A szöveg – s egyáltalában a textualitás – vonatkozásában mindig felmerül a kérdés, hogy az mennyiben fejez ki anyagi dolgokat, társadalmi cselekvést és tapasztalatot, ugyanis a szöveg fogalma a cselekvés valamiféle felépítettségére, megformáltságára utal. Sokféle belátás létezik, mi egyet választottunk ki, amely a megoldást, mint látni fogjuk, vélhetően Derrida olvasata nyomán abban látta, hogy a nyelv maga anyagi praxis. Egyrészt, mint az írás anyagi jelei, másrészt, a textualitás és egyéb nyelvi konstruktumok tárgyiasulnak, anyagi dolgokká alakulnak át (írás, feljegyzés, technológia, dokumentumok stb.). Ha ez így van, akkor további kérdések merülnek fel. Éspedig: mi a viszony a szöveg és a valóság között; a szöveg a valóságot adja-e vissza? Tény, hogy a szöveg nemcsak eltávolodik a tapasztalattól, hanem ez kihat az értelmezésre, ezért van az, hogy különböző perspektívákból a témát újból és újból napirenden tartják, ugyanis a tét, hogy lehetséges-e hermeneutikai alapon társada-lomtudomány.
P. Ricoeur A szöveg mint modell (1978) című tanulmányának nem kevésbé „am-biciózus” kérdésfelvetése a jelzett vonulatba illeszkedik, amikor elemzésének elő-terébe a szöveg kiaknázásának hermeneutikai lehetőségeit állítja. Gadamer alapvető munkájában436 nem merült fel az a kérdés, hogy lehetséges-e hermeneutikai alapokon a társadalomnak olyan tudománya, amely nem statisztikai adatbázison áll, nem ob-jektív tényezőkkel magyarázza a szubob-jektív értelemadásokat. Noha Ricoeur inkább kiegészíti, helyenként újragondolja Gadamer hermeneutikáját, mégis a Ricoeur-olvasatok némelyike sarkítottan fogalmaz, amikor „szövegközpontú társadalomtu-domány” „minden további nélküli” tényét véli látni benne.437 Visszafogottabb alap-állásból, úgy tűnik, nem ennyire egyértelműek Ricoeur belátásai, ez rést nyithat az egyéb olvasatok számára is. Igaz ugyan, hogy a hermeneutikai alapokon álló társa-dalomtudomány lehetősége konzisztens formában P. Ricoeur tanulmányában jelenik meg (1978), amelyben hipotetikusan felvázolta annak keretfeltételeit. Javaslata csak akkor értelmes felvetés ha kezdettől fogva egyetértünk abban, hogy a szociológia és
436 Hans-Georg Gadamer. 1984.
437 Szabó M. 2002.78. – A kérdést Szabó Márton aktualizálta, amikor Clifford Geertz és Paul Ricoeur két tanulmányát elemezte, illetve Ricoeur esetében a magyar nyelvre történő fordítói munkát is el-végezte (Szabó Márton, valamint P. Ricoeur, In: Szociológiai Figyelő. 2002/1-2. 77–104, ill. 60–76.
Lásd még: Cl. Geertz,.1994., P. Ricoeur. 1999.
egyáltalában a társadalomtudományok is, ha kutatási tárgyukat nem akarják szem előtt téveszteni, akkor szorosan kapcsolódniuk kell a szöveggel/szövegekkel dolgo-zó humán tudományok hálózatához.438 Ebben az értelemben Ricoeur következetes, egy a M. Weber óta léző hagyományt aktualizált.
Nem véletlen, hogy Ricoeur előfeltevése is a humán- és társadalomtudományok közös tárgyára, a szöveg beágyazottságát tisztázó kérdéssel indít. Vagyis: azonosít-ható-e a társadalom a szöveggel? Ha igen, 1.) akkor a kutatási tárgynak vannak-e olyan sajátosságai, amelyek a „szövegre mint szövegre jellemzőek,” 2.) a kutatási módszer olyan eljárásokat feltételez-e, amelyek az „értelmezéshez vagy szövegin-terpretáláshoz szükségesek.” Ebből további két „alapkérdés” adódik: a) a társada-lomtudomány tárgya mennyiben tekinthető a szövegelmélet használható paradig-májának? b) a „szövegértelmezés módszerére – mint az értelmezés paradigmájára”
– mennyiben van szükség?
