Pesta bátyónak hamarosan rá kellett jönnie, besúgók nemcsak falujában léteznek, hanem a kórházban is. Nem telt el három hét sem, amikor a tanácsházáról hivatalos papírt hozott, nevére szólóan, a kisbíró, amelyből a következő szöveget betűzgették Borcsa mamával:
„Tisztelt Pesta bátyó elvtárs!
„Tudomásunkra jutott, hogy rendszerességgel tejhez jut és mindennek ellenére, még a mai napig sem jelentkezett, az öntudatos tejbeszolgáltatók névsorába.
Nem tudni mi oknál fogva, de a tojás beadást is szünetelteti.
Márpedig az elvtárs elvégezte a szemináriumot.
Ott, kellő oktatást kapott arról, hogy minden liter tejnek, minden egyes tojásnak beszolgáltatása, egy hatalmas pofont jelent a kizsákmányoló imperialisták számára.
Kérdésünk csupán az, hogy akar-e, olyan pofonokat osztogatni, melyeknek eredményeképpen, a külföldi ellenségünk, képtelen lesz kémkedésre, nem fejt ki aknamunkát a szabadságban élő magyar dolgozónép és vívmányai ellen?”
Stb, stb. Ismételten duma, duma, véget nem érő duma, amennyi csak elférhet egy felszólító, hivatalos papíron. Mindet nem olvasta el, mert a szeminárium oktatási anyaga, fikarcnyi kopás nélkül élt még emlékezetében.
Élete párjával tanácstalanul néztek egymásra, miután a levelet szótagolva, jól megrágva, figyelmesen elolvasták:
—Azt még csak megértem, hogy a tojás beszolgáltatás elmaradását nehezményezik, de a tejbeszolgáltatást miért követelik, ezt végképpen nem értem! Hiszen nincsenek teheneink, kecskéink és semmi olyan állatunk, ami a tejelés tekintetében szóba jöhetne.—siránkozott Borcsa mama és Pesta bátyó elvtárs is értetlenül olvasta a nevére érkező, felszólító levelet.
Hümmögtek még egy ideig, majd az öreg hirtelen eszmélve, felkiáltott:
—Édes párom! Tudom már, miért követelik a tejbeszolgáltatást!
Borcsa mama, élete párjának e hirtelen megvilágosodására, hegyezni kezdte füleit és türelmetlenül várta a perdöntő magyarázatot, ami máris következett:
—A kórházban azt füllentettem, hogy a szarvas teheneket rendszeresen megfejem az erdőnkben.
Kezdte el sorolgatni a gyógyítgatása alatt történt füllentéseit, elejétől kezdve, mire Borcsa mama ingerülten szórta szitkait párjára:
—Hogyan lehettél ennyire buta, ennyire lüke?
Normális ember azt a jövedelmét is eltagadja, ami valójában létezik.
—Jó! Jó! Könnyű dolgod van neked, mert nem voltál ott a kórházban, amikor az ápoló nővéreknek magyarázatot kellett adnom, hogy a Pannika és a Boriska lányaink, mitől ilyen szépek, és mitől ilyen pirosak. Valamiféle, pirosító kenőccsel akartak megajándékozni, amire én azt mondtam, nincsen szükségük ilyesmire, mert ők a nélkül is eléggé pirosak.
Nem akartam magyarázkodni, hogy a falusi levegő jobban pirosít, mint bármely gyógyszertári kenőcs, vagy más kikevert kentefice, zagyvaság.
Ekkor aztán szó-szót követett, amire én azt füllentettem, hogy minden nap szarvas tejet itatok velük, és attól ilyen szépek, pirosak lányaink.—vallotta be a gyógyítása alatt elkövetett ostobaságát.
—Én elhiszem, de most az elnök elvtárssal is próbáld mindezt elhitetni. Ha nem sikerül, akkor úgy járhatunk, mint azok a kulákok, akik szintén nem fejnek tehenet, de a tejet másoktól megveszik, és azt adják a beszolgáltatásba, minden este. —mondta Borcsa mama és aggódása nem volt alaptalan, mert többen voltak már olyanok, akiknek másoktól kellett megvásárolni, hogy a kötelezően kiírt beszolgáltatást teljesíteni tudják.
—Jól van édes Borcsám! Beballagok a tanácsházára és megmondom az elnök elvtársnak, hogy a besúgója tévedett. Ennél a háznál már hónapok óta, nem iszik tejet senki.—nyugtatta meg párját és a zsíros kalapját szemébe húzva, a tanácsháza felé irányította lépteit.
