terméketlen lehet. Képviselői számára talán nehéz lehet belátni, de a nyelvfilozófiai szempontú olvasásmód nem feltétlenül kitüntetett szerepű egy anyanyelvi kultúrá-ban. Az irodalomnak itt ugyanis az interp-retáció-elméleti vizsgálaton kívül számos egyéb – kulturális-műveltségi átörökítő, nemzeti identitást hordozó, a közösségi együttműködést fenntartó, nyelvápoló, alkalomadtán akár praktikus szociális – fel-adata is van. Tehát sajnálatos tévedés egyes irodalmi beszédmódok, magatartástípusok elavulásáról, folytathatatlanságáról beszélni addig, míg azok valós társadalmi elváráso-kat elégítenek ki.
A fenti megbocsáthatóan rövid elméleti bevezető azért indokolt, hogy tükrében érthető legyen, miért is állíthatja a kritikus, hogy Tóth Erzsébet költészete a nagyfokú személyességet mutató vallomásos kifeje-zésmód mintaértékű változata az ezredvég magyar irodalmának. A lírikus legújabb kö-tete önvallomások, -megfigyelések, -beszá-molók szerkesztett egésze. Olyan szubjektív monologizálás, melyben életrajzi vonatko-zások, politikai-közéleti-történelmi esemé-nyek tematizálódnak, ugyanakkor olyan magánközérzet-kifejezés, mely átélhetően, sőt olykor megvilágító erejű
szuggesztivi-Kortárs Kiadó, Bp. 2000. 80.
tással mutatja meg
116
volna a fejemre” – így szól a könyv mottója.
A bevezető pár sor kiváló jelentéssűrítő tu-lajdonsága folytán Tóth Erzsébet lírájának három szorosan összetartozó jellemzőjére hívja fel a figyelmet. Először is a meditatív önreflexióra, amely végigkíséri, mi több, rigorózusan fegyelmezi a konfesszió érzelmi kitöréseit. A költői én magára erőltetett jó-zansága megakadályozza, hogy egy élmény vagy emlékkép magával ragadja, rögtön visszarántja a földre. Az élmény eltávolítá-sának, objektív hűvösséggel való kezelésé-nek ambíciója hatja át a verseket. Mintha a poéta saját sorsának bizonyos mértékű elidegenítésére, tárgyiasítására törekedne:
„ha verset írok, eltávolítom magam, és csupán / udvariasságból élek” – idézhető az ezt az állítást alátámasztó vallomás a Háború és békéből. Az elégikus hangulat-hoz való látszólagos ragaszkodást azonban a megnyilatkozás elfojtott szenvedélye, a hamu alatt is parázsló belső izzása lehe-tetlenné teszi. A kifejezés mélyrétegeiben örvénylő feszültség és az instrumentálás távolságot teremtő feloldási kísérlete, az eltérő aspektusok egymásnak feszülése teremti meg Tóth Erzsébet költészetének jellegzetes arculatát.
Ahogyan a lepke visszatérő motívuma is hordozza azt az összetett, sokoldalúan árnyalt karakteres hangulatiságot, melyet a versek sugároznak. A költői dikció sokszí-nűsége egyszerre jellemezhető a vibrálással, a kiszámíthatatlansággal, a könnyedséggel, a megfoghatatlansággal, az illanósággal, a szépséggel és törékenységgel. A végletek, az ellentétes pólusok közötti nyugtalan vibrálás talán azért van, mert ebben a versvilágban szinte semmi sem egyértelmű vagy cáfolhatatlanul bizonyos. Sőt, éppen a bizonytalanság általános érzése az, amely meghatározóan rajta hagyja nyomát a kö-teten. Ennek a nyomasztó tapasztalatnak egyik legszélsőségesebb megfogalmazása olvasható A lovakat lelövik ugye? című versben: „Mondd, miről is írnál, és ugyan kinek?” A biztos fogódzók hiánya
párhu-zamban van a létezés egészére kitágítható kifosztottság érzésével, a reményekben való csalatkozás kudarcélményével, s az ebből származó önlefokozás önmaga ellen irányu-ló indulatával. „Könnyűnek találtattál”, írja a vallomást tevő a Nem oszt, nem szorozban.
Megjelenik a versekben a zsarnoki idővel való szembenézés tragédiája. Néha mintha kicsapna az érzelem hulláma a idegpályák szabályozott medréből – „ne jöjjön nekem senki a tényekkel. // Mikor én az idővel társalkodom” (A lisszaboni járat) –, mégis a jellemző magatartás inkább az öregedés szublimált melankóliája, botrányának fegyelmezett elviselése, hiszen rögtön prezentálható az ellenidézet is: „Szemedbe égett a valóság, / vége az angyal-folyosók-nak” (Mályva).
