Genf a nevét viselő, vagy tán a nevét adó tó nyugati csücskén található. A Rhóne-t, amely a tóból kilépve keresztülszeli és két részre osztja, magát is két ágra ha
sítja a város közepén egy, a partjai közé ékelődő sziget.
Az effajta helyrajzi elrendezés meglehetősen gyakori a nagy kereskedelmi, illetve ipari központokban. Az első telepeseket alkalmasint azok a szállítási előnyök csábítot
ták e helyekre, melyeket a két sebes folyamág nyújt,
„e maguktól járó utak” , hogy Pascal kifejezésével éljünk.
A Rhone esetében ezek az utak nem is járnak, hanem ro
hannak.
Abban az időben, amikor ezt a folyam közepén hol
landi naszádként lehorgonyzott szigetet még nem lepték új és szabályosan elhelyezkedő épületek, a pazarul egy
más hegyén-hátán szorongó házak bűbájos kuszasága de
rítette föl a szemet. A sziget nem lévén túlságosan nagy, ezeknek az épületeknek egyike-másika kiszorult a szilaj Rhőne medrébe összevissza levert cölöpökre. E vastag, az idő által megfeketített, vízmarta póznák valamely roppant tengeri rák lábaira emlékeztettek, s kísérteties hatást keltettek. Néhány elsárgult háló feszült pókháló
ként a több évszázados alapépítmény szálfái közt, s úgy rezgett az árnyékban, mintha e vénséges tölgyrudak lombja volna, e cölöperdő mélyén pedig örvénylett és gyászos nyögdécseléssel hányta tajtékát a folyam.
Volt a szigeten egy föltűnően ódon házacska. Itt lakott Zakariás mester, az öreg órás, leánya, Gérande, segéde, Aubert Thün, és vén szolgálója, Scholastique.
Micsoda különös ember volt ez a Zakariás! Korát nem 57
lehetett megállapítani. A legöregebb genfiek sem tud
ták, mióta is imbolyog sovány és szögletes feje a nyakán, s ő maga szerteszét lobogó fehér hajzatával mikor tűnt föl első ízben a város utcáin. Ez az ember nem élt, ha
nem tengett-lengett, mint az óraingák. Szikkadt, csont
vázszerű arca sötét színárnyalatokat öltött. Úgy megfe- ketült, mint Leonardo da Vinci festményei.
Gérande az ódon ház legszebb szobájában lakott; ha a keskeny ablakon kinézett, mélabús tekintete a Jura ha
vas ormain pihenhetett meg. Az aggastyán hálószo
bája és műhelye ellenben egy, a folyammal csaknem azo
nos szinten levő pincében volt; padlata magukon a cölö
pökön nyugodott. Zakariás mester időtlen idők óta csu
pán étkezések alkalmával hagyta el odúját, meg amikor a várost járta, az elromlott órákat megjavítani. Idejét különben munkapadjánál töltötte; emez jórészt általa föltalált órás-szerszámokkal volt teli.
Mert ügyes ember volt. Készítményei egész Francia- országban, sőt Németországban is nagy becsben álltak.
A legiparkodóbb genfi szaktársak sem rejtették véka alá, hogy meghajlanak tudása előtt; egyszóval becsületére vált a városnak, melynek lakosai így mutogattak rá:
- Övé a dicsőség, hogy föltalálta a billegő-szabályo- zót!
Csakugyan, ettől a találmánytól számíthatjuk az iga
zi órásmesterség kialakulását.
Hosszas és kiváló munkája végeztével Zakariás mes
ter általában komótosan helyükre rakta műszereit, üvegharanggal födte le a frissiben megreparált, fi
nom mívű szerkezeteket, s leállította csiszolóköszörűje lendkerekét; majd fölnyitotta az odúja padlatából nyíló csapóablakot, s órák hosszat bámulta a szeme előtt har
sogva vágtató Rhóne-t, mámorosán a folyó ködös párái
tól.
Egy téli este a vén Scholastique fölszolgálta a vacso
rát, s hajdani szokás szerint ő maga is asztalhoz ült, az ifjú segéddel egyetemben. Zakariás mester, noha az ízle
tes étket szép kék-fehér edényben tálalták elébe, nem nyúlt hozzá. Alig-alig válaszolt az atyja szokatlan, borús hallgatásán láthatóan megütközött Gérande kedves sza
vaira, s még Scholastique locsogása sem hatolt el job
ban a füléig, mint a folyam morajlása, melyre immár oda sem figyelt. E néma vacsora végén az agg órás úgy kelt föl az asztal mellől, hogy nem csókolta meg leányát, s nem köszöntötte a jelenlevőket a szokásos jojcakáttal.
