A tanítóképző épülete
A méltányosság
Az iskolába megérkezett a levél arról, hogy az 1954/55. tanévtől felvételt nyertem a Bajai Tanítóképző Intézetbe. Augusztusban aztán személyre szólóan is jött a behívólevél, amelyben minden tudni- és tennivaló le volt írva.
Tanítóképzős, vagyis prepa lettem
Elkezdődött a felkészülés. Minden olyan ruhadarabba, ami a kollégiumban mosásra került, ezüst-nitráttal be kellett írni az azonosító 38-as számot. Mivel ez az anyag méreg, a patikában lehetett csak kapni. Az öreg patikus meg is kérdezte, mielőtt kiadta volna, hogy mire kell. A meglévő személyes ruhatár kiegészült pár darab fehérneművel, meg azokkal, amelyek nélkül nem lehetett elindulni. (Pizsama az nem volt, de kiderült, hogy a kollégiumban voltak ilyenek mások is. A nevelőtanárok mondták, hogy gatyában nem lenne szabad aludni, de a szükség törvényt bontott.) Valamibe a cuccot tenni is kellett. Bőrönd nem volt a háznál.
Kitaláltuk, hogy a mostohaapa háborút megjárt katonaládája megteszi erre a célra. Így is lett. A katonaládába meg egy szatyorba bőven belefért minden, amit nem vettem magamra.
A bajai tanítóképző és kollégiuma
Tanítóképzős különleges esetek
55
Augusztus 30-án unokabátyámmal együtt utaztunk Bajára. A szülők közül egyik sem kísért el. Bevonultam a vasútállomáshoz közel lévő kollégiumba, ahol az első dolog a szalmazsákok tartalmának a kicserélése volt. Kiszállították a méntelepre a tavalyi szalmával töltött szalmazsákokat, amelyeket ki kellett üríteni, majd friss szalmával jól meg kellett újra tölteni. Kellemes, friss szalmaillat lett abban a legnagyobb méretű, 34 fős teremben is, ahol két harmadéves hálószoba felügyelővel együtt bennünket, az elsősöket elhelyeztek. Megkezdődött az ismerkedés az osztálytársakkal, és a kereskedelmi szakközépiskolába járó elsős fiúkkal.
A tanévnyitó napján az igazgató úr meleg szavakkal köszöntötte az új elsősöket, és bátorította őket. (Meleg volt a vezetékneve, ami nagyon jól fejezte ki meleg, korlátozó pedagógus személyiségének a lényegét.) Megkezdődött a tanítás, jöttek sorba a tanárok óráikat megtartani.
Mindegyik más egyéniség volt, köztük több olyan is, akinek a szemé-lyisége és a stílusa nagyon különbözött a falusi tanítókétól. A matematikát a kollégium igazgatója tanította. Én már az első órákon jól mutatkoztam be, általában igen aktív voltam. A matematika órákon gyakran előfordult, hogy ha a kérdezettek nem tudták a helyes választ, a tanár úr rám mutatott, és azt mondta: „Na, józan parasztész, mondd meg te!” És mivel a válaszom legtöbbször helyes volt, a kollégium igazgatója mint jó fejű gyereket megjegyzett magának. Ennek nemsokára óriási jelentősége lett.
Az elsősöknek szeptemberben mindig meg kellett választani az osztálytitkárt, aki intézte az osztály közös ügyeit, kifelé képviselte az osztályt, tulajdonképpen az osztály szóvivője is volt. Társaim közfelkiáltással engem választottak meg osztálytitkáruknak. (Ezt a funkciót aztán egész életemben viselem az érettségi után is.)
