Az ezredforduló tájékán több alkalommal is szerencsém volt körutazást tenni Görög-országban, ebben a csodálatos dél-európai államban. (1996-ban, 2001-ben és 2006-ban.) Utazásaim során meggyőződhettem arról, sokkal több közös vonásunk van Görögországgal, mint hinnénk. Már akkor is balsejtelemmel töltött el, hogy éreztem, a görögök – hozzánk képest – kirívó jólétüket nem lesznek képesek sokáig fenntartani. Miközben mi egyre mélyebbre süllyedtünk a válságba és a szegénységbe – főleg 2001 után – a görög gazdaságon eleinte nem látszódtak a repedések. Pedig a figyelmes szem már akkor felfedezhette, milyen réseket próbálnak palástolni a görögök patyomkini módszereikkel.
Először is, megdöbbentőek voltak számomra azok az adatok, amiket az utóbbi időben az általános korrupciót vizsgáló szervezetek bocsátottak ki. Korrupció tekintetében mi, magya-rok mindig is Európa hátsó traktusában kullogtunk, hátrébb már csak a románok, bolgámagya-rok, szerbek és oroszok szerénykedtek. Ám ami meglepett, a görögök állandó vetélytársaink voltak az utolsó helyek egyikéért, hol előrébb, hol hátrébb voltak, de együtt „tartottuk az irányt.”
Az újsághíreknél csak az országban tapasztaltak döbbentettek meg jobban. Amint a helyiektől és görög származású idegenvezetőmtől megtudtam, a görögök természetesnek tartják a korrupció létét, elfogadják, ha tisztviselőjük baksisért tartja a markát és ahogy lehet, kihúzzák magukat az adófizetés alól. Sőt, ha egy másik görög átvágja őket, nem orrolnak meg rá, hanem azt mondják, milyen ügyes, hogy így át tudott verni! Ennyiben megkönnyebbülten sóhajthattam fel, egy magyar biztosan nem legyintene így.
Valahogy olyan visszásnak találtam a szélhámosok ügyességének görögös dicséretét, hogy semmiképp sem tudtam a görögöket példának tekinteni. Pedig igen lazán és szimpati-kusan fogták fel az életet, turistaként nem lehetett panaszunk az ellátásra, és minket legalábbis nem vertek át. Az már viszont szemet szúrt, hogy az athéni közlekedésben káosz uralkodott, és azt tartották, „léteznek ugyan közlekedési szabályok itt is, de senki sem tartja be őket”.
Magyarul: mindenki megy, amerre lát, valahogy csak kikerüljük egymást. Egyébként is itt az állam laza, nem avatkozik be az emberek életébe, inkább azon van, hogy minél jobban érezzék magukat a bőrükben.
Gyanítom, hogy a görög állampolgárok ennek örültek is. Az adófizetésért végképp nem rajongtak, és ennek kikerülésére egy „ügyes” hellénnek nem kellett nagy erőfeszítést tenni.
Azt gondolták, sőt talán magam is azt gondoltam, meseszép országuk, a látványosságokra
alapozott idegenforgalom örökre eltartja őket. Itt már nagyobb baj nem lehet, a természeti adottságok kiválóak, hemzsegnek a külföldiek, egyetlen szabályt sem kell betartanunk... Az már csak hab a tortán, hogy a 15. és 16. havi fizetést is zokszó nélkül vették fel, senki sem vetette fel, nem túlzás ez egy kicsit, jutalom járt azért is, ha valaki nem késett el és Európában egyedülállóan ötven éves korukban mehettek nyugdíjba a megfáradt dolgozók.
Még a görögök sem gondolhatják komolyan, hogy mindez tartható. Szociális területen mi enyhén szólva visszafogottabbak voltunk, s talán csak ennyin múlt, hogy elkerültük a csődöt.
Mentalitásunk, morális szétesésünk azonban ijesztő párhuzamokat mutat. A korrupcióban tartjuk a lépést a görögökkel, még jó, hogy az átverést nem tartjuk értéknek, az adófizetés által megvalósítható szolidaritás hidegen hagyja a magyar vállalkozókat, hogy csak a legfeltű -nőbb jelenségeket mondjam. Görögország sorsa tehát bőven küld figyelmeztető jeleket nekünk. Az állam „inkább nem is figyelek oda” stílusa sem érvényesülhet tovább. A magyar baloldalnak is tudomásul kell vennie: nem dőlhet hátra, és nem hagyatkozhat tovább „a piac majd mindent kiszűr” filozófiájára, hanem a civil szféra kiépítésére, aktív politikai életre kell ösztönöznie polgárait, akárcsak a skandináv államokban. Tudatosítani kell, az ember közös-ségben, társadalomban élő lény, a közösségi érdekeket nem írhatja felül egyéni rögeszméi, elvárásai miatt. Mindenkivel meg kell értetni, aki nem tartja be a szabályokat, az egész társa-dalomnak árt.
