Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően megszüntették a forradalom alatt kiürült, első-sorban politikai elítéltek számára létesített táborokat. Így a Kádár-korszakban a négy tábortípus közül egyedül az internálótáborok működtek, mivel az 1953-ban megszüntetett internálást új megnevezéssel, ”közbiztonsági őrizet”-ként ismét alkalmazták. Azon forradalmárokat vitték a kistarcsai, majd a tököli internálótáborba, akik ellen még nem volt elég bizonyíték egy bírósági tárgyaláshoz.
Az internálás maximális ideje ekkor is 6 hónap volt,10 amit 30 nap múlva és 3 hónap múlva is felül kellett vizsgálni. Majd 1957-ben kimondták, hogy az internálás 6 hónapos időtartama meghosszabbítható.11 Az in-ternálás ezen harmadik korszakában összesen több mint 12.900 ember fordult meg az említett 2 táborban.
Internálótáborok azonban csak a Kádár-korszak elején működtek, a Magyarországon létesített táborok kor-szakának végét az 1960-as év jelentette, amikor egy rendelettel megszüntették az internálás intézményét,12 és felszámolták az utolsóként még fennálló tököli tábort.
9 Bank Barbara-Gyarmati György -Palasik Mária: „Állami titok” Internáló és kényszermunkatáborok Magyarországon 1945-1963, 48.
10 1956. évi 31. sz. tv. erejű rendelet. Magyar Közlöny, 102.sz. 1956. december 13. 596.
11 1957. évi 41. sz. tv. erejű rendelet 1§. Magyar Közlöny, 77.sz. 1957. július 14. 464.
12 1960.évi 10. számú törvény erejű rendelet. Magyar Közlöny 27. szám. 1960. április 1. 141.
„Ott látszott meg igazán, milyen mélyre tud az ember süllyedni.”
Miklós Péter: Gulácsy Lajos emlékirata, mint történelmi forrás
Az államszocializmus korát és annak hódmezővásárhelyi világát bemutató intézményünk, az Emlékpont ven-dége volt 2015 áprilisában Gulácsy Lajos nyugalmazott kárpátaljai református püspök. A hazánk szovjet meg-szállásának hetvenedik évfordulója alkalmából, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunká-sok emlékéve kapcsán rendezett tematikus rendezvénysorozatunk egyik eseményén idéztük föl egy beszélge-tés keretében életének azt az időszakát, amelynek során több mint hét esztendőt a Gulágon töltött.
Emlékezésének meghallgatása, valamint a vele való kötetlen beszélgetés két fontos tapasztalattal gazdagított.
Egyrészt meggyőzött arról, hogy az egyéni és közösségi traumák földolgozásának egyik módja a derűs és könnyed élet- és múltszemlélet. Másrészt megértettem, hogy mi segített Gulácsy Lajosnak átvészelni és föl-dolgozni az elviselhetetlennek tűnő folyamatokat, a szovjet kényszermunkatáborban megélt szörnyűségeket.
Ez pedig nem más, mint a mély és valós Istenhit, s az az emlékezési és elbeszélési stratégia, amely az általa átélteket nem csak a történelem, de kifejezetten az Isten és az ember / emberiség kapcsolata tükrében értel-mezte.
„Sajnos sok szomorú dolgot lehetne elmondani, ami a második világháború és a sztálinizmus évei alatt történt.
És el is kell ezeket mondani, hiszen több mint negyven évig nem volt szabad róluk beszélni. Ma már nem is nagyon van, aki beszéljen róla. A kárpátaljaiak közül, akik átélték a Gulágot, már csak hárman vagyunk élet-ben. Mi tapasztaltuk, hogy a nagy nyomorúságban is ott volt az Isten áldása – és békességet adott a szívekbe”
–fogalmazta meg a hódmezővásárhelyi Emlékpontban az akkor kilencvenegyedik évében járó lelkész.
