A Moro Naba, minden mossi királya, az egyetlen fekete hatalmasság, aki még mindig uralkodik Nyugat- Közép-Afrikában. Látásáért néhány száz mérföldes ke
rülőt tettünk, miután búcsút mondtunk barátainknak az Elefántcsont Parton és elindultunk automobilon Tim- buktu felé. Most trónusán ült bíbor- és arany ruhákban, Ouagadougouban, a Magas Volta fennsíkon és udvariasan unatkozott.
Katié és én kis faszékeken ültünk a trónnal szemben, mintegy tíz lépéssel hátrább, a szemünk egy magasság
ban volt a fejedelem irdatlan hasával és mi is kezdtünk udvariasan unatkozni.
Hogy mégis valami életet vigyek az intervjúba, ha mást nem, legalább azt, hogy kidobnak a palotából, megkérdeztem a lehető legártatlanabb hangon :
— Igaz az, Felséges Uram, amit mondanak, hogy ha te valaha szemébe néznél unokatestvérednek, a Ya- tanga Nabának, az egyiktek meghahia a legközelebbi új hold előtt ?
Dörmögött, megriadva, megdöbbenve inkább, mint haragosan, előre hajolt és azt kérdezte :
— Ki mondta ezt neked ?
Ettől kezdve a kihallgatás nem volt többé unalmas.
Az volt a baj, hogy a francia kormányzó, aki létrehozta
a kihallgatást, túlságos gonddal igazított minket útba, hogy hogyan viselkedjünk, milyen bókokat mondjunk, milyen kérdéseket lehet udvariasan és biztonságosan feltenni. így hát elmondtam, mennyire meg vagyok tisztelve, hogy ott lehetek, vagy valami hasonló ostoba
ságot és a növekvő kölcsönös unalmat semmi más nem enyhítette, mint az a tény, hogy ahányszor a király azt mondta, hogy mennyire meg van tisztelve, hogy mi ott vagyunk, vagy valami még ostobább dolgot mondott, mindannyiszor harminc hímnemű ágyastársa, akik trónja körül hevertek vagy guggoltak kéjes mozi
szerű pózokban, meztelenül és karperecekkel és éksze
rekkel borítva, mint a nők, mindannyiszor összhangzóan csettintettek az ujjaikkal, megpendítették lantjaikat, megborzongtak, búgtak, mint a sebzett vadgalambok, egy pillanatig, és azután megint szoborszerű hallga
tásba merültek.
Ugyanez történt, ha a királyt szelek bántották, ami meglehetősen gyakran és hangosan következett be.
A Moro Naba dinasztiája megszakítás nélkül uralkodik a tizenhatodik század eleje óta, és a dinasztikus királyok bizonyos előjogokat élveznek, amelyek nem jutnak osztályrészül köztársasági elnököknek és diktátoroknak.
A királynak ezek a dörgedelmes közbeszólásai nem vol
tak üresebbek, mint a szavak, amelyeket beszéltünk.
Ha képes lettem volna akkor, amikor akarok, hasonló
val válaszolni, az audiencia tökéletes lett volna. De csak a beszéd volt unalmas. Amit láttunk, olyan volt, hogy az átlagos hollywoodi igazgató öngyilkos lett volna érte.
A Moro Naba, tintafeketén, lecsüggesztett tetovált arccal ült és a derékbősége majdnem akkora volt, mint
a testmagassága; bíborszín bársonypalást volt rajta gazdag aranydíszítéssel, a fején aranyszegélyű kis sapka és körülötte az ágyasai. A fejedelem nagy fény
űzésben élt bőséges francia jövedelmeiből ebben a mór jellegű palotában Ouagadougou határán, az ő háza szebb volt, mint a kormányzóé, és szabad volt megtartania mindazt az aranyozott és vad pompát, amelyben az előtte élő Moro Nabák uralkodtak, azzal a feltétellel persze, hogy politikai és gazdasági kérdésekben „együtt
működik" francia tanácsadóival.
A továbbélő hagyományok közül mindenesetre a legkülönösebb ez a férfi-hárem volt, amely pózba- vágta magát trónjának az emelvényén, a lába körül.
Azt hiszem, ez idő szerint a világon ez az egyetlen ilyen természetű hárem, amelyet nem tartanak titokban.