Veszélybe került a folytatás
1954-ben a Rákosi rendszer továbbra is nagy gazdasági nehézségekkel küszködött. Áremelések jöttek, és az eddigi 50 Ft havi kollégiumi térítési díjat október elsejétől a négyszeresére, 200 Ft-ra emelték fel. Ez derült égből megmagyarázhatatlan villámcsapás volt. Egyik oldalról a rendszer a tehetséges szegény gyerekeket beagitáltatta a középiskolákba, másik oldalról a kollégiumi díj mértékével, ami 10 hónapra 2000 Ft-ra rúgott, és 2-3 tehén árának vagy 3 havi közalkalmazotti fizetésnek felelt meg,
lehetetlenné tette az internátusban való bentlakásukat. A gyerekek szüleikkel együtt súlyos dilemma elé kerültek. Merik-e vállalni a súlyos, otthon a család tagjainak nélkülözést okozó gazdasági terhet, vagy kiveszik a gyereket az iskolából. A közelebbi községekben lakók kiköltöztek a kollégiumból, vonattal, busszal bejárók lettek, mert a havi utazási bérlet sokkal kevesebbe került. Nekem 100 km távolságból ez lehetetlen volt. Környezetemben és más kollégiumokban ismerőseim közül többen abba is hagyták a tanulást, és végleg hazamentek.
Megírtam én is a helyzetet a szüleimnek abban a biztos tudatban, hogy rám ennyi pénzt nem áldoznak. Édesanyám levelet írt a kollégium igazgatójának, amelyben hadiözvegy állapotát, a gyerek hadiárva státusát és a szegénységet hangsúlyozta. Fia helyzetét Nyilas Misiéhez hason-lította, és idézni is tudott a szövegéből, hiszen az előadást kétszer is megtekintette pár hónappal korábban. Most már ő sem akarta, hogy abbahagyjam a középiskolát, hát kérte, hogy az igazgató úr tegyen valamit az érdekemben, ha tud.
Közben teljes bizonytalanságban teltek a napok. A tanórákon továbbra is jól szerepeltem, gondolván, hogy még kihasználom megszámlált napjaimat. Arra is gondoltam, hogy ne hagyjak rossz emlékeket magam után, és hogy talán lesz majd valaki a tanárok között, aki sajnálni fogja, hogy elmegyek. Az idő múlt, látszólag nem történt semmi. Nem akartam megvárni, hogy nemfizetés miatt elküldjenek a kollégiumból, hát magam hoztam meg a fájdalmas döntést. Levelet írtam haza, amelyben többek között ez állt: Tudom, hogy ennyi pénzt rám nem költenek, hát döntöttem, hogy hazamegyek, és jövőre jelentkezem majd ipari- vagy bányásztanulónak. Megírtam a napot is, amelyen este 6 órakor érkezem Soltvadkertre. Kértem édesanyámat, hogy kerékpárral jöjjön elém, mert a csomagokkal nem tudok 10 km-t gyalog megtenni. Ebben az időben busz nem járt a falumba. Társaimmal is közöltem, hogy muszáj elhagynom a képzőt. A hír a kollégium igazgatójához is eljutott, aki magához hívatott.
Tegezte a kollégista fiúkat, de valamiért most magázva szólított meg:
– Jól hallom, hogy maga is haza készül?
– Igen igazgató úr, énrám ennyit nem tud költeni az édesanyám – mondtam csaknem sírva.
Tanítóképzős különleges esetek
57
– Maga egyelőre nem megy sehova. Kérvényeztem, hogy alacsonyabb, a mostani 50 Ft-os térítési díj mellett itt maradhasson. Tanuljon szorgalmasan! A többit meg meglátjuk.
Megköszöntem a segítségét, engedelmeskedtem az igazgatónak, kicsomagoltam és maradtam. Táviratra nem lévén pénzem, azonnal megírtam levélben a fejleményeket. A levél azonban nem érkezett meg időben otthonra, így édesanyám a megjelölt napon várt az állomáson. A vonat elment, én meg nem voltam sehol. Anyám el se tudta képzelni, hogy mi történhetett velem. Hazament, vitte magával a kétséget és a bizonytalanságot. 2-3 nap múlva érkezett a mindent megmagyarázó, megnyugtató, és a remény szikráját hordozó levél. Aztán postán feladták a következő hónapra esedékes 50 Ft kollégiumi díjat, amiből kiderült, jól éreztem, hogy tényleg nem szántak az árvaellátásnál lényegesen többet a taníttatásomra.
A következő díjfizetésig a bizonytalanság és a kétség gyötört. Vártam is ezt a napot, mert úgy gondoltam, hogy már a rossz biztos tudása is jobb lesz ennél a bizonytalanságnál, de toltam is volna a határidőt, mert hátha közben mégis csak csoda történik. Kérdezni nem mertem, az igazgató úr meg nem mondott semmit. Aztán elérkezett a nap, amikor fizetni kellett.
