SZOMSZÉDSÁG ÉS KÖZÖSSÉG

Délszláv—magyar irodalmi kapcsolatok. Tanulmányok. Szerkesztette: Vujicsics D. Sztoján.

Bp. 1972. Akadémiai K. 550 1. 12 t.

E tanulmánykötet magyar és jugoszláv irodalomtörténészek közös vállalkozása. Alap­

gondolatát jelképesen a könyv címe fejezi ki, tartalomjegyzékéből pedig könnyen kiol­

vasható a tudományos cél: kronológiai sor­

rendben azoknak az irodalmi-kulturális érintkezéseknek a felderítése, amelyek az évszázadok során mindkét irányban termé­

kenyeknek vagy legalábbis tanulságosak­

nak bizonyultak. Persze a valóságban ezek az érintkezések nagyon is változatosak, oly­

kor áttételesek és bonyolultak. A reneszánsz időszakában a közös állami keret és az inter­

nacionális latin kultúra meghatározta miliő­

ben a kapcsolatok magától értetődőek, leírá­

suk tudós filológiai oknyomozás eredmé­

nye (Csapodi Csaba: Felix Petancius Ragu­

sinus és a Biblioífieca Corviniana). A későbbi fejlemények, így elsősorban a nemzeti érzés erősödése s ennek politikai harcokban és ellentétekben megnyilvánuló eszmei követ­

kezményei azonban, ami a történeti meg­

ítélést illeti, óhatatlanul visszavetülnek ebbe a korba is, pl. Janus Pannonius nemzeti hovatartozása kapcsán, noha ennek a kér­

désnek ilyenfajta feltevése mai tudásunk szerint terméketlen és anakronisztikus s a kor felfogása szemszögéből közömbös (1.

Gerézdi Rábán töredékben maradt tanul­

mányát: A magyar humanizmus és a hor­

vátok). A kötet témáinak szerteágazó jelle­

gét fokozza az a körülmény is, hogy törté­

netileg és kulturálisan jelentős különbségek tapasztalhatók a szerb és a horvát fejlődés között, sőt olykor a földrajzi-állami szét­

tagoltság következtében egy-egy népcso­

porton belül is. Nyilvánvaló, hogy az itt éppen csak jelzett körülmények messzeme­

nően determinálták a magyar és a délszláv irodalmi kapcsolatok alakulását.

A reneszánsz korát követően magyar­

szerb kapcsolatokról alig beszélhetünk, leg­

feljebb sorsközösségről, hiszen a török hódolt­

ság, amely a megszállt területeken a magyar művelődést is elfojtja, a teljességgel török uralom alá került szerb nép művelődését gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Miként a kötet egyik tanulmányában olvashatjuk,

volt egy olyan évszázad, amelynek folya­

mán mindössze egyetlen szerb könyv látott napvilágot. Horvát viszonylatban bizonyára más a helyzet, sőt ebben a vonatkozásban éppen a Zrínyiek tevékenysége kínál érde­

kes témát, ilyen tanulmány azonban nem szerepel a kötetben. A kulturális kapcsola­

tok mindamellett nem szünetelnek, csupán más szinten szövődnek, a népköltészet, a folklór világában, tanulságos összevetés lehe­

tőségét nyújtva (Vujicsics D. Sztoján: A dél­

szláv és a magyar énekköltés a 16. században).

A következő korszak, amely új jegyeket mutat a kapcsolatok történetében, a XVIII.

század vagy közelebbről a felvilágosodás kora. Az e témával foglalkozó tanulmányok sorát Szeli István írása nyitja meg: A magyar és a szerb felvilágosodás párhuzamos vonásai.

E tanulmány célja nem közvetlen kapcsola­

tok feltárása és filológiai bizonyítása, hanem komparatisztikai vizsgálat. Legfőbb tanul­

sága abban van, hogy két, sok szempontból hasonló kelet-európai kultúra mozgástörvé­

nyeit mutatja meg. Rendkívül gondolatéb­

resztő az a mód, ahogy ennek az összehason­

lításnak a segítségével a magyar felvilágoso­

dás főbb összetevőit mintegy kívülről, tehát tágasabb perspektívában láttatja. A nem­

zeti irodalomtörténetírás számára, amely jellegénél fogva hajlamos a bezárkózásra, egy ilyen perspektíva-váltás igen hasznos és számos vonatkozásban reveláló hatású. Már­

most ami a direkt kapcsolatokat illeti, ezek történetében a század végén egy igen érde­

kes periódus kezdődik.