Fekete fiúk voltak, tizenhat és huszonegy év között, a hajukat hosszúra engedték nőni és fantasztikus női módra hordták, a szemük festve, mozdulataik nőiesek és éppenúgy viselkedtek, mint egy női szerály rab
szolgái. Időnként kezükkel vagy arcukkal odadörgö- lőztek a Moro Naba lábához, közben kifestett szemük
kel szemtelenül néztek Katiere és rám. Némelyikük egészen szép volt a maga perverz, hermafrodita módján.
A hárem még Afrika szívében is, vagy talán éppen azért, mert Afrikában volt, különös anomáliának látszott, mert a homoszekszualizmus rendkívül ritka a primitív négerek között és a mossik vad, primitív, fétis-imádó harcos nép, tisztavérű fekete. A Moro Naba, mikor fiúkkal vette körül magát, a mossi királyok örökölt és köteles hagyományát teljesítette, talán min
den eredeti, természetes személyes hajlamától
függet-lenül, mert hiszen feleségei is voltak és gyermekeket is nemzett és az elődei szükségképpen hasonló mód kellett, hogy cselekedjenek.
A királyi családnak ez a hagyománya a tizen
hetedik század elejére nyúlik vissza, amikor is az egyik nagy harcos Moro Naba hat hónapig háborúban volt a mozlimok ellen, akik északról törtek be ; gyors iramú lovassági hadjáratot vezetett és sem feleségei, sem semmiféle asszony nem követhette. De személyes kísérői közt volt egy hűséges fiú-szolga, aki kiszolgálta.
Ez a fiú főzött neki, segített neki öltözködni, kijaví
to tta a ruháit, szóval elvégezte mindazokat a házi szolgálatokat, amelyeket otthon nők végeztek el a számára. Ügy hogy egy nap a Moro Naba azt mondta magában : „Ha már mindent megtesz nekem, amit a nők szoktak, azt az egy dolgot kivéve, miért ne tegye azt is ?“ És a történelem szerint, amely feljegyezte a diadalmas hadjáratot, attól kezdve meg nem tört királyi vonalban minden egymásra következő Moro Naba fiúkat tarto tt a háremében.
Volt még egy különös szokásuk, amely a mossik dicsőségének harcias napjaiig nyúlik vissza. A jelenlegi Moro Naba egyetlen egyszer ment háborúba, 1914- ben, amikor fegyverbe állított és vezényelt négyezer mossi-önkéntest, hogy afrikai szolgálatot teljesítsenek francia zászló alatt. De minden reggel nyolc óra tá j
ban, az esztendő minden áldott napján, most éppúgy, mint régen, a Moro Nabának ki kell rohannia palo
tájának a terraszára, üvöltve : „Hozzátok a lova
mat !“
Nagy sürgés-forgás és üvöltés között előhozzák a harci mént, gyönyörűen felszerelve és a Moro Naba,
aki testvérek közt is nyom háromszáz fontot, létrát hozat, hogy felmásszék a lóra és elnyargaljon a csatába, a vérfürdőbe. Ebben a pillanatban előrohannak miniszterei, hogy lebeszéljék. A király lebordja őket gyávaságuk miatt, de végül is enged a rábeszélésnek és beleegyezik, hogy csak másnap reggel menjen a csatába. Kimerültén visszatér palotájába, még min
dig szidva gyáva minisztereit és amikor nincs ki
hallgatás, vermoutbtal vigasztalja magát, kedvenc szelid italával. Azt mondták nekem, hogy meg tud inni tizenkét üveggel is, anélkül, hogy tántorogna vagy elvesztené királyi méltóságát. A szóbeszéd Ouagadougou
ban azt tartja, hogy a Moro Naba állandóan enyhén részeg, mint a földesúr a Tóm Jonesban és megsza
kítás nélkül részeg immár húsz év óta ; hogy lusta, kövér és elkényeztetett lett, nem más, mint egy él- züllött bábú.
