A szolgálólány meséje című regényében

KÉRCHY ANNA

Taktilis tekintet Margaret Atwood

A szolgálólány meséje című regényében

Margaret Atwood kanadai író, költő, irodalomkritikus, esszéista, feminista és környezetvé-delmi aktivista. Ahogy Kürtösi Katalin írja, a kanadai irodalom a huszadik század utolsó há-rom évtizedében robbanásszerűen bekövetkezett fejlődése, a Northrop Frye megjövendölte aranykor idején írta be magát verseivel, regényeivel, majd később elbeszéléseivel a kanadai irodalomtörténetbe.¹ Azóta számos kitüntetéssel ismerték el munkáját: többek között a Man Booker-díj, az Arthur C. Clarke-díj és a PEN Prize díjazottja. Páratlanul termékeny életműve sokrétű, a tudományos fantasztikum és a rémregény zsánerműfajaitól a disztópián, képregé-nyen, meseátíráson át a nagyívű történelmi, család- és detektívregényig sok mindennel kísér-letezett már több mint félszáz könyvében. Gyönyörű nyelvezettel megírt, szövevényes cse-lekményű, rendszerint komplex narratív szerkezetű, rendkívül olvasmányos regényei ko-moly társadalomkritikai vetülettel bírnak. Ideológiakritikai olvasatokat invitálnak, a femi-nizmus, neomarxizmus, újhistorizmus vagy dekonstrukció elméleti alapvetéseivel rezonálva, anélkül, hogy politikai programszöveggé, hiteltelen prédikációvá silányulnának, vagy elvont allegóriába fordulnának.

Atwood természetes közege a spekulatív fikció tere. A szolgálólány meséjétől² kezdve a VadÁdám trilógiáig³ a fantasztikum szűrőjén keresztül reflektál társadalmilag érzékeny problémákra, a felgyorsult technomediális fejlődésre, a múlt alternatív újrapozícionálásainak kísérleteire, a történelmi nagy mesternarratívák ellehetetlenülésére, az én és a másik világ-ban elfoglalt helyére, az ember és a természet vagy az ember és a hatalom változó viszonyá-ra. Az idegenek vették át az angyalok helyét⁴ című Guardian-cikkében lajstromba veszi a spe-kuláció előnyeit a realizmussal szemben. Amellett érvel, hogy az előbbi írásmód nem keve-sebbet tesz lehetővé, mint hogy feltérképezzük, mit is jelent embernek lenni az világegyete-münkben, mik lehetnek halandó-esendő humán mivoltunk korlátai és lehetőségei, és hova juthatunk el végül, ha a megkezdett irányba haladunk tovább, és rádöbbenünk, hogy már

1 Kürtösi Katalin: Világok találkoznak. A másik irodalmi ábrázolása Kanadában, JATEPress, Szeged, 2010, 123.

2 Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, ford. Mohácsi Enikő, Jelenkor, Budapest, 2018. Első kiadás:

The Handmaid’s Tale, McClelland & Stewart, Toronto, 1985.

3 Margaret Atwood: Guvat és Gazella, ford. Varga Zsuzsanna, Jelenkor, Budapest, 2019; Uő: Az özönvíz éve, ford. Varga Zsuzsanna, Horváth Viktor, Jelenkor, Budapest, 2019; Uő: MaddAddam, ford. Varga Zsuzsanna, Jelenkor, Budapest, 2019. Első kiadás: Margaret Atwood: Oryx and Crake, McClelland &

Stewart, Toronto, 2003; Uő: The Year of the Flood, McClelland & Stewart, Toronto, 2009; Uő: Madd‐

Addam, McClelland & Stewart, Toronto, 2013.

4 Margaret Atwood: Aliens have taken the place of angels, in The Guardian 2005. június 17. https://

www.theguardian.com/film/2005/jun/17/sciencefictionfantasyandhorror.margaretatwood

2021. február 69 „

nincs visszaút. Szerinte szekularizált, hitevesztett korunkban a spekulatív fikció veszi át a vallás és a mitológia egykori helyét, metafantáziaként arról gondolkodtat el, hogy miképpen próbáljuk elgondolni létünk lényegét, miképp keressük arra a választ, mi életünk értelme.

