Az Ószövetségben - ahogy az előző fejezetben láthattuk - isteni törvény szelleme képezte tengelyét a tradíciónak egyúttal legitimálva is e szent tradíciót.
Isten törvényének jézusi értelmezése új megvilágítást adott magának az isteni törvénynek is. Ez a megvilágítás határozza meg a tradícióhoz való viszonyt és a tradíció értékelését az Újszövetségben. Krisztus nem eltörölni jött a „törvényt és a prófétákat” (Isten törvényét, az ószövetségi Szentírást és a benne lévő isteni parancsolatokat) hanem beteljesíteni, betölteni azt (Máté 5,17). Az isteni törvény lényege tehát annak betöltése. Máté evangéliumában ekképp világosítja meg mindezt Jézus:
„Amit akartok azért, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12).
A cselekedetekben a teljes krisztusi törvényértelmezés nyilatkozik meg, ezáltal.
Ennek értelmében, ha adva van egy tiltó parancsolat (például ne ölj), ilyen esetben nemcsak akkor tartja meg Isten törvényét az ember, ha nem öli meg embertársát, hanem ha önzetlenül segíti a másik életét, elindul az élete felé, meggyógyítja lelkét és a testét, amikor szükség van rá. A „kilépő szeretet”, a másik irányába induló szeretet az, amely kiegészíti a tiltó parancsolatokat így minden parancsolatnak egy pozitív, a szeretet törvényét beteljesítő aspektusát jeleníti meg. Ez az aspektus ugyanolyan kritériuma a törvény megtartásának, mint a negatív töltet. Ha valaki nem cselekszi meg a törvény „pozitív részét” az ugyanúgy törvényszegő, ugyanúgy nem tartja meg Isten törvényét, mintha a tiltó parancsolatot hágná át.
Ez Isten törvényének a lényege. Ebben foglalja össze Jézus Isten törvényét, tehát az ószövetségi, a szentírási törvényt. Ez az a törvény, amely a keresztény tradíció alapja, ellentétben a zsidó tradícióértelmezés újszövetségi megítélésével amelyet Jézus így nevez meg: „emberi törvény”, „ősök hagyománya”, „atyák tanításai”. Jézus tanítása szerint az
„atyák hagyománya” azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kiüresíti az isteni törvényt. Jézus ezért nagyon sokat vitatkozott a farizeusokkal és az írástudókkal, akik az isteni törvény zsidó magyarázói voltak. A farizeusok egy esetben megkérdezték Jézustól: „Mi az oka, hogy a te tanítványaid nem járnak a régiek rendelése szerint, hanem mosdatlan kézzel esznek kenyeret?” (Márk 7,5) Tudnunk kell a korabeli (ahogyan azóta is) zsidó vallásgyakorlatban nagyon fontosak voltak a tisztálkodási szokások: étkezés előtt, étkezés után, zsinagógába lépéskor, zsinagógából való kilépéskor meg kellett (a rituális előírásoknak megfelelő mozzanatok gyakorlásával) mosniuk kezeiket. A Tórában leírt papokra vonatkozó tisztasági törvények a rabbik törvényeiben minden izraelitára kiterjedtek ebben az esetben. A farizeusok felrótták Jézusnak: tanítványai nem felelnek meg ennek a precíz és minden mozzanatban szabályozott tisztasági szokásnak. „Jézus pedig felelvén, monda nékik: Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ésaiás próféta, a mint meg van írva: ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai. Mert az Isten parancsolatját elhagyva, az emberek rendelését tartjátok meg, korsóknak és poharaknak mosását, és sok egyéb efféléket is cselekesztek. És monda nékik: Az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. Mert Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És:
A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg. Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: Úgy már nem engedétek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen, Eltörölvén az Isten beszédét a ti rendelésetekkel, a melyet rendeltetek; és sok effélét is cselekesztek.” (Márk 7,6-13) A „korbánnal” (a templomi adóval ) kapcsolatos rabbinikus szabályok átírták és elhomályosították az eredeti parancsolatokat, amelyeknek alapja, magja a
Tízparancsolat - mondja e helyen Jézus. Ezt a folyamatot viszont végleg le kell zárni Jézus tanítása szerint. Vissza kell adni az isteni törvénynek lényegét, élő valóságát.
