T ÁRSADALOM ÉS KULTÚRA - Az iszlám Fekete-Afrikában

Az itt következő részben az afrikai muszlimok társadalmi és kulturális életéről kívánok rövid áttekintést nyújtani. Tekintettel arra, hogy Afrika muszlim közösségei a félsivatagoktól a trópusi dzsungelig, a forró mélyföldektől a magas hegyvidékekig a legkülönbözőbb természeti környezetekben élnek, az alábbiakban írottak szükségszerűen csak elnagyolt képet nyújthatnak. Tegyük hozzá, hogy Afrika muszlimjai szó szerint sok száz – ha nem ezer – nyelvet beszélnek, s az előző fejezet alapján talán fogalmat alkothatunk az etnikai viszonyok bonyolultságáról is. Egy ennyire változatos világ társadalmáról és kultúrájáról nyilvánvalóan nehéz lenne átfogó képet adni. Mindenképpen szót kell azonban ejteni az afrikai muszlimok életmódbeli jellegzetességeiről – a nomád és letelepedett, falusi és városi közösségek hasonlóságairól és különbségeiről –, az afrikai iszlám kultúra és a városiasodás kapcsolatáról, a kereskedelmi hálózatokról és a kereskedelemre szakosodott közösségekről. A fejezet során tárgyalom majd az anyagi kultúra bizonyos jellemzőit – mindenekelőtt az öltözködést és az étkezést –, s a szellemi kultúra több aspektusát. Így szó lesz az iszlám hagyománynak az afrikai muszlimok folklórjára gyakorolt hatásáról, a muszlim kulturális elit jellegzetességeiről, s ezzel kapcsolatban hosszabban szólok a hagyományos muszlim oktatásról is. További fontos téma az afrikai muszlim közösségek ellentmondásos viszonya a modern, nyugati stílusú oktatáshoz. A fejezetet két különlegesen érzékeny, de fontos téma tárgyalása zárja le: egyfelől a rabszolgatartás és a rabszolgakereskedelem, másfelől – ezzel szoros összefüggésben – a rasszizmus különféle megnyilvánulásai.

II.1. É

LETMÓD

:

NOMÁDOK ÉS LETELEPEDETTEK

A társadalmi berendezkedést és az életmódot befolyásoló legalapvetőbb különbség a vándorló és letelepedett csoportok között figyelhető meg. Mivel az afrikai muszlimok túlnyomó többsége letelepedett életet élő népcsoportokból kerül ki, s ezek kulturális életét és társadalmi

berendezkedésének különböző vonásait (kereskedelem, településszerkezet, oktatás, stb.) hosszan tárgyalom az alábbiakban, itt külön szólnom kell a nomád állattenyésztőkről, akik szintén jelentős szerepet játszanak Fekete-Afrika muszlim és nem muszlim régióinak életében. Afrika muszlim vallású nomád népei öt nagy csoportba sorolhatók. Szudán, Csád és Mauritánia területén találjuk az arab nyelvű szarvasmarha- vagy tevetenyésztő nomád törzseket, a nyugati Szahara déli szegélyén élnek a berber nyelvű tevetartó nomádok (akik közül a legismertebb etnikum a tuaregeké), tőlük keletre a Szahara déli sávjában úgynevezett nílusi-szaharai nyelveket beszélő tevetartó népek vándorolnak (legismertebb csoportjaik a tubuk), Afrika északkeleti részén különféle kusita nyelveket beszélő nomád népcsoportok találhatók (mint például a szomálik, afarok és bedzsák), s végül a Szaharától délre eső egész szavannaövezetben (Szenegáltól Szudánig) elterjedt a szarvasmarhatartó fulani nép, Afrika egyik legnagyobb lélekszámú népcsoportja.

Nem meglepő módon a nomád népcsoportok társadalmi életében és folklórjában központi, meghatározó szerepet játszik az az állatfaj, amely a megélhetésük alapját biztosítja.

