Dolmány Mária
Számos forrás, számos tanulmány foglalkozik az ünneppel, az ünnepléssel, köztük e periodika 9. száma3 Trencsényi tanár úr előadása nyomán. Én magam 2009-ben a Spárta dráma módszertani rendezvény egyik műhelyén foglalkoztam a témával Tanuljunk ünnepelni! – a drámaóra mint a hétköznapjaink ünne-peivel, ünnepeink rítusaival való ismerkedés/foglalkozás egyik lehetséges formája címmel.
Márai szerint: „Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen… Mindenek fölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség! Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl rá testben és lélekben!
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor fe-lejts el mindent, figyelj az ünnepre!”
De vajon tudjuk-e mik is a régi rendtartások, mi a hetedik nap? Tudunk-e megszakítani, kikapcsolni? Ké-pesek vagyunk-e az áhítatra? Hogyan lehet minderre felkészülni? Hol tanítják ezt meg a számunkra?
Trencsényi tanár úr, előadásának végén teszi fel megválaszolatlan kérdésként: „hová lesznek az utóbbi húsz év ünnepformáló pedagógiai, közművelődési törekvései?”, majd megemlít jó néhányat, drámás kö-rökből, az akkori elmúlt húsz évből. Azóta már lassacskán újabb húsz eltelik, de a kérdés ma is ugyanígy igaz.
Iskoláink életnek, napjainknak állandó szervezői az ünnepek. De miféle ünnepek? Mi is az ünnep valójá-ban?
A természetközeli falusi világban az életet a hétköznapok és az ünnepek váltakozása szervezte. Formájuk és tartalmuk rendjét hosszú évszázadok alatt rögzült, íratlan szabályok határozták meg. E rendben az is értelmesnek bizonyult, aminek eredetét, célját már senki sem tudta pontosan felidézni. A természet válto-zásai, ciklikussága, az idő múlása, az emberi élet múlásával való párhuzama alakították az ünnepeket olyanná, amilyenek voltak. Az ünnep mindenki számára átélhető és érzékelhető ritmust adott az életnek.
„A régi kultúrák emberei olyan szilárd pontokat rögzítettek az idő megállíthatatlan folyamában, amelyek-kel jelölhették a hónapok és az évek körforgását, megalkothatták időszámításukat, s így rendezhették az életüket is. E szilárd napok többnyire a természethez vagy a történelemhez kapcsolódtak… Az ünnep
3 Trencsényi László: Az ünnepek és a pedagógiai reformok. DPM, 1995. 1. szám
emelkedett és fölemelő békéje hozzásegít ahhoz, hogy meglássuk életünknek és a világ létének értelmét, hogy bátorságot merítsünk az élet elvállalásához, szembenézzünk fájdalmaival, és rátaláljunk igazi örö-meire.”4
Évekkel ezelőtti műhelyfoglalkozásom címének azt adtam: „Tanuljunk ünnepelni!”. Akkor együtt igye-keztünk megfejteni az ünnep titkát, olyan apró jelzéseket, gesztusokat igyeigye-keztünk gyűjteni, amelyek se-gíthetnek ünnepivé tenni egy-egy pillanatot, de közel sem merítettük ki a témát. Ez a felszólítás ma is ér-vényes. A bennünket és főként a ránk bízott gyermekeket körülvevő világ mintha elfelejtett volna ünne-pelni – a szó eredeti, nemes értelmében. Ma már a vasárnap sem a régi, már rég nem a közös pihenés és az álmodozás ünnepe, sem az egyházi jellege nem olyan jelentős. Talán a szó eredetére utaló vásár ünne-pe áll a legközelebb a ma vasárnapjaihoz, egy „leértékelt” szintre süllyedt „vásárnap”, melyet egyre több család életében a piacorientált, reklámok uralta világban a bevásárlóközpontokban tett zarándoklat tölt ki.