„Emberként bölcsességre vágyunk. Reményre vágyunk. Arra vágyunk, hogy jók legyünk.

Ezért mesélünk figyelmeztetésül szolgáló baljós történeteket, ’ellenjóslatokat’ a sötét vágya-inkról,”⁵ hogy elképzelve őket, megelőzhessük a bajt, amiről a disztópia szól, és ami már oly sokszor bekövetkezett.

A szolgálólány meséje egy képzelt jövőbeli Amerikai Egyesült Államok fundamentalista, militarista, ultrakonzervatív teokratikus diktatúrájában, Gileád Köztársaságában játszódik, ahol a katasztrofikus környezetszennyezés, a sugárfertőzés és a nemi úton terjedő betegsé-gek, a mutálódott szifilisz és HIV vírus drasztikusan csökkentették a fogamzóképességet.

A megmaradt termékeny nőket jogfosztott rabszolgaként, béranyaként, szolgálólányként tartják, akiknek egyetlen dolguk, hogy mintegy „két lábon járó méhként” minél több gyereket szüljenek a ház ura, az uralkodóosztály számára. A történetet a személynévtelen s csupán gazdája tulajdonaként megnevesített Fredé (angolul Offred) meséli el. Az időben oda-vissza ugrálva, szemtanúként mutatja be a magától értetődőnek vett civil szabadságjogokban dús-káló, fejlett, fogyasztói társadalom feledésbe merülő régi világát, az átnevelő táborok megrá-zó élményeit és a jelen rideg valóságát, küzdelmét a túlélésért, a józan ész megőrzéséért.

Szenvedéstörténete a tenyészállattá dehumanizált szubjektum harca az emberiség megma-radt morzsáiért. Flashbackekkel, belső monológokkal tarkított, gyakran több, egymásnak el-lentmondó történetverziót egymás fölé vetítő traumanarratívájában a fokalizátor szükség-szerűen megbízhatatlan narrátorként jelenik meg az ideológiai agymosás, a paranoid képze-tek és elembertelenítő bánásmód következtében.

Elgondolkodtató, hogy a kiszolgáltatottság hátborzongató érzetével olykor egyenesen gó-tikus rémregényt idéző disztópikus történet ihletőjeként Atwood valós történelmi esemé-nyeket, kultúrtörténeti mérföldkövek egész láncát sorolja fel. Ahogy A szolgálólány 2017-es kiadásához írt előszavában közli, „Ha már képzeletbeli kertet alkottam, igazi varangyosbéká-kat akartam bele. Az egyik szabály, amit követtem, az volt, hogy semmilyen eseményt nem teszek bele, ami ne történt volna már meg – James Joyce szavaival élve – a történelem »li-dércnyomásában«, ahogyan semmilyen technológiát sem, ami ne lenne elérhető.”⁶ Könyv-promóciós interjúira gyakran újságkivágásokból álló paksamétával érkezett, hogy bemutas-sa, nyomasztó fiktív világa az emberiség által már ténylegesen megcselekedett borzalmakra épít. Historiografikus metafikció műfajú⁷ – a történeti narratívákat kritikai reflexió tárgya-ként tételező – szövege megidézi a bibliai Ótestamentum és a Teremtés Könyvének nőgyűlö-letét, a középkori boszorkányüldözéseket, az utópikus ideálokra épülő, majd véres elnyo-másba forduló kommunista rezsimeket Ceaușescu Romániájától a Szovjetunión át Pol Pot Kambodzsájáig, a dél-afrikai apartheid faji szegregációját, a Ku Klux Klán fajgyűlöletét, és a náci Németország erőszakos fajnemesítő programját, az iszlám fundamentalisták többnejű-ségét és egyéb nőket kirekesztő gyakorlatait, az 1970-es évekbeli argentin katonai junta gye-rekrablásait, az 1950-es évek USA-jának népességnövelő, szülésre buzdító felhívásait, a kon-zervatív Reagan-kormány agresszív abortuszellenes politikáját, vagy a „17. századi