Gadamerrel ellentétben Ricoeur a hermeneutikát módszernek tekinti, egészen pontosan a hermeneutikán azokat a „szabályokat és szabályalkalmazásokra vonat-kozó” eljárásokat érti, amelyek „kultúránk írásos dokumentumainak interpretálá-sához szükségesek.”439 Riceour, bevallása szerint, egyrészt „hű” marad a dilthey-i értelmezésfogalomhoz (írásos dokumentumok interpretálása), másrészt megtartja Schleiermacher „isteni” mozzanat fogalmát, vagyis a szövegnek egyszerre konst-ruáltnak és rekonstkonst-ruáltnak kell lennie, mert a szöveg önmagában is egy totalitás.440 A vázolt előfeltevések, hipotézisek, láthatóan, a hermeneutikai eljárásokat igénylő kutatások közös tárgyára összpontosítanak, a szövegre s annak megértésére. Az alap-vető kérdés tehát, hogy mi a szöveg ?
Ricoeur meghatározásában: „nevezzünk szövegnek minden írásban rögzített megnyilatkozást (discours)”. Következésképpen „az írásban való rögzítés alkotja magát a szöveget”. A kérdés továbbá, hogy „mit rögzít így az írás?” Szerinte „minden megnyilatkozást”.441 Probléma itt is az írás és a beszéd (parole) kapcsolata, vagyis az, hogy az élőbeszéd is szövegnek tekinthető-e? Ricoeur nem vitatja a beszédnek az íráshoz viszonyított történeti, pszichológiai és szociológiai „előidejűségét”, azonban az írásban való rögzítés, „bevésés” megőrzi a „megnyilatkozást (discours), és azt hozzáférhető irattárrá teszi az egyéni és kollektív emlékezet számára”.442 Más szóval az írás intézményt teremt, intézményeket teremtő, ha már egyszer mindent írásban szövegesítenek. Tekintsünk el itt attól a ténytől, hogy az élőbeszédre is érvényes az intézményteremtés (szokásjog, vallási és társadalmi rituálék, viselkedési szabá-lyok, normák, sőt állami jellegű szerveződések stb.). Ricoeur szándéka a szöveg
438 Berger–Luckmann. 1998. 256.
439 Ricoeur, P. 2002. 6
440 Ricoeur, P. 2002. 69.
441 Ricoeur, P. 1999. 10.
442 Ricoeur, P, 1999. 12.
mint diskurzus hangsúlyozásával az értelmezés fogalmának bevezetése, amit úgy tud megoldani, hogyha ki tudja mutatni, hogy az élőbeszéd és az írás közötti különb-ség megjelölésébe beemeli az olvasás funkcióját. Ténylegesen is, az ír–olvas kap-csolata nem a beszél–válaszol kapcsolat élő dialógus helyzete. Ugyanis a párbeszéd, a kérdések–válaszok sémája mentén zajlik. Ez a fajta kapcsolat az író és az olvasó között nem áll fenn, az írott szöveg (pl. könyv, archív dokumentumok), két egymás-sal közvetlenül nem érintkező, nem kommunikáló részre osztja az írás és az olvasás műveletét. „Az olvasó hiányzik az írásból, az író pedig hiányzik az olvasásból.”443 Az olvasás és a párbeszéd aktusainak különbsége megerősíti Ricoeur azon hipoté-zisét, mely szerint az írás ugyan a beszédhez hasonló megvalósulás (effectuation), párhuzamos a beszéddel (parole), helyettesíti és közrefogja a beszédet, mégis az írás közvetlen bevésés (inscription). Ezáltal az írás felszabadul, helyettesíti a beszédet, s ezt tartja a szöveg születési aktusának.