Ez a fekete-afrikai nomád népek nagy részénél többnyire a szarvasmarha. A szavannaövezet legszárazabb részén és a félsivatagokban a szarvasmarha szerepét a teve veszi át. A nomádok életmódja a környezeti változások nyomán radikálisan megváltozhat, s ekkor a társadalmi és kulturális élet is követi ezeket a változásokat. A fulani népcsoport egész kultúrája eredetileg a szarvasmarhatartás körül forgott, legalábbis a nomád életmódot folytató, úgynevezett mbororo (vagy wodábe) és fulbe nai ("tehenes fulanik") csoportoké.¹³⁸ Ám az észak-nigériai fulanik szarvasmarhacsordáinak nagy része elpusztult az 1887-től 1891-ig dühöngő marhavész-járványban¹³⁹, s ekkor kultúrájuk némileg idomult a letelepedettek szokásaihoz, s fokozatosan a táplálkozásukban is megnőtt a gabonafélék szerepe, némileg visszaszorítva a tejtermékeket. Ugyanilyen változások mentek végbe a keletebbre élő úgynevezett baggára (a.

m. "szarvasmarhatartó") arabok kultúrájában is.¹⁴⁰ Az utóbbiaknál ez ráadásul már a második alapvető életmódbeli váltást jelentette. A Szudánba és Csádba a középkor legvégén bevándorló arab törzsek az afrikai őslakossággal keveredtek, s közben a nedvesebb szavannaövezethez alkalmazkodni nem tudó tevéiket lecserélték szarvasmarhára. A teve ugyanis nem bírja az esős évszakban síkos, sáros talajt, elpusztul a cecelegyek terjesztette álomkórtól és a szavannaöv egy jellegzetes mérgező kúszónövényétől (gullum).¹⁴¹ Az arabok

138 Ezekről ld. pl. Hopen (1958): 148; Haaland (1972): 171.

139 Hopen (1958): 16, 49.

140 A baggára kategóriáról ld. pl. Murdock (1959): 410-11; MacMichael (1922): I, 271-76; Trimingham (1949):

29-30.

141 MacMichael (1922): I, 274.

rövid időn belül a marhatartás egész kultúráját és technikáját átvették afrikai szomszédaiktól.

(Vagy inkább rokonaiktól, hiszen ezek az arabok, mint az előző fejezetben részletesen bemutattam, nagyrészt afrikai származásúak.) A szarvasmarhatartáson alapuló nomád életmód átvételével a baggára arabok Fekete-Afrika legelterjedtebb, legtipikusabb nomád kultúrájának jellegzetes példájává váltak.

Afrika néprajzában közismert fogalom az úgynevezett "szarvasmarha-komplexus" (az angol nyelvű szakirodalomban: cattle complex), amikor az adott nép társadalmi és kulturális életének központi eleme a szarvasmarha: ez a vagyon mérőegysége, ez biztosítja az élelem nagy részét, ez határozza meg a vándorlás ritmusát és útvonalait, s ez a főszereplője a folklór műfajainak, a verseknek, daloknak, meséknek. Etiópia délkeleti részén, az arszi oromók folklórjában például az egyik legfontosabb műfajt a szarvasmarha-dicsérő dalok (fárú lóní) jelentik.¹⁴² A cattle complex Afrika-szerte megfigyelhető a nomád népességeknél, s érdekes módon még olyan népcsoportok kultúráját is befolyásolhatja, amelyek alapvetően nem is állattartással foglalkoznak. A nedves trópusi éghajlatú Comore-szigetek lakossága például halászattal, földműveléssel és kereskedelemmel keresi a kenyerét, s a szarvasmarhatartás semmiféle lényeges szerepet nem játszik az életükben. A közeli Mozambik nomád szarvasmarhatartó bantu népeinek hatására azonban náluk is megjelenik a szarvasmarha ceremoniális jelentősége, akárcsak a szarvasmarhákra vonatkozó változatos szókincs, noha a szertartásokhoz elengedhetetlenül szükséges teheneket máshonnan kell importálniuk.¹⁴³