Gulácsy Lajos 1925. január 8-án született az egykori Ugocsa vármegyei Tivadarfalván. A középiskolai évek után Budapesten, a mátyásföldi repülőgépgyárban dolgozott, mint műszaki tisztviselő. A második világháború végével visszatért Kárpátaljára, ahonnan azonban – tudomást szerezve az ottani magyar férfiak tömeges Gu-lágra hurcolásáról – Debrecenbe ment és a vagongyárban helyezkedett el. Beiratkozott ugyan a debreceni református teológiai akadémiára, de – a magyar–szovjet határ lezárása miatt – tanulmányait nem kezdte meg.
Kárpátalján – informális keretek között – református lelkészektől tanulta a hittudományokat. A református hívek körében végzett szolgálata miatt a szovjet hatóságok 1949-ben letartóztatták és tíz évnyi kényszermun-kára ítélték. A Kazahsztánban végigszenvedett hét esztendei raboskodás után 1956-ban szabadult, s visszatért Kárpátaljára. Csak több mint két évtizeddel később, 1978-ban engedélyezték számára, hogy letegye teológiai vizsgáit, s megindulhasson hivatalosan is lelkészi szolgálata. 1987-től püspöki tanácsos és beregi esperes, 1991-től egyházkerületi főjegyző volt. 1994 és 1998 között Kárpátalja református püspökeként szolgált. A Szovjetunió széthullása után nagy szerepet vállalt a nagyberegi, nagydobronyi, péterfalvai református líceu-mok és a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola létrehozásában. Életének 92. évében 2016. november 6-án hunyt el.
Gulácsy Lajos 1991 nyarán elkészített emlékiratai két kiadásban (először 2000-ben, majd bővített tartalommal 2014-ben) jelentek meg Mélységből a magasba. Bizonyságtétel az elmúlt időkről. Gulácsy Lajos önéletírása címmel.13 A memoár egyrészt tényeket és adatokat tartalmazó szubjektív történeti forrás, másrészt olyan szö-veg, amely az idős szerző emlékei mellett látásmódját, emlékezeti struktúrájának alakulását és egyéni narratí-váját is megosztja olvasójával (s ebben az értelemben a mentalitástörténetnek és a történeti emlékezetkutatás-nak is kútfője).
Az emlékirat, mint műfaj és az emlékezés, mint cselekvés – sőt tágabb értelemben a történelem, mint olyan – jellegzetessége, hogy az – szándéktól függetlenül – a múltbéli történés valóságos rekonstruálása, vagyis az adott pillanatban és az adott módon való újraalkotása. Ez a rekonstrukció – az elbeszélő vagy a történész, azaz a rekonstruáló intencióitól függően – lehet egyéni vagy közösségi, illetve szubjektív vagy objektív.
13Gulácsy Lajos: Mélységből a magasba. Bizonyságtétel az elmúlt időkről. Gulácsy Lajos önéletírása. [Hely nélkül,] 2014. 1–137.
Gyáni Gábor akadémikus egy írásában az alábbiakat fogalmazta meg az egykori eseményeket mentálisan új-raalkotó történészről – megállapításai azonban nem csak a kutatókra, de az emlékezőkre is érvényesek. „Az, amit a történész a tény fogalmán szokásszerűen ért – olvashatjuk Gyáninál –, e felfogás szerint, egy múltbeli eseményről (vagy események soráról) szóló – ránk maradt – állítás csupán, amely (egyszerűbb) tények soka-ságának az általánosítása. Az ilyen tényállítást események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólum-nak kell tehát tekinteni. A történész a forrásokat tanulmányozva sohasem pőre tényekkel, hanem a múlt ese-ményeiről számára ismertté vált kijelentésekkel találja magát szemben. Ez a szimbólum ruházza fel a törté-nészt azzal a képességgel, hogy képzeletében újra alkossa a valamikori eseményt. A történelmi tény – sum-mázhatjuk – így nem a múltban, hanem kifejezetten a jelenben létezik, miután a historikus a fennmaradt nyo-mok alapján utólag hozza létre. Ezért nem is mondhatjuk, hogy a tények úgymond önmagukért beszélnek. Az igazság az, hogy mindig a történész az, aki a tények helyett beszél, következésképpen a történész és nem pedig a tények látják el a múlt eseményeit különféle jelentésekkel.”14
Ormos Mária akadémikus egy esszéjében arra hívja föl a figyelmet, hogy az egyén története egyrészt elvá-laszthatatlan egy nagyobb közösség történetétől, így egyéni emlékezete valamilyen módon része a kollektív emlékezetnek. S hangsúlyozza azt is, hogy az egyén – mind az adott történeti pillanatban, mind később, mint visszaemlékező – tisztában van (lehet) cselekedetei, illetve emlékei „történelmi” súlyával és jelentőségével, vagy legalábbis azzal, hogy az általa átéltek fontosak (lehetnek).