Egy időre ugyanis Pest lesz a szerb nyelvű könyvkiadás centruma, miként ezt a körülményt Lazar Curcic adatokban gaz­

dag tanulmányából is megismerhetjük (A pesti Egyetem nyomdája és a szerb könyvnyom­

tatás). Nyilvánvaló a magyar-szerb kapcso­

latokban azoknak a törökök elől észak felé húzódó, vállalkozó szellemű kereskedő-pol­

gároknak a szerepe, akik Pest-Budán és környékén képeznek jellegzetes diaszpórát.

Ragaszkodnak nyelvükhöz, kultúrájukhoz, szokásaikhoz, de ugyanakkor beleilleszked­

nek abba a miliőbe, amely őket körülveszi,

s érzékenyen reagálnak az onnan jövő hatá­

sokra. Érthetően visszhangra találnak ebben a közösségben az olyan törekvések, mint aminőt az első kísérleteinél tartó, a nemzeti nyelvet jogaiba helyező magyar színját­

szásban láthatnak, s mivel a német és a magyar mellett éppen a szerb a harmadik jelentős népközösség a politikai-szellemi fővá­

ros rangja felé igyekvő Pest-Budán: kultu­

rális jelenlétüket e téren is érzékeltetni kívánják (Bor Kálmán: A szerb színjátszás kezdetei és Pest-Buda).

Az együttélésnek e sajátos történelmi keretei közepette jelennek meg a két kultúra olyan jellegzetes közvetítői, mint a magyar irodalomban rangot és irodalomtörténeti jelentőséget szerzett Vitkovics Mihály (Szik-Iay László: Vitkovics Mihály, a kétnyelvű költő), továbbá a Szerb népdalok és hősregék tehetséges fordítója, Székács József (Fried István: Székács József és a szerb népköltészet).

Ennek a periódusnak az az egyik meghatá­

rozó jellegzetessége, hogy a kulturális érdek­

lődés (amelyet még külön is táplál Herder és Goethe megkülönböztetett figyelme, s a népköltészet iránt Európa-szerte megnyil­

vánuló érdeklődés) toleráns politikai színe­

zetű, ezek a kezdeményezések még mente­

sek attól a bonyolult nemzeti-nemzetiségi problematikától, amely később szükségkép­

pen előtérbe nyomul.

A reformkor, majd a szabadságharc felé közeledve nyilvánvalóvá válnak a magyar nemesség politikájának azok az ellentmon­

dásai, amelyek éppen a nemzetiségi kérdés­

ben domborodnak ki. S bár voltak olyan jelen­

tős személyiségek, mint elsősorban Széchenyi István, akik toleráns és progresszív álláspon­

tot foglaltak el ebben a kérdésben, a magyar szupremácia történelmi beidegzettsége és illú­

ziója megakadályozta egy következetes és haladó politika kialakítását ezen a területen.

Ebből a körülményből éppen a szabadságharc idejére bontakozott ki tragikus konfliktus, a metternichi osztályokat, népeket és nem­

zetiségeket egymással szembefordító és így hatalmi érdekből mesterségesen egyensúly­

helyzetet teremtő (s konfliktusok idején súlyos veszélyeket felidéző) politikai mani­

puláció végső eredményeként. Ezeknek az ellentétektől és meghasonlásoktól terhes, osztályérdeket, nemzetiséget, haladást fel­

oldhatatlan dilemmákba sodró időknek a tanulságaival foglalkozik Ivo Franges (Mazu-ranit röpirata A horvátok a magyaroknak) és Miodrag Popovic (Jakov Ignjatovic 1848-ban) tanulmánya.

A Habsburg-monarchia persze, minden negatív vonása ellenére, akár vállalták, akár tagadták polgárai, reális életkerete volt sok milliónyi különböző nyelvű és nemzetiségű embernek. Egyfajta közös sors mellett a gazdaság, az ipar, a kereskedés, egyáltalán:

a megélhetés gondjai és lehetőségei, számos érdek s egy sajátos szellemi-társadalmi miliő is egybekapcsolta őket. Az idő múlá­

sával azt tapasztaljuk, hogy ez a „monar­

chia-komplexus" még napjainkban sem tűnt el, sőt történeti jelentőségét a történelmi távlat egyre inkább igazolja. így tehát ter­

mészetes, hogy például a kulturális életben, s jelesen az irodalomban, az embereknek egy viszonylag kiterjedt földrajzi térségben való mozgása, az adott szellemi központok vonzása a politikai célok különbözősége ellenére is lehetőséget nyújt a szellemi kon­

taktusra. E kapcsolatok a mindennapi élet természetes közegében is létrejönnek, s az iskoláztatás, állásvállalás, házasodás egyedi körülményei a nagy számok törvényénél fogva tipikussá, meghatározóvá válhatnak.