5 Uo., saját fordítás.

6 Margaret Atwood: Bevezető, ford. Nádor Zsófia, in A szolgálólány meséje, 8.

7 Linda Hutcheon: The Poetics of Postmodernism: History, Theory, Fiction, Routledge, New York, 1988.

70 tiszatáj

„

nizmust, amely mindig is ott rejlett a modernkori Amerika mélyén.”⁸ Atwood 1984 tavaszán Nyugat-Berlinben kezdte el írni a könyvet, egy fallal körülzárt világban, melynek túloldalára látogatva „megtapasztalhatta az óvatosságot, az érzést, hogy figyelik az embert, a csendeket, a témaváltásokat, az információcsere burkolt módjait,”⁹ melyek mind hatással voltak arra, amit írt. Ma, a regénynek szomorú aktualitást adnak, és a kurrens televíziós filmsorozat-adaptáció¹⁰ sikeréhez feltétlen hozzájárulnak az olyan aggasztó jelenkori politikai történé-sek, mint a Trump kormány számos disztópiára hajazó intézkedései: a nőktől a test feletti önrendelkezés jogának elbitorlása, a szabadságjogok megcsonkítása, a végletekig antidemok-ratikus határrendelkezések és migránsüldözés-kampány vagy a klímakatasztrófa tagadásá-nak arroganciája.

A regény egyik fő témája a hatalom megszerzésének, elvesztésének vagy elvitatásának egyénre és közösségre kifejtett, többnyire traumatizáló hatása, az elhallgatott és elmondha-tatlan veszteségek kimondására megfogalmazódó igény, a szavakkal való ellenállás, a törté-netmondók és történet(újra)írók felelőssége. Ahogy Fredé monologizálja, „Szeretném hinni, hogy ez csak egy kitalált történet[, amit én mesélek]. Hinnem kell. Muszáj. Azoknak, akik el tudják hitetni magukkal, hogy mindez csak mese, jobbak az esélyeik. Ugyanis ha ez csupán ki-taláció [ez egy olyan történet, amit én mesélek], akkor befolyásolhatom a végkifejletet. Akkor a mesének egyszer vége lesz, ami után a való élet következik. Folytathatom ott, ahol abba-hagytam.”¹¹ A történetmondás tehát az életben maradás záloga, az identitáskreáló önreflexi-ót és a hallgatönreflexi-ót feltételező, megértésben bízó kapcsolatteremtés záloga. „Ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja. Még akkor is, ha nincs senki.”¹²

Bár a szigorú Gileádi törvények a női szolidaritást csírájában elnémítva a szolgálólányo-kon kívül csak további néhány, a patriarchális elnyomásban cinkosként résztvevő nőtípust engedélyeznek: a férfiparancsnokok feleségei, a szakácsnők és a nénik, akik az új regulákra tanítják és megrendszabályozzák az eltévelyedett lányokat mind ellenségként jelennek meg.

Mégis a regény egyik azóta szállóigévé vált, sőt irodalmi tetoválásként is gyakran megjelenő jelszava a kizsákmányoltak összefogásának erejére, a párbeszéd szükségességére, a történe-lem mint a fehér férfi kötelező története elleni közös (verbális) lázadás lehetőségére hívja fel a figyelmet. A „Nolite te bastardes carborundorum”, latinos hangzású, részben nemlétező szavakból összeszőtt közmondás-paródia, iskolás vicc, „Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűr-jenek!” jelentésű üzenet, amit Fredé elődje hagy meg egy titkos helyre felvésve utódja számá-ra. A nyelvi lelemény kódolt kommunikáció, a hierarchikus megkülönböztetésre és elfojtásra építő fallogocentrikus diszkurzus ellenében felcsengő, sajátosan női megszólalási mód, mely visszaköveteli az elhallgatottak hangját. Az üzenetben a humor és a harag ötvözete jelenik