Mentem, sorban álltam az 50 Ft-ommal. Szívem a torkomban vert, tudtam, most üt az igazság órája, sorsom megpecsételődik. Előttem szinte
E szavak hallatára mázsás kő esett le a szívemről. Nagy levegőt vettem, és határtalan öröm kerített a hatalmába. Hát mégis maradhatok! Legalábbis egyelőre. Mások előtt erről beszélni, a nevelőtanártól kérdezni nem mertem. Azt gondoltam, hogy még nem jött válasz az igazgató kivételes méltányosságot kérő levelére. Egy-két nappal később hívatott az igazgató, és közölte, hogy a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya méltányossági alapon havi 50 Ft-ban állapította meg a kollégiumi térítési díjat számomra.
Ekkor nyugodtam meg, és rögtön számolni kezdtem. Ha jó rendű tudok lenni, a következő félévben már csak 75%-ot, vagyis 37,50-et kell fizetnem. Ha jeles rendű lesz félévem, 50%-ot, tehát havi 25 Ft-ot fizetek.
Még némi zsebpénzem is maradhat. A kitűnőre gondolni már nem mertem.
(Félévkor jó, év végén jeles rendű lett a bizonyítványom, és ezek váltakoztak a további félévekben is.)
A kivételező méltányosság azonban nemcsak anyagi könnyebbséget, hanem igen nagy lelki terhet is jelentett a számomra. A dolgot nem lehetett, de nem is akartam titokban tartani. Kollégista társaim közül voltak, akik szóvá is tették, hogy ez nem igazságos. Azt már csak érettségi után sok évvel tudtam meg, hogy akinek még legalább két testvére volt, azok is hasonló kedvezményt élveztek. Én azonban úgy szerepeltem, hogy özvegy édesanyám egyedül nevel, mostohaapámról és a két féltestvéremről nem szólt a fáma. Az a tudat alakult ki bennem, hogy én adósa lettem örökre annak a társadalomnak, amely részemre elengedett havi 150 Ft-ot, ami négy év alatt 6000 Ft-ot jelentett. Ennyi pénzért falun már egy kisebb kertes házat adtak, mert szüleim is körülbelül ennyiért vették azt, amiben laktunk. Nekem ez egy vagyonnak tűnt, és tulajdonképpen az is volt, mert egy nincstelent vagyonnal rendelkezővé tudott tenni ennyi pénz. Ez a tudat motivált arra, hogy az osztályban igyekezzem a legjobb tanuló lenni, az iskolától, társaimtól kapott megbízatásaimat maximálisan teljesíteni, annyit vállalni, amennyit csak tudok. Arra nem is gondoltam, hogy ezzel még bajt hozhatok a fejemre.
Nemsokára új, fiatal matematika tanár érkezett az iskolába, aki fizika szakos is volt. Elhatározta, hogy tanítványai közül az érdeklődőkkel fizika szakkörféle foglalkozásokat tart, ahol
például detektoros rádiót is építenek, és a fénykép készítését is megtanulják. Egyik résztvevőnek engem is kiszemelt, és hívott ebbe a kis csapatba.
Egy idő múlva a csoport tagjai szépen elmaradoztak, a fizika szer-tárban tartott foglalkozásokon végül egyedül maradtam. Én azonban mentem a következő foglalko-zásokra is, amit egyes osztály-társaim a kollégiumban nem néztek jó szemmel. Egyik alkalommal, amikor
Az elkészült rádiót hallgatom a magunk készítette fotón.
Tanítóképzős különleges esetek
59
visszamentem a tanulószobába, asztalomon egy csúnya, nagy nyelv rajza várt azzal az aláírással, hogy NYALIS!!! Nagyon szíven talált a bántó, rosszindulatú gyanúsítás, mert én csak a tanárom elvárásának megfelelően viselkedtem, semmilyen előnyt matematikából magamnak ebből nem reméltem, társaim közül másokat ezzel hátrányos helyzetbe nem hoztam.
Csak azt gondoltam, hogy a kivételezett kollégiumi térítési díjért nekem ezt is meg kell tennem. Tudtam azt, hogy ez nem lehetett egyetlen, magányosan cselekvő osztálytársam akciója, ehhez kellettek egyetértő támogatók, a hatásért szurkolók, „vétkesek közt cinkos, aki némák” és közömbösek. Ez elszomorított.