Eltűnt a szobájához vezető ajtócska mögött; nehéz lép
tei alatt keservesen nyöszörögtek a lépcsőfokok.
Gérande, Aubert és Scholastique egy ideig szótlanul ült. Ezen az estén borús volt az idő; esővel terhes, súlyos fellegek vonultak az Alpok fölött; a zord svájci éghajlat búval töltötte el a lelket, miközben körös-körül baljós süvítéssel tekergeti a déli szél.
- Tudja-e, kedves kisasszony - szólalt meg végül Scholastique - , gazdánk már napok óta se lát, se hall.
Szent Szűzanyám! Megértem, hogy nem éhes, ha egyszer a szavak a bögyében rekedtek; s ördög a talpán, ki be
szédre bírja!
- Atyámat valamiféle titkos bánat emészti, s még csak nem is sejtem, micsoda - válaszolta fájdalmas és nyugtalan arckifejezéssel Gérande.
- Ne adja jbúslakodásnak a fejét, kisasszony. Hisz is
meri Zakariás mester különös szokásait. K i olvashatná le titkos gondolatait a homlokáról? Bizonyára vala
milyen kellemetlensége támadt, de holnapra elfelejti, s
59
őszintén szánja-bánja majd, hogy aggodalmat okozott leányának.
Aubert volt az, aki így beszélt, le nem véve tekintetét Gérande szép szeméről. Aubert - az egyetlen munkás, akit Zakariás mester, méltányolva a fiú értelmét, titok
tartását és fölöttébb jó szívét, valaha beavatott műhely
titkaiba - , Aubert azzal a rejtélyes hittel csüggött Gé- rande-on, amely minden hősi önfeláldozás alapja.
Gérande tizennyolc esztendős volt. Tojásdad arca azokat a naiv Madonna-ábrázolatokat juttatta az ember eszébe, melyeket a buzgó hit még manapság is ki-kifüg- geszt a házfalakra, ódon breton városkák utcaszögletén.
Szeme végtelen egyszerűséget sugárzott. Szeretni való volt, mint egy költő álmának leggyöngédebb megvalósu
lása. Nem tűrt magán rikító színt, a vállára simuló fehér vászon színe, tapintása pedig éppen olyan volt, mint a templomi vásznaké. Gérande hithű katolikus volt Genf városában, amelyet akkoriban még nem szikkasztott ki a kálvinizmus.
Amiképpen este-reggel latin imáit olvasgatta vaskap
csos misekönyvében, azonképp olvasta ki Aubert Thün szívéből a rqtett érzelmet: a mélységes odaadást, me
lyet iránta az ifjú munkás táplált. S valóban, a fiú szemé
ben az órásmester vityillója maga volt a kerek világ;
attól a pillanattól fogva, hogy napi munkája végeztével kilépett az aggastyán műhelyéből, a fiú minden idejét a leány mellett töltötte.
A vén Scholastique látta ezt, de nem szólt. Szaporán pergő nyelvét inkább a nehéz időkön és a háztartás apró gondjain köszörülte. Meg sem kísérelték elhallgattatni.
Olyan volt, mint az akkortájt Genf ben gyártott zenélő burnótszelencék: ha egyszer fölhúzták, darabokra kel
lett volna zúzni, hogy végig ne nyekeregje valamennyi dallamát.
Látva, hogy Gérande fájdalmas hallgatásba burkoló
zik, Scholastique fölkelt öreg faszékéről, gyertyát erősí
tett egy kandeláberre, s odahelyezte a kőfülkéjében álló kis viasz Szűz lábához. Úgy volt szokásban, hogy a há
ziak esténkint odatérdeltek a házi tűzhelyt oltalmazó Madonna elé, s fohászkodtak hozzá, terjesztené ki jótevő kegyelmét a soron következő éjszakára; hanem ezen az estén Gérande továbbra is szótlanul ülve maradt.
- Ejnye már, kedves kisasszony - mondta meglepet
ten Scholastique - , a vacsora véget ért, itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Tönkre akarja tenni a szemét a hosz- szas virrasztással?... Ó, szent Szűzanyám! akkor már inkább aludjék, s szép álmaiban leljen kevéske örö
möt! Hisz nappal kire is mosolyogna boldogság ezekben a mai időkben?
- Nem kellene orvost hívni atyámhoz? - kérdezte Gérande.