Bár nem hívják "tevekomplexusnak", de ugyanilyen meghatározó szerepet játszik más afrikai nomádok kultúrájában a teve. Az ilyen csoportokra jó példa a Szudán keleti részén élő, kusita nyelvű bedzsa nép, a szomálik többsége, illetve a Szudán és Csád félsivatagos övezetében vándorló úgynevezett abbála (a. m. "tevetartó") arab törzsek.¹⁴⁴ Ezeknél a népeknél a teve körül forog a társadalmi élet és a szellemi kultúra. Így például az etiópiai afarok és a szudáni bedzsák folklórjában az imént említett oromo szarvasmarha-dicsérő dalok megfelelői a teve-dicsérő énekek (afar: gáli orowwah; bedzsa: kamit habaj).¹⁴⁵

A teljesen tiszta nomád életmód inkább csak a sivatagokban jellemző, s valódi sivatagok csak Fekete-Afrika legszélső területein találhatók. A kicsit is magasabb csapadékkal megáldott vidékeken – azaz még a félsivatagokban is – a legtöbb nomád törzs el szokott vetni valamennyi gabonát, s aztán – ha nem sújtja a területet szárazság, sáskajárás vagy hasonló

142 Hussein (2005): 24-25.

143 Le Guennec-Coppens (1994): 134. A Comore-szigetek lakosságána elődei jórészt Mozambik bantu népességéből származtak.

144 Az abbála (vagy ahl ibil, dzsammála) törzsekről ld. Trimingham (1949): 25-27.

145 Morin (1996): 269. A tevék jelentőségéről a bedzsa társadalomban bővebben ld. Hjort af Ornäs, Dahl (1991):

128-32.

természeti csapás – visszatértekor learatja a termést. Ez figyelhető meg például Szudán és Csád arab törzseinél¹⁴⁶, de tulajdonképpen szinte az összes afrikai muszlim nomádnál.

A nomád állatenyésztésen alapuló életmód egyik fontos következménye a harciasság, a férfias, katonai erények hangsúlyozása. Életmódjukból fakadóan a nomád állattenyésztőknek minden pillanatban készen kell állniuk arra, hogy csordáikat megvédjék a rablóktól és a vadállatoktól, így nem meglepő, hogy általában sokkal harciasabbak a letelepedett földművelőknél és gyakran rettegett harcosoknak és vad barbároknak tekintik őket békésebb szomszédaik.¹⁴⁷ Ez a jelenség – mondani sem kell – független az adott nomád nép vallásától. Ilyen – bizonyos mértékig valóságos megfigyeléseken alapuló – sztereotípiák tárgyai nemcsak a muszlim szaharai nomádok, fulanik, arab és kusita nyelvű nomádok, hanem a jobbára nem muszlim vallású dél-szudáni és kelet-afrikai nílusi népek (pl. nuer, dinka, silluk, maszai, stb.). A vallás ebben semmi szerepet nem játszik, ez tisztán az életmód következménye. A dél-etiópiai oromo szarvasmarhatartók rettegett harcosoknak számítottak az iszlám fölvétele előtt éppúgy, mint utána; ez a sztereotípia csak a földművelésre történő áttérés nyomán szorult némileg vissza.¹⁴⁸ Az európai megfigyelőkhöz hasonlóan a jemeni arab utazó, al-Haszan ibn Ahmad al-Hajmí (megh. 1070/1660) is bárdolatlan, agresszív és ijesztő vademberekként ábrázolja az etiópiai magasföldek keleti szegélyén élő oromo csoportokat, amelyek akkoriban még nem voltak az iszlám követői. Mint fogalmaz,

"összességében úgy látom, ez a nép tulajdonságaiban a tatárokhoz hasonlatos."¹⁴⁹ A harciasságot, a barbárnak tűnő szokásokat önmagában az iszlám átvétele sem tudta tompítani, ha a nomád állattenyésztés továbbra is megőrizte meghatározó szerepét. Ezt jól mutatja például egyes kusita nyelvű nomád népek elborzasztó szokása, az emberölés és a megölt ellenséges férfiak nem szervének levágása egyfajta szörnyű trófeaként. Az iszlám jog ugyan tiltja mind az emberölést, mind a kasztrálást, de a nomád hagyományok ereje nagyobb volt.

Több kusita nomád nép az iszlám fölvétele után akár még századokig is megőrizte a brutális szokást, amely sok elyen egyenesen a házasodás előfeltételének számított a férfiak számára.

