– No, ez valóban elég tragikus történet – válaszoltam régi barátomnak, illetve inkább a barátom fiának –, de te azt is mondtad az elején, hogy érthetetlen.
– Nyugi! Majd eljön az is! Sőt, mindjárt itt is van. De... megírod?
– Igazán nem tudom. Készítettem valami vázlatfélét, de, nem tudom. Egyelőre nem sok kedvem van hozzá.
– No, akkor várd meg a végét! Az még olyanabb lesz!
Megvártam. Nem kellett csalódnom, mert az még olyanabb volt, sőt mint meg volt ígérve, érthetetlen is.
Elmúlt – az előbbiekhez képest – néhány év, talán tíz, nem számoltam – és akkor egyetlen év lefolyása alatt több dolog is történt.
Karácsonykor meghalt Csendes Erzsi. Sok csodálkoznivaló nem volt azon, már régóta beteg volt, valami bronchitisze volt már régtől, amit elhanyagolt, vagy inkább az öngyógyítást választotta, ahelyett, hogy rendszeresen orvoshoz járt volna. Pedig orvos asszisztens lévén egy életen át, tudhatta volna, hogy az nem vezet jóra. Végül belehalt. Az ő temetésére még mindenki eljött. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy teljesen együtt volt a maradék család.
Még Csendes Béla is ott volt – feleségestől.
Előbb azonban, vagyis évekkel a halála előtt még véleményt mondott az utódokról. A fiatalok, már mindkét srác nős volt, a nagyobbiknál (Balázs) már a gyerek is jött. Erzsi azonban úgy tűnt, nem nagyon volt megelégedve a választásukkal. Nem nagyon figyeltek rá, mármint a két fia, József és Károly, tudván, hogy ő mindig mindennel elégedetlen, ami a szeretteivel kapcsolatos. Pedig nem ártott volna odafigyelni.
– Nem tetszik nekem az a család – mondta a Balázs választására –, túl gazdagok hozzánk képest! Nem lehet tisztességes munkával annyira meggazdagodni. És ha már ők ilyenek, hasonló lesz az elvárás is velünk szemben.
A Dávid választottja sem tetszett neki. Pedig az a szegény kislány valóban szép volt. (A Balázsé minden volt, csak szép nem).
Egyelőre azonban úgy nézett ki, hogy ezúttal téved az öregasszony. Pedig, ki tudja milyen rábeszéléssel, még Csemetét is rávette, hogy azt a kétszobás tömbház-lakást, aminek az árát huszonhét évig fizette, adja át Balázsnak.
– Neked itt úgyis mindig lesz helyed! – mondta, pedig akkor már József nagyban udvarolt Babunak, s látnivaló volt, hogy házasság lesz a dologból. Ám az csak olaj volt a tűzre, mert Babunak saját lakása is volt, amelyet az időről szóló könyve hozamából vett annak idején.
Több könyvet aztán nem is írt egész még hátralevő élete során. Ráhagyta, hogy az elméleti fizikát gazdagítsák csak mások, ő megtette, amit tehetett.
Ha Erzsi karácsonykor halt meg, a húsvét sem volt különb a bajokat illetően. Akkor meg Antónia végezte be az életét. Emiatt volt is Károlynak egy adag lelkiismeret-furdalása, hogy:
„ha mellette lettem volna, talán felfigyeltem volna arra, hogy baj van”.
– Fel igen, de segíteni nem tudtál volna – mondta józanul József –, sem te, sem senki más!
Mondhatta, mivel orvos volt, ha éppen fogorvos is.
Az Antónia temetésén Dávid már nem volt ott. A fiatalok közül csak Balázs. Ő sem ejtett egy könnyet sem. A felesége pedig éppen mosolygott és kíváncsian tekintgetett jobbra-balra.
És aztán a nyár elején Csendes Béla is elvégezte a földi pályafutását. Az ő temetésén már csak a két fia volt jelen. Természetesen a felesége családján és annak rokonain kívül.