- Orvost! - kiáltott föl a vén szolgáló. - Mintha bi
zony Zakariás mester valaha is figyelemre méltatta volna agyrémeiket és bölcsességeiket! Óráknak még csak le
hetnek orvosaik, de élő testeknek nem!
- Mit tegyünk? - suttogta Gérande. - Vajon vissza
ült-e dolgozni? Vagy pihenni tért?
- Gérande - csitította szelíden Aubert - , valamely bosszúság rág Zakariás mester lelkén, ez minden.
- Tudja, hogy micsoda, Aubert?
- Talán, Gérande.
- Mesélje el nekünk - kiáltott föl élénken Scholas
tique, s amilyen garasos volt, máris elfújta a gyertyát.
- Néhány nap óta - mondta a fiatal munkás - tel
jességgel érthetetlen dolgok történnek, Gérande. Minden 6 1
óra, melyet az ön édesatyja az utóbbi évek során készí
tett és eladott, hirtelen megáll. Szép számmal hoztak vissza belőlük, ö gondosan szétszedte őket: a rugók szemre kifogástalan állapotban vannak, a szerkezet hi
bátlan. Még nagyobb gonddal szerelte megint össze őket, ám akármilyen ügyes is, az órák nem járnak.
- Az ördög incselkedése! - sápítozott Scholastique.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gérande. - Nincs ebben semmi különös. Minden véges ezen a vilá
gon, emberkéz nem teremthet végtelent.
- No de azért - vetette ellen Aubert - mégiscsak van a dologban valami rendkívüli és titokzatos. Én ma
gam is segítettem Zakariás mesternek keresni a hibát, de nem tudtam rájönni, mitől is romlottak el ezek az órák, s reményemet vesztve többször is odacsaptam a szerszámokat.
- Minek is adják a fejüket ilyesfajta kárhozott mun
kára? - fújta a magáét Scholastique. - Vajon természet
től való-e, hogy egy piciny rézműszer egymaga járjon, s jelezze az órákat? Meg kellett volna maradni a napórá
nál!
- Másként beszélne, Scholastique, ha tudná, hogy a napórát Káin találta föl - felelte Aubert.
- Istenem, Atyám! csak nem?!
- Gondolja-e - szólt közbe ártatlanul Gérande hogy megkérhetjük Istent, adja vissza atyám óráinak életét?
- Kétségkívül - válaszolta az ifjú munkás.
- Na hisz! Ez aztán a hiábavaló ima - morogta a vén szolgáló de jó szándékukért majd megbocsátja az Ég.
A gyertyát ismét meggyújtották. Scholastique és Aubert letérdelt a szoba kőpadlójára, a leány pedig édes
anyja lelkiüdvéért imádkozott, az éjszaka megszentelésé
ért, az utasokért és a rabokért, a jó emberekért meg a rosszakért, s főként azért, hogy múljék édesatyjától az ismeretlen baj.
Majd némileg bizakodóbb szívvel fölkelt a három jám
bor lélek, hiszen gondjaikat az Űr kebelébe helyezték.
Aubert a szobájába tért, Gérande töprengésbe merül- ten az ablakhoz ült, miközben Genf városának utolsó fényei is kihunytak, Scholastique pedig, miután egy ke
vés vizet fröccsentett a parázsló üszőkre, s behúzta a két hatalmas kapureteszt, ágyára heveredett, s hamaro
san azt álmodta, hogy halálosan fél. Ezenközben a téli éjszaka mind szörnyűségesebb lett. Olykor a folyam ör
vénylő vizével bezúdult a szél a cölöpzet alá, úgy hogy az egész ház beleborzongott; ám a búval bélelt leány egyre csak atyjára gondolt. Szemében Aubert Thün szavai óta elképesztő árnyakat öltött Zakariás mester betegsége; mintha e kedves lény, géppé válva, már csak nagy keservesen forgott volna kopott tengelyén.