S még mindig a mottónál maradva: a megfogalmazás feltételes módja – „tün-dérlepke szállt volna” – érzékelteti a költői látomás teremtő erejébe, öntörvényű való-ságteremtésébe vetett bizalom megingását.
Valóban, Tóth Erzsébet legújabb kötetének versei a látomásos képteremtés visszafogott, koncentrált változatát adják. Leginkább már csak a nagy ívű vízió nosztalgiája, emléke maradt meg a kifejezésben. Ennek a poézisnek az egyik meghatározó formai jegye most az előadás menetét megszakító gondolati, tartalmi, stílusbeli írásképi tö-rések. A költő gazdag formahagyománya között ott érezhető a beatköltészet nagy-lendületű, érzelmileg felfokozott hosszú-versének hatása, azonban nála már defor-máltan találkozhatunk vele ismét. Sajátos a versmondat tördelése: a beszélő kedveli a mellérendelő szintaktikai alakzatokat, az egy-két szavas mondatrészeket, a szórend megkeverését. Néha egy-egy bővítmény hangsúlyos helyre (például mondatvégre) kerül, ezáltal egyrészről fokozza a jelző vagy határozó keltette hangulatiságot, másrészt azzal, hogy szokatlan szórendet, gondolati megszakításokat alkalmaz, megakasztja a folyamatos olvasást, az egynemű hangulat eluralkodását. A hosszúversek formai eszkö-Papp Endre
117
zökkel is létrehozott zaklatottsága nélkülözi a patetikus hangot, a programos hevületet.
Megfér bennük a szójáték, a nyelvi kifordí-tás, a keserű poentírozás. A metaforizálás és a képi ábrázolásmód visszafogása szikár stílust teremt, melyben a szaggatottság a szavakat, pontosabban a megjelölő neveket állítja a középpontba. Érzékletes példája ennek a Klinikák című opus, melyben a nagy szintaktikai és szemantikai súlyokat hordozó szavak – eső, szag, seb, unalom, hideg, könny, huzat, csöpögés, tea – egy-mást felerősítő hangulatisága eredményezi a megrendítő érzelmi hatást.
Tóth Erzsébet verseinek létezik egy olyan sajátossága, mely tipikussá, összeté-veszthetetlenné teszi költői megnyilatko-zását. Óvatosan kell bánni a kifejezéssel, amikor azt állítom, hogy ez az egyéni vonás a szó legnemesebb értelmében vett „női”
látásmód. Ez a szemlélet eredetiségében érdemel mindenekelőtt figyelmet, s a megjelölés nem a szerző nemiségére – és az ebből esetlegesen származtatható, a nemi identitás társadalmi problémáira visszave-zethető, nem feltétlenül esztétikai értékelés lehetőségére – utal. A versek beszélője egyszerre tud praktikus, gyakorlatias, ap-róságokra, részletekre figyelő, ugyanakkor érzelmes, érzékeny, zaklatott és elveszett, biztonságra vágyó, gondoskodó, illetve könnyeden ironikus lenni. A feminitáshoz hagyományosan társított befogadói maga-tartás jellemzi, amikor monológjaiban egy banális, mindennapos szituációt megjelölő versindító helyzetből – például ágyhoz kényszerítő lázas betegség a Háború és béké-ben – a gondolattársítások, az egymást elő-hívó emlékképek, az egymásba kapaszkodó motívumok áradása révén szinte minden opusába a személyiség teljességét igyek-szik belefoglalni, belesűríteni. Ez vonás is hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy A lisszaboni járat című kötet egyik erős eleme a megszólaló közérzetét kifejező versek csoportja (de a versek szinte mindegyiké-nek van ilyen aspektusa). Ide lehet sorolni
A régi falusi kutyák éjszakai ugatása című verset, ebben egy gyerekkori emlék aktuális élményhez kapcsolódik, mely az elmúlással szembeni tehetetlenség nyomasztó érzését váltja ki. A szív gyarmatai és A lovakat lelövik ugye? többek között a létezés kör-nyezetéhez, a lakóhelyhez fűződő viszonyt tematizálja. Az ideiglenesség, az otthonra találás reménytelensége meghatározó érzés ebben az életszeletben.
A kérdésfelvetés a létezés egészére kiter-jedő, egzisztenciális igényű. Az egyéni sors hányattatásai, boldogtalansága a létezésbe való kivetettség, az életben maradásért folytatott eleve eldöntött reménytelen küz-delem olyan alapélmény, olyan viszonyítási pont, mely ott van minden érzés minden gondolat mögött: „A súly égi ólomból készül. / »az istenek halnak« / a Golgota örök” (Égi ólomból).