Eltelt még nagyjából öt év, és Károly is megnősült. Ha kérdezték, szokta mondani, hogy azért nem tette addig, mert nem akart újra párt választani addig, míg az első felesége élt. Ez persze nem volt teljesen igaz, mert szerette ő a nőket időközben is, volt is néhány barátnője, de egyikkel sem jutott el a házasságig.
Jó darabig egyedül éldegélt a régi lakásban, miután József a feleségéhez költözött. Ám a csemete házassága nem volt boldog. Ez nem rajta múlt, mert ő olyan szelíd volt mint egy darab kenyér és olyan jóságos, mint egy mikulás.
Babunak viszont olyan tragikus emlékei voltak fiatal korából, hogy azokkal nem tudott együtt élni. Mint már írtam, ő a Strupka Mihály barátnője volt valamikor régen. Mihályra pedig felfigyelt a szeku – ez még bőven a kondukátor idejében volt – és eleget háborgatták, míg végül meg is halt. Babu azt gyanította, hogy a halálában annak az intézménynek, vagy legalábbis egyik-másik hivatalnokának is komoly része volt, sőt ezt nem csak gyanította, de nyíltan hangoztatta is. Minek következtében egy alkalommal véresre verték és többször meg is erőszakolták.
Hát ez volt az, aminek az emlékével nem tudott együtt élni. Meg is halt hamar.
Volt azonban Babunak egy tizenéves lánya, aki – Kinga volt a neve – ilyenformán Csemetére maradt. No ez a lány, később már felnőttként is, sehogy sem tudott megbarátkozni azzal, ahogyan Csemete őt próbálta nevelni. Örök vita, veszekedés volt a két ember között. Az ugyan igaz, hogy csak ötven százalékos veszekedés volt, mert József nem szeretett és nem is tudott veszekedni.
Így állt a helyzet, amikor, derült égből villámcsapás, egy Újév napján Károly olyan bunkó, aljas levelet kapott Balázstól, hogy napokig beteg volt tőle.
Olyasmi volt abban, hogy attól a naptól kezdve nem tekinti őt az apjának, s azon kívül is felemlegetett, rengeteg régi vélt vagy valós sérelmet, amiről Károly tehetett is meg nem is, mert a kondukátor uralma idején egész más volt az élet mint a későbbi, legalább relatív, szabadságban.
– El tudnám mondani az egészet, mert olvastam, de hányingerem van tőle – mondta Andris, amikor ideért az elbeszélésben. – Ha megírod a történetet, majd kitalálsz valamit, biztos, hogy meg tudod tenni. Tény, hogy még a szobrainak a szignójába is belekötött. Te ismered Károlynak a szignóját?
– Nem figyeltem rá.
– Nem baj. Nem felirat az, hanem egy ragadozó madárnak a stilizált rajza. Karvalyt akar jelenteni, tudván, hogy a Károly név annak a ragadozó madárnak a nevéből alakult a magyar nyelvben. De ezt csak tudod, elvégre biológus vagy! Hát Balázs úrfinak az sem tetszett, hogy nem a polgári nevén szignálja a szobrait. Akkor már állt vagy négy, köztéren is. Mintha Munkácsy is a születési nevét használta volna. Ó! És ami a legfontosabb! Kétszer is szerepel!
Hogy az a lakás voltaképpen az övé és József meg Károly csak kegyelemből lakhatnak ott.
Estébé, estébé! Nem részletezem. Ami aztán még az addigi gazemberséget is alulmúlja, Margitka is kapott abból a levélből egy másolatot. Tudod, a Károly felesége. A mostani.
Pedig ahhoz aztán végleg semmi köze neki.
Hát kornyadozott a barátunk vagy egy hetet, Margitka meg hüledezett, míg végre – ez is a Margitka józan szavára lett így, aki szerint joga van megtudni – nagy nehezen megmutatta a bátyának is, hogy „Né, hogy áll a világ!” Károly ugyanis azt vetette ellen, hogy Józsefnek gyermekkora óta gyenge a szíve, s egy ilyen levelet esetleg túl se élne. De végül is beadta a derekát a józan ész parancsának.
Józsefnek az első (és végleges) reakciója az volt, hogy ez alighanem a feleség műve.