Láthatjuk mindebből: a kereszténység szentírás-értelmezésében is a Tízparancsolat a törvények magja. Jézus rámutat: „vitapartnerei” még a Tízparancsolat szellemét sem tartják meg és elhomályosítják Isten törvényét, ezáltal nem töltik be a törvényt, hiszen nem a szeretet Tízparancsolatban is kinyilatkoztatott parancsolata dominál életükben, a fenti idézet példája szerint, az atya és az anya irányában.
Nagyon fontos tudni, hogy abban az időben, amikor Jézus megjelent, az ember ráírathatta vagyonát a jeruzsálemi Templomra. Az Isten nevéhez tartozó emberek így nyugodtan élhettek a saját vagyonukkal életük végéig, hiszen mint hagyatékot hagyták vagyonukat a Templomra. Addig viszont „nyugodtan” élhettek és elutasíthatták saját szüleiket is azzal a kifogással, hogy később a Templom javát szolgálják. Erre a képmutatásra próbálta meg Jézus felhívni a figyelmet. Ezáltal azonban egyetemes üzenetének egyik alapvető jelentését is megfogalmazta: Isten törvényének igazi szellemét kell követni, amely nem más, mint amit Jézus (Isten Fia, aki az Atyával egy) kijelent (Jn 17,3)
János evangéliumának hetedik fejezetében olvashatjuk e problémakör részletes kibontását, amelynek segítségével könnyebben megérthetjük a tradícióhoz való viszonyt is.
János evangéliumának hetedik fejezete azt mondja: „Felele Jézus és monda nékik: Egy dolgot cselekvém, és mindnyájan csodáljátok. Azért Mózes adta néktek a körülmetélkedést (nem mintha Mózestől való volna, hanem az atyáktól): és szombaton körülmetélitek az embert. Ha körülmetélhető az ember szombaton, hogy a Mózes törvénye meg ne romoljon; én rám haragusztok-é, hogy egy embert egészen meggyógyítottam szombaton? Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,21-24)
A párbeszéd a Bethesda vizénél történő gyógyítás után történt ahol egy 38 éve bénulásban szenvedő beteget gyógyított meg Jézus. Ekkor ki akarták őt közösíteni, sőt, gyakorlatilag elindult a törekvés; Jézusnak meg kell halnia, mert megszentségtelenítette a törvényt, mivel szombaton gyógyított. Ebben a helyzetben is arra hívja fel a figyelmet azonban Jézus, hogy körülmetélkedni szabad szombaton (amelyet már az atyák értelmeztek így Isten törvényéből), mert a körülmetélkedést a nyolcadik napon kell a Tóra parancsolata szerint megtenni. (Így mutat rá Jézus, hogy a szombati körülmetélkedés nem Mózestől van.) A szombat a Tízparancsolatban is meghatározott nyugalomnap, ennek ellenére ekkor is lehet körülmetélni egy fiút, hiszen a körülmetélés egy olyan parancsolat, amely ekkor „felülírhatja”
a szombatra vonatkozó tilalmakat a rabbinikus törvénymagyarázat szerint. Jézus ezért azt mondja: a teremtés lényege pontosan az, hogy ha valaki rászorul akkor cselekvően segítünk neki (ez a „kilépő szeretet”, amiről korábban már volt szó). Isten is szeretetből, túláradó szeretetből teremtette világunkat és az embert. Ezért az ember legfontosabb kötelessége ezt a szeretetet gyakorolni, tehát ebben az esetben sokkal fontosabb dologról van szó (még a körülmetélésnél is fontosabbról), ezáltal Jézus csupán a rabbik parancsolatait, de nem Isten törvényét hághatta át.
Ugyanezt fejti ki Máté evangéliuma (15,1-20) is amelyben Jézus a kóserságon keresztül mutatja be ugyanezt a problémakört.