Ormos szerint az „egyes ember élete során mindenesetre felfogja, hogy saját élettörténete, legalábbis időnként, elválaszthatatlanná válik egy nagyobb közösség élményétől, vagyis valami olyasmitől, amit akár történelem-nek is lehet nevezni. Ha átéli, nem kell később külön megtanulnia, hogy – mondjuk – egy nagy háború saját életének olyan eseménysora, amely egyúttal lakóhelyének, nemzeti közösségének, országának a történetében is nagy fontosságú fordulópontként jelenik meg, és ott is marad örökre. Tapasztalata és az esemény társadalmi jelentősége felértékeli mind magát az eseményt, mind a saját szerepét. Fontosságot nyer, hogy a történéseknek személyesen is a részese volt. Szolgált a hadseregben, bombatámadásokat szenvedett el, meghalt egy vagy több rokona, kitelepítették a hadi események miatt, vagy deportálták és ezt túlélte. Egy ilyen háború tehát kétszeresen is emlékezetessé válik a számára, és hinni lehet, hogy a részletei jobban bevésődnek az emléke-zetébe, mint, mondjuk, az, hogy a gyerek eltörte a tálat.
Ha csupán ezt az elképzelést tartjuk szem előtt a különösen mély és sokakat érintő események viszonylag jó rögzülését illetően, arra következtethetnénk, hogy a történelmi emlékezet, legalábbis az egyes emberben, egé-szen jól működik. Hihetek annak, aki megjárta a Don-kanyart, aki megélte a felszabadulás / megszállás trau-máját és így tovább. A kérdést ezzel mégsem lehet lezárni. Az extrém helyzetekben, nevezetesen a frontokon, a bombázott városok pincéiben vagy a koncentrációs táborokban emberek szenvedtek, az emberek pedig, kü-lönösen nyomasztó súly alatt, akkor, amikor minden percben és pillanatban az életükért aggódnak és küzde-nek, bizony sokszor megbotlanak. Akad, aki gyáván viselkedik, aki feladja a barátját vagy bajtársát, aki meg-fosztja a szomszédot a számára életet jelentő élelemtől, és akad, aki kimeg-fosztja mások elhagyott otthonát vagy a falu templomát, vagy akár erőszakot is elkövet. Egyébként lehet derék ember és kiváló szülő, csak éppen a különleges terhet nem bírta el, vagy az önmagától kínálkozó alkalomnak nem tudott ellenállni. Akar ő majd emlékezni a nagy esemény e zavaró epizódjaira, és ha nem is tudja elűzni az emlékei közül, vajon fog róluk valaha is írni vagy beszélni?”15
Ormos Mária úgy véli, hogy az egyéni – meglehetősen változatos mintázatot mutató és alapvetően megbízha-tatlan – emlékezet képei előbb-utóbb színesítő elemeivé és építőkockáivá válnak a közösségi emlékezetnek.