Az említett „egyedi" körülményekből magyarázhatók az irodalmi közvetítés olyan esetei, amikor is valaki két nép nyelvében és irodalmában is tájékozott lévén, vállal­

kozhat valamely nemzet irodalmának magas szintű tolmácsolására, mint például az e téren nagy érdemeket szerzett Jovan Jova-novic Zmaj (Póth István: Jovan JovaJova-novic Zmaj és a magyar irodalom). Itt hozzáfűz­

hetjük rögtön, hogy a monarchia népei között szövődő ilyen természetes, minden­

napi kapcsolatok, amelyekben az életmód, gondolkodás, a társadalmi viszonyok ana­

lóg vonásai is tükröződnek, feltétele az olvasóközönség érdeklődésének. E körülmé­

nyek indokolják a magyar irodalom bizo­

nyos alkotásainak viszonylagos népszerűsé­

gét pl. a szerb irodalmi folyóiratokban (Bozidar Kovacek: A magyar irodalom a szerb szépirodalmi folyóiratokban, 1860—

1871), illetőleg egyes drámáink sikerét (Slavko Batusic: Magyar drámák a zágrábi Horvát Nemzeti Színház műsorán).

Ha általános tanulságot keresnénk a magyar—szerb, illetve a magyar—horvát irodalmi kapcsolatok történelmi feltételei­

nek vonatkozásában, akkor azt szűrhetnők le sommásan, hogy e kapcsolatok akkor vol­

tak a legígéretesebbek, amikor e népek tár­

sadalmi és nemzeti céljai egybeestek vagy legalábbis nem állottak ellentétben egymás­

sal. Ezért a felvilágosodás kora és a reform­

kor kezdeti szakasza, valamint az abszolutiz­

mus időszaka, az úgynevezett Bach-korszak (amely mindhárom nép számára hátrányos volt) kínálta a legtöbb lehetőséget a köze­

ledésre. A kiegyezést követő évtizedek hatalmi politikája volt az a tényező, amely az addig szövődött kapcsolatokat vissza­

fejlesztette, s felvételüket máig hatóan meg­

nehezítette.

Az első világháború vége, a Habsburg­

monarchia felbomlása minden eddiginél éle­

sebb cezúrát jelent a kapcsolatok történe­

tében. A történelem ily radikális fordulata,

a közép-európai helyzet újdonsága, ellent­

mondásossága, a forradalom és ellenforrada­

lom időszaka, eddig nem tapasztalt gazda­

sági és szociális feszültségek felbukkanása, a politikai ellentétek új és veszélyes formái­

nak kibontakozása, s tegyük hozzá: mindez a krízisekkel sújtott Európa tágabb környe­

zetében — kedvez a különböző avantgárd törekvések térnyerésének. Érthető, hogy ebben az irodalmi közegben a magyar iro­

dalomnak is azok a teljesítményei találnak visszhangra, amelyek ezt a világot fejezik ki, így Ady költészete, majd Kassák és körének kezdeményezései. E bonyolult iro­

dalmi jelenségeket boncolja és elemzi Bori Imre alapos és gondolatgazdag tanulmányá­

ban (Bori Imre: A magyar, a szerb és a horvát avantgárd). E terjedelmes, hatalmas anya­

got felvonultató tanulmány eredményeit még csak jelezni sem lehet e bírálatban, annál is inkább, mert — s ezt röstelkedve, s gondolom nemcsak a magam nevében kell kijelentenem — az írók és költők itt emle­

getett táborából a magyar olvasó előtt jól megkülönböztethető módon csak az olyan nevek emelkednek ki, mint Ivo Andricé vagy Miroslav Krleza-é, akiknek életműve egyébként nem is fér bele az avantgárd kategóriájába. E tényből az a tanulság adó­

dik, hogy bőven van még tennivaló a szom­

széd népek irodalmának jobb megismerése érdekében.

Az újabb magyar és horvát irodalomnak

A kötetet összeállította Komlovszki Tibor, történeti Könyvtár, 27.)