A kóserság, a zsidó tradicionalizációnak egyik legfontosabb momentuma. A kósersági szabályok Isten törvényének továbbvitelében, egyszerre jelentik a szentség és az elválasztás problémáit. Azt a jelentéstartalmat, ami különválasztja a többi néptől a zsidóságot, fogalmazza át itt Jézus: „Akkor írástudók és farizeusok jőnek vala Jézushoz Jeruzsálemből, mondván: Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit?” (Mt 15,1). Az elemzendő bibliai esemény kérdősoraiban a „vének rendelései” a zsidó tradicionalizáció lényegét jelentik. A zsidó írásmagyarázók a fent említett „vének”, „atyák” tanításai alapján adaptálták
Isten törvényeit a zsidó közösségek számára. Az ő szempontjukból ezért Isten törvényének adaptációja Isten törvényével egyenrangú. Ezt „hágták át” Jézus követői, hiszen a tradíción keresztül fogalmazódott meg már ebben a „vitában” is a különbség a későbbi kereszténység és a zsidóság között, az ószövetségi, illetve az újszövetségi tradicionalizácó között. „Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit?”- központi probléma az evangéliumban. „Ő pedig felelvén monda nékik: Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által?” (Máté 15,3)
Azok a hagyományok, amelyek megpróbálják Isten törvényét megőrizni, sokszor ugyanúgy áthágják Isten törvényét, mint ahogy az ő tanítványai fejéhez vágják, hogy áthágják Isten törvényét - fejti ki Jézus. Tehát itt Isten törvényéről van szó és arról, hogyan kell az Ő törvénye szerint élni, hogyan kell az ő akaratát beteljesíteni. „Mert Isten parancsolta ezt (mondja Jézus): Tiszteld atyádat és anyádat, és: A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon. Ti pedig ezt mondjátok: A ki atyjának vagy anyjának ezt mondja: Templomi ajándék az, a mivel megsegíthetlek, az olyan akár ne is tisztelje az ő atyját vagy anyját, És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által.” (Máté 15,4-6)
„Erőtlenné” válik tehát Isten törvénye az emberi törvények, törvénymagyarázatok és alkalmazások által ezért nem adaptálódik tovább Isten törvénye a maga autentikusságában, szent struktúráiban ahelyett, hogy „elerőtlenedne”. „Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás mondván: E a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem.” (Máté 15,7-8)
Utóbbi kijelentés utal az eljövendő eseményre is, amikor a „szívbe lesz írva Isten törvénye” mondja Jézus Jeremiás próféta (31,31-34) alapján. Ezért mindebben az Evangélium az lényege fejeződik ki: a beteljesülés, Isten törvényének betöltése.
„Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai. És előszólítván a sokaságot, monda nékik: Halljátok és értsétek meg: Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert. Akkor hozzájárulván az ő tanítványai mondának néki: Tudod-é, hogy a farizeusok e beszédet hallván, megbotránkoztak? Ő pedig felelvén, monda: Minden plánta, a melyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik. Hagyjátok őket; vakoknak vak vezetői ők:
ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek. Péter pedig felelvén, monda néki:
magyarázd meg nékünk ezt a példázatot. Jézus pedig monda: Ti is értelem nélkül vagytok-é még? Mégsem értitek-é, hogy minden, a mi a szájon bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik? A mik pedig a szájból jönnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanubizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert.”
(Máté 15,9-20)
Jézus idézett szavai a „szívbe írt törvény” elmélyítésével együtt kiemelten szólnak az ember antropológiai ambivalenciájáról amely kapcsán Jézus a külsődleges-felszínes vallásgyakorlásról, az isteni törvény lényegére irányítja a figyelmet.
A kóserság problematikájához fontos hozzá tenni, hogy a zsidó tradíció szerint a Messiás eljövetelekor megszűnnek a kósersági szabályok (Unterman 1999:68). Az idézett sorok további értelme tehát: Jézus Messiásként való eljövetelével feloldódott a kósersági normarendszer.
A rabbik „kerítésekkel” vették körül a Tórát, a tórai parancsolatok köré további törvényeket, kerítéseket vontak, hogy semmiképpen ne lehessen a parancsolatokat megszegni, még akkor is, ha ezek a „kerítések” további terheket rónak az emberre. Jézus ezzel szemben azt tanította: nem szabad ezeket a további, emberek által kirótt terheket viselni, mert
„elerőtlenítik” Isten igazi törvényét. A szívbe írt isteni törvény fontosabb, mint az étkezési törvények részletes szabályszerűségei. Ezzel nem azt mondta, hogy a Tórában felesleges parancsolatok vannak leírva, hanem: Isten törvényét úgy kell megtartani, hogy annak igazi lényegét, isteni lényegét, a törvénynek alapvető szellemét hagyományozzák tovább.
Mindebből következik a tradíció kérdéskörének alapvető jelentősége.
Jézus a zsidó tradícióértelmezést átfogalmazta és egy új, egyetemes értékrendszer alapját vetette meg. Ugyanakkor Jézus is meghatároz egy tradicionalizációs kötelezettséget.
