Szociálpolitika

1891. évi XIV. törvénycikk az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről

https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=89100014.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D33 (2018. 08. 31.)



Szentesítve: 1891. IV. 9. Kihirdetve: 1891. IV. 14.

I. FEJEZET

Általános határozatok

1. § A jelen törvényben megjelölt segélyezési czélokra betegsegélyezési pénztárak szolgálnak.

2. § Betegsegélyző pénztárhoz kell tartozniok, nemre, korra és honpolgárságra való tekintet nélkül mindazoknak, a kik a magyar korona országai területén:

a) valamely az ipartörvény (1884:XVII. tc.) alá eső foglalkozásnál, ideértve