8 Earl G Ingersoll: Margaret Atwood: Conversations, Virago, London, 1992, 223. Atwood egyik kedvenc, visszatérő anekdotájában büszkén számol be róla, hogy az egyik felmenőjét a XVII. századi puritánok boszorkányság vádjával kötél általi halálra ítélték, ám Mary Webster a csodával határos módon túl-élte a kivégzést. „Remélem, megörököltem tőle a vastag nyakát s a nyakasságát, hiszen erre manap-ság nagy szüksége van a nőíróknak” – teszi hozzá Atwood.

9 Margaret Atwood: Bevezető, 7.

10 Bruce Miller, Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, TV-sorozat. HBO 2017–

11 Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, 77.

12 Uo., 77.

2021. február 71 „

meg a hatalom felforgatásának eszközeként. A ruhásszekrénye belsejébe odakarcolt üzenetet Fredé ujjbegyével kitapintva olvassa, mint a vakok a Braille-írást. A bútor sötét mélyébe ku-corodva, akár egy anyaméhbe, igyekszik vigasztalást találni a tiltott írás érintése révén. (A vi-zualitás helyébe lépő taktilitásnak különös jelentősége van, mint azt majd a későbbiekben ki-fejtem.) Eltöpreng rajta, hogy a szöveg inkább ima vagy parancs. „Mihez kezdjek vele? Olyan, mint valami ősi hieroglifa, amelynek elveszett a megfejtőkulcsa. Miért írta vajon az elődöm, mi célja volt vele? Reménytelen, nincs megfejtés.”¹³

Nem véletlen, hogy a regénybeli szlogen aztán a könyv megjelenése után három évtized-del, számtalan kiadással, feldolgozással és mintegy negyven fordítással később sem veszít erejéből. Rendre felbukkan feminista nagygyűlések zászlóin és tiltakozó tábláin, legyen szó a nők reproduktív jogait visszakövetelő Women’s March menetről vagy a szexuális zaklatás mint intézményesült szexista elnyomó gyakorlat ellen szót emelő, az online közösségi média platformjaiból az analóg valóságba kilépő #metoo kampányról. A regény erőteljes képvilága is meghatározónak bizonyul a feminista mozgalmi ikonográfiája számára. A szolgálólányok vörös köpenye és arcot elfedő fehér fejfedője a rendszer ellen lázadók uniformisává avan-zsált közösségépítő jelmezzé érett. A ruha egyszerre idézi fel az útról eltévelyedett, farkas ál-tal bekebelezett Piroska piros köpenyét, Hawthorne A skarlát betű című regényében a közös-ség által meghurcolt házasságtörő asszony bélyegét, és – ahogy azt Fredé/Offred neve sugall-ja (offered=felkínált, afraid=rémült) – az áldozati felajánlás rituális öltözetét vagy az identi-tásgyilkos disztópikus társadalom anonimizáló egyenruháját. A nyugati vallásos ikonográfia színszimbolikája szerint ez a bűnbánó Mária Magdolna öltözete, melynek vöröse a bőrünk alatt rejlő, lüktető hús, a szüléssel járó vér, a célkeresztben álló préda színe, Fredé szavaival

