Balogh Edgár a múltat olyanformán vallatja – a saját múltját is –, hogy tekintete örökké azon a fényes toronygombon függ, amely alá messze a jövőbe falakat maga emelt, s szilárdítja ma is a mindennapokban való helytállással, közügyek vigyázásával, lankadatlan szolgálattal. Céltudatos élete így egyszerre rajzolódik ki előttünk múltban és jelenben. Olyan emberi magatartásformák teszik példa-mutatóvá, mint amilyen a következetesség, az aprómunka tudatos és önkéntes vállalása, a helytállás, a bátorság. Hogy ezekre mekkora szükség van, közügye-inkben, saját és közös jelenünk megformálásának tágra nyitott munkatelepein, akárki ha kicsit odafigyel, tapasztalhatja.”
Anyám meséli, hogy Balogh Edgár nevét akkor jegyezte meg végérvényesen, amikor egyszer a felszabaduláshoz közeli időkben, a színházban tartott viharos gyűlések egyikén szót kért.
– Ülj le, Edgár! Ülj le! – hangzott innen–onnan, az ellentábor félsze. És Balogh Edgár fegyelmezetten kiállt. Megvárta, amíg csönd lesz. És beszélt. Nem ellen-zéke szája íze szerint, nem magát védve, saját személyét előtérbe tolva, cseppet sem sértődötten, hanem csak egyetlen dologra koncentrálva: a köz érdekében szólt.
Közíróként sem tesz másként. Sándor László írja Balogh Edgár Duna–völgyi párbeszéd című cikkgyűjteményének előszavában: „Balogh Edgár alkotói mód-szerére felettébb jellemző, hogy írásaiba milyen mesterien szövi bele a saját élet-tapasztalatait, élményeit, anélkül, hogy ez a legcsekélyebb mértékig is zavarólag hatna, vagy megbontaná a műfaj tisztaságát.
Anyám sok évtizede érlelt szimpátiával olvasta végig közírónk könyvét. (Balogh Edgár: Szolgálatban. Kriterion, 1978) Lelkesedésében első dolga az összehason-lítás volt.
– Így kell írni. Önmagáról ír, mégis a háttérben marad, nem tolakszik az előtbe. Érzi az ember és tanulja, hogy mindenkor az ÜGY a lényeg. Amiért élni ér-demes...
Beszéltem öregekkel, akik alaposan ismerik örvendetesen gazdagodó memoár–
irodalmunkat. Ízekre szedik, ellenőrzik az írások tényanyagát, keresik benne a mondanivalót. Dicsérik Balogh Edgár könyvét. Többnyire egyetlen gondolatvo-nulatot emelnek ki belőle, és mondják, hogy ez a könyv sokakról szól. A legjob-bakról, akik tudják, mi a szolgálat értelme, haszna és szépsége. Mert a könyv a szolgálat dicsérete.
Évtizeddel ezelőtti kép társul a Szolgálatbanhoz. Gyűlésteremben ülök, Balogh Edgár oldalán. Kulturális ügyek vitája zajlik a teremben. Szót kér Balogh Edgár is. Az addig unatkozó elnökség megélénkül, összesúgnak néhányan, az
odafigye-lésnek kérdő tekintettel adnak nyomatékot. Pillantásukból azt olvasom ki: „Mit akarhat már megint ez az ember?!” De halkul a gyűléseken megszokott terefere, a hallgatóság tudja, hogy a felszólaló nemcsak beszélni, de mondani is fog vala-mi fontosat. És Balogh Edgár mondta az óvodák ügyét. Máskor és máshol a szakmai iskolákkal foglalkozott, a zenei anyanyelvvel, énekkari hagyományaink-kal. És ki tudja, még mennyi mindennel. Akkor is, ha látszólag nem tartozott szorosan a megbeszélés témájához. Még akkor is, ha nehezen szokták meg, hogy örökké érvelt, ügyeket tisztázott, kért, és a közügyeket a mindennapi élet apró-nak tűnő, de lényeges kérdéseivel a közfigyelem szféráiba tágította az érdemé-ben tisztelt nyilvánosság előtt.
Balogh Edgár a közügyektől sohasem választotta el nemzetiségünk ügyeit. De bármiről is beszélt, elfeledkezni ezekről nem tudott és nem akart. Teszi ezt olyan természetességgel, akár a gyengült látású ember, aki, hogy messzire lásson, min-den esetben orrára illeszti szemüvegét. Mert tudja, hogy csakis azon keresztül látja azt, amit látni akar, amit és ahogyan látnia kell.
