A tanulmány a magyarországi és részben a lengyelországi tatárjárásról Nyugatra eljutott híreket, híradásokat, tudósításokat, levelezést, diplomáciai iratokat, jelentéseket tárgyalja. Azt is vizsgálja, hogyan reagáltak a nyugat fejedelmei a megszaporodó fel
hívásokra a Magyarországot, Lengyelországot fenyegető tatár veszély ellenében. Azt tekintem át, milyen információk jutottak el Nyugat-Európába – döntően Németországba, Angliába és Franciaországba –, és milyen módon, milyen csatornákon át. Hogyan értesül
tek a nyugat udvarai a gyakorta személyesen is érintett fejedelmek, Braunschweigi Ottó vagy I. Vencel cseh király révén? Hogyan jutottak el a hírek Párizsba vagy Londonba az egyház széleskörű hálózatán keresztül, a koldulórendek vagy a szintén személyesen érin
tett prelátusok: a magdeburgi érsek vagy Meráni Bertold aquileiai pátriárka útján? Mit tudott 1241-ben Nyugat-Európa a tatárokról, milyen információk jutottak el a magyaror
szági és sziléziai pusztításról? Kik vették, kik vehették komolyan a mongol veszedelmet – ha már IX. Gergely pápa halála után nem tudtak új egyházfőt választani, s II. Frigyes császár lelkesen üldözte guelf ellenségeit Itáliában? Miért veszik át az uralkodók szere
pét a koldulórendek, Bordeaux püspöke vagy a párizsi egyetem; s miért áldoznak többet a tatárok elleni harc oltárán egyes „lánglelkű” fejedelmek: Brabant hercege vagy Raspe Henrik tartománygróf? S ha a fél Európa által várva várt Szent Lajos nem a mongol vesze
delem ellen ölti fel a keresztet, akkor miért értékelődik fel egyszerre, főként a Krisztus szent földjére a lábát be nem tévő francia uralkodó helyett Anglia, Plantagenet király, III. Henrik vagy majd fia, a Szentföldön a kardját valóban megmérető Edward herceg? – E tekintetben van a tanulmánynak egy markáns angol vetülete: a Nyugat fejedelme, aki
től a közvélemény majd a segítséget várja, az 1250-es és 1260-as években éppen Anglia, s utóbb I. Edward király lesz. A Kúria egyik legfőbb támasza és potenciálisan szóba jöhető jelöltje a tatárok elleni keresztes hadjárat megindítására az angol király lesz.
A pápaság is egyre inkább egyedül az ifjú Edward hercegben bízott, hogy fegyverbe száll a kereszténység keleti határvidékén a tatárok ellenében.
Korábbi tanulmányaimban azt vizsgáltam, hogyan lesz – már a tatárok elleni keresz
tes hadjáraton túllépve – a keresztény–mongol szövetség „apostola” az angol uralkodó.1 Most azt vizsgálom, hogy mivel a tatárjárás legfontosabb nyugati „tudósítója” az angliai Matthew Paris, hogyan vált a Plantagenetek országa, s azon belül St. Albans monostora egyfajta középkori hírcentrummá, s hogyan gyűlt össze Angliában a legtöbb informá
ció a mongolokról. Hogyan, milyen csatornákon keresztül gyűjtötte be Anglia az infor
mációit a tatárokról, Magyarországról, Sziléziából, Ausztriából? Hogyan, mi módon jutottak el a hírek a cseh, sziléziai vagy az osztrák határvidékről előbb Londonba, mint
* A tanulmány a „Tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” című NKFIH pályázat (K 128 880), illetve a Debreceni Egyetem Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Programja (NKFIH-1150-6/2019) keretében készült.
1 Lásd például Bárány 2009.
*
Rómába? Hogy lehet, hogy az angol király, vagy akár egy-egy németalföldi fejedelem, vagy a Rajna-vidéki gróf jobban értesült volt, mint az Itáliában udvart tartó német-római császár? Továbbá, miért reméltek, miért vártak a kortársak előbb segítséget Nyugatról, mint mondjuk II. Frigyestől vagy a pápát választani képtelen Szentszéktől? Mi több, Magyar- és Lengyelország számára nem múlt el a tatár fenyegetés, sőt, a határokon mon
gol vazallus uralkodókkal kellett farkasszemet nézni. A veszélyeztetett királyságok nem várhattak arra, hogy majd egyszer Frigyes legyőzi az utolsó esküdt ellenségét is Itáliában, a pápa pedig visszatérhet Lyonból. Ezért is volt fontos az információk eljuttatása szerte Európába, hogy mindenkit bevonhassanak a tatárok elleni védekezésbe Bordeauxtól Lausitzig, Mainztól Flandriáig.