„vérrel hintett apáca.”¹⁴

Marshall MacLuhan nyomán Atwood kritikai tisztánlátását képzeletének sajátos kanadai jellegzetességeként tarthatjuk számon. Az Egyesült Államok peremvidékén szituált, gyarmati múltú, posztkoloniális nemzeti örökséggel bíró, s így a marginalizáció kérdéseiben érzékeny, többnyelvű, multikulturális „Kanada nem kötelezi el magát a centralizált amerikai célkitűzé-sek és irányelvek irányában, azonban a kanadaiak, bárhol is legyenek, természetszerűleg el-ismerik a kapcsolatiság (a relacionalitás) és a párbeszéd demokratikus amerikai jogait. A ka-nadai (művész) intellektuális távolságtartásra képes megfigyelő, aki éleslátó kritikáját adhat-ja az amerikai sorsnak.”¹⁵ Míg Kürtösi Katalin szerint Atwood munkásságának meghatározó érdeme, hogy „minden műfajban sajátosan ötvözi a kanadai tartalmat és az észak-amerikai kontinensen meghatározó erőként működő feminista irodalom jegyeit,”¹⁶ Takács Ferenc ol-vasatában az atwoodi „pszichologizáló kisrealizmus” során a nő élete, sorsa és helyzete a ka-nadai identitástudat(zavar) regényírói metaforája.¹⁷

13 Uo., 239.

14 Uo., 30.

15 Marshall McLuhan: Canada as Counter‐Environment, in Canadian Cultural Studies: A Reader, szerk.

Sourayan Mookerjea, Imre Szeman, Gail Faurschou, Duke University Press, Durham, 2009, 71–87.

74.

16 Kürtösi Katalin: Kanadai könyvek magyar nyelven, in Acta Historiae Litterarum Hungaricarum XXIV(1987), 56–69. 62.

17 Takács Ferenc: Utószó, in Margaret Atwood: Fellélegzés, Európa, Budapest, 1984, 229.

72 tiszatáj

„

A kanadai irodalom visszatérő témája, Atwood írásaiban is, a viktimizáció túlélésének narratívája a hősiesség pátosza nélkül, a szemtanú szenvtelen nézőpontján keresztül.¹⁸ Ka-nada szelleme áthatja a fikción innen és túli világot: a szolgálólányok abban reménykednek, hogy egy titkos menekülési útvonal Kanada felé vezet, ahol nincsenek érvényben a szigorú Gileádi diktátumok. Ugyanakkor, az Adventure Canada¹⁹ utazási ügynökség kurrens ajánlatai közt fellelhetünk egy különleges hajóutat, amelyen Atwood társaságában látogathatjuk végig a kanadai partvonalat az Atlanti-óceánon potom 4000-15 000 dollárért.

Végül Atwood irodalmi nyelvezetéről szeretnék pár szót szólni, néhány idézeten keresz-tül kihangosítva a szerző hangját. Annál is inkább, mert A szolgálólány meséje című könyv mára már szinte megszűnt puszta regényként működni: a nők elnyomásának szimbóluma-ként, társadalompolitikai kiáltványként kritizálják vagy éltetik, anélkül, hogy elolvasnák a szöveget, vagy számba vennék irodalmi értékeit. Atwood regényében a verbalizáció különle-ges kapcsolatban áll a vizualizációval. Tudjuk, hogy a disztópikus, diktatórikus társadalmak-ban az elnyomás eszköze az elhallgattatás, a cenzúra, a szólásszabadság jogától való meg-fosztatás mellett a hiper-spektakularizáció, a vizuális kontroll általi szigorú ellenőrzés és fel-ügyelet, a mindenkori megfigyeltség paranoid élménye. A foucault-i terminológiával a panop-tikus tekintet, a Hatalom mindent látó Szemének fantáziája nem csak rászegeződik minden-kire, de interiorizálásra is kerül.²⁰ A megfélemlített szubjektumok saját magukat kénytelenek kordában tartani, olyan szabálykövetően viselkedve, mintha folyton szemmel lennének tart-va. Ugyanakkor a fojtogató légkörű totalitárius rendszerben egymást is folyamatosan ellen-őrzik, nem alakulhatnak ki bizalomra alapozó személyközi kapcsolatok, hiszen sosem tudja az ember, hogy ki a beépített Szem, a kihágást jelenteni kész, retorziót sürgető besúgó. Híres példa erre Orwell 1984-ében²¹ a Nagy Testvér (az álarc, amiben a Párt a Világ számára meg-mutatkozik), aki figyel minket. Atwood szolgálólányain a fehér főkötő úgy működik, mint a lovak szemellenzője, viselője nem lát és nem látszik, így egyszerre következik be a világ felet-ti vizuális kontrollvesztés és a deperszonalizáció, az individuális személyiség garanciájaként működő arc kitakarása. A szolgálólányokra sokféle tekintet szegeződik: szexrabszolgaként az erotizáló férfitekintet vágytárgyai, ám ugyanakkor fetisizáltan érinthetetlenek, reprodukciós kötelezettségük révén az állam tulajdonaként a törvény szeme felügyeli őket, ruháik vöröse a szégyenfolté, a tabu, a pária vizuális markere, amitől iszonyodva fordulnak el a pillantások.