Igaz, mindez már a felszabadulás utáni időkre vonatkozik, és a Szolgálatban 1944 eseményeinek leírásával zárul. „Kolozsvár felszabadulásával tulajdonkép-pen ifjúságom zárult le: részvételem mindazokban a csehszlovákiai, majd 1935–
től kezdve romániai, 1940 és 1944 közt magyarországi mozgalmakban, amelyek a szláv–magyar–román együttélés történelmi szükségéből indulva az osztály-harc, a népfront, az antifasiszta ellenállás felkészültségével jutottak el egy új tár-sadalom küszöbére.”
– Miért nem jutnak a felszabadulás utáni egy–két évnél tovább nálunk a memoá-rok? – kérdeztem egy interjúban még könyve megjelenése előtt Balogh Edgárt.
Nagy István ugyanerre a kérdésre, néhány hónappal halála előtt, íróasztalfiókjára mutatott, és megnyugtatott, tisztában van megküzdött három évtizedünk fontos-ságával. A kimondott igazságokból erőt merítő fiatalok éppen úgy várják, mint az idősebbek, akik a maguk életére ismernek, győzelmeiket és hibáikat követen-dő és figyelmeztető példaként mutathatjuk fel a soron következő nemzedékek előtt.
Balogh Edgár ezt válaszolta:
– Emlékirodalmunk a romániai szellemi életben tulajdonképpen csak most tíz éve, Lám Béla önéletrajzi regényével kezdődött. Csinszka vőlegénye volt még Ady előtt a kolozsvári mérnök, s nemcsak ezt a szerelmes bonyodalmat írta meg, hanem kalandos szibériai házasságát is, majd hazatérését a fogságból az első vi-lágháború után. A következő években egymást követték írók, munkások, szak-emberek emlékezései, de Kacsó Sándor és Nagy István sem ért el máig, pedig az elsőnek két, a másodiknak négykötetnyi már a memoárja. A magam esetét ismer-ve, igazán az az érzésem, hogy az idő, igenis az idő az oka annak, hogy három–
négy évtizeddel még mindig hátra vagyunk. Lassú, türelmes munka ám az emlé-kek rendezése, Kemény János és Szentimrei Jenő még azt sem érte meg, hogy emlékiratait az első világháború befejezésén túlra vigye. Adassék nekünk
öre-geknek még egypár év, s kikerekedik a nemzetiségi emlékezés egészen addig, amikor már másoknak, fiatalabbaknak adtuk át a tennivalók felelősségét.
Miért fontos ez? Azért, mert Balogh Edgár fiatalságának regényével elsősorban a fiatalokhoz szól. Ahogyan ő mondja: az utódokhoz, a követőkhöz. S mert a szol-gálat törvényéhez tartozik a következetesség, a folytonosság, a hűség, a mindha-lálig elve. Felszabadulás előtti munkájának tanulságait mai társadalmunk kialakí-tása idején gyümölcsöztette, a megváltozott körülmények közötti szolgálatából több hasznosítható a jelenben, további utunk stafétabotját a tennivalók melegével együtt kell átvennünk és továbbvinnünk az általa is elképzelt irányba. A koráb-ban írt Intelmekben olvashatjuk: „... nem szeretném olcsó tanítgatással elriaszta-ni magamtól a fiatalokat. Figyelem őket, és az igazán beválót üdvözlöm: azt, amiben nagyobb felelősségre értelmezik a belőlük sarjadó többet; azt, amiben másokért is élnek. Amikor hozzáteszek valamit az én nemzedékem múltjából, bizonyára nem fogják elutasítani, ha hasznos. Minden valaha letört reményem, minden sikertelen próbám, olykor mégis úttörő kezdeményezésem csakis az ő mozgalmaikban újjáéledve és megvalósulva adhatja számomra a megnyugvást, hogy régi harcostársaimmal együtt én sem éltem hiába.”