A történeti irodalomban a tatárjárásról Nyugatra érkező híradások vizsgálatának alap
vető kiindulópontját a Matthew Paris Chronica Majorájának értesülései, illetve a illesztett Liber Additamentorumában közölt levelek képezik.2 Matthew Paris hitelességéről, külö
nösen a közölt levelek némelyikének autentikusságáról a szakirodalom hosszas, szinte a mai napig nyugvópontra nem jutó vitát folytatott, amelyről azonban ezen írás kerete nem teszik lehetővé, hogy részletesen beszámoljak.3 A hazai szakirodalomban megtette ezt Papp Reed Zsuzsanna, több munkájában is,4 továbbá Veszprémy László is kitér rá jelen számban olvasható írásában. A kutatás valójában nem azzal vádolja Matthew Parist, hogy hamis leveleket kreált volna, hanem lefőképpen azzal, hogy a saját szája íze sze
rint írt hozzájuk, vagy „nyúlt bele” azok tartalmába. Teljességgel légből kapott infor
mációkat nem „gyártott”, s nem lehet – ha 2020-ban lehet ilyen kifejezéssel élni – egy középkori fake news-szerzőként aposztrofálni. A krónikás tájékozottságához kétség sem fér, ahogy ahhoz sem, hogy a westminsteri udvarhoz közeli, a Plantagenet királyi hata
lomhoz ezer szállal politikailag is kötődő, „házi” monostor falai között a kor diplomáciai levelezéséhez hozzáférhetett, s tudatosan is „gyűjtötte” a „nemzetközileg” is fontos
nak tartott híradásokat.5 A krónikás folyamatosan gyűjtötte és rendszerezte a króniká
jába illesztendő piszkozatokat, híradásokat, különböző fűzetlen feljegyzéseket és eredeti dokumentumokat.6 Hans Eberhard Hilpert rámutatott, hogy közvetlen hozzáférése volt a Számvevőszék „Vörös Könyvéhez” (Red Book of the Exchequer), amely többek között a diplomáciai levelek másolatait, közöttük például IX. Gergely és II. Frigyes leveleit is őriz
te.7 Hozzáférhetett a széles európai kapcsolatrendszerrel rendelkező Cornwali Richárd, a király, III. Henrik öccse levelezéséhez.8 Más kutatók úgy fogalmaznak, Paris meggyőző bizonyítékokkal szolgál, hiszen bár néha belenyúlt a forrásokba, mégis, a királyhoz közel álló St. Albans kolostorában minden Angliába eljutott, illetve általa ott fellelt híradást és levelet összegyűjtött, s így rengeteg autentikus forrás került a kezébe, sokkal több, mint bármely más korabeli történetírónak.9