Máté evangéliumának utolsó parancsolatként a következőket mondja tanítványainak:
„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és imé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Ámen!”(Mt 28,19-20) Ahogy a Smá Jiszráél ima elemzésénél láttuk, itt is nagyon fontos az ismétlés: tegyetek tanítványokká minden népet, tanítsátok rá gyermekeiteket és nemcsak a gyermekeiteket, hanem (a misszió parancsolata szerint) minden embert, amerre csak jártok, tanítsátok az embereket az én törvényeimre, Istennek a törvényére, mert a Fiú és az Atya egy - mondja Jézus.
Jézus tanításait először közvetlen tanítványai, az apostolok vették át, hozzájuk csatlakozott Pál, aki a damaszkuszi úton, megtérésekor kapott elhivatást. Pál az, aki a többi apostollal egyenrangúként, fő interpretátora lett Jézus örömhírének, elsősorban a „gojim”
világában. Pál zsidó írásmagyarázó volt, ahogyan az első keresztény tanítók többsége is zsidó, ezért maga az áthagyományozódás technikája és alapvető struktúrái is azonosak a zsidó tradicionalizációval. Pál leveleiből valamint az Apostolok cselekedeteiből világlik ki legjobban, milyen is az apostoli hagyomány és tradicionalizáció. Thesszalonikaiakhoz írt levélből rápillanthatunk milyen utasításokat ad Pál a közösség számára, s azt is láthatjuk, hogyan fogadja be a közösség ezt a tanítást: „Továbbá pedig kérünk titeket, atyámfiai, és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, a mint tőlünk tanultátok, mimódon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által.” (1Thessz 4,1-2)
Az „Úr Jézus által” adják tehát tovább azokat a parancsolatokat amelyeket követni kell. A második Thesszalonikai levélben (2 Thessz 2,15) olvashatjuk: Pál kérleli a gyülekezetet, hogy ragaszkodjanak szilárdan a hagyományokhoz (gör. Paradoszeisz:
tudománynak, kincsnek, letéteménynek is fordítják). A hagyomány olyan kincs, amely újszövetségi olvasatban Isten törvényének, Jézus tanításainak tudománya.
Isten törvényének megtartásával lehet csupán megnyerni Isten országát. Ezért a törvény megtartása vezeti el a hívőt Isten országába. Ezért mondja Pál: „ragaszkodjatok szilárdan a hagyományokhoz”. E „hagyományokat”, Jézus cselekedeteit valamint az Evangéliumról szóló kijelentéseit és magyarázatait adják és örökítik tovább az apostolok. Az apostoli tanítások így a jézusi minta autentikus reprezentálói az Újszövetségben.
A Filippiekhez írt levélben is ezt látjuk: „A miket tanultatok is, el is fogadtatok, hallottatok is, láttatok is én tőlem, azokat cselekedjétek.” (Fil 4,9) E sor azonban további fontos jelentéstartalmakat is magában foglal. A tradíció által átadott tanításokat gyakorolni kell ugyanúgy, mint a zsidóságban: kulturális gyakorlat és tradíció összefüggnek egymással.
„Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt mi bűneinkért az írások szerint.” (1 Kor 15,3) Eszerint Jézus az egyedüli autentikus forrás, az apostolok ennek fényében kapják és adják tovább a tanítást. Akik Jézus tanítványai voltak, szemtől szemben, Pál elragadtatottságában kapta az elhívást a Szentlélek által „vitetve” újra és újra, mit mondjon, mit tanítson. Mivel a Szentlélek tanította minderre (tehát nem magától végezte a tradícionalizáció munkáját és adta át a tradícionalizáció szempontrendszerét)
lehettek kanonikusak művei, lehetnek Pál levelei is a Szentírás részei. Ahogy maga az apostol fogalmazott „én az Úrtól kaptam, a mit közöltem veletek”(1Kor 11,23).
Az áthagyományozódás az autentikusság szempontjából megkérdőjelezhetetlen mivel Istentől ihletett, Jézus és a Szentlélek összefüggő segítsége által. Ez a keresztény tradíció alapja.