Így volt a 14./20. század elején, az iszlám első megjelenésének idejében a kenyai oromo nomádok között, akiktől emiatt rettegtek a környező földművelő népek.¹⁵⁰ S ugyanígy volt

146 Ahmed (1972): 181; Thomas (1959): 143. (A csádi arabok néhány törzse (Zijúd, Hajmad Umar és a Szalámát törzs egyes csoportjai) pedig teljesen földművelő életmódra állt át.)

147 Amint már a késő középkori arab tudós, Ibn Khaldún is észrevételezi; ld. Ibn Khaldún (1425/2004): 1:251-53.

148 Rey (1924): 86; Jaenen (1956): 172.

149 al-Hajmí (é. n.): 86-87.

150 Werner (1914): 280.

akkoriban az Etiópia keleti részén élő afar nomádoknál is, akik elvileg sok száz éve muszlimok.¹⁵¹

II.2. K

ERESKEDELEM

II.2.1.PÉNZEGYSÉGEK, PIACOK

A muszlim Fekete-Afrika történetében, mint látni fogjuk, meghatározó szerepet játszott a kereskedelmi tevékenység, amely már az iszlám vallás elterjedésének is egyik fő katalizátora volt. Afrika muszlim közösségeinek anyagi kultúrája egyes pásztornépek rendkívül kezdetleges kultúrájától egy sor muszlim birodalom magaskultúrájáig terjedt, s ennek megfelelően a kereskelmi tevékenység a primitív cserekereskedelemtől a csekkek használatáig igen változatos képet mutat. A skála legkezdetlegesebb fokán különféle alapvető árucikkek – mint például a só vagy a szövetek – egyfajta pénzegységként való használatát találjuk; ennél valamivel fejlettebb cseregységnek tekinthetők a kifejezetten csak pénz gyanánt használatos természetes vagy mesterséges tárgyak: kagylók, vasrudacskák, vagy éppen a közmondásos üveggyöngyök. Egyes afrikai muszlim közösségek a világ más részein vert pénzegységeket használtak saját kereskedelmükben, s végül voltak olyan muszlim államok Afrikában is, amelyek saját pénzt vertek.

A természetes fizetőeszközök jó példái az úgynevezett amole sótömbök Etiópiában.

Az ország keleti felében található sivatagban, az afar népcsoport földjén található nagy tisztaságú sólelőhelyek az etiópiai magasföldek lakóinak fő sóforrásai voltak. Egész karavánkereskedelem épült a sótömbök eljuttatására a muszlim mélyföldekről a keresztények lakta hegyvidékekre. A só kitermelését a környéken kezdetleges kunyhókban élő muszlim afarok végezték, s ugyanennek az etnikumnak tagjai monopolizálták a só elszállítását a magasföldek keleti peremén található piacokra. A kitermelt sót egy 13./19. század közepén írott beszámoló szerint körülbelül fél kilós tömbökbe vágták, majd tevékkel, öszvérekkel, szamarakkal vagy teherhordókkal szállították el a távoli piacokra. A térségben a félkilós sótömbök egyfajta pénzegység szerepét játszották.¹⁵² A szövetek például Szudán kereskedelmében játszottak kulcsszerepet. Egyetlen szudáni muszlim állam sem vert saját

151 A jelenségről és a középkori és kora újkori arab utazók erről szóló beszámolóiról (és magyarázat-kísérleteiről) ld. Szombathy (2013b). Egy viszonylag részletes és jól informált beszámolót ad a szokás továbbéléséről a 20. század első felében Thesiger (1935): 4-5; és ld. még Nesbitt (1937): 92-93.