A vörös szín szembetűnősége hivatott megakadályozni egyúttal azt is, hogy meg tudjanak szökni alávetettségükből. Ahogy Bényei Tamás rámutat, a színpompás ruha, e feltűnő álca, paradox módon, éppen a női test elrejtését szolgálja, s egyúttal arra az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugati kultúrában a nő egyrészt csak test, másrészt csak szimbólum, funkcionalitására redukált individuum.²²

18 Barbara Hill Rigney: Margaret Atwood, Macmillan, London, 1987, 123.

19 https://www.adventurecanada.com/staff/margaret-atwood-author

20 Michel Foucault: Power/Knowledge, Pantheon, New York, 1977.

21 George Orwell: 1984, ford. Szíjgyártó László, Európa, Budapest, 2018. Coral Ann Howells A szolgáló‐

lány meséjét az 1984 feminista újraírásaként vagy kritikájaként elemzi (Coral Ann Howells: Margaret Atwood, Macmillan, Basingstoke, 1996). Bényei Tamás szerint a regényben a reprodukció szabályo-zására fektetett hangsúly inkább Huxley Szép új világát idézi (Bényei Tamás: Női antiutópia: A szol‐

gálólány meséje, in Műút 2007/52, 81–85.

22 Bényei Tamás: Női antiutópia: A szolgálólány meséje, in Műút 2007/52, 81–85. 83.

2021. február 73 „

Fredé csak leselkedni tud a fejfedője alól. Lesütött szemmel járva, lopva pillantgat körül a világban. Töredezetten érzékeli a valóságot – mind a múltból előtörő flashback emlékfrag-mentumok és traumatikus memóriafoszlányok, mind a tiltott tekintgetések révén. Erre ho-zok néhány példát a szövegből, mely jól érzékelteti, hogy a nézés leselkedéssé változásával, az egyenes tekintet direktségének kibillentésével miképp fordul a próza poétikussá, ahogy felfokozott intenzitással megtapasztalt töredékképek lesznek a valóság metonimikus jelölői.

„A szemem sarkából látom az élénk nyüzsgést az ágak között: repdeső szárnyak, cifra tollak, szertelen csapongás a fa és madár metamorfózisában.”²³ „Nem néztem az arcára, de lehor-gasztott fejjel is láttam belőle egyet s mást: megvastagodott, kék derekát, a sétapálcája ele-fántcsont gombján nyugvó bal kezét.”²⁴ Roppant izgalmas, ahogy Fredé szemlélődése lázadó gesztusként körvonalazódik, nem csupán azért, mert cselekvőkészséget követel magának az-zal, hogy észrevétlenül a passzív nézettből az aktív néző pozícióba kerül, de azért is, mert a humán kontaktusra, emberi érintésre való sóvárgása következtében Fredé tekintete taktilis, haptikus jelleget ölt. A szemével mintegy letapogatja a körülötte lévő világot. A múltból a ta-pintáshoz köthető emlékképeket idézi fel. Érinthetetlenként megérinti, amit lát; a fizikális in-terakció tiltását áthágva teremt jelentést. A látványfragmentumokat szinesztetikus, érzéki élményként megtapasztaló mesélőként, értelmezőként jelenik meg. Az államilag szorgalma-zott prokreativitása mellett a kreativitásnak is helyet teremt: saját nézettségét is ágenciaként értelmezi újra.