2 Matthew Paris, CM.
3 Lásd például: Lewis 1987.; Vaughn 1958. 111., 126. o.
4 Papp Reed 2018. 273–279. o.
5 Weiler 2009. 265. o.
6 Papp Reed 2008–2011. 237. o.
7 Hilpert 1981. 53–61., 120–152. o.
8 Hilpert 1981. 90–119. o.
9 Schmieder 1991/2003. 338–347. o.; Papp Reed 2008–2011. 248. o.
Anglia ebből a szempontból – ahogy írásunkban Laszlovszky Józseffel és Papp Reed Zsuzsannával megfogalmaztuk10 – nem egy távoli, elszigetelt „sziget” volt a XIII. századi európai politika színpadán, hanem a korabeli diplomácia alkotó részese. Erről tanúsko
dik az is – amit korábbi írásomban részletesen kifejtettem –, hogy I. Edward, még walesi herceg korában (1272 előtt), majd trónra lépve a mongolokkal való frank–keresztény szö
vetség oszlopaként minden releváns, akár a magyarországi tatárjárást érintő információ
nak a birtokában volt, sok esetben éppen feltehetően a korábbi évtizedek St. Albans-i hír
forrásainak köszönhetően. Anglia a mongolokat érintő kérdésekben nemcsak „képben”
volt, hanem – ha lehet megint egy XXI. századi kifejezéssel élni – információs „hub”
nak számított.11 Értesülései már az 1250-es években messze megelőzték a pápai udva
réit, vagy akár a Capetingekhez eljutott információkat. A későbbiekben „tudósítói” voltak a lyoni zsinaton is.12 Éppen ezért még azoknak a Paris-féle híradásoknak is van rele
vanciájuk, amelyeket a kutatás kétkedve fogad. Bennünket az érdekel, hogyan jutottak el a mongolokról érkező hírek Nyugatra, s itt Matthew testvér megkerülhetetlen. Úgy vélem, az, hogy egyes, térben esetleg közelebbi, osztrák vagy cseh krónikák nem szá
moltak be olyan részletesen a tatárjárásról, mint St. Albans kórnikása, nem jelenti azt, hogy egész Európában a magyarországi események iránt csekély lett volna az érdeklő
dés.13 Voltak udvarok, ahol korán felismerték: a mongolok jelentős szerepet fognak ját
szani Európa – és a Szentföld – politikájában, és a rájuk vonatkozó információknak nagy politikai értéke van. Ebben a vonatkozásban Matthew Paris műve mellett a Veszprémy László és Csukovits Enikő által bemutatott Korykos-i Het(h)um/Hayton örmény herceg krónikája érdemel figyelmet.14
A híradásoknak fontos szerepet tulajdonító fejedelmi udvarok sorában Anglia mel
lett megemlítendő a brabanti hercegé, vagy az éppen személyesen, területi közelség okán is érdekelt türingiai tartománygrófé. Más udvarok sokkal később jutottak el annak a felismeréséig, hogy a mongolokkal foglalkozni kell: mind a francia királyság, mind a Szentszék évtizedekig „csak” megtéríteni akarta a szerintük a kereszténységgel szimpa
tizáló mongol kánokat, s nem vette figyelembe, hogy az új politikai világrend részesei-ként kell számolni velük. S ehhez, Angliában is, minden információra szükség volt.
St. Albans kolostora ebből a szempontból egyáltalán nem unikális, legfeljebb a Planta-genetek egyfajta professzionális módon működő hírszerző gépezete állt mögötte. Paris tisztában volt a magyarországi helyzettel. (Hasonlóképpen, Hetum hercegnek is vol
tak információi a muhi csatáról, igaz, nem pontos, szóbeli híradások jutottak el hozzá a magyarországi, és az osztrák hadjáratról.) Paris műve fontos közvetítője volt a mon
golokkal kapcsolatos információknak. Mindazonáltal nem célja jelen munkának, hogy St. Albans krónikásának hitelességéről teljes képet adjon. Veszprémy László is kifejti, hogy Matthew Paris – talán azért, mert a Hohenstaufenek pártján állott –, komolyan gon
dolhatta, hogy a mongolokat II. Frigyes császár erélyes fellépése kényszerítette vissza
fordulására, s ennek bizonyítására fiktív segítségnyújtást és csatákat is beemelt művébe.15
10 Bárány – Laszlovszky – Papp Reed 2008–2011. I. k. 5–7. o.
11 Papp Reed 2018. 275. o.
12 Saunders 1969. 131. o.
13 Csukovits 2015. 105–106. o.
14 Csukovits 2015. 46. o.
15 Rudolf 1977. 96. o.; Matthew Paris, CM IV. 131., 298. o.
Mindezen vonatkozásokat azonban itt nem vizsgáljuk. A krónikás első látásra is nyilván
valóan megkérdőjelezhető közléseit – például azt, hogy a tatárok Frízföldet is pusztítják, s ez az oka annak, hogy az angliai kikötőkben, Yarmouth-ban akadoznak a heringszállít
mányok16 – e helyütt nem is vesszük górcső alá, hiszen megtette azt a szakirodalom több évtizeden keresztül. Kétségtelen, a fenti példák elrugaszkodtak a valóságtól: a mongo
lok ekkor nem értek el a Baltitenger partjára, s csak néhány poroszországi vagy Hansa
városra lehetett hatással a lengyelországi dúlásuk. Nem feladatunk tehát, hogy elsődlege
sen az autencititás kérdését vizsgáljuk, csupán az érdekel bennünket, Paris milyen csator
nákon át jutott információkhoz, s ő milyen értesüléseket továbbított a nyugati fejedelmi udvarokhoz. Mindemellett csak úgy lehet kellő kritikával megközelíteni Matthew Parist, hogy az általa közölt leveleket mindig is a korszak diplomáciai levelezésének keretei közé illesztve vizsgáljuk.
