltöltődés magasan befedte az utolsó (Würm) eljegesedés forrásszájait oly mértékben, hogy a forrásszájak vízkibocsájtása erősen lecsökkent, mögöttük pedig felduzzadt
Ábra 51. Vízszint ingadozás NV-17 számú megfigyelő kútban 1993-tól
Ábra 51. Vízszint ingadozás NV-17 számú megfigyelő kútban 1993-tól