Az apostolok átadták az isteni tudományt a tanítóknak, míg kodifikálva nem lettek az evangéliumokban leírtak. A kereszténység kezdetekor zsinagógákban, imatermekben adták át a tanítást a keresztény tanítók. Ahogy a Szináj-hegyi Tóraadáskor Isten törvénye kodifikálva lett, ugyanígy az evangéliumok is kodifikációra kerültek, hiszen gyorsan terjedt a kereszténység és félő volt, hogy tév tanítások is bekerülnek a tiszta evangéliumba hiszen a gyülekezeteket szinkretikus vallási-kulturális környezet vette körül a Földközi-tenger térségében.
A tiszta forrás írásba foglalásáról Lukács így ír: „Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudatosítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről, úgy, amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének. (Lukács 1,1-2). Akik elfogadták Jézus tanításait, akik hallhatták Őt, továbbhagyományozták azt. Ez a tradíció sértetlen maradt, s ezt gyűjtötte össze és írta le Lukács. Látjuk azt továbbá az utóbbi idézetből, hogy a gyűjtést többen is megkísérelték. Ezekből a négy evangélium bír kanonikus értékekkel, mert e négy írást a Szentlélek inspirálta, ihlette. Ezek tartalmazzák az apostoli levelekkel és Jelenések könyvével együtt a isteni törvény szellemét, az örömhír igazi mondanivalóját, az Újszövetséget.
A tradicionalizáció alapja (a zsidóságéhoz hasonlóan) a törvény szelleme, érinthetetlensége, szentsége, amelyet az apostolok úgy tradicionalizáltak, ahogyan azt Krisztustól átvették.
Ennek a tradicionalizációnak továbbadói, vezetői, koordinátorai (ahogy a zsidóságban a kohaniták) az apostolok illetve az apostolok megbízottai voltak:
„Ezeket hirdessed és tanítsad. Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.” (1Tim 4,11-12) Ahogy a papoknak a zsidóságban is külön hivatásukhoz szabott törvényeik voltak, itt is külön etikai, erkölcsi normákat ír elő Pál ahhoz, hogy valaki a szent struktúra továbbadója lehessen. „A míg odamegyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és a tanításra.” (1Tim 4,13) Különböző gyakorlati normáknak is meg kellett felelni tehát: „Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, a mely adatott néked prófétálás által, a presbitérium kezeinek reád tevésével. Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenek előtt. Gondot viselj magadról és a tudományról:
maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” (1Tim 4,14-16) Az előbb elmondott normarendszerek mellett a prófétálás, a kézrátétel legitimálta a hagyomány láncolatának szent struktúráját. A kézrátétel és a prófétálás, e két rituális gyakorlat a Szentlélek munkájával függ össze. Jóél prófétán keresztül az Apostolok cselekedetein át lehet példákat látni arról, hogy kik és hogyan prófétálnak. Saul történeteiből, Dávid korából, a prófétálás és maga a kézrátétel a tradicionalizáció Szentlélek által való legitimizációját teremti meg, és hitelesíti azt. Aki ezen „átesett”, az isteni törvény és Isten „üzenetének” tanítójává, továbbadójává válhat. Az Újszövetség alapján a Szentlélek segítségével mindenkire rábízatik a továbbhagyományozódás és az evangélizáció feladata.
A keresztény gyülekezetek megnövekedésével a törvény átadása a közösségek mindennapi életének fókuszpontjába került. A hitvallások, a teológiai tanítások, a liturgikus formulák, a közös imák, a himnuszok, a különböző életszabályok együtt jelennek meg az Újszövetségben, és együtt mélyülnek el az ennek megfelelő életmódbeli normákban, valamint a rítusok során. Lássunk erre néhány példát:
A kereszténységben az alapvető rituális átéléseket a Szentírás alapján biztosította a közösségi vallásgyakorlat. A legalapvetőbb közösségi rituális cselekedet az úrvacsora. Pál apostol így jeleníti meg e rítusnak jelentéstartalmait: „Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon éjszakán, melyen elárulták, vette a kenyeret. És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által;
ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek a kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend. Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.
Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.
Mert ha mi ítélnők magunkat, nem ítéltetnénk el. De mikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk. Azért atyámfiai, mikor egybegyűltök evésre, egymást megvárjátok. Ha pedig valaki éhezik, otthon egyék, hogy ítéletre ne gyűljetek egybe.
A többire nézve, majd ha hozzátok megyek, rendelkezem.” (1Kor 11,23-34) Az idézettekből
A többire nézve, majd ha hozzátok megyek, rendelkezem.” (1Kor 11,23-34) Az idézettekből