E helyütt alapvetően az elbeszélő forrásokat nem tárgyalom, legfeljebb abban a vonat
kozásban, ha olyan információt közölnek, amelyek a tatárokról nyugatra, a fejedelmi udvarokba eljutott hírekhez szorosan kapcsolódnak. Néhány helyen ugyanis szükséges kitekintenünk: nem csupán Matthew Paris volt jól értesült. Egy sor angliai évkönyv és krónika feljegyezte, hogy egy idegen barbár nép tör Európára és közeledik a Szentföld felé. A távoli Észak ciszterci monostorának, a skóciai melrose-i Szűz Mária apátságnak 1270 előtt alkotó krónikaírója is feljegyezte már az 1238-as év alatt, hogy a tatárok népe a kereszténység elleni invázióra készül.17 Ugyancsak a ciszterciek csatornáin, rendtársain keresztül értesült igen korán, első kézből az eseményekről Trois-Fontaines-i Albericus (Albéric/Aubry).18 Albericus a Châlons-sur-Marne-i egyházmegyében fekvő monostorá
ban, Champagne-ban nem messze volt a Birodalom határától, Lotaringiától. Viszonylag közel lévén a Rajnavidékhez, a középkori kommunikációs szisztéma champagnei cent
rumában élve részesévé válhatott sok információnak. Akár magyar – példának okáért cikádori – ciszterektől is szerezhetett híreket, vagy akár a jól értesült heiligenkreuzi monostorból is, sőt, továbbíthatta értesüléseit a rend csatornáin például Waverley felé.
Jelen tanulmányban értelemszerűen a francia elbeszélő forrásokat sem vizsgálom. A fran
cia krónikáknak és évkönyveknek a tatárjárást is érintő magyar vonatkozásait részletesen áttekintette Csákó Judit.19
Pápa és császár
Már 1241 tavaszán felmerült a pápai udvarban, hogy a legjelentősebb keresztény hatalmakat bevonják egy mongolok elleni keresztes hadjáratba. Magyarország összeom
lása megdöbbentette a pápát, Frigyes császárt és a Nyugat hatalmasságait is, de arra nem álltak készen, hogy segítséget nyújtsanak a tatárok további előrenyomulásának megállítá
sában.20 A tatárok inváziójának híre nagy valószínűséggel elérte Rómát már az év elején
16 Matthew Paris, CM III. 488–489. o. és IV. 109. o.
17 Chronica de Mailros, 149. o.
18 Csákó 2012. 445., 457. o.
19 Csákó 2015. 103., 137. o.
20 Nem tárgyalom itt részletesen a Julianus által hozott „ultimátum” kérdését, amelyet állítólag Meráni Bertold aquileiai pátriárka juttatott el a pápának. Erről lásd Sinor 1952. 600–601. o. Arról, hogy II. Frigyes is kapott ilyet, lásd Jackson 2005. 63. o. (Igaz, ő gyanakvással fogadja.) Bezzola 1974. 77. o., 76. jegyz.
(kora tavaszán), s a konkrét, lengyelországi és magyarországi eseményekről is tudnia kel
lett a Szentszéknek már április derekán. Még a legnicai és a muhi ütközetet megelőzően, de a mongolok betörését követően Albert Beheim/von Beham pápai legátus, lorschi, utóbb passaui főesperes a bajorországi Landshutból azt kérte a pápától, hogy a tatárok magya
rokra, lengyelekre, németekre és csehekre leselkedő veszélye miatt küldjön ki legátust.21 Néhány héttel később a vereségek híre eljutott Bajoroszágba: egy sor itáliai egyházfő
höz és városhoz – Filippo Fontana ferrarai püspökhöz, Jacopo Tiepolo velencei dogéhoz, Gregorio di Montelongo lombardiai legátushoz, Bolognához, Milánóhoz és Bresciához – írott levelében a legátus figyelmeztetett a veszedelemre.22 Itáliában 1241 júniusában már azt is tudták, hogy a tatárok Lengyelországot és Magyarország nagy részét meghódítot
ták.23 IV. Béla 1241. május 18-i IX. Gergely pápához Zágrábból írott levele június dere
kára a Városba érkezhetett.24 (A pápa már egy június 14-i levelében említést tett arról, hogy a keresztény egyházat megtámadta a tatárok „rettenetes népe”.25) A király a pápá
hoz küldte Báncsa nembéli István váci püspököt, volt kancellárt (1238–40).26 A püspök beszámolt a Szentatyának a tatár pusztításról,27 aki június 16-án keresztes hadjárat szer
vezésével bízta meg.28 IX. Gergely ugyanaznap írt IV. Bélának, és közölte, ugyanazt a bűnbocsánatot adja mindenkinek, aki a kereszt jelét felöltve a tatárok ellen indul, mint a Szentföldre menőknek.29
Útközben a váci püspök segítséget kért II. Frigyes császártól is.30 Az uralkodó immár hónapok óta a rebellis guelf Faenza megvívásával foglalatoskodott, de júniusban kitérőt tett Fano, majd Spoleto felé.31 Frigyes vagy még Faenzában, vagy már Spoletóban, esetleg útközben fogadta Béla követét.32 A püspök látogatása után – már Spoletóban, június 20-án – a császár követet küldött a Kúriába,33 írt a római szenátusnak,34 és válaszolt a magyar
21 1241. április 10.: RI V,2,4. nr. 11 323.; Strakosch-Grassmann 1893. 54. o.