Talán végső összegzésnek, befejező szentenciának kellene hagyni ezt a meg-állapítást (ezt teszi a költő is, hiszen ezek a sorok zárják a könyvet), azonban meg-határozóbbnak tűnik föl az emberi létezés determinációjában legfontosabb értékként kijelölődő szeretetnek a jelentésköre, mely olykor szerelemként, olykor a társak-hoz, a közösséghez, a vegetációtársak-hoz, vagy mint láttuk, az épített környezethez való bensőséges, meghitt, mélyen átélt intim viszony elementáris vágyaként jelenik meg a versvilágban. Tóth Erzsébet sokoldalúan árnyalt, ám végső soron mégiscsak tragi-kus alaphangulatú költészetének drámáját mindenekelőtt a vágy és a beteljesületlenség feloldhatatlannak érzett konfliktusa képezi (Nem oszt, nem szoroz).
A belső és külső világ, a test és a lélek nehezen hozható összhangba. Ellentétük nyilvánvaló, mégis kölcsönhatás van közöttük. A személyiség magára maradá-sa az egyik legfenyegetőbb veszély, s az egyén néha már nem is tudja, hogy azért osztályrésze az egyedüllét, mert a valóság kíméletlen és érzéketlen, vagy azért, mert önmaga alkalmatlan a boldogulásra, a bol-Papp Endre
118
dogságra. Talán kitérőnek látszik, de ebbe a viszonylatba tartoznak a kötet „közéleti”, a kor társadalmi vagy akár politikai kérdése-ire reagáló versei is. A szubjektív reflexión van ugyanis a hangsúly, az aktuális prob-léma egyéni nézőpontból világíttatik meg.
Ugyanígy rendkívül személyesek a kortárs irodalmi környezetre vonatkozó utalások is, mindazonáltal általánosíthatónak, igazi te-litalálatnak tartom, a magyar irodalmi élet egymondatos summázatát: „Önmagáért fut mindenki” (Hazafelé a német éjszakában).
A világban való idegenségérzés szerepek játszására, álarcok viselésére kényszeríti a versek hősét, utazásra, azaz az önmaga és az elégtelen körülmények előli menekü-lésre, de mindenhol csak saját tekintetével szembesül (A lisszaboni járat).
A fentiekben azt állítottam, hogy Tóth Erzsébet verseiben a bizonytalanság az egyik központi érzés. Mégis található a kényszeres felülvizsgálat próbáján megfelelő, időtálló-nak, sőt öröknek tekintett értékcentrum a kötetben. S ez tulajdonképpen az irodalom értelmébe vetett végső bizodalom. Olyan remény, és talán megkockáztatható: bizo-nyosság ez, amely személyeken és korokon átívelő értékállításban manifesztálódik.
A nyelvi átörökítésbe vetett hitről van szó, melyben „bizonyos szavak túlélnek mindent, összehasonlíthatatlan fénnyel, mindazonáltal égnek” (Egy hatás alatt álló nő). „A haza szikrázó örökmondatairól”
ír a költő, melyek „állnak az időben” (Égő ólomból). Az alkotói invenció számára az átéltség, az élmény- és érzésközvetítés a fontos. A személyes karakter olyan módon való megmutatására törekszik, amellyel nemcsak a kortársi tapasztalat, hanem egy időtlen érvényű emberi tanúságtétel is kifejezhető. Az idézetből kitűnik, hogy a poéta úgy látja, a megnyilatkozás intenzi-tása, vitalitása képes a lényegi mondandó továbbvitelére. Fel-felbukkannak ezek a szavak és mondatok szerte a kötetben, az irodalmi allúziók, a népdalbetét, a nevek – Fernando Pessoa, Ady, Németh László, Paul Auster, Sylvia Plath, Oravecz Imre, Nagy Gáspár, Ágh István, Eliot, Thomas Bernhard, Ezra Pound, Virginia Woolf, József Attila, John Cassavetes, Váci Mihály, Örkény István, Csajka Gábor Cyprian, Henry David Thoreau, Van Gogh, Salinger – mind-mind ezt példázzák. A versek azt sugallják, hogy a fennmaradó érték valamilyen módon az emberi egzisztencia alapvető tragikusságával tart kapcsolatot – ezt kifejezi ironikusan is: „A költő mit csinál? Termeli a kínt, / termeli a szégyent, hogy termelhesse / a verset” (Kölcsönhangok visszajárnak) –, az emberi kiszolgáltatottság sorsközössége képezi azt az örök alapzatot, melyre a bizonyosság hite épülhet, „ahol nem tudják megfojtani / kínzó, szenvedő, lélegző / mondataidat” (Égi ólom).
Papp Endre
119