152 A sókereskedelem részletesebb leírásáért ld. Munzinger (1869): 204, 222-24; Nesbitt (1937): 163, 317-18.

pénzt, így az idegen pénzek mellett nagyrészt egy dammúr nevű helyi gyapotszövetet használták e célra. Nyugatabbra a mai Csád és Közép-Afrikai Köztársaság határvidékén fekvő Wadái Szultánság befolyási övezetben is egy sajátos, helyben előállított szövetfajta csíkjait (magta) használták fizetőeszköz gyanánt. Ugyanebben a térségben az üveggyöngyök különböző fajtái (pl. szukszuk, kharaz, khaddúr) is bevett fizetőeszköznek számítottak, miközben ezeket természetesen ékszerként is használták.¹⁵³ A mai Etiópia déli részén fönnállott késő középkori muszlim államocska, Dawáro területén apró, varrótűre emlékeztető vasrudacskákat (hanuku) használtak pénz gyanánt. Mint az egyiptomi szerző, al-Makrízí (megh. 845/1442) írja, egy szarvasmarháért ötezer, egy juhért pedig háromezer ilyen vasrudacskát kértek, azaz nyilvánvalóan hatalmas mennyiség foroghatott közkézen ebből a pénzegységből.¹⁵⁴ A kaurikagylók használata pénz gyanánt rendkívül elterjedt volt többek között Kelet-Afrikában. Eleinte a Maldív-szigetekről importált, apró és fehér színű kagylókat használták fizetőeszközként, később azonban már inkább a kelet-afrikai óceánpartra jellemző nagyobb, kékes színű, és gyakorisága miatt kevésbé értékes változatot.¹⁵⁵

Az ománi dinasztia uralma idején a Zanzibári Szultánság hosszú ideig nem vert saját pénzt. Ehelyett például a Mária Terézia-tallért használták fizetőeszközként egészen 1265/1859-ig, amikor pesza néven saját pénznemet bocsátott ki a zanzibári állam.¹⁵⁶ A Mária Terézia-tallér egyébként nemcsak Zanzibárban, hanem az egész szélesebb térségben (Etiópia, Jemen, stb.) bevett fizetőeszközként volt használatos. Szudán területén e szerepet a 13./19.

század elején a IV. Károly spanyol uralkodó (uralk. 1788-1808) által veretett tallérok töltötték be.¹⁵⁷ Kelet-Afrika tengerparti sávjában azonban nemcsak közel-keleti vagy európai eredetű pénznemek voltak használatban, de több középkori szuahéli állam uralkodói saját pénzt is verettek, s ezek az arab föliratokkal ellátott érmék sokfelé nagy számban kerültek elő a partvidéki városokban folyó ásatásokon. A kenyai Sanga és a tanzániai Mtambwe Mkuu településeken, illetve Zanzibár, Kilwa és Mafia szigetén található egyéb régészeti lelőhelyeken talált helyi pénzérmék többsége a 3-4./9-10. századból származik; s minden jel arra mutat, hogy például a Kilwai Szultánságnak (Tanzánia) már az alapítója is saját pénzt

153 Holt (1961): 14; Cordell (1985): 144, 147, 174-82; at-Túniszí (1965): 214-17.

154 al-Makrízí (2006): 83. Vasrudakat a nyugat-afrikai partvidéken is használtak fizetőeszközként; ld. Park (é.

n.): 36.

155 Gray (1954): 37; Chittick (1966): 6. Mint a könyv későbbi fejezeteiben több helyen is említem, Nyugat-Afrikában is használatos volt a kaurikagyló mint aprópénz, például a középkori Timbuktuban. Ld. pl. Park (é.

n.): 36; és a kérdésről bővebben ld. Insoll (2003): 249-50.

156 al-Fárszí (1982): 146.

157 Holt (1961): 14.

veretett. Az önálló kilwai pénzverde tevékenysége a leletanyag tanúsága alapján körülbelül 898/1493-ban ért véget.¹⁵⁸

Mint a világ más részein, Fekete-Afrikában is igaz az, hogy a legfontosabb nagyvárosok többnyire fontos kereskedelmi központokként is funkcionáltak, sőt nagyon sok nagyváros a létrejöttét is pontosan ennek a szerepnek köszönhette. Afrika északkeleti részének legjelentősebb muszlim vallási központja a középkor óta vitathatatlanul Harar. A város nemcsak a vallás életben játszott meghatározó szerepet, hanem a térség egyik legnagyobb piaca is volt. A városból évente három karaván szállította Etiópia nyugatabbra fekvő vidékeinek termékeit – elefántcsontot, kávét, szöveteket, növényi gyantákat, mósuszt, dohányt és gabonát – az Indiai-óceán partvidékének kikötőibe.¹⁵⁹ Hasonló szerepet játszott Etiópia délnyugati régióiban (a Gibe, Godzseb és Omo folyók szabdalta hegyvidéken) a távolsági karavánkereskedelem három legfontosabb központja, Hirmata, Szakka és Bonga.