Társaim nekem ezzel egész életre szóló leckét is adtak. Az eset hosszú gondolkodási folyamatot indított bennem el. A megoldáshoz később József Attila „Születtem, elvegyültem és kiváltam" gondolata segített sokat.
Megértettem, hogy kiválásra azért van szükség, mert valaki ettől lehet önmaga, vagyis mindenki mástól megkülönböztethető egyéniség, különb is másoknál. Az elvegyülésre meg azért, mert szociális lények vagyunk.
Nagy dolgokat csak másokkal együtt lehet megvalósítani. A probléma megoldását a későbbi tevékenységeim során, mert „egyedül nem megy”, hát a „kell egy csapat” ideájával, a csoportban végzett munkában, a munkatársakkal való együttműködésben találtam meg úgy, hogy lehetőleg én legyek a csapatnak a vezetője. A téma elméletével kapcsolatos gondolataimat pedig évtizedek múlva a Munkacsapatok, teamek menedzselése című főiskolai jegyzetemben foglaltam össze. Egy igaztalan vádnak lám milyen pozitív következményei lehetnek, ha nem a sebeink nyalogatására, hanem az abból levonható tanulságokra koncentrálunk.
Otthonról én azt a morális felfogást örököltem, hogy az adósságot mindig, minden körülmények között vissza kell fizetni, a kölcsönt meg kell adni. Életem során én erről soha, egy pillanatra sem feledkeztem meg.
Törlesztettem hát a kollégiumban kapott hitelt a diákévek után is. Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni később sem, ez a rögeszme működött bennem egész életemben. Ez indított 68 évesen a végleges nyugdíjba vonulás alkalmából a főiskola rektorának küldött, a 2. sz. mellékletben olvasható számadó levelem megírására is.
Első osztály végén a képző udvarán osztályfőnökünkkel, Fátrai Károllyal
Bizonyítványom a tanítóképzőben az első év végén.
(A következő években is hasonló volt.)
Tanítóképzős különleges esetek
61
Amikor a tanár került szorult helyzetbe
Az 1950-es évek közepén a bajai tanítóképzőben többségüket tekintve szakmailag is, és emberileg is kiváló tanárok tanítottak. Voltak közöttük igazi tudós tanárok is, a pedagógiának több igazi, példamutató mestere, de volt egy-két olyan is, aki szakmailag gyengébb, vagy emberileg a tökéletestől messzebb álló volt. Egyik magyartanárnak (sváb származását meghazudtolva, erre jellemző kiejtését levetkőzni azonban nem tudva) magyar nyelvtani tudása és a környéken egyedülálló oktatási módszere olyan kiváló volt, hogy ebben akár egyetemi tanárnak is beillett volna.
Nála egyetlen összetett mondatból elővarázsoltuk a benne található egész leíró magyar nyelvtant (hangtant, szótant, toldalékolást, mondattant). A Magyar helyesírás szabályai 10. kiadását szinte szó szerint tudta, tanítványai helyesírásban verhetetlenek voltak, nyelvhelyességben és még stilisztikában is élen jártak.
A kollégium lakói, személyzete, Tóta Gyula nevelőtanár, Hangya Antal igazgató, dr. Balanyi László nevelőtanárok
(a hölgyek sorában középen) 1956-ban
Az irodalmat azonban nem tanította jól. Nála a tankönyv szövegét kellett szinte szó szerint tudni, nem engedte meg, hogy valakinek önálló gondolata, véleménye vagy reflexiója legyen a tárgyalt művekkel kapcsolatban. Emberileg sem volt példamutatónak nevezhető. Nem csoda, hogy népszerűtlen volt a diákok körében főleg azért, mert a tanulásra serkentésnek csak a büntető formáit alkalmazta. A jutalma-zással való motiválás módszereit lehet, hogy nem is ismerte, de ha ismerte is, hatékonyságát nem becsülhette sokra, mert ezzel nemigen élt. Az érdemjegyekkel történő minősítéseinél az adható jegyekkel úgy bánt, mint a zsugori a pénzzel. Csak ha nagyon muszáj volt, adta oda az ötöst. Így aztán általában öt elégtelenre jutott egy-egy jeles. Még a jeles és jó év végi jegyeket kapott diákokkal is megtörtént, hogy sorozatban egymás után többször is „ Na, pusztulj, elégtelen!” verdikttel ballaghattak a helyükre.