A szöveg felszabadulása a szóbeliség alól „felforgatja” a nyelv és a világ viszo-nyát, s ebből a felforgatásból adódik az a „valami”, amely az olvasást megkülön-bözteti a párbeszédtől.444A „felfordulás” elsősorban a nyelv és világ „referenciális viszonyát” érinti, akkor, amikor a szöveg foglalja el a beszéd helyét. Az élőbeszéd és a nyelv megkülönböztetése, további fogalmi aszimmetriák kiemelését tesz lehetővé, illetve szükségessé, hogy hipotézisét újabb érvekkel támassza alá. A „felfordulás”
fogalmából kiindulva Ricoeur különbséget tesz a szóbeli szöveg referenciális viszo-nya vagy funkciója, és az írásbeli szöveg hasonló viszoviszo-nyai között. A referenciális viszony fogalma azt jelenti, hogy a megnyilatkozás (discours) alanya valamely más beszélőhöz (locuteur) fordulva mond valamit, arról, amiről beszél, vagyis az a meg-nyilatkozásának referenciája. A referenciális funkciót a mondat hordozza, amely az első és legegyszerűbb beszédegység: az a mondat, amelynek szándékában áll valami igazat vagy valóságosat mondani.445 Hangsúly a referenciális funkción van, mivel visszahozza, „kiegyenlíti” azt az állapotot, amely a jeleket elválasztja a dolgoktól.
Pontosabban: a nyelv szimbolikus funkciójából adódóan elvonatkoztat a tulajdon-képpeni dolgoktól, vagyis a grafikai átírással a jelek elválasztódnak a valóságtól, a világtól, a dolgoktól. Ezért a beszéd mint megnyilatkozás referenciális funkciója az, hogy amikor a világról beszél – „miről is beszélnének ?” – „bekapcsolódik vala-melyest a világba.”446 Ez a „bekapcsolódás” azonban különböző módon történik az élőbeszéd és az írott szöveg esetében.
Élőbeszédben a megnyilatkozás teljes mértékben jelentő (signifiant), a va-lóságra utalás (a referencia) arra a vava-lóságra utal, amely a beszélőket körülveszi.
A nyelv biztosítja a lehorgonyzást: a mutató névmások, a hely- és időhatározó szók,
443 Ricoeur, P. 1999. 11.
444 Ricoeur, P. 1999.12.
445 Ricoeur, P. 1999. 12.
446 Ricoeur, P. 1999.13
a személyes névmások, az igeidők, s általában minden „mutató” (déictiques) vagy
„feltűnő” (ostensifs) jelölő ezt szolgálja. Más szóval az élőbeszédben a beszélőket a megnyilatkozás kontextusától függő valóságba horgonyozza le. „Így az élőbeszéd-ben (parole) – írja Ricoeur – annak az ideális jelentése, amit mondanak, visszautal a valóságos referenciára, azaz arra, amiről beszélnek.”447 Ebben az esetben a hallás és a látás (gesztusok, mimika stb.) együtt vannak.
Ezzel szemben, amikor az írott szöveg lép a beszéd helyébe, a szöveg „feltar-tóztatja” a párbeszédet, azonban a szöveg nem referencia nélküli: az olvasásának, mint értelmezésnek a feladata megvalósítani a referenciát. Ugyanis a szöveg, olvasás (értelmezés) hiányában „világon kívüli”, „világ nélküli” stb. Azonban „szabadsá-gában” áll kapcsolatba lépnie minden más szöveggel, amely az élőbeszédtől eltérő (kontextusfüggő) valóságot helyettesíti. A másik következmény, amikor a szöveg elfoglalja a beszéd helyét, hogy többé már nem lehet beszélni tulajdonképpeni meg-nyilatkozóról (locuteur), mert az élőbeszéd közelségének helyére a szerző és a szö-veg kapcsolata lép. A szerző eltávolodik a szöszö-vegtől, amely már a megértést, vagyis a magyarázat és az értelmezés problémáját érinti.448
Fentebb szó volt már arról, hogy Gadamer is a szóbeliség és az írás hermeneuti-káját élesen elválasztotta egymástól. A szóbeliség Schleirmachernél kap kitüntetett szerepet, amit Gadamer pszichologizmusnak tartott és kiiktatott a hermeneutikából, mivel az bevonja a szerzőt is az elemzésbe. A hermeneutika tárgya, tehát, kizáró-lagosan az írásos szöveg. Hasonlóan vélekedik Ricoeur is. A jelent kutató-elemző társadalomtudománynak azonban nemcsak, írásos szövegekkel, dokumentumokkal, produktumokkal van dolga, mint a történésznek. A kettő annyiban hasonlít, hogy mindkettőnek eseményekkel van dolga: a történettudomány a múlt eseményeit do-kumentumokból rekonstruálja, a szociológia számára a jelen az élő eleven emberek jelentésadásai, amelyek az eseményeket dialógusokban, egyéb társalgási és vitahely-zetekben szóban adják elő. Pontosabban az adatbázis előállításában egyaránt részt vesz a kutató és az adatközlő. A probléma nem az tehát, hogy az élőbeszéd leírható, illetve le is jegyzik, hiszen az antropológiában ennek a technikának nagy múltja van, hanem az, hogy „mit rögzítünk”; más szóval a szöveg, a „diskurzusrögzítés” mire irányul. A rendkívül változatos és különböző szintű beszédmódokból mi az, ami rög-zítésre érdemes.