A Júliusi nap bőségesen ontotta áldását.
Különösen azok szenvedtek a már-már elviselhetetlen melegtől, akik a búza aratásával és csépelésével foglalatoskodtak ebben az időszakban. Pesta bátyó elvtársnak nem volt aratnivalója, ezért fejére most nem a búzaföldön sütött a nap, hanem az alvégi utcán, ahol most szaporán lépkedett.
Zsíros kalapja óvta ugyan a közvetlen sugárzástól, de mégis folyt a víz kobakjáról. Talán még a hosszú bajusza végén is gyöngyözött a víz, ám a pipája most is füstölgött. Így érte el a tanácsházát, ahol kioltotta pipáját, mert az elnök elvtárs e nélkül is allergiás volt személyére, ha pedig a pipa füstölgött szájában, még inkább az volt.
—Szabadság elnök elvtárs!
Még a kilehelt hang gazdájára sem nézett, amikor idegrángásai működésbe jöttek. Először a karjában szaporodtak meg a helyi izomremegések, majd az arcán is ideggócok mocorogtak, olyan szaporasággal, mintha sok-sok vakond próbálna szájából kitörni a szabadlevegőre.
Titkárnője—Mancika—aggódással nézett főnökére most is. Már volt tapasztalata az idegzavaros jelenség okának megállapítására. Ha problémás személyek kopogtak be a hivatalba, mindig előjött e különös betegsége.
Pesta bátyó elvtárs, talán valamennyi ügyfél közül a legproblémásabb lehetett. Megjelenése pillanatában, rángásai mellett, a dadogása is fokozottabbá vált, olyannyira, hogy szavát alig lehetett megérteni. Arcának színe vörösebbé vált annál az ötágú csillagnál, amely az elnöki iroda falát ékesítette.
Ilyen feldúlt állapotában senki sem várhatja el tőle, hogy a köszönést fogadja. Nem is köszönt, a most belépőnek, hanem artikulátlan hangon ráordított:
—Az elvtársnak mi baja van már megint?
Kétségtelen, hogy egynéhány ősz hajszálának van köze a most köszönő belépőhöz. Az öreg bátortalanul vette elő az összegyűrt, beszolgáltatásra felszólító levelet, az elnök elvtárs idegállapotához alkalmazkodva, gyorsan a tárgyra térve, halkan motyogta:
—Tisztelt elnök elvtárs! Én nem tudok bejelentkezni a tejbeszolgáltatók közé, mert nincsen tehenem! Ezek után nem tudom megfejni sem, és a tejet a tejcsarnokba behozni sem.
—Még hogy nem fej tehenet?! Ilyen alávaló hazugságra csak a kulákság képes, és a nyugati imperialistákat segítő, köztünk bujkáló, kémek, diverzánsok és a szabotálók! Vegye tudomásul, a külsős
munkatársam {besúgó} jelentette, hogy az elvtárs megfeji a szarvas teheneket az erdőnkön. Lányainak szarvas tejet ad miden nap. Ettől piros az arcuk! —sipítozta az öreg fülébe, olyan sunyi módon, olyan kárörvendően, mintha közben még ezt is mondaná; no, piszokszabotáló, most aztán megfogtalak, no, most ugyan mit hozol fel mentségedre?!
Pesta bátyó elvtársat ne féltse senki! Sokkal több ész szorult meg kobakjában annál, amennyi első ránézésre elképzelhető. Pedig nem az iskolapadban szívta magába tudományát. Az életben maradás tanította meg a megfelelő védekezésre. Volt már egypár esete a hatósággal, amikor többször sarokba szorították, ám eddig még minden esetben felülkerekedett.
—Tisztelt elnök elvtárs! Én csak füllentettem, amikor a szarvasok fejéséről beszéltem a kórházi hallgatóságomnak!—foglalta el védekező állását máris az öreg.
—Nekem aztán nem beszélhet mellé! Folyamatos orvvadászi tevékenységéről beszélnek az egész faluban.
De nemcsak a mi falunkban, hanem még a szomszédos falvakban is.—válaszolt ingerülten a tanácselnök elvtárs, miközben idegrángásai ismételten szaporáztak. Ő tudja, hogy milyen esetekre gondolt most.