Több mint hatodfél évtized és egy mun­

kás, eredményekben rendkívül gazdag élet feszül ívként a tudóspálya kezdő- és végpont­

ja, 1913 és 1969 között. Nagyon jó gondolat volt, hogy az Irodalomtörténeti Könyvtár sorozatának 27. köteteként Eckhardt Sándor Balassi-tanulmányaiból készült válogatás (Komlovszki Tibor állította össze), mert az olvasó együtt kapja kézhez mindazokat a tanulmányokat és esszéket, amelyek egy­

részt az Élet, másrészt a Mű titkait nyomozva az Eckhardt-életmü szerves részét alkotják.

Mert bár Eckhardt komparatisztikai tanul­

mányai is rendkívül értékesek, hiszen éppen régebbi magyar irodalmunk francia kapcso­

latait tisztázta és bár szótárírói munkássága is jelentős, éppen ez a kötet a legkézzelfog­

hatóbb bizonyítéka annak, hogy a magyar reneszánsz líra legnagyobbjához fűzte őt a legnagyobb szenvedély. Az életrajz pontossá tételében senki hozzá hasonló eredmények­

összekötője és közvetítője Sinkó Ervin, aki személyes életében végigjárta azokat a vál­

tozatos poklokat, amelyeket a szocialista írók­

nak e földrajzi térségben meg kellett szenved­

niük, de a sors gonosz fantáziája nagyon kevés esetben bizonyult oly találékonynak, mint az ő életében. E kötet egyik felkért szerzője volt, de már csak a róla szóló szép esszé idéz­

hette emlékét (Mariján Matkovic: Sinkó Ervin — a csodálatos kiránduló kirándulása).

A kötet, noha ez nem célja, szinte teljes képet rajzolt a magyar és délszláv irodalom kapcsolatairól. A tanulmányok összessége feledteti az egyes témák hiányát, s minden­

képpen jól érzékelteti a kapcsolatok lénye­

ges mozzanatait. A szorosabban vett szép­

irodalmi témákat jól egészíti ki Vargyas Lajosnak a népballadákról, Robert Autynak összehasonlító nyelvtörténeti kérdésekről írott és Lampert Verának Bartók és a dél­

szláv folklór viszonyát elemző tanulmánya.

Gáldi László verstani tanulmánya, Ritoók Zsigmondné portréja egy XVI. századi ván­

dor literátorról, Lőrinc Péter emlékezése a Híd című 1934 és 1941 között megjelent folyóiratra nagymértékben járult hozzá a kapcsolatok jellegének sokoldalú megköze­

lítéséhez, ami egyébként e szakszerű és ala­

pos, az olvasótól komoly elmélyülést igénylő (s a specialisták szűkebb körén túli olvasó hézagos előismereteivel talán nem mindig számoló) tanulmánykötet legfőbb erénye és eredménye. Wéber Antal

Bp. 1972. Akadémiai K. 439 1.

(Irodalom-kel nem gazdagította a kutatást, filológiai munkásságát az a kétkötetes kritikai kiadás koronázta be, amely a további munka szá­

mára biztosított nélkülözhetetlen alapokat.

Az ötvenes években az életmű esztétikai­

poétikai értékeinek megállapításáért tett sokat (A Füves Kertecske 1954; Balassi Bálint írói szándéka 1958; Balassi Bálint Szép Magyar Komédiája 1959), miközben az életrajz-kutatás terén továbbra is merőben új, hézagpótló felfedezésekhez jutott et (Balassi Bálint utolsó hadjárata 1959).

Tudományos pályakezdése, mesterei egya­

ránt a pozitivista irányultságú tudományos, kutatásra inspirálták, de az ő esetében ez korántsem bírhat a legcsekélyebb pejoratív árnyalattal sem. Kutatói módszere, alapál­

lása mindvégig a tények, a filológiai ada­

tok feltétlen tiszteletében nyilvánult meg,, szemben mindenfajta önkényes találgatás­

sal és fikcióval. Az ismeretlen Balassi Bálint ECKHARDT SÁNDOR: BALASSI-TANULMÁNYOK

című, 1943-ban megjelent könyve egész sereg korábbi állítást cáfolt meg. E valóban revelációszámba menő műben „Szigorú kri­

tikai érzéke és helyenként a művészet hatá­

rán járó intuitív lélektani elmélyedése min­

dig egyensúlyban marad". (Waldapfel József) A levéltári kutatás, a filológiai gyűjtőmunka volt az a rendkívüli eszköz, amellyel dolgozva tudósi pályája során a Balassi-életrajz nem­