A diskurzuselméletben is a diskurzus (a megnyilatkozás) lehet beszélt vagy írott.
Viszont arra a kérdésre, hogy „mi egy diskurzus”, Ricoeur a választ nem a logika -és nyelvfilozófia művelőinél véli felfedezni, hanem a nyelvészeknél. Ugyanis itt konkrétan megfogalmazott a diskurzus vizsgálati tárgya, amelyet a nyelvészek, nyel-vi rendszernek vagy nyelvészeti kódnak neveznek. Egyértelműbben fogalmazva, a
447 Ricoeur, P. 1999. 13
448 Ricoeur, P. 1999.15.
diskurzus „nyelvi esemény”, amely a nyelvhasználatra vonatkozik. Röviden: a dis-kurzus nyelvhasználatot jelent.449
A nyelvi esemény és nyelvhasználat egymást kiegészítő fogalompároknak a megkülönböztetése Ricoeur számára fontos ismeretelméleti következményekkel jár, ugyanis nyilvánvalóvá lehet tenni, hogy a diskurzus–nyelvészet más szabályokon alapszik, mint a nyelvi rendszer nyelvészete. Ricoeur a továbbgondolható, illetve elméletébe beilleszthető ismeretelméleti perspektívákat Émile Benvéniste felisme-résében találja meg, aki kimutatta, hogy a diskurzus önálló nyelvi jellemzőkkel bír.
Míg a nyelv alapegysége a jel, a diskurzusé a mondat. Következésképpen a mondat-nyelvészet az, „amely a beszédnek mint nyelvi eseménynek az elméletét megalapoz-za.” S a mondatnyelvészetnek E. Benvéniste által kimutatott négy sajátos jellemzője, lehetővé teszi számára, hogy kidolgozza a diskurzusnak (mint nyelvi eseménynek) a hermeneutikáját.450
A Benvéniste által kimutatott négy diskurzust meghatározó jellemzői: a) az idő-beliség, vagyis a diskurzusesemény időben zajlik, s meghatározott jelent hoz létre:
ezt nevezi „diskurzuseseményeknek”; b) a szubjektivitás, vagyis a diskurzus mindig a saját beszélőjére vonatkozik, amit a nyelvi indikátorok (például személyes névmások) komplex használata révén érhetünk tetten; c) a diskurzus mindig egy világra vonatko-zik, vagyis mindigegy meghatározottról szól, hogy azt a világot leírja, kifejezze vagy reprezentálja. Tehát nyelven belüli/kívüli sajátos valóságra utal. Ilyen értelemben a nyelv szimbolikus funkciója a diskurzusban aktualizálódik. d) A diskurzus kommuni-káció, vagyis a diskurzusban „valódi közlemények cseréje zajlik” személyek között.
Ebben az értelemben a diskurzus „nemcsak világ, hanem egy másik fél is, egy beszél-getőtárs, az a valaki, akihez beszélnek.” Más szóval dialogikus helyzetet feltételez, ahol a beszélőn kívül jelen van egy másik személy is.451 A négy jellemző együtte-sen alkotja a nyelvi eseményt, amelyhez egy következő lépésben hozzákapcsolja az észszerűen vezérelt cselekvés fogalmát.452 Ricoeur törekvése láthatóvá tenni a nyelvi esemény „átalakulás/átalakítás” folyamatát, amely a nyelvi kompetenciánk révén a nyelvhasználatban aktualizálódik. Az aktualizálás itt abban áll, hogy a mondatnyel-vészet négy alapvonását átviszi a megértés területére, ahol kimutatható, hogy a négy alapvonás a beszélt és az írott nyelv értelmezésében különbözik.