—Már megbocsásson elnök elvtárs, de hiába kenném be a fenekemet mésszel, a szarvas tehenek akkor sem ugranának rám! A tehenek nem szoktak ugrándozni! A szarvasbika ugrándozik a szarvas tehénre, amikor gusztusuk kerekedik, ilyesmi ugrándozásra. Ezek után ítéletnapig is várhattam volna, hogy valamelyik tehénnek kedve kerekedjen rám ugrania. Ha meg nem ugrik rám, akkor nem tudom megfogni, ha meg nem tudom megfogni, akkor megfejni sem tudom. Hát, mondja meg az elnök elvtárs nekem,
hogy miből szolgáltassam én be a tejet, ha nem fejek meg semmit?
Bizony így van ez, ha hisz el, ha nem. Ne tudjak innen elmenni, ha most nincsen igazságom!—
bizonygatta igazságát, mire az elnökelvtárs érezte úgy, hogy ez a ravasz prókátor ismét a sarokba szorította. Ám a tojás beadás elmaradására még nem kapott választ:
—És a tojás beadást, miért szünetelteti? Előre figyelmeztetem, nehogy valami hasonló mesével álljon elő, mert az internálótáborba juttatom, maga ravasz, vén prókátor!—kiabálta most már magából teljesen kikelve, annyira, hogy idegességében leverte a vízzel teli kancsót.
Mancika tudta mi a dolga ilyenkor, ezért rémült egérke módjára matatott az asztal és a székek alatt, hogy a szerterepülő cserép darabokat hiánytalanul begyűjtse.
E kis riadalom után, Pesta bátyó elvtárs ismét védekező helyzetet vett fel:
—Nem volt mese az előbbi se! Nem vagyok én olyan, aki az igazságot csak messziről kerülgeti. Amióta a szemináriumot elvégeztem, sokkal többet tudok, mint annak előtte.—védekezett önérzetesen, de az elnök elvtárs nem vette figyelembe szavait.
—A szeminárium elvégzése miatt, ne képzeljen magáról többet a kelleténél! Inkább az előbbi kérdésemre válaszoljon, mert a hivatali idő leteltéig még más dolgom is lenne.
—Nem akarom én a hivatali idejét elrabolni.
Hiszen nagyon jól tudom, hogy a demokrácia mielőbbi felépítéséért végzett munkája, minden idejét elveszi. Ami nem is munka már igazából, hanem a legkeményebb harc. Ebben a harcban talán el is vérezhet az elnök elvtárs, ha nem vigyáz magára. Azt meg kell mondanom, ide sem jövök, ha maga nem küldi ki a felszólítást. Csak az igazságot tudom mondani a tojásbeadás
elmaradásával kapcsolatosan. Az bizony nem más, mint az, hogy nekem tyúkjaim nincsenek. Tavaly történt, hogy fácáncsibéket hoztam haza az erdőről, és azok tojogattak eddig. Ketrecekbe voltak bezárva, de az édes párom, Borcsa, nyitva felejtette a ketrec ajtaját a múlt héten, amikor a tojás kiszedte alóluk. Azok meg észlelve a hírtelen jött szabadságot, visszarepültek az erdőre.
Jobban tenné az elnök elvtárs, ha kilövetné őket a vadászokkal, mert ezek is összejátszanak az imperialistákkal, és ezért szöktek meg a beadás elől.
Kondérban a helye valamennyi szabotáló fácánnak!
Az elnök elvtárs egészen el volt kábulva Pesta bátyó elvtárs szakszerű védekezésétől. Gyakran gondolt közben arra, hogy érdemes e szemináriumra küldeni az ilyen, minden hájjal megkent egyéneket, akiknek amúgy is tágabbra nyílik a szájuk.
Amikor végre a dühtől eltorzult, lángoló arccal tudomásul vette, hogy a kiküldött felszólítása nem érte el a célját, titkárnőjéhez fordult:
—Mancika! Jól nézze meg ezt az egyént! Ennek az ennek az egyénnek soha, semmilyen felszólító levelet ne írjon, még akkor sem, ha erre én utasítást adok! Most pedig küldje ki, mert nem felelek magamért!—az utolsó szavakat már csak sipítozta idegességében, miközben a telefonzsinórt vakolattal együtt kiszakította a falból.
Pesta bátyó elvtárs nem várta meg, hogy Mancika küldje ki, hanem egy kárörvendő kacaj hallatása közben, bajuszát hetykén pödörgetve, kilépett az utcára.
Hazafelé menet útba ejtette a kocsmát, miután portája felé már nótázgatva érkezett. Borcsa mama halotta párjának vidám kurjongatását, és ebből sejthette, hogy a beszolgáltatás elmarad és ezzel együtt az imperialisták pofozása is.