csak hogy á/rajzolódott, hanem egyáltalán világos kontúrokban /arajzolódott. Azok a levélváltások, jegyzőkönyvek (a Klaniczay Tibor által Eckhardt feltételezése nyomán megtalált érsekújvári okmány például vagy naplók, mint Illésházy István Diáriuma), amelyeket Eckhardt felfedezett, felkutatott és kiadott, lehetővé tették ha nem is a tel­

jes, de a főbb vonásaiban pontos és hiteles életrajz felvázolását, amelynek hézagait ki­

tölteni a további kutatás feladata lesz majd.

Eckhardt kritikai kiadásai, annak elle­

nére, hogy az újabb kutatások tükrében nagyon sok ponton korrekcióra szorultak mind a szövegkritika, mind pedig a kronoló­

gia tekintetében, úttörő jelentőségűek. Filo­

lógusként is, textológusként is szerénység és szigorúság jellemezte: már 1961-es, különö­

sen pedig 1968-as Balassi-kiadása mindazo­

kat a szövegkorrekciókat tartalmazta, ame­

lyek az őt követő kutatás eredményként felmutatott. Példaadása, tudósi magatar­

tása e téren is rendkívül vonzó és tiszteletet érdemlő.

Balassi-monográfiája (1941) addigi kuta­

tásainak szintézisét és a teljes Balassi-köl­

tészet újraértékelését jelentette. Eltűnt a XVI. századi kósza trubadúr, s helyén ott állt, ahogyan Varjas Béla méltatta, a „tudós egyéniségének s szellemének minden kiváló­

ságával, imponáló felkészültséggel, kitűnő filológiai érzékkel s nem utolsósorban mély emberi megértéssel" megrajzolt költő-zseni, a magyar reneszánsz irodalom legnagyobb (és még sok tekintetben talányos) alakja.

Mai szemmel olvasva e monográfiát, helyen­

ként a szellemtörténeti kategóriák haszná­

latából eredő bizonytalanságot érzünk, ugyan­

akkor lenyűgöz bennünket a tárgyismeret és az a szuggesztivitás, ami csak a rendkívüli egyéniség iránti rajongásból eredhet. Meg­

határozó volt Eckhardt Balassi-koncepciójá­

ban — Horváth Jánossal szemben — az, hogy „Balassi költészetének tipikus rene­

szánsz jellegét" hangsúlyozta (Klaniczay Tibor), és a marxista kutatás, tanítványai igazolták és továbbfejlesztették koncepció­

ját.

Noha egy ízben hiányosságaként emlí­

tették, hogy Balassi költészetének formai problémáira nem tért ki (Waldapfel József, EPhK 1946. 114.), egy vonatkozásban mégis az ő munkássága nyomán vált világossá Balassi poétikájának jellege: Eckhardt volt

az, aki rámutatott a nagy költő lírájának tudós, petrarkista voltára. Már első publi­

kációja (Balassi Bálint irodalmi mintái 1913) az antik és Balassi korabeli szerelmi költé­

szetnek a költő lírájára gyakorolt hatását vizsgálta. Petrarca és Balassi viszonyával külön tanulmányban foglalkozott (1921), és monográfiájában is egész fejezetet szen­

telt Balassi és mintái kérdéskörének. (E kötet is közli, Poéta doctus címmel.) A motívum­

vándorlás és -átvétel problémáin kívül azon­

ban az a magatartás is érdekelte, amely Balassi alkotói módszeréből kiolvasható: a magyar költői öntudat magas szintjére mutat rá leveleiben, életműve fontos tanulságaként pedig arra, hogy Balassi „tudatosan megte­

remtette az európai értelemben vett magyar világi költészetet" (Balassi Bálint írói szán­

déka 1958).

Volateranus Nyájas kommentárjairól mint Balassi tankönyvéről írva éppen Eckhardt szolgáltatott érdekes adalékot arra nézve, hogy Balassinak ismernie kellett latin nyel­

ven verselő költőelődje, Janus Pannonius munkásságát: „Különös érdeklődéssel olvassa és széljegyzetezi aztán Balassi mestere és nyilván Bálint is az olasz humanizmus váz­

latos történetét, és mikor Janus Pannonius­

hoz ér a szerző, megjegyezvén, hogy az olaszok Ungherettonak (Ungheretusnak) ne­

vezték és hogy kitűnően tudott görögül és latinul, annyira, hogy nem barbárnak, ha­

nem rómainak lehetett volna tartani, diadal­

masan írja a lap szélére: »NB. Ungarns«."