Ezt a különbséget főleg a diskurzusesemény megvalósulásának időbelisége teszi nyilvánvalóvá, ugyanis a diskurzus „mindenkor kizárólagosan” csak időben történik
449 Az egymást kiegészítő fogalompárok: rendszer és esemény, kód és közlemény – Ricoeur szerint – rendkívül fontos szerepet játszanak a nyelvészetben, amióta F. Saussure a „nyelvről” (langue) és
„beszédről” (parole) írt, valamint Louis Hjelmslev a „sémáról” és a „nyelvhasználatról”. Ehhez még hozzáveszi Chomsky „nyelvi kompetencia” és „nyelvhasználat” egymást kiegészítő terminu-sai köré szerkesztett elméletét. (Ricoeur, P. 2002. 61).
450 Idézi: Ricoeur, P. 2002. 61.
451 Ricoeur, P. 2002. 61.
452 Ricoeur, P. 2002. 64.
és „jelenbeli lehet”. Itt érvényesül a metafora, vagyis a beszéd elszáll, az írás marad.
Ricoeur is úgy látja, hogy az élőbeszéd folyamatában a diskurzusesemények illé-konyak, felbukkannak, majd eltűnnek.453 Ezért van szükség rögzítésre, „följegyzés-re”, vagyis az élőbeszédet írásban kell rögzíteni. Ebben semmi újdonság nincs, mint ahogy abban sincs, hogy azt szokás rögzíteni, vagy éppen feljegyezni, amit kimonda-nak, ami „ki lett mondva”, amit „ki akarunk jelenteni”; a mi esetünkben azt is, amit nem mondanak ki (pl. gesztusok stb.), amelyek szintén jelentéshordozók. Láthatóan, a diskurzus „konstitutív” alapja, Ricoeur belátásában az, ami bárminemű mondás-ból „kimondás”, kijelentés, „megnyilatkozás” (discours), vagyis a tartalom, „a nyel-vi esemény jelentéstartalma”, nem pedig maga a beszéd mint „nyelnyel-vi esemény.”454 Gadamer hasonlóképpen a megértés-értelmezés tárgyát az írott szöveg jelentéstartal-mában jelöli meg. Ezzel szemben Ricoeur az austini beszédaktus-elmélet (továbbá J.R. Searle) beemelésével a hangsúlyt az intencionális beszédaktusra helyezi, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a pragmatikának (nyelvhasználatnak) van egy általá-nosan megragadható sémája: lokúció–illokúció–perlokúció.455 Magyarán, a mondat megválasztása és bizonyos típusai (lokúció) a benne kifejezett szándék (illokúció) és az általa kiváltott hatás (perlokúció) egyaránt részei a beszédnek.456 A beszédaktus, a beszédcselekvés ezek szerint esemény, történés, amelyben láthatóvá válik, hogy a beszélők „mit mondanak, mit szándékoznak tenni, s mire vezethet mindez”. A be-szédcselekvés tehát jelentéssel bír, ezt a jelentést lehet szövegként „följegyezni”, ugyanis a beszédcselekvés jelentését közlik, leírják, írásban rögzítik. S az írásban rögzített beszédcselekvés az elemzés tárgyává tehető. Következésképpen Ricoeur a
„jelentés” fogalmába általánosabb értelemben bevonja az intencionális megnyilatko-zások (lásd: László 1999) mindazon „szintjeit és aspektusait”, amelyek által lehetsé-ges a diskurzus írásos rögzítése.457Pontosabban: az emberi kapcsolatok hálózatában a beszédcselekvés jelentéssel bír, amivel kifejezésre juttatják és hozzáférhetővé teszik a dolgokat. Mindez pedig arra utal, hogy Ricoeur, akárcsak Gadamer, mint az előbb is említettük, különbséget tesz a szóbeli és az írásos diskurzus között, s az utóbbi-nak tulajdonít kitüntetett szerepet. A beszédaktus hármas sémájáutóbbi-nak alkalmazása,