Közülük is a legjelentősebb szerepet Hirmata játszotta, ahol a térség legerősebb muszlim állama, Dzsimma védelme alatt futottak össze a különböző kereskedelmi utak keleti, északi és délnyugati irányból. Itt amhara nyelven beszélő muszlim (ún. dzsabarti) keresedők cserélték ki áruikat a vidék nagyrészt oromo nyelvű lakosságával, s eközben az utóbbi népesség egyre nagyobb részét térítették át az iszlám vallásra. A Hirmata közelében fekvő szultáni fővárost – Dzsimma uralkodóinak székhelyét –, Dzsirent egy utazó a 19. század legvégén "Abesszínia legfontosabb piaca"-ként jellemzi. A hirmatai piacon az európai eredetű termékek mellett nagy mennyiségű kávé, állatbőr és elefántcsont cserélt gazdát.¹⁶⁰ Az iszlám az ilyen kereskedelmi központokból úgyszólván kisugárzott a környező vidékekre, s igen erős asszimilációs hatást fejtett ki sokszor több száz kilométeres sugarú körben is. Az imént említett etiópiai Dzsimma térségében például, ahol az iszlám vallás csak a 13./19. század folyamán jelent meg, a legutóbbi (2007-es) etiópiai népszámlálás adatai szerint ma már a népesség közel kilenctizede muszlim.¹⁶¹

158 Horton (1994): 18; Gray (1954): 29; Chittick (1966): 10.

159 Burton (1855): 146; Abir (1965): 207.

160 Neumann (1902): 390. Bővebben ld. még Merga (2012): 38-40; és a piac élményszerű leírását adja 1925-ből Demeter (é. n.): 108-13.

161 Merga (2012): 42.

II.2.2.KERESKEDELMI HÁLÓZATOK:NYUGAT-AFRIKA

Afrika muszlimok lakta területeit át- meg átszőtték a távolsági kereskedelem hálózatai, s mint az imént megjegyeztük, az iszlám sok esetben éppen a kereskedelmi útvonalak mentén terjedt egyre távolabbra a kontinens mélyén. A kereskedelmi hálózatokat általában egyetlen etnikum hozta létre és dominálta a továbbiakban, s ennek megfelelően az ilyen hálózatokat gyakran egy népcsoport nevéhez szokás kötni. A következőkben külön-külön tárgyalom Afrika három nagy régióját, jelesül Nyugat-Afrikát, Szudánt és Kelet-Afrikát, s mindegyik régiónál szólok a legfontosabb kereskedőnépek hálózatairól. Nyugat-Afrikát illetően így említést érdemelnek a szaharai népek (arabok, tuaregek), a szoninkék, az úgynevezett manding nyelveket beszélő népcsoportok (wangara és gyula) és a hauszák. Az összes említett népcsoport kialakította a saját hálózatait a távolsági kereskedelem céljára, s ezek az etnikai hálózatok sokszor egymást kiegészítő szerepet játszottak a térség kereskedelmében: más-más vidékeken működtek (de egymáshoz kapcsolódva) és sokszor más-más árucikkek adásvételére szakosodtak.