Ezen az adatszerű közlésen kívül mindössze egyszer bukkan fel a két költő neve egymás mellett: egy Ovidius-hely sikeres Balassi­

interpretációját olvasva jegyzi meg Eckhardt, hogy „Balassi a latin költő lényegét ragadja meg s tud az ő példájára olyan magyar költészetet csinálni, amilyet előtte csak a finom latin stiliszta, Janus Pannonius tudott a latin nyelv ínyencei számára alkotni".

(A kötetben a 164. lapon.) Az, hogy a két költő életművének viszonya vagy költésze­

tük valamely aspektusának kérdése nem foglalkoztatta, azért izgalmas, mert Janus Pannonius halálának 500. évfordulója és az ebből az alkalomból publikált tanulmány­

termés, valamint ennek az izgalmas gyűjte­

ménynek egymásra felelése óhatatlanul fel­

veti kettőjük viszonylatának kérdését. Mind­

ezt érdekesen színezi azoknak a friss keletű Balassi-tanulmányoknak az állásfoglalása, amelyek egy-egy költemény vagy ciklus elemzésével gazdagítják a Balassi-képet (Var­

jas Béla, Julow Viktor, Komlovszki Tibor dolgozatai). „Legfeltűnőbb, hogy a termé­

szet felséges színjátéka mennyire leköti egész énjét; egészen eredeti és a reneszánsz költé­

szetében Európa-szerte ismeretlen érzelmi fogékonysággal rögzíti emlékezetébe és tár­

sítja belső érzéseivel a természeti

tünemé-nyéket" — írja Eckhardt Balassi hasonla­

tairól. (I. m. 319.) A Végek dicséretét pedig így kommentálja: „Balassi az ódát terem­

tette itt meg: a dicsőítő lelkes megnyitás­

sal kezdve és az áldó zárással végezve".

(Uo. 274.) Ne feledjük, hogy a vers értel­

mezése körül az utóbbi évek egyik legérde­

kesebb polémiája zajlik: manierista ízek vagy reneszánsz racionalitás pregnáns kife­

jeződéséről van-e szó ebben a versben? Állás­

pontja kéziratos változatában Julow Viktor még a „»magyar táj« leírását véli benne fel­

fedezni" (ItK 1970. 484.), „holott erről szó sincs" (Varjas Béla, i. h.). Varjas az első strófa képsorának kontraszt jellegét hang­

súlyozta (i. h.). Julow eredeti álláspontján módosítva legújabb interpretációjában nem hangsúlyozza a táj magyar jellegét; elemzé­

sét a vers vezérszavára, a „szebb"-re építi.

„Világos, roppant tömör jelzése a tárgy­

nak és mondanivalónak. Annak, hogy a költemény egésze a szónak alárendelődve azt lesz illusztrálandó és bizonyítandó, hogy a végvárak élete minden másnál szebb — természetesen kiterjesztett értelemben, amely­

ben az esztétikai szépen kívül a legnagyobb morális értékek is bennefoglaltatnak." (ItK

1972. 641. — Kiemelés: M.V. L.) Azaz: a mű közvetlenül feldolgozott anyaga erkölcsi jellegű is. „És csak ebből a szemszögből lát­

szik a költőileg megformált természet »szép«-nek; pontosabban: a valóság esztétikai visz-szatükröződésének. Ennek azonban nyilván­

valóan nem maga a természet a tárgya, . . . hanem a természet azzal a társadalom­

mal folytatott anyagcseréjében, amelynek épp ilyen hősök a heroikus képviselői."

Lukács György idézett sorai — és ez nem véletlen — az epika és a dráma természet­

ábrázolásáról szólnak (Az esztétikum sajá­

tossága, II. 596.). Nem véletlen, mert az In laudem confiniorum dráma a javából, ezért foglalhatja magában a legnagyobb morális értékeket. Olyannyira elüt a Balassi-oeuvre természetábrázolásának karakteré­

től is, hogy ez a különbözés szinte párját ritkítja egész költészetünkben. Nem hisz-szük, hogy Janus Pannonius költészetével

től is, hogy ez a különbözés szinte párját ritkítja egész költészetünkben. Nem hisz-szük, hogy Janus Pannonius költészetével

In document József Farkas: (Pldal 92-97)