Ezért a többség félt, a többi meg tartott tőle.
Velem, aki magyarból az osztály egyik legjobbja voltam, később magyar szakos középiskolai tanár is lettem, hasonló eset történt. Egymás után háromszor is elégtelent kaptam, amelyek között „akkora egyes, hogy kilóg a lába a rubrikából” fokozatú is volt. Ez nagyon zavart főleg a kollégiumi térítési díjat is befolyásoló év végi jegyem miatt. Meg azért is, mert nemcsak az iskolában, hanem ekkor már a városban is eléggé jól ismert versmondó hírében álltam. Városi rendezvényeken, ünnepségeken
Másodikos osztályom 1955-ben (jobbról a 2. oszlopban a 3. vagyok)
Tanítóképzős különleges esetek
63
többször is felkértek szavalásra. Ilyen hírnévhez négyesnél rosszabb magyar jegyet nemigen tudtam elképzelni.
1957 május elején történt, hogy Béke Nagygyűlést szervezett a városi pártbizottság. Telefonáltak a képzőbe az igazgató úrnak, hogy Zelk Zoltán Nyolcszázmillió című versét kell elmondani a nagygyűlésen. Mivel már jól ismertek, név szerint engem kértek a vers tolmácsolására a Tiszti Klubban.
Akkortájt ilyen kérésre csak igent lehetett mondani. Az igazgató a szereplés intézését a fentebb jellemzett magyartanárra bízta, a szöveget neki át is adta.
A versnek szombat este kellett elhangoznia. Előtte hétfőn a tanár úr közölte velem a pártbizottsági igényt, amire én ezt mondtam:
– Tanár úr, ezt a feladatot nem tudom vállalni, mert három elégtelen után nekem éjjel-nappal magyart kell tanulnom. (A tanár szava járása volt, hogy „éjjel-nappal tanuld a magyart”.)
– Na, csak gondolkozz rajta holnapig! – mondta fölényének tudatában a tanár úr.
Szerdáig nem történt semmi. Akkor óra után újból át akarta adni a vers szövegét, én azonban azzal nem fogadtam el, hogy a verset más is elmondhatja.
– A Városi Pártbizottság személy szerint téged kért, nem adhatom a verset másnak – volt a válasz.
– A pártbizottságon azt nem tudják, hogy én rosszul állok magyarból, három egyessel akár meg is bukhatok, ami azt jelenti, hogy a szüleim nem engedik a tanulás folytatását. Nem vállalhatom a szereplést ilyen körülmények között – kötöttem az ebet a karóhoz.
A tanár úr kezdett ideges lenni, s biztatásul azt mondta:
– Meg tudod te a magyar leckéket is tanulni, meg a verset is el tudod mondani. Ügyes gyerek vagy te. Még holnapig meggondolhatod magad.
Csütörtökön folytatódott a téma:
– Na, ugye meggondoltad magad? – nyújtotta az igen válasz reményében a szöveget a tanár.
– Nem gondoltam meg magam, tanár úr. A magyar tanulása számomra most a legfontosabb – válaszoltam állhatatosan.
A tanár úr arca borús lett, kezdett zavarba jönni, és az új érve fenyegetően hangzott:
– Vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán rád gondoltak a pártbizottságon! Hogy jössz te ahhoz, hogy visszautasítsd a felkérést?
– Le van szarva a pártbizottság akkor, amikor nekem három egyest kell kijavítanom – válaszoltam erre ingerülten.
– Hogy mersz így beszélni? Jobb lesz, ha elkezded tanulni a verset, mert ha én ezt elmondom, nagy bajod származik belőle – próbált zsarolni a tanár úr.
– Nagyobb aligha, mintha év végén magyarból megbuktat a tanár úr – válaszoltam rezignáltan.
– Legalább nézd meg a verset! Igaz, elég hosszú, de neked nem lesz nehéz, sokkal nagyobb feladatokat is megoldottál már – fogta hízelgőre a hangot a tanár úr.