Kihallgatásunk kezdetén csakugyan kissé bizony
talannak és lethargikusnak látszott, de amikor hozzá
vágtam azt az ártatlanul tapintatlan és nagyon is nyílt kérdést unokatestvérére, a Yatanga Nabára vonatkozólag, dörmögve felébredt és valami gyana- kodva-éber intelligenciát árult el. A Yatanga Naba tüske volt a Moro Naba testében. Míg a Moro minden mossi királya volt, addig a Yatanga Naba olyan pápa
féle volt, aki egy másik palotában élt hasonlóképp bő
kezű francia zsoldon, Ouiagouiában, nem nagyon messze innen és egy körülhatárolt területen világi hatalmat is gyakorolt. A mossik maguk azt mondják, hogy ugyan a Moro a törvényes király, de az öreg Yatanga birtokában van, palotájában ebejtve, a mossi törzsek ősi fétisé és ezáltal ő marad a királyság vallási feje.
Az a babona vagy micsoda, hogy ha egymás szemébe néznek, az egyiknek meg kell halnia, általános hiede
lem volt a mossik közt és a Yatanga földjén szed
tem fel.
így mikor a Moro most azt dörmögte :
— Ki mondta neked ? Miért kérded ? — az igazsághoz híven azt mondtam, hogy minden mossi ezt beszéli és ha jól értettem, ez inkább mágia dolga, semmint politikai ügy vagy összeesküvés és minthogy engem a mágia érdekel, ellenben egyáltalán semmi közöm nincs politikai vagy kormányzati ügyekhez, azért bátorkodtam megkérdezni tőle.
Azt mondta : — De mégis ki mondta neked ? Megfizetett valaki azért, hogy ezt kérdezd tőlem ?
— Becsületszavamra nem, — feleltem. — És ha nem lett volna szabad megkérdeznem, hát elfelej
tem, hogy megkérdeztem. Csak éppen, hogy a Yatanga Nabát is megkérdeztem . . .
— Szóval te láttad a Yatanga Nabát ? — kérdezte gyanakodva. — Voltál Ouiagouiában ? Megkérdezted tőle ? Mit mondott <5 ?
— Tisztelettudóan azt mondta, Felséges Uram, hogy sosem nézett a te szemedbe és hogy bizonyára sosem is fog és így sosem fogja megtudni, hogy vajjon igaz-e, vagy sem és hogy ennek következtében nem is tudja megmondani nekem.
Nem tudom, vajjon milyen választ várt a Moro Naba, de erre gyanakodó tekintete lassanként meg
enyhült, nagy, nem királyi néger hahotába tört ki és azt mondta :
— Húzd egy kicsit közelebb a széked.
Mindenfélét kezdett kérdezni a Yatanga Nabára vonatkozólag, hencegő, kisfiús kérdéseket, hogy vajjon milyen palotában lakik és hogy igaz-e, hogy az sokkal kevésbbé fényes, mint az övé, mennyi minisztere van, milyen a lova, használ-e létrát, hogy felszálljon rá, milyen ruhákat hord ?
Olyan becsületesen és olyan részletesen feleltem, ahogy csak tudtam, de azért gondosan ügyeltem, hogy ne sértsem meg a Moro hiúságát, mert ami igaz, az igaz, a Yatanga a maga módján sokkal inkább férfi benyomását tette rám, mint a Moro. A Yatanga, akit csak futólag, de kevésbbé formalisztikus módon láto
gattam meg Monsieur Courtot-val, az ouiagouiai francia adminisztrátorral, óriás volt, egész fejjel nagyobb, mint én, aki magam is hat láb magas vagyok, világos vörös sapka volt rajta, tiszta fehér köntös, az arca szakállas és méltóságteljes, és míg a Moro arany- és bíboröltözetén nem hordott semmi vad törzsi amu- letet, az ő nyakában egy oroszlánkarom-amulet és számos régi varázsló-bőrzsák lógott és az ujjain vastag, roppant ezüstgyűrűk, amelyek mindegyike legalább egy félfontot nyomhatott. Óriás volt, nyu
godtan viselhette ezeket. A mellét díszítő oroszlán
karmok és törzsi grisgrisk közt a Becsületrend piros szalagja és zománcozott keresztje lényegtelen csekély
ségnek látszott.
A Yatanga palotája nagy vályogépület volt, nyitott udvarban állt, ott fogadott bennünket. Csak
ugyan távolról sem volt olyan szép, mint a Moroé, de a phallikus kúpokat, amelyek homlokzata előtt sorakoztak, nemrég feláldozott állatok száraz vére csíkozta és hermafrodita hárem helyett fehérruhás,