Tele feszültséggel, a gyerekek toporzékolásával egy-egy pult előtt, a pénztárca diktálta lemondásokkal, és végül a megelégedés, a feloldódás helyett gyakran a kielégítetlenség, majd a fásultság érzetével. Mára egy jelentős réteg számára már ez a társas „mulatság” is csak a vágyakozás tárgya. Marad a tévézés, az egymás melletti magányos elvonulás, bezárkózás.
Ünnepeink másik rétege – a történelmi eseményekhez kötődő ünnepeink – folyamatos politikai csatáro-zások színterei, buzdító és mocskolódó beszédek, az ideológiai hovatartozás szerinti szétválasztódás, konfrontálódás terévé váltak. Elveszett a múlt nagy eseményeinek, nagy alakjainak felidézésére, a közös-ségi összetartozás erősítésére szolgáló tiszta ünnep.
Az évszázadokon át hagyományos, a kultúránkhoz kötődő ünnepek mellé a világ nyitottsága révén beszi-várogtak más kultúrák ünnepei, szertartásai is, melyeket gyakran nem meggyőződésből, nem a valódi tar-talom ismeretében, csupán külsőségeikben, mint új divatot veszünk át és illesztjük be naptárunkba.
Ma már majd mindennek ünnepe, világnapja van. Az ünnep már nem különlegesség, nem örömteli ese-mény, amely a hétköznapok rutinjából való kiszakadást, a kikapcsolódást, az örömöt jelenti, sokkal in-kább nyűg, kötelezettség, újabb és újabb teher. Ma még inin-kább igazak Nietzsche múlt században írt sza-vai: „A művészet nem az, hogy meg tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem hogy találunk-e olyanokat, akik örülnek neki.”
Mit kezdhet ebben a világban az iskola, a pedagógus az ünneppel?
A korai ünnepeken a közösségek együtt, cselekvőként vettek részt a szertartásokban. Később már csupán a közösség egy része idézte fel az ünnep tárgyát képező eseményt, míg a másik része nézőként vett részt.
Ettől kezdve a látvány jelentősége megnövekedett, egyre több színházi elem került bele az ünnepi rítu-sokba. A közösség jelentős része az aktív résztvevőből az esemény szemlélőjévé vált. Mára már nem is aktív szemlélő, így nem is része igazán az ünnepnek. Ezzel az ünnep egy igen fontos eleme, a közösségte-remtés, a közösségépítés veszik ki az ünnepből. Az ünnep önmaga ellentétébe csap át, értelmét veszti.
Pedig éppen ebben az értelemben lenne igazán nagy jelentősége az iskolák számára az ünnepnek, ameny-nyiben nem csupán a szemlélő szerepét szánja a gyermekeknek, hanem részesévé, alakítójává tudja, meri tenni az eseményeknek.
Az elmúlt évtizedben az iskolák profilteremtési szándéka egyre erősödni látszik, a létért folytatott küzde-lem részeként. Az iskolák életében a kötelező ünnepeken túl egyre több eseményt szerveznek, igyekeznek szokássá, hagyománnyá formálni. A már emlegetett Trencsényi-írásban néhány – akkoriban alternatívnak nevezett – iskola példáját olvashatjuk. Mára ezek a szemléletek egyre terjedőben vannak, ám mint a más-honnan átvett ünnepeknél, itt is fennáll a veszély, hogy csupán a külsőségeket vesszük át, és elmarad a valódi belső nevelési, közösségteremtési tartalom. Gyakran találkozom olyan eseményekkel, melyeken nyomokban még felfedezhetők a megálmodók szándékai, de az évek folytán csak a rutin maradt, így a va-lódi tartalom nélkül csak a „kipipálás” végett valósul meg a munkaterv részeként feltüntetett megmozdu-lás. Itt látom én a szerepét a drámás „fertőzöttséggel” bíró pedagógusnak. Itt kell, hogy belépjen, beavat-kozzon: itt van nyitva a kiskapu, ahol befurakodhat, és elindulhat térhódító útjára a cselekedtetve, játé-kon, valós közösségi tevékenységen keresztül való tanítás-nevelés módszere, a dráma.