– Hát éppen megnézhetem – mondtam a hagyd magad, hamarabb szabadulsz elvét követve. Valószínű, hogy ezt elfogadásra utaló magatartásként nyugtázta a tanár, mert pénteken hívatott, és azt kérdezte:
– Na, hogy haladsz a vers tanulásával?
– Sehogy. Én a magyar leckéket tanulom, hogy szinte szó szerint is, meg értelemszerűen is tudjam, ha majd feleltet a tanár úr. Döntöttem, nem vállalom a verset – mondtam határozottan, és vissza akartam adni a lapokat.
A tanár úr arca elborult és egyszerre nagyon ideges lett. Nyilván tudatosult benne, hogy az igazgatónak most, egy nappal a rendezvény előtt nem mondhatja el, hogy mi a helyzet, mert esetleg az igazgató azt is megkérdezné, és nemcsak a tanártól, hanem a diáktól is, hogy hogyan kaphatott egymás után háromszor is egyest éppen abból a tantárgyból, amelyikben a legtehetségesebb. Mi lehet az igazi oka annak, hogy valaki, aki tud is, szeret is verset mondani, most egyszerűen megmakacsolja magát. Az igazgató a serdülők lelkének nagyon jó ismerője volt, és a tanár-diák konfliktusokban nem a tanári mundér becsületét védte, hanem mindig az igazságot kereste, és igazságosan, részrehajlás nélkül foglalt állást.
Nyilvánvaló volt, hogy az eset árnyéka jobban vetülne a tanárra, mint a diákra. Amit tőle még sose tapasztaltam két év alatt, szinte megalázkodva kérni kezdett:
– Az Isten áldjon meg, Pista! Kérlek, mondd el a verset! A meghívó a neveddel ki van nyomtatva. Másnak már nem adhatom oda. Ennyi idő alatt más meg se tudná tanulni.
Tanítóképzős különleges esetek
65
Ha a vers holnap nem hangzik el, a tanítóképző és az igazgató úr becsületén nagyon nagy csorba esik. Ugye ezt nem akarod? Nem akarhatsz ártani az iskolának. (De egy ötös magyarból, vagy valami egyéb jutalom ekkor sem jutott eszébe.)
Az utolsó mondatok szíven találtak. Tudatomat és lelkemet egyszerre érintette, hogy ez az iskola jelenti számomra a szegény paraszti sorsból való kilábalás útját, itt már eddig egy sor sikerélményem volt a tanulásban is, meg a közéletben is. Az igazgató úr is becsül, mert minden ősszel szüretkor három tanítási napról mindig elenged azzal az egyetlen feltétellel, hogy de aztán ne legyen panasz rád! A képző és az igazgató úr becsülete nem tehető kockára, emelkedtem felül a tantárgyban ért sérelmeken.
– Az iskolára sose hoznék szégyent, és az igazgató úrnak semmi pénzért sem okoznék kellemetlenséget. Holnap elmondom a verset – mondtam még mindig gondolataimba merülve.
– Ez a beszéd! – kiáltott fel látható megkönnyebbüléssel a tanár úr. Én is meghallgatlak. (Ezt nagy kegyként akarta feltüntetni, pedig egyszerűen neki is részt kellett venni a nagygyűlésen. Ismerve őt, magától aligha ment volna oda.)
80 soros sematikus, átpolitizált vers volt. Akkor ezeknek volt divatja.
Nem okozott komoly gondot nekem ezt megtanulni. Másnap este függöny előtt hiba nélkül úgy mondtam el a verset, hogy szöveget sem tartottam a kezemben. (A függöny mögött azért volt súgó a biztonság érzete miatt.) Az iskola becsülete nemcsak mentve, talán még növelve is lett, és a pártbizottsági elvtársak meg lehettek győződve, hogy a 800 milliós béketábor most nagy pofont adott az imperializmusnak.
Nem okozott komoly gondot nekem ezt megtanulni. Másnap este függöny előtt hiba nélkül úgy mondtam el a verset, hogy szöveget sem tartottam a kezemben. (A függöny mögött azért volt súgó a biztonság érzete miatt.) Az iskola becsülete nemcsak mentve, talán még növelve is lett, és a pártbizottsági elvtársak meg lehettek győződve, hogy a 800 milliós béketábor most nagy pofont adott az imperializmusnak.