453 Ricoeur, P. 2002. 61.
454 Ricoeur, P. 2002. 62.
455 Lokúció, illokúció az angol locution (=beszéd) szó alapján képzett terminus. A lokúció valaminek a kimondása egy bizonyos értelemmel és referenciával egy adott nyelvben, vagyis valami mon-dásának aktusa (act of saying something), amit elválasztanak attól az aktustól, amit valaminek ki-mondásában hajtunk végre (act in saying something), ez az illokúció, vagyis az az interperszonális cselekvés, melyet egy megnyilatkozás kimondása segítségével hajtunk végre (pl. ígérés, figyelmez-tetés, elítélés, kérdezés-állítás). Másképpen fogalmazva, megnyilatkozásainkban elhatárolhatjuk egymástól, hogy mondunk valamit (lokúció), és azt, amit teszünk (illokúció), cselekszünk valamit attól, hogy mondjuk, amit mondunk. (Lásd: Austin L. John 1990, Pléh – Síklaki –Terestyéni 1997.
663. 12.)
456 Austin, L. John, 1990. Vö. Pléh Cs. 1990, Szabó M. 2002.79.
457 Ricoeur, P. 2002. 62. skk.
tehát akkor értelmes, ha pontosan ki lehet mutatni, hogy mi a jelentése a „mondás kimondássá történő átalakulásának.” A kijelentése viszont nem utal arra, hogy ezzel Ricoeur a „szövegközpontú társadalomtudomány” alapjait vetette volna meg.458 Itt csupán arról van szó, hogy a beszédaktust akkor érdemes szövegként rögzíteni, ha jelentése van. Hasonlóan a jelentéshordozó cselekvés más megnyilvánulásaihoz a beszédaktus is – tegyük hozzá –, intencionális cselevés.459
„A diskurzusban a mondat a szubjektivitás és személyesség különböző indikátorai révén utal saját beszélőjére.”460 Más szóval, az élőbeszédben a beszélő „szándékának és megnyilatkozásának jelentései” összecsúsznak, mert szinte lehetetlen különvá-lasztani azt, „amit a beszélő gondol”, attól, „amit a diskurzus jelent”. Ezzel szemben – mintha Gadamert olvasnánk – az írásbeli diskurzus elválik a szerző személyétől, ez által szándékától is, kivonja magát a szerző „lehatárolt élethorizontja alól”, a szöveg önálló „sorsot” követ. Egyszóval kiiktatatódnak a szerző személyével kapcsolatos pszichológiai életmegnyilvánulások. Mindez – úgy tűnik – az objektivitás követel-ményeinek is eleget tesz, miközben tág teret nyit az értelmezésnek azzal, hogy a szöveg mindig több, mint amit vele a szerző közölni akart. A szöveg írásos rögzítése nem szegényíti, illetve „torzítja” el a szöveget, ellenkezőleg: a „diskurzus valódi szellemét” juttatja kifejezésre.
Fentebb említettük, hogy a szóbeli közlés számos olyan jelentéshordozó társa-dalmi kontextuselemet (a dialógust kísérő gesztusok, mimika, intonáció, maga a párbeszédhelyzet, s annak környezete stb.) tartalmaz, amit az írott szöveg nem tud visszaadni. Tehát mindezeknek jelentésük van, még akkor is, ha Ricoeur számára csak az írott diskurzus bír jelentéssel, mert a jelentés csak az írott szövegben „mutat-kozik meg.” Az explicit szándék a pszichológiai és társadalmi kontextus kiiktatása (Gadamernél is), ami azt feltételezi, hogy a szöveg jelentését magából a szövegből kívánja értelmezni, vagyis „jelentést csak jelentés gyógyíthat”. Vagy pedig értelme-zés/magyarázat útján újabb jelentéseket hozunk létre, mindaddig amíg elfogadható jelentésig nem jutunk el. Kétségtelen, az írott szövegre való összpontosítás, s ennek kizárólagos vizsgálati tárgyként való megjelölése hermeneutikai feladat. Hasonlóan a szóbeli szöveg értése-értelmezése is. Ugyanis mindkettő a kimondás pillanatától már értelmezett szöveg, az által, aki elmondta, illetve lejegyezte. Bennük van el-beszélőjük szubjektivitása és személyisége. Tehát az írott szöveg is konvencióktól terhelt, egyrészt a szerző egy adott szűkebb/tágabb társadalmi kontextusban fogal-mazza meg kijelentéseit, rögzíti a szövegét; ennek jegyei akarva vagy akaratlanul megjelennek a szövegben is. Másrészt bizonyos szándékok, motivációk, indokok