A tapintás érzékelési tapasztalata, metaforája azért népszerű a feminista teoretikusok körében, mert nem hierarchikus, mint a néző-nézett pozícionáltság a vizuális tapasztalás re-giszterében, hanem kölcsönösséget tételez. Aki érint, az érintve is van. Atwoodnál a taktilitás ráadásul a vizualitással és verbalitással egybeolvadó, multiszenzoriális élmény. A szolgáló‐

lány meséje számos passzusa szinte iskolapéldáját kínálja az 1960-as évek Új Francia Femi-nista teoretikusai által szorgalmazott – s talán leginkább Hélène Cixous Medúza nevetése²⁵ című politikai-poétikai kiáltványából közismert – écriture féminine kreatív önkifejezési for-májának. A nőírás, ezen irányzat szerint, „végtelen testből végtelen szöveget” generál, a fe-minin korporealitás sajátos, libidinális, maternális, materiális energiáit kiaknázva, a pat-riarchátusban elfojtott, agyonszabályozott, vágytárggyá silányított női testiséget gondolja új-ra szövegmotorként, hogy hagyományosan elhallgattatott, marginalizált, specifikusan női élményeknek adjon hangot. Az alábbi szövegrészletekben a konvencionálisan a domesztikus nőiességgel társított tevékenységek – kenyértésztagyúrás, virágültetés, kerti séta – idéződ-nek fel, hol a fantáziálás, hol az emlékek, hol a megélt valóság szintjén, meglehetősen skizof-rén módon. Múlt és jelen, valóság és vágyálom, elfojtott és felserkenő testiség, az otthon mint kísértetiesen idegen, klausztrofób kényszerpálya és mint az ellehetetlenített, és így titkon felbuzgó, részleges, töredezett, egyéni női látásmód, az emberségbe utolsó kapaszkodót je-lentő, intim érzéki megtapasztalások „kishalálainak,”²⁶ kis lázadásainak helyszíne.

23 Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, 247.

24 Uo., 38.

25 Hélène Cixous: A medúza nevetése, in Testes könyv II. ford Kádár Krisztina, szerk. Kiss Attila et al., Ic-tus, Szeged, 1997, 357–380.

26 A francia filozófus Georges Bataille, a középkori misztikusok nyomán, „kishalálként” utal a spirituá-lis, erotikus, halálközeli extázis élmény önmagaságunkon kívül sodró tapasztalatára. Ld. Georges Ba-taille: Az erotika, ford. Dusnoki Katalin et al., Nagyvilág, Budapest, 2001. Furcsa mód Fredé

74 tiszatáj

„

„Jó lenne, ha segíthetnék Ritának kenyeret gyúrni! Belemélyeszteném az ujjaimat a lágy, ruganyos, meleg masszába, amely tapintásra szakasztott olyan, amint az emberi test. Rettenetesen vágyom rá, hogy ruhaanyagon vagy fán kívül egyebet is tapinthassak. Maga az érintés az, amire vágyom.”²⁷

„A kerítés menti virágszegélyekben épp halványulnak a sárga nárciszok, s tulipánok nyitogatják pi-ros színtől túlcsorduló kelyhüket. A szirmok a tövük felé sötétebb bíborban játszanak, mintha vágott sebből volnának gyógyulófélben… Valaha én is kertészkedtem. Még emlékszem a megforgatott föld szagára, a tenyeremben tartott gömbölyű virághagymákra, az ujjaim közt pergő magok tompa zize-gésére.”²⁸

„Ballagok a kavicsos úton, amely a hátsó kert határát jelöli takarosan, akár a választék a hajban. Éjjel

„Ballagok a kavicsos úton, amely a hátsó kert határát jelöli takarosan, akár a választék a hajban. Éjjel

In document Előfizetőknek: 500 Ft (Pldal 69-78)