Mint írja: „Az egyéni emlékezetről tehát mint forrásról és a történelmi emlékezet alakítójáról azt szűrhetjük le, hogy bizony igencsak megbízhatatlan, és hogy a sok megélt esemény emlékéből önmagától semmiképpen sem állhat össze koherens és viszonylag hosszú időn keresztül hatékony nemzeti, társadalmi méretekben el-fogadott kép. A következő megvizsgálandó kérdés ezért abban áll, hogy vajon egyáltalán miként, milyen ha-tások alatt rögzül végül egyetértéssel, illetve annak a látszatával elfogadott kollektív emlékezetté a sokféle színes és önmagában véve megbízhatatlan emlék, mármint abban az esetben, ha ez egyáltalán megtörténik.
14 Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, 2003. 21.
15 Ormos Mária: Van-e történelem? Budapest, 2012. 63–64.
Mindenekelőtt arra szeretnék rámutatni, hogy egy nemzet vagy egy kultúra által vallott történeti képek időről időre változnak, de mindenesetre vannak közöttük viszonylag nagy tűrőképességgel rendelkezők. A legerő-sebbek viszont többnyire a legendák, amelyeket nem kell bizonyítani, hanem csupán hinni kell bennük. A magyar történelemben a legszilárdabb képek a jelentős sikerekhez és a nagy bukásokhoz tapadnak, de nagy-jából így van ez sok más nemzeti történet esetében is, bár nem mindegyikben.”16
Gulácsy Lajos emlékirataiban a családi háttérről és életének az első időszakáról szólnak a bevezető oldalak.
A későbbi lelkipásztornak és püspöknek már a születése is mitologikus – saját elbeszélése szerint –, hiszen hetedik gyermekként jött a világra, ráadásul úgy, hogy édesanyja egy ideig nem akarta vállalni a vele való várandósságát.
„Születésemmel kezdve arról kell szólnom, amit édesanyám mondott el nekem rabságba vitelem előtt. Nagy családban születtem, hetedik gyermekként, de megszületésem előtt azt tanácsolták édesanyámnak: elég volt már az a sok gyermek, miért kell azt megszülni, vétesse el. Abban az időben ezt büntették, így csak titkon és félve lehetett megtenni. A sok tanácsra rá is állt édesanyám. Elment egy ismerős orvoshoz, de míg várt rá nagy lelki szorongás fogta. »Meg akarod ölni azt, akit Isten adott, tudod-e hogy Isten mit akar vele? Keresztül akarod húzni Isten tervét.« Annyira erőt vett rajta a lelkiismeret-furdalás, hogy hazaszaladt és vállalta a hetedik gyermeket. Így születtem meg én és utánam még egy öcsém is. Hogy ez volt az Isten akarata, az bizonyos, mert, ha meg nem születtem volna, akkor ezeket a sorokat sem írhatnám.”17
A gyermek Gulácsy Lajosnak, a kistermetű és gyönge fizikumú kisfiúnak az édesapja – szülőfalujának köz-tiszteletben álló embere és elöljárója – volt a példaképe. „Mint gyermek sokat betegeskedtem, talán nincs olyan gyermekbetegség, amelyet át ne éltem volna. Törékeny és gyenge voltam, de minden érdekelt. Még iskolába nem jártam, de figyeltem a nagyok dolgait, beszédét. Úgy tettem, mintha játszanék, de hallgattam a felnőttek tanácskozását. Édesapám sokáig a község vezetője – bíró volt. Sok ügyben jöttek hozzá. Úgy ismer-tem meg apámat, mint becsületes, igazságszerető, jóindulatú embert, aki nem volt személyválogató. Büszke is voltam rá és még most, holta után is az vagyok.”18
Különösen megkapóak – és az Isteni gondviselésbe vetett (későbbi?) bizalomnak a megnyilvánulásai – a kö-vetkező sorok, amelyekben Gulácsy Lajos a kis testméretével való megbékélésének folyamatáról írt, miszerint Isten azért alkotta kicsinek, hogy jól bírja majd a kényszermunkatáborban a megpróbáltatásokat (elsősorban a hideget és az elégtelen élelmezést).