A Szahara kereskedelmi útvonalain a legfontosabb két árucikk a középkor óta a só és az arany volt: a só a Szahara közepéből déli irányba utazott, míg az arany Nyugat-Afrikából északra. A Szaharát Egyiptomtól nyugatra két nagy karavánút szelte keresztül, amelyen az áruk mellett a Mekkába tartó afrikai zarándokok is utaztak. A két útvonal közül a középkor végéig a nyugati (Timbuktuból Marokkóba irányuló) útvonal játszott fontosabb szerepet. A 10./16. századtól a vezető szerepet egyre inkább a keleti útvonal vette át, amely a mai Nigéria északi részéről, a hausza államokból Ghát és Murzuk oázisvárosokon át Tripoliba, illetve egy keletebbi elágazással Audzsílán és Szíwán át Kairóba tartott.¹⁶²

Mint említettem, a legfontosabb árucikkek egyike a szaharai kereskedelemben a só volt.¹⁶³ A Szahara fő sólelőhelyei a sivatag középső sávjában voltak, innen szállították a déli szavannaövezetbe a kitermelt sót. A legkorábbi nagy sóbánya Idzsil volt, a mai Mauritánia területén, ahol már az iszlám történelem kezdetét megelőzően is bányászták a sót. A későbbi

162 Greenberg (1966): 3-4.

163 Ami nem jelenti azt, hogy a só mellett egy sor másik terméket – mindenekelőtt luxuscikkeket – ne szállítottak volna a Mediterráneumból dél felé a Szaharán át. Sok egyéb mellett például arab nyelvű könyveket is exportáltak a nyugat-afrikai szellemi elit számára. Egy forrás például beszámol róla, hogy a 10./16. század második felében Timbuktuban 80 miszkál (körülbelül egyharmad kiló) aranyért kínálták megvételre al-Fírúzábádí hatalmas, sokkötetes arab szótárának egy kéziratos példányát. Összehasonlításképpen: a korabeli Timbuktuban egy miszkál aranyat 3000 kaurikagylóért (helyi aprópénz) adtak, a szaharai kereskedelemben egy óriás sótömb (kamlijja) 6 miszkál aranyért kelt el, egy kaurikagylóért pedig a legjobb szaharai datolyából két szemet vehetett az ember. Ld.

Kati (1981): 108, 183. A könyv áráért eszerint körülbelül 24 tonna datolyát vagy 6 teverakomány (azaz több mázsa: 12-13 tömb) sót lehetett volna vásárolni.

századokban, már muszlimok irányítása alatt alakultak ki más jelentős sóbányászati központok: mindenekelőtt Tagháza a mai Mali északi részén, továbbá Dzsádo és Murzuk Líbiában, Bilma Niger északkeleti sivatagában és Tiszemt az algériai Tamanghasszettől északra. Amikor 993/1585-ben a marokkóiak fegyveres erővel megszerezték Tagháza sólelőhelyeit a nyugat-afrikai Szonghai Birodalomtól, olyan fölfordulást okoztak a kereskedelemben, hogy az itteni sóbányák működése megszűnt és egy új bányászati központ, Taudenni vette át a helyüket. Ami a kereskedelem etnikai hátterét illeti, a sivatagi sókitermelés és -kereskedelem az utóbbi évszázadokban alapvetően a szaharai nomád törzsek, mindenekelőtt a tuaregek és a mauritániai Tadzsakant törzs ellenőrzése alatt zajlott.

Taudenniből a nyugati tuareg törzsek vitték Timbuktuba az árut. A Timbuktuba vezető útvonalon évente kétszer, november elején és március végén indultak el déli irányba.

(Taudenni mellett a közelebbi Tísít oázisból, a mai Mauritánia keleti részéről is importáltak sót, de a taudenni só jobb minőségűnek számított.) A hatalmas sókereskedő karavánok (azalaj) Taudenniből Timbuktuba három hét alatt érnek el, s útközben csak egy oázis van, a Timbuktutól egy heti távolságra fekvő Arawán. Ezek a karavánok az utóbbi időkig valóban gigantikus méretűek voltak, jellemzően sok ezer tevéből álltak. Az Ahaggar- és Air-hegység tuareg törzsei Tiszemtből és Bilmából szállítják délre – főleg Agadez városába, s onnan a hauszák földjére, elsősorban Kanóba és Szokotóba – a sót. Júliustól októberig ezek a törzsek déli irányban szállítják a kibányászott sót, majd január és április között megint északra vándorolnak a karavánjaik. A Bilmából dél felé tartó sókereskedő karaván (szintén azalaj,

In document Az iszlám Fekete-Afrikában (Pldal 61-147)