Az iskolai ünnepeket nem a nemzeti ünnepekre, és az évkezdő, majd -záró ünnepekre korlátozva gondo-lom. Számomra minden olyan esemény az iskola életében, amely a hétköznapi rendből kiszakítja a kö-zösség egészet, még ha csak egy órácskára is, az ünnepek közé tartozik. Ide sorolom ilyen formán a
4 Lukács László: Ünnepi áhítat. Korunk, 2000. decemberi szám (interneten elérhető – a Szerk.)
jektnapokat, a megemlékezéseket (névadóról, helyi évfordulóról, /világ/napokról stb.), és persze nem fe-lejtkezhetünk el a naptári ünnepekről, legyenek azok hagyományosan a mi kultúránkhoz, vagy más kultú-rákhoz köthetőek, esetleg az iskola profiljából adódóak.
Ezeket az eseményeket kell valóban, az ősi értelemben vett ünneppé, közösségi rítussá, együttes élmény-nyé tenni. Erre pedig a dráma lehetőséget, teret ad. A gyerekeknek, ha lehet, még inkább szükségük van az ismétlődő eseményekre, hogy a világban, az időben eligazodhassanak. Ez növeli biztonságérzetüket, otthonosságérzetüket. Azonban a hagyományos nézői pozíciót el kell dobnunk, hiszen a gyermekeink számára ebben a szerepben nem tudunk valódi élményt nyújtani. Nem tudjuk felvenni a versenyt a vide-ók, számítógépes játékok képi világával, színességével, látványosságával, pörgésével. A ma gyerekeinek ingerküszöbe jóval magasabban van, minthogy azt a hagyományos műsorokkal akár csak súrolhatnánk.
Nem kell, nem szabad, hogy az iskola minden tekintetben a minket körülvevő világ „igényeinek” akarjon megfelelni, de figyelembe kell vennünk azokat, hogy az értékteremtés, a nevelés érdekében saját hasz-nunkra fordíthassuk. Az egyik ilyen „hóbort” az interaktivitás igénye. Ezt kell megragadnunk, ezzel von-hatjuk be a gyerekeket, sőt alkalmanként a szülőket is, és teremthetünk valódi közösségi élményt. Az em-ber társas lény, egyedül nem tud igazán ünnepelni, viszont élete végéig játékos lény (még ha ezt a kiska-maszok mereven elutasítják is, mondván ők már kinőttek ebből – hát ne nevezzük számukra játéknak!).
A jól kezelt, irányított kollektív játék, akár csoportokban, kisebb közösségekben, akár egy iskola teljes közösségében szervezzük is, a szociális kompetenciáktól kezdődően a felelősségvállaláson át a munka-megosztásig és -szervezésig, az egymás megismerésétől a tolerancia, az elfogadás fejlesztésén keresztül önmagunk megismeréséig fejleszti a gyermekeket. Az együtt megélt esemény, a közös élmények fokoz-zák az összetartozás érzését.
Persze, ez – mint a drámás tevékenységek általában – plusz energiát, szervezést, munkát igényel, de hoz-záadott érték nélkül semmilyen formában nem várhatunk eredményt. Számtalan példa van, jó néhány az elmúlt két évtizedben rögzítésre is került, hogyan lehet megteremteni az élményt adó ünnepet, hogyan le-het a drámás szemléletet becsempészni az iskola, és nemcsak a kisebb közösségek életébe. Hogyan lele-het egy jól működő iskolai színjátszó csoport túlterhelése nélkül, bevonva őket, katalizátorként velük beindí-tani, általuk működtetni egy eseményt.
Sokszor nem a lelkesedés, az energia, hanem az induláshoz szükséges szikra hiányzik. Divat manapság a jó gyakorlatok gyűjtése és közzététele. Nem teljes forgatókönyvek, sokkal inkább megvalósítási, szerve-zési ötletek lehetnek hasznosak. Gyűjtsük hát össze a működő formákat!