„Mint ahogy írtam, gyenge fizikumú voltam, elég kis növésű, így az iskolában mindig elöl ültem, a tanító szeme előtt. Magamban mindig zúgolódtam, miért nem vagyok nagyobb és erősebb, úgy mint más. Akkor még nem értettem, hogy ez majd egyszer javamra lesz. Amikor letartóztattak, Kazahsztánba kerültem börtön-lágerbe. Ott sivatagi időjárás van, mindig fúj a szél, és télen nagy hideg van. Én, a kis ember a nagy balti emberek között úgy meghúztam magam, hogy a szél is alig talált meg. A kenyérfejadag, amit adtak a raboknak egyforma volt, akár nagy, akár kistestű az ember. A kisebb testnek ugyanaz a mennyiség többet jelentett, mint a nagy, derék embereknek. Akkor békéltem meg növésemmel. Isten a kis növést is a javamra fordította. Isten előrelátó Isten.”19
Gulácsy memoárjában letartóztatásának, elítélésének és a Gulágra hurcolásának a történetét is a kommunista, ateista és materialista szovjet állam, valamint az Isten törvényeit követő hívő keresztény emberek közötti konfliktus és küzdelem kontextusába helyezte. „1946 januárjától különböző lelkészeknél tanultam és szolgál-tam. A fő hely Munkács volt. Ez így ment 1948 novemberéig, mikor az egyházakat regisztrálták és csak az államhatalom által adott engedély alapján lehetett szolgálni. Mivel nekem nem volt meg a teljes teológiai végzettségem, eltiltottak minden egyházi tevékenységtől. 1949. március 19-én pedig letartóztattak öt lelki-pásztorral együtt. A vád: »Szovjetellenes propaganda, a haladó tudomány gátlása és az ifjúság félrevezetése.«
Mint nem kívánatos személyeket két hónapi vallatás után 1949. május 24-én elítéltek. Így kerültem én is ki a nagy birodalomba, mint tíz esztendőre elítélt rab. Ebből hét évet és három hónapot letöltöttem. 1956. május
16 Ormos Mária: i. m. 67–68.
17 Gulácsy Lajos: i. m. 12.
18 Gulácsy Lajos: i. m. 12–13.
19 Gulácsy Lajos: i. m. 13.
15-én kerültem haza. Hogy miért kerültem és kerültünk oda? Az ateista államhatalom bennünk ellenséget és akadályt látott. A terv az Isten nélküli boldog, szép földi élet volt, ezt hirdették az embereknek.”20
Köztudott, hogy az emberi életnek nem volt nagy értéke (s különösen igaz volt ez a hadifoglyokra és a kény-szermunkatáborokban élőkre) a Szovjetunióba, ahol az egyénekre mint – hadi vagy termelési célokra haszná-latos – „emberanyagra” tekintettek, nem pedig mint megismételhetetlen individuumokra és azok közösségre.
Gulácsy Lajos alább idézett sorai ennek adják tanúbizonyságát, valamint annak is, hogy a Gulág világának nem pusztán a munka, de a bosszú, a büntetés és a megfélemlítés is a célja volt.
„Az egyházat és annak aktívabb szolgáit tervük megakadályozóiként és hátráltatóiként kezelték. Mint nem kívánatos személyek csak munkára voltunk jók. Ezért éhen, szomjan, borzalmas körülmények között, mostoha időjárás és éghajlat alatt dolgoztattak. Itt említem meg, hogy egy alkalommal nagyon rossz körülmények kö-zött annyira le voltunk gyengülve, hogy lábunkat alig bírtuk felemelni, de hajtottak bennünket fegyveres őrök farkaskutyákkal, és ha valaki lemaradt, azt puskatussal serkentették tovább menni. Egy rabbizottság elment a lágerparancsnokhoz és elmondták, hogy annyira gyengék vagyunk, hogy nem bírunk járni, dolgozni. Adjanak több ennivalót, és mi meg fogunk dolgozni érte. A válasz megdöbbentő volt: »Vegyék tudomásul, a Szovjet-uniónak nincs szüksége a maguk munkájára és nem azért hozták ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy gyötörjük és halálra sanyargassuk magukat.« Ezek után csak a halál volt kilátásban. Hogy valaki megmaradt, az csoda, mi azt mondjuk, hogy kegyelem.”21
Az emlékeit lejegyző Gulácsynak a nézőpontjában azonban nem csak az embereket – s velük az emberi mél-tóságot, emberi minőséget és emberi jelleget – semmibe vevő szovjet elnyomó apparátusnak a szándékai sze-repelnek, hanem számol az Isteni intenciókkal is. Ezzel elbeszélésének horizontját a történeti térből és időből a szakrális térbe és időbe emeli, s az okokat és a célokat végső soron nem az emberi számításban, hanem a transzcendens Isteni akaratban keresi, illetve jelöli meg.