Írásainak színhelye: közügyek. Mondanivalója politikus, mindig a forradalmi tett támogatója. Maga vallja nemrég megjelent Táj és nép című könyvének előszavá-ban: „Kedves barátaim, megvagyok még. S ha kérdeznek, nem maradok adós a válasszal. Nem mondom, türelmetlenné tesz, ha az érdeklődés személyi. Sokkal szívesebben felelek ma is a köz kérdéseire.” Ezzel a könyvével Balogh Edgár átlépte a bűvös határt, és a közelmúlt tanulságait napi kérdésekben tárgyalva se-gít a jelen ügyeinek megértésében, megoldásában. Életrajzának ez most legfon-tosabb, legsürgősebben nyilvánosság elé kívánkozó része. Országunk ismerete, a környező természet védelme, nemzetiség és hazafiság, az „itt és most” erkölcse, hagyományok folytatása, népszolgálat. Az elmúlt harminc év alatt egész sor kulcskifejezését tanultuk meg, hiszen százszor is elismételte őket. Jó tanárunk, százszor figyelmeztetőnk, aki nem bánná, ha jelszavai feleslegessé válnának, de aki százegyedikszer is fölemlíti, ha megoldatlanok még, ha értetlenkedők kézle-gyintésére leveszik őket napirendről. Ha megmosolyogták is. Szolgálatában nem elégedett meg sohasem a megértéssel, hanem addig ütötte a vasat, amíg az értés tetté alakult. S akarja ezt nemcsak értelmiségi szinten, hanem abban a nagy átala-kulásban is, amelyben a falvak népe ma városainkba özönöl, és alakít új városo-kat, átalakít tájat és embert. A Duna–völgyi párbeszéd, a mi–tudat, a honiság, történelmiség és népszolgálat ma is parancs, megmaradásunk és fejlődésünk pa-rancsa. A figyelmeztető ismétlés elkerülhetetlenül szükséges. És mindig a legfia-talabbak előtt, akik az előttük járóknál is kevésbé felejtenek. Akik könnyebben is értik, hiszen a cselekvéshez több a bátorságuk, nagyobb az akarásuk. Ezért hi-szem azt, hogy Balogh Edgár könyve elsősorban a fiataloknak íródott. Mint aho-gyan közírónk minden írása őértük, a jövő érdekében születik.
Mi is tehát a népszolgálat? Balogh Edgár megfogalmazásában hatékonnyá válás
egyetemes méretekben, a közérthetőség felelőssége, a dolgozók érzelmi és értel-mi átalakításában való részvétel. Nem kaszt–elszigetelődés, nem önző egyéni karrierizmus, nem bürokratizmus. Hanem bensőségesen élt lenini pártosság. Jó-zsa Béla, Kovács Katona Jenő, Salamon Ernő, Szabó Árpád és mások példájára.
Tegyünk egy rövid sétát mai leghétköznapibb közügyeink színhelyein, és irány-tűként vigyük magunkkal Balogh Edgár intelmeit. Meggyőződhetünk arról, hogy annyi az apró munka: csak közösen győzhetjük. Néhol, némelyikünkben akkora az érdektelenség, a nemtörődömség, hogy az csillagtávolságra van a tudatosan vállalt szolgálattól. Tehát ellenünkre is. Hiszen a közügyek mérésére mi sem jobb az egyéni boldogulásnál, mindenikünk magán is mérheti, közérzetén is megfigyelheti az előrehaladást. S tehet is érte, ha megtanulta gyávaságát levet-kőzni. Ha úgy politikus, hogy tevékeny, és az elvárt mértékben forradalmi, tehát éveitől függetlenül fiatal. Mert mindig is annyi lesz a tennivaló, amennyit meglá-tunk társadalmunk háza táján. És olyan lesz ez a táj, amilyen a gazda.
Megírtam már, hogy az egyik város új lakónegyedében ésszerűtlen összevissza-ságban alakították ki a sétányokat. A lakók rövid időn belül egyeneseket tapos-tak ki, és az építők belátták, hogy hibáztapos-tak: átépítették az utapos-takat. Feltételezem, hogy a lakók nemcsak tapostak, de szóltak is az ügy érdekében. De megtörténik, hogy rangos napilap hírfejben dicséri a játszóteret, és véletlen folytán éppen az-nap felszámolják a grundot, a közmunkában készített tornaszereket, a nagy gond-dal ültetett fenyőket és nyárfákat továbbviszik valahová. Megtörténik még, hogy egy–egy autóbuszvonalon három–négy kocsi üresen robog, míg másutt az utasok tolonganak vagy hiába várnak órák hosszat. Megtörténik, hogy a személygépko-csi vezetőjét megbírságolja a rendőr, mert koszemélygépko-csijában a megengedett négy vagy öt személynél eggyel többen vannak, de az autóbuszokban nem számolják, hogy hány tucat utassal van több. Megtörténik, hogy a