– Mert megmondta már anyánk is, hogy nem tiszta valami abban a családban, amelyik olyan nagyon törleszkedik a politikusokhoz! Az meg is tanulja előbb-utóbb a módszereiket is!
Hacsak nem ők tanították már eleve azokat a politikusokat...
És még elmesélt egy régebbi történetet is arról, hogy hogyan mesterkedik Judit asszony már évek óta azon, hogy a férjének minden régi kapcsolatát sikeresen szétverje. Egy régi barátról szólt az a történet. Ki tudja, talán az nem tetszett az asszonykának, hogy az a barát alacsonyról indult.
– Na de most mi legyen?
– Semmi! Élsz tovább, mint eddig, s ha végképp nem tudsz mit kezdeni, ott van Margitkának a kisháza Barmodon. Én is elélek itt, vagy a Babu házában. Legyenek boldogok, ha tudnak.
Ám azt hiszem, az ilyen emberek nem tudnak boldogok lenni. Sosem tanulták meg a képes-séget rá. Csak a harácsolás, a másoké kívánása. Mint ezúttal például a lakás.
És ez talán dűlőre is jutott volna, ha a tragikus véletlen nem szól közbe.
A véletlen az volt, hogy Kinga, vagyis a József nevelt (neveletlen?) lánya is meghallotta azt a beszélgetést a két testvér között. És mint aki amúgy is hadilábon állt a nevelőapjával, egy hét után megismételte a történetet. Csak!
Sokkal durvább szavakkal. Hazugságnak az is hazugság volt, mint az előző, de azokhoz még hozzátette a nemi erőszak kísérletét, mint vádat. És szóban közölte, mert látni akarta a hatást.
– Te! És valóban tett valami hasonlót Csemete? – Ezt már Andristól kérdeztem én, a kíváncsi – Tett egy frászt! Nála konzervatívabb embert kevesebbet hordozott a Föld. És különben is, Csemete öreg ember volt, Kinga pedig fiatal. És amúgy is volt neki pasasa elég. De ezt tudod, hiszen már meg is írtad egyszer a történetüket! No aztán Csendes József meg is halt.
Felakasztotta magát. Úgy látszik, tényleg gyenge volt a szíve.
– És Kinga?
– Ő is meghalt. Vagy egy félévet élt még, s aztán börtönbe került, ugyanaz az Amariei küldte oda, akiről már szó volt. S akit aztán megöltek. Csak azt nem lehet tudni, hogy ki és hogyan?
Nahát, az a Kinga, mint tudod, a börtönben halt meg. Állítólag egy látogatója halált énekelt neki.
Megborzongtam.
– Olyan ez a te történeted Andris, mint egy Shakespeare dráma. A végén csak ketten marad-nak életben, mert ha csak egy lenne, monológot kellene mondania. Na de egy dologgal csak adós maradtál. Mi lett a tükörrel? Mert állítólag arról szól a mese!
– Igaz, a tükör. Na hát, Károly nem válaszolt semmit arra a Balázstól kapott levélre. Később, a Csemete halála után el is felejtette. És nem is akart semmiféle kapcsolatot velük. Helyette Margitka írt nagyon szelíden, igazán udvariasan.
Amit olvasva Balázs rettenetesen feldühödött. Éppen a szelídségen. És amikor véletlenül ráesett a pillantása a tükörre, s ott a feketeségen kívül semmit nem látott, mert fekete volt az, mintha maga a pokol lett volna, sarkon fordult és egy jót bele akart rúgni. Ám a sarka nem érte el. Mert a másodperc tört részével előbb, az a régi tükör egyetlen halk, szinte dallamos pukkanással millió apró darabra esett szét. Olyan apróra, hogy még a levegőben szálló porát sem lehetett összegyűjteni. Megesik az ilyesmi a kristályüveggel, magam is láttam ilyet egyszer, fiatal koromban. (András még ekkor sem volt öregnek mondható). Úgy látszik, hogy már az a vén tükör sem bírt ki annyi... nem is tudom, mit.
– És Balázs?
Andris vállat vont.
– Gondolom, él még. Nem tudom. Ki törődik vele?
VÉGE Marosvásárhely
2018. január 31.