A költészet napja kapcsán néhány elszalasztott lehetőségről, illetve arról, hogyan lehetne megragadni, kihasználni, értékessé tenni, drámás szemmel tekintve a megmozdulásokat.
Az utóbbi években terjed környékünk iskoláiban, hogy a költészet napjáról, József Attila születésnapjáról megemlékezzenek. Általánosan ilyenkor a legjobb szavalók kapnak lehetőséget megmutatkozni az iskola előtt egy rövidke összeállításban, amelyre nemigen készülnek külön, leginkább a korábban versenyeken elhangzott verseiket ismétlik meg egy iskolagyűlésen. De van olyan is, ahol egy egész délutánt, estét szánnak rá, ahol az iskola java a helyi művelődési házba szervezett házi versennyel teremt ünnepélyes pillanatokat. Erre hetekig készülnek, osztályokon belüli selejtezőket tartanak, a költészettel foglalkoznak.
De az utóbbi években megjelentek színházak stúdióinak összeállításai, amelyeket pályázat útján, vagy a fenntartó által finanszírozottan ingyenesen lehet meghívni.
A megemlékezésen túl mit nyújtanak ezek az alkalmak?
Az első esetben annyit, hogy az iskola tanulói számára tudatosítja, kik azok, akik az intézményt (eredmé-nyesen) képviselik, az elhangzó szavalatokkal több ez, mint egy nyilvános dicséret, azonban az elhangzó versek, prózák nem alkotnak semmilyen egységet, így a megmozdulás időtöltés szintjén marad. Pedig, ha aktuális „problémát”, gondolatot vetnék fel az elhangzó szövegek, máris adva lenne a megemlékezés ki-pipálásán túl, egy művészeti élményen alapuló (az érzékeket, érzelmeket is megmozdító) felütés egy-egy fontos kérdés feldolgozásához. E nélkül elszalasztunk egy lehetőséget a művészeteken át való nevelés ki-használására.
A második esetben az eredeti koncepció szerint jelentős pedagógiai tartalommal bíró megmozdulásról van szó. Itt már a készülés folyamata is nevelő erővel bír: minden gyermek kiválaszt magának egy verset, és azzal kiáll egy jelentősen védett környezetben, azután az osztály előtti szavalatok alapján a közösség dönt arról, ki legyen az, aki az iskolai rendezvényen képviseli őket, akiért személyesen izgulhatnak.
Ter-mészetesen a versenyekkel óhatatlanul együtt jár a csalódás, az igazságtalanság érzete, amelyet leginkább nem a valódi igazságtalanság, hanem a személyes elfogultság okoz. És itt hiányzik a rendszerből ennek a megtapasztalt belső-külső konfliktusnak a feldolgozása, beszélgetéssel, drámás eszközökkel, a korosz-tálytól és pedagógustól függően.
A harmadik választás is adna lehetőséget az időtöltésen túl is, ha a (házhoz jövő, és az igazi színházi él-mény több elemét is nélkülöző) program előkészítéseként, illetve a látottak feldolgozására foglalkozáso-kat tartunk. Számomra a drámás gondolkodás, a drámás szemlélet egyik fontos eleme az, hogy minden iskolai megmozdulásban keresem a lehetőséget, hogyan tehető komplex élménnyé, hogyan teremthető meg, hogyan aknázható ki belőle a lehető legtöbb nevelési lehetőség, tartalom. Ez jóval több energia, át-gondoltság, szervezés, de elveim szerint éppen ezért lennénk ott, éppen ezek a hétköznapitól eltérő al-kalmak rejtik a lehetőségeket alapfeladataink megvalósításának megkönnyítéséhez.