22 1241. május 6.: Albert von Beham, 28., 30. o.; RI V,2,4. nr. 11330.; 1241 május-júniusára datálja:
Schmieder 1991/2003. 345. o. 22. és 23. jegyz.
23 Bartholomeus trienti domonkos Egno von Eppan (Egnone di Appiano) brixeni püspöknek. HDFS V/2.
1146. o.; RI V,1,1. nr. 3209.
28 Potthast nr. 11033.; Theiner, nr. 338.; Kiss 2015. 30. o.
29 RGIX III. nr. 6057.; Potthast, nr. 11 034.; Theiner, nr. 337.; RI V,2,3. nr. 7367.; MGH Epp. nr. 821. Június 17-re keltezi: Tatárjárás, 173. o.
30 „audito verumtamen per venerabilem episcopum Wacziensem legatum ad nos regis Ungarie”: II. Fri gyes a római szenátushoz: Spoleto, 1241. június 20.: HDFS V/2. 1141. o. Itt is szólt arról, hogy a tatárok előre
nyomulásáról kapott hírt a váci püspök útján. II. Frigyes leveleit érinti Veszprémy László jelen számban közölt tanulmányában.
31 Frigyes hónapok óta a város előtt állt táborban, de 1241 júniusában Fanóban és Spoletóban járt, majd július elejére tért vissza Faenza falaihoz. RI V 1,1, nr. 3136–3202., 3210–3215. RI V,3. xxx. o.; Ryccardi de Sancto Germano Chronica. 146–147. o.; RI V,2,3. nr. 7364a.
32 Spoleto: Pauler 1893. II. 227. o. Faenza: Kiss 2015. 23. o. Igaz, a bizonyíték – II. Frigyes III. Henrik angol királyhoz intézett július 3-i, Faenzában írott levele – nem közli pontosan, hogy a váci püspök hol járult a császár színe elé. HDFS V/2. 1150. o.; Matthew Paris, CM VI. 116. o.
33 1241. július 3-án szólt róla III. Henriknek írott levelében: „ad sedem apostolicam nuncios misimus speciale supplicaturos summo pontifici”: HDFS V/2. 1145. o.