Hirtelen egy szilaj szélroham az ablaküveghez koccan
totta a külső ablaktáblát. Gérande összerezzent és fölugrott, nem értve, mi okozta e zajt, melytől egyszeri
ben magához tért kábaságából. Mihelyt megnyugodott, kitárta az ablakot. Künn felhőszakadás tombolt, a zápor úgy zuhogott a szomszédos tetőkre, akárha dézsából ön
tötték volna. A leány kihajolt, hogy elkapja a szél do
bálta spalettát, de félelem fogta el. Ügy rémlett neki, hogy az eső meg a folyam egyesült, kavargó víztömegei elnyelik e törékeny, minden eresztékében recsegő-ropogó házikót. Szobájába akart menekülni, ám egyszer csak egy alighanem Zakariás mester odújából kiszűrődő fény
nyalábot látott visszatükröződni a vízen, s az elemek harsogásának pillanatnyi szünetében panaszos hangok 63
ütötték meg a fülét. Megpróbálta becsukni az ablakot, de törekvése nem járt sikerrel. A szél olyan hevesen lök
te hátra, mint egy betörésen ért gonosztevőt.
Gérande úgy érezte, eszét veszti a rémülettől. Vajon mit mívelhet édesatyja? A leány kinyitotta az ajtót, melyet a vihar nyomban ki is tépett a kezéből és nagy dörrenéssel bevágott mögötte. Gérande addig tapoga
tózott a koromsötét ebédlőben, mígnem sikerült megta
lálnia a Zakariás mester műhelyéhez vezető lépcsőt;
sápadtan, halálra rémülve osont le rajta.
Az agg órás ott állt a folyam bömbölésétől vissz
hangzó szoba közepén. Torzonborz hajával hátborzonga
tó látványt nyújtott. Se látott, se hallott; magában be
szélt, hadonászott! Gérande dermedten állt a küszöbön.
- A halál ez! - motyogta fakó hangon Zakariás mes
ter. - Ez a halál! . . . Mi marad az életemből most hogy létemet a világba szórtam? Hiszen én, Zakariás mester vagyok az általam készített órák teremtője! Bi
zony, lelkem egy részét zártam mindahány vas, ezüst vagy arany óratokba! Ahányszor megáll ezeknek az át
kozott óráknak valamelyike, mintha a tulajdon szívem szűnnék meg verni, hiszen az ő dobogásához igazítottam valamennyiét!
Az aggastyán e különös szavak közben munkapadjára pillantott. Ott sorakozott egy gondosan szétszerelt óra minden alkatrésze. Zakariás mester fölvett egy üreges hengerecskét, az órarugó tokját, s kihúzta belőle az acél
spirált, amely azonban ahelyett, hogy önnön rugalmassága törvényeit követve kipattant volna, úgy maradt, ahogy volt, összetekeredve, akár egy alvó vipera. Köszvényes- nek látszott, mint a magatehetetlen vének, akiknek vé
re hovatovább megalvad. Zakariás mester hasztalan igye
kezett széjj elsodorni aszott, a falra roppant árnyékot
vető ujjaival, sehogy sem ért célt, s kisvártatva ször
nyűséges dühkiáltással a csapóablakon keresztül a Rhône örvényeibe vágta a rugót. Gérande földbe gyö
kerezett lábbal, lélegzet-visszafojtva állt, moccanni sem mert. Pedig oda szeretett volna lépni atyjához, de nem bírt. Szédítő látomások kerítették hatalmukba. Egyszer csak hallotta, hogy a sötétben valaki így suttog :
- Gérande, kedves Gérande-om! A fájdalom még most is ébren tartja! Kérem, menjen lefeküdni, hideg az éjszaka.
- Aubert! - súgta halkan a leány. - Maga! maga!
- Hogyne nyugtalanítana, ami magát nyugtalanítja!
- magyarázkodott Aubert.
A leány e kedves szavak hallatára fölocsúdott. Rátá
maszkodott a legény karjára, s így szólt:
- Atyám igen beteg, Aubert! Csak maga gyógyíthatja meg; nem olyasfajta lelki bántalom ez, amelytől leánya vigasztaló szavai megszabadíthatnák. E fölöttébb termé
szetes kellemetlenség megrendítette elméjét; ezt maga, miközben együtt dolgoznak az órák megjavításán, majd helyrezökkenti. Aubert - tette hozzá még az iménti él
mény hatása alatt - , ugye nem igaz, hogy atyám élete összefügg az órákéval?
Aubert nem felelt.
- Dehát kárhozott mesterségnek tekinti-e atyámét az Ég? - Gérande megborzongott.
- Nem tudom - válaszolta a legény, a leány der
medt kezét kezében melengetve. - De térjen vissza a szobájába, szegény Gérande-om, pihenjen és reméljen!
Gérande visszabotorkált a szobájába, ahol az álom pirkadatig sem nehezítette el szemhéját, miközben Zaka
riás mester némán és mozdulatlanul meredt a lábánál harsogva vágtató folyamra.
5 A z örök Adám 65
II