takarékosságot egyoldalúan értelmezzük, mondjuk, csakis az üzemanyag–takarékosságra figyelve, és nem gondolunk ugyanakkor a gép túlzott kopására, ami a megtakarított értéknek sok-szorosát jelenti a veszteségek felsorolásakor. Előfordul, hogy bizonyos alapokkal úgy takarékoskodunk, hogy más alapokból vonunk el bizonyos összeget. Egyik zsebünkből kiveszünk és átcsúsztatjuk a másikba, miközben úgy teszünk, mintha magunk sem vettük volna észre. Véletlenül az is megtörténik, hogy miközben bizonyos közszükségleti cikkekből az illetékes elfelejtett eleget beszerezni, vagy éppen csak döcög a zöldségellátás, a helyi lap kényelmes munkatársa megnyug-tatásképpen kioktatja a vevőközönséget, hogy ne hétvégén vásároljon. Mintha ettől megjavulna az ellátás?! Megtörténik, hogy a kényelmes tanár elmulasztja hegyeink és vizeink anyanyelvi megnevezését is megemlíteni a földrajzórán, és úgy tesz, mintha ezt egy rendelkezés parancsára tenné. Előfordul, hogy szakisko-lában évkezdés után derül ki, hogy nem létesítettek elég magyar nyelvű osztályt, mert a szülők nem kérték. Mintha nem ismernék a jogaikat védő törvényeket, és nem volna elsősorban az ő kötelességük a megadott lehetőségekkel élni?! Olyan is van, hogy két– vagy három-nyelvűségünkben hibát ejtünk beszédünkben, és
amikor jó szándékkal kijavítják, megsértődünk. De az sem ritka, hogy tapasztal-juk: az eladónak esze ágában sincs az előzékeny kiszolgálás, hanem inkább vala-miféle árukiosztásra rendezkedik be. Van olyan, hogy a gyárban nem a munka nyelve a fontos, hanem az alázatosságé. Akad még hiány bőven adott szavunk betartásában, és a pontosság sem erényünk, mintha a jó értelemben vett németes pontosságot is nem saját országunkban tanulhatnánk el, hanem külföldről hozott drága kincs lenne. Aztán van még basáskodás, kiskirálykodás, sok apró emberi gyarlóságon alapuló visszaélés. Nyakunkon a városiasodás sokféle gondja. Kellő meggyőző erővel még meg nem válaszolt kérdések: miként csináljuk, hogy a városba özönlők ne hígítsák, hanem amennyiben lehet, erősítsék a civilizált vi-selkedést, az erkölcsöt? Hogyan őrizzük meg a város nyújtotta kényelmet, elő-nyeit a közművelődésben és a szórakozásban? Hogyan váljon a földművelőből gyári közösségben viselkedni tudó munkás? És hogyan fejlődjék tovább a fiata-lok nélkül maradt falu?
Tények és kérdések várnak feleletet: szolgálatot. Szólni kell. Gyakran kell szól-ni. És bátran. Mint a falusi ember, amikor a szomszéd hízója túrja a veteményest.
Mint akinek hónap végén elszámolták a jövedelmét és kevesebbet tettek a borí-tékba. Mint a tanító, amikor hibásan felel a tanuló. Mint a lelátók, amikor téved a bíró. Mint Balogh Edgár: „Ami... velem, körülöttem s általam is történt, az nem egy emberélet problematikája, hanem egy egész magyar értelmiségi nemzedék sorsa, eszmélkedése és próbája volt.” Mint a közíró: „A közügy hajtott mindig, s ha írtam, az tudatos publicisztika volt.”
Szokták mondani, hogy könnyű az idősebbeknek, ők szólhatnak, nekik nincs mit veszíteniük. Ezzel szemben a fiataloknak, ha nem szólnak, csak vesztenivalójuk van. A megalázkodásban, a megalkuvásban, a hunyászkodásban mindent elve-szíthetnek. Önmagukat is.
A fiatalok tudják ezt. És nemcsak ösztönös berzenkedésük, könnyű helyen tartott tagadásuk mutatja ezt, hanem azok a társadalom által szervezett keretek is, ame-lyek demokratizmusunk gyakorlására valók. Nemcsak dicséretére. És itt vannak például munkatereink, ahol a tegnapit a napi munkával tagadjuk, teszünk azért, hogy a magunk kedvére alakuljon a világ. És itt van az életre való felkészülés nagy feladata. Önmagunk fölött aratott győzelmek sora. A hétköznap apró ügyei-től az elvig, az életcélig.
Amíg hiba van, cél is van, és van vallani– és vállalnivaló. Ahol csak sikerek van-nak, ott ferdék a hősök. Az igazak: a küzdők.
Szerencsénk van: Balogh Edgár intelmével, életrajzának tanulságaival tengernyi közügyeinkben járható utat jelölhetünk ki, egyszerre szolgálva jelent, jövőt, né-pet, hazát és önmagunkat.