34 HDFS V/2, 1139–1143. o.
királynak.35 Mivel azonban Báncsának már legkorábban június 16-án Rómában kellett lennie, így jónéhány nappal korábban érhetett a császár udvarába, s nem kevés idő telhe
tett el, amíg Frigyes reagált a hírekre. Nem úgy tűnik, hogy túlságosan aggódott volna a tatárok miatt. A császár mindazonáltal ekkorra már számos csatornán keresztül értesül
hetett a mongolok támadásáról, mivel azok már április első napjaiban a sziléziai–morva határon, a Birodalom határán álltak. Július 3-i, III. Henrik angol királyhoz írott levelében (lásd alább) maga is tanúsítja, hogy érkeztek hozzá hírek a fiától, Konrádtól, a cseh király
tól, Ausztria hercegétől, II. Ottó bajor hercegtől és követeiktől.36 Igaz, június végi levelei
nek frazeológiája alapján azt kellene látnunk, Frigyes valóban elkötelezte magát a tatárok elleni fellépés mellett. Arról szólt, hogy mivel már a „legközelebbi védfal ég” (proximo ardente pariete), Magyarországot is leigázták, s mivel a császári méltóság a keresztény vallás védelmére kötelezi, neki is és ellenségeinek is le kell tenniük a fegyvert.37 Június végén úgy hírlett Észak-Itáliában, hogy a császár ahelyett, hogy Bologna ostromához fogna, a veszedelem miatt Róma felé tart, hogy a szentatyával tárgyaljon.38 Addig azon
ban, amíg a pápával békét nem köt, mindössze annyit tudott javasolni IV. Bélának, hogy igyekezzen erejét összegyűjtve fiához, Konrádhoz csatlakozni.39
Ismert a történetírásban, hogy IV. Béla a tatárok elleni segítségnyújtás fejében haj
landó volt vállalni a birodalmi hűbért. A felajánlás vélhetően István váci püspök útján érkezhetett a császárhoz. A IV. Béla II. Frigyes császárnak küldött levelében foglalta
kat az egykorú kútfők közül – a jól értesült császári kancelláriai nótárius, majd biro
dalmi kamarás – San Germanói Richárd (Ryccardus de Sancto Germano), illetve a kölni Szent Pantaleon-kolostor évkönyvei őrizték meg.40 A hűbér kérdése megjelenik ugyan Matthew Parisnél is, igaz, ő úgy tudósít, hogy a király segélykérése után a császár nagy sereggel legyőzi a mongolokat, felszabadítják a tatárok alól, aminek fejében az ural
kodó a Birodalom vazallusává lesz, és 300 lovaggal tartozik kiállni.41 Még érdekesebb a Heiligenkreuzi Évkönyvek folytatásának okfejtése, mely szerint a császár azért nem adott segítséget IV. Bélának, mert a király „a hívó szót, hogy hozzá utazzék, és vele beszéljen, megvetően visszautasította”.42 Mindazonáltal a császár egyetlen későbbi megnyilatkozása sem érinti a hűbér kérdését. A Báncsával történt találkozás után IV. Bélához írott levele sem utal a hűbér kérdésére.43 A július 3-án Faenzából III. Henrikhez írt levelében sem szól IV. Béla „ajánlatáról”, pedig ebben igen hosszan értekezik a tatárok inváziójáról, illetve
35 HDFS V/2. 1143–1146. o.
36 HDFS V/2. 1150. o.
37 Tatárjárás, 174–175. o.; RI V,1,1. nr. 3211.; Pálfy 1928. 37. o.
38 HDFS V/2. 1146. o.; RI V,1,1. nr. 3209.
39 Tatárjárás, 174–175. o.
40 „rex Ungarie significavit eidem imperatori per Guaciensem episcopum legatum suum, et per litteras suas, per quas se ipsum et regnum Ungarie sue promittit subicere dicioni, dummodo per ipsum imperatorem ab ipsis Tartaris protectionis sue munimine defendatur”: Ricchardus de S. Germano Chronicon, 380. o.; Ryccardi di Sancto Germano Notarii Chronicon, 209. o.; „ab imperatore auxilium postulavit, sponsa illi perpetua subiectione, si per operam suam contingeret ipsum regnum suum recuperare”: Annales S. Pantaleonis Coloniensis, 535. o. A hűbér ügyére utal II. Frigyes Encyclica contra Tartaros-ában is, amelyben Spoleto előtt, június 20-án hadba szólította Svábföld nemességét: MGH Constit. II. nr. 235. Bekerült Petrus de Vinea leveles könyvébe. Petrus de Vinea, I. 197. o. Szerepel Huillard-Bréholles okmánytárában. HDFS V/2. 1141. o.
41 1244 alatt: Matthew Paris, CM IV. 298. o.; Jackson 1991/2003. 353. o.
42 Tatárjárás, 44.; Continuatio Sancrucensis Secunda, 640–641. o.
43 HDFS V/2. 1139–1143. o.
beszámol a váci püspök látogatásáról is.44 Azt sem említi, hogy a magyar király követe levelet is hozott számára. Kérdés, ha az uralkodó ilyen részletesen beszámolt a Báncsától kapott hírekről, miért nem említette az ország hűbérének kérdését.
Az angol uralkodónak írott, július 3-i császári levél két osztrák kézirat mellett egye
düliként Matthew Parisnél maradt fenn.45 Ahogyan Veszprémy László is rámutat jelen számban olvasható tanulmányában, az angol krónikás a levél szövegébe több helyen is belenyúlt.46 (Maga a Tatárjárás-kötet is Matthew Paris „szerzőségét” vélelmezve az elbe
szélő források között listázza.) A levelet hiteltelennek tartják más kutatók is.47 A kreáció
szélő források között listázza.) A levelet hiteltelennek tartják más kutatók is.47 A kreáció