„Elvitelünknek ez volt az emberi oldala – írja Gulácsy Lajos –, de van egy másik oldal és ez Isten akarata, Isten terve. Hogy mi volt az? Gondoljuk el, hogy voltak olyanok a lágerben, akik oda már három vagy több éve be voltak zárva odaérkezésünkkor. Borzalmas körülmények között »éltek«, ahogy erről már Szolzsenyicin is írt, csak nem hitte az ember. Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. Istent hibáztatták azért, ami történt. Minden szenvedésért Istent tették fe-lelőssé. Hol van az Isten, aki ezt mind eltűri? Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között. Ide tud jutni az ember! Ott látszott meg valójában, milyen mélyre tud az ember süllyedni. De hála az Úrnak, nem ez volt a vég!”22
A föntebb említett – jobb híján nevezzük így: – „teológiai” szemléletnek az eredménye volt annak a fölisme-rése, hogy – mint kiemelte Gulácsy Lajos – az emberek a lágerben egy idő után „megszelídültek”, s Isten felé és a Biblia olvasása felé fordultak. A Gulág tehát – összegez az ótestamentumi pátriárka, József történetére utalva a visszaemlékező református püspök – sokak számára testileg a hét szűk év, de lelkileg a hét bőséges esztendő volt.
„Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve »megszelídültek«. Most már imád-kozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. Nem bosszút akartak állni, hanem a jövőt építeni. Megnyílt szemük látni az élet értelmét. Mikor 1955-ben haza indították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk. Akkor mi sem értettük ezt úgy, csak elfogadtuk. De most már értjük. Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsz-tánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő eszten-dőt.”23
20 Gulácsy Lajos: i. m. 16.
21 Gulácsy Lajos: i. m. 16 –17.
22 Gulácsy Lajos: i. m. 17.
23 Gulácsy Lajos: i. m. 17–18.
Az emlékiratokkal, a visszaemlékezésekkel és az oral history (elbeszélt történelem) módszerekkel készült in-terjúkkal kapcsolatos kutatói kételyek és metodikai problémák közül az egyik legfontosabb a „elbeszélés ne-hézségére” vonatkozó kérdéskör. Ennek a lényege, hogy a traumatizáló múltbéli eseményt az emlékező nem tudja / nem akarja megfogalmazni. Az emlékek „elakadásának” argumentálása Gulácsy szövegében az, hogy
„azt elmondani lehetetlen. Azt csak átélve lehet megismerni!”24
„Mostanában nagyon sokat írnak az oroszországi lágeri életről, de bármennyit írjanak, azt elmondani lehetet-len. Azt csak átélve lehet megismerni! Például, mikor letartóztattak, és az ungvári központi KGB-re vittek, mielőtt a cellába bezártak volna anyaszült meztelenre kellett levetkőzni. A ruháinkat elvitték a fertőtlenítőbe, így anyaszült meztelenül dobtak be a cellába a már ott levő emberek közé. Azt a megszégyenítő, megalázó bánásmódot leírni lehetetlen!”25
A Gulágon tapasztalt élet- és munkakörülményekről alkotott – számos más visszaemlékezésből ismert –
A Gulágon tapasztalt élet- és munkakörülményekről alkotott – számos más visszaemlékezésből ismert –