Az erkölcsi megújulás ismert, ugyanakkor nagyon is jogos hangsúlyozásával azonban nem merül ki a tanulságok sora. A mélyben egy sokkal fontosabb példázatra bukkanhatunk.
Megbukott az a tétel is, amely a fogyasztás ösztönzésére alapozza mindenható tanait. Nos, a görögöknél igazán nem mondhatjuk, hogy ne fogyasztottak volna...
Véleményem szerint a spanyol példa is azt mutatja, magasabbrendű célok nélkül nem lehet sikeres országot építeni. Spanyolországban a munkanélküliség elérheti a 24 %-ot, ami ijesztő méreteket ölt, megelőzve még a görögöket is. Ugyanakkor a skandináv államokban azzal, hogy tudatos állampolgárként, felnőtt emberként kezelték a lakosságot és nem gyerek-ként, akiről gondoskodni kell, kidolgoztak egy olyan modellt, ami a válságból való kivezető utat jelentheti számunkra is. A tömörség jegyében megkísérlem néhány pontban össze-foglalni, mit jelenthet ez a gyakorlatban, hazánk adottságaira (és hiányosságaira) alkalmazva.
Nem a fogyasztás ösztönzésére kellene alapoznunk, hanem a visszafogására. El kellene kezdenünk az ökológiai gazdaság megalapozását. (Koppenhágát 2022-re teljesen átállítják ökológiai ellátásra.) Kicsi ház, kicsi fogyasztás, kicsi kocsi, kicsi család. Mi értelme lenne szülőgépnek nevelni a nőket? Ha igazságosabban osztjuk el a javakat, nem kell aggódnunk majd amiatt, kik fognak eltartani minket öregkorunkra. Burzsoáziánk hatalmas villákban élve,
hivalkodó fogyasztásával tüntet. Ha egy bizonyos fogyasztáson felül környezetvédelmi adót kellene fizetnie, meggondolná, mennyire dicsekedjen el pazarló életmódjával.
Az embereknek igazából csak kevés dologra van szükségük. Ahhoz, hogy boldogok legyenek, csak a közösségi érzéseket kell erősíteni. Nagyobb hangsúlyt kell helyezni a népoktatásra, amelynek keretében az emberek ismerkedhetnek, kicserélhetik nézeteiket, közös programokat szervezhetnek. Szerencsére az újabb közművelődési tervek számolnak a népi írók által már régóta szorgalmazott népfőiskolai rendszer kiépítésével, már csak valóra kell váltani az elképzeléseket. Ha az egyént magára hagyjuk a problémáival, azonnal fogyasztani kezd, kárpótolva magát lehangoló rosszkedvéért.
Minden, ami a luxus kategóriájába tartozik, felülvizsgálandó. Valóban megérdemelt teljesítmény van mögötte? Magyarországon a magas vezető pozícióban lévő emberek átlagosan nyolcszorosát, de nem ritkán tíz-tizenkétszeresét megkeresik egy átlagos beosztott dolgozó bérének. Igazságos ez? Ne is emlegessük Európát... Egy indiai ismerősöm szerint náluk elképzelhetetlen az a gyakorlat, ami pl. a BKV-nál folyik, hogy a felső vezető havonta egymillió- kétszázezret, míg a buszvezető százezret visz haza. Indiában ez a szorzó legfeljebb két-háromszoros. S ha már a fejlődő világ, Bangladesben működik a „szegények bankja”, hihetetlen eredményesen, ezrek életét megjobbítva. Vajon nálunk miért csak a „gazdagok bankjától” lehet kölcsönt felvenni?
Minél inkább kényeztetjük az embereket, annál elbizakodottabbá válnak. Mindenkinek legyen meg a lakhatása és az élelme, ezen felül állampolgári kötelessége takarékoskodni a rendelkezésére álló erőforrásokkal. Magyarország adottságai jók, hiszen termékeny földje és elegendő vízkészlete van, már csak a tudatos biogazdálkodásra és az önellátásra vonatkozó ismeretek terjesztése szükséges. Ezt is okíthatnák a népfőiskolai mozgalom keretében – elsősorban vidéken – de középiskolai keretek közt is.
Nem elvont, életidegen elméletek mentén kell kísérleteznünk, hiszen a világ számos pontján, így a skandináv országokban, de a fejlődő világban is működnek hasonló rendszerek.
Nem kell hát Görögország, Spanyolország sorsára jutunk, de a menekülő útvonal még elég hosszan kanyarog...