458 Szabó M. 2002. 79.
459 A szociológia, s egyáltalában a társadalomtudományok megfigyelésének tárgya a beszédcselekvés, a megértés célja pedig az intencionális beszédcselekvés. (Bővebben lásd: Pászka I. 2007. I. kiadás, 2009. II. kiadás.)
460 Ricoeur, P. 2002. 63. skk.
vezérlik írásrögzítés közben, amelyek gondolkodását, érzelmeit láthatóvá teszik.
Mindennek az értelmezés folyamán jelentősége van, hiszen segíti a megértést. A dis-kurzus jelentésének megragadásában, bármennyire is tiltakozik ez ellen Gadamer és Ricoeur, nem vonatkoztathatunk el attól a társadalmi kontextustól, amelyben az elbeszélő/szerző él, ír, tapasztalatait, élményeit szerzi, illetve megtanulja a világról alkotott tudását közölni, illetve amelyben elsajátítja az adott kulturális minta cselek-vési-viselkedési szabályait.
A beszéd világa „együttes helyzetre vonatkozik”, a dialógushelyzetekre, ugyanis ez a világ dialógusok tartalmaiban jut kifejezésre. A szóbeli párbeszédhelyzeteket egész sor nem verbális mutatók, illetve nyelvi mutatók – névmások, igeidők, idő-határozók – kísérik, amelyek mind jelentéssel bírnak. Ennek ellenére Ricoeur itt is kategorikus, a szóbeli diskurzusnak ezeket a kísérő artikulációit/indikátorait túl köz-vetlennek, „hivalkodó”-nak tartja, mert az előbeszéd folyamatában a résztvevők „fo-lyamatosan kijelölik világukat”, „szándékaik, személyük és valóságuk hivalkodó”.
Viszont az írott diskurzus esetében megszűnik ez a közvetlenség, distancia jön létre a szerző és a szöveg között. „Feltárulnak a közvetettség új lehetőségei”, a lokális, partikuláris vagy mikrokontextusok, „a világ mint olyan.”
A nyelvi esemény értelme „egy világra” vonatkozás, a szöveg által „feltáruló vonatkozás-együttes”. Ebből következik, hogy „szöveget érteni” azt jelenti, hogy az „értés során megvilágítjuk saját helyzetünket, amelyek a viszonyokat egybefű-zik, s amelyek a bennünket környező világból megteremtik a mi világunkat. Ez a folyamat a környező világ Világgá bővítése.”461 Pontosabban, a szövegben „feltáruló viszonyok teszik a világot hozzáférhetővé”, csak akkor, ha a szöveg-világba mi, az olvasók is beletartozunk. Világosan kell látni, hogy az értelmezendő tárgy ebben a belátásban az értelmező világlátásától meghatározott. Vagyis a világra való
A nyelvi esemény értelme „egy világra” vonatkozás, a szöveg által „feltáruló vonatkozás-együttes”. Ebből következik, hogy „szöveget érteni” azt jelenti, hogy az „értés során megvilágítjuk saját helyzetünket, amelyek a viszonyokat egybefű-zik, s amelyek a bennünket környező világból megteremtik a mi világunkat. Ez a folyamat a környező világ Világgá bővítése.”461 Pontosabban, a szövegben „feltáruló viszonyok teszik a világot hozzáférhetővé”, csak akkor, ha a szöveg-világba mi, az olvasók is beletartozunk. Világosan kell látni, hogy az értelmezendő tárgy ebben a belátásban az értelmező világlátásától meghatározott. Vagyis a világra való