A költészet napja kapcsán szeretnék még egy gondolatot megosztani – az irodalomtanítás megtámogatá-sára, konkrét tanítási, nevelési lehetőség kiaknázására. Egyik sem a fent említett iskolai megmozdulás szintjén emlékezik meg a költészetről, hanem korosztályi szinten dolgozza fel. Én magam nem vagyok irodalomtanár, de rendkívül fontosnak tartom az irodalomtanítás kapcsán, hogy arról is szóljon, hogy mint művészeti kifejezésforma mit ad alkotójának és befogadójának, hogy mikor, mitől érzi az ember, hogy egy megemelkedettebb eszközhöz kell, hogy folyamodjon annak érdekében, hogy gondolatait meg-ossza, átadja. Szólnia kell arról is, hogy attól a pillanattól kezdve, mikor a költő, író kiadja kezéből mű-vét, a befogadóra bízza annak értelmezését. Így mindenki számára mást és mást jelenthet majd attól füg-gően, hogy milyen korban, milyen élethelyzetben, milyen élettapasztalattal a hátunk mögött, milyen ér-zelmi állapotban kerül elénk a mű. Ezek feldolgozására adhat apropót a jeles nap. Drámás feldolgozás in-dítása lehet az, hogy például az osztályt, évfolyamot egy kutatócsoport keresi meg felkérésével. Azt a fel-adatot kapták, hogy készítsenek egy adott irodalmi alkotás (én nem a kötelező tananyaghoz kapcsolódót választanék, hanem az aktuális korosztályhoz szólót) sikerének okait feltáró tanulmányt. A csoport segít-ségét kérik e munkában. A foglalkozás konkrét tartalmát az adott csoportra, a műre kell tervezni. Tanítási tartalom lehet a mű megismerésén, vagy a megismerésére irányuló érdeklődés felkeltésén túl a konkrét mondanivalóról való gondolkodás, a műelemzés kreatív megközelítése, a gondolkodás felszabadítása, a befogadás élményének megtapasztalása.
Számomra az is érdekes, izgalmas lehetőség, hogy miként dolgoznának fel a gyerekek egy adott gondola-tot, milyen formát, műfajt, stílust választanának. Ehhez egy szakértői jellegű játékpanel jut az eszembe, igaz, ez legalább egy projektnapot igényel. egy tankönyvi szöveggyűjtemény és feladatsor összeállításá-hoz kérve a gyerekek segítségét, belefér szövegek, szövegrészletek megírása, kérdéssorok megalkotása, a társművészetek, kreatív formák bevonása… Számomra igen fontos, hogy megismerhetem, hogyan gon-dolkodnak, mit tartanak fontosnak egy adott témához kapcsolódóan, miket kérdeznének meg, mik azok a formák, amik szerintük segítik a feldolgozást. És nem mellékesen, mivel ebben a munkaformában min-denki maga találhatja ki a feladatát, dönthet arról, hogy önállóan, másokhoz csatlakozva team munkában dolgozik-e, pedagógusként rengeteg tapasztalatot szerezhetek a csoport viszonyrendszeréről, és az egyes gyerekekről egyaránt.
Végül egy nagy közösségi játék: minden osztály egy-egy verset tanul meg egy szerkesztett műsorból, úgy, hogy az osztályon belül is kisebb csoportok tudnak egy-egy versszakot – ebben a részében a projektnek a
„hogyan tanuljunk verset” módszerek taníthatóak. Ezt követi a közös megmozdulás (iskolai csoportok számától függően alsó-felső tagozatra bontva, vagy kis iskolában akár egyben), ahol a műsort az egyes szólamok megszólalását segítő karmester irányításával hangoznak el a versek, kerekedik ki a műsor. A program hozadéka az összetartozás élménye annak kapcsán, hogy csak együtt tudjuk végrehajtani, külön-külön csak egy-egy apró szeletet tudunk, míg a valódi alkotást együtt hozzuk létre, és éppen ebből fakad az izgalma is, ebből fakad a megemlékezéseken, ünnepeken olyan gyakran hiányolt figyelem.
A példákhoz most szándékosan egy olyan alkalmat választottam, amely nincs a hagyományos, kötelező ünnepek között. Ilyen jeles napokkal tele a naptár. Érdemes gondolkodni bennük, érdemes tartalommal feltöltve színesíteni vele az évet. A rájuk „fecsérelt” időt a járulékos értékeik eredményeképpen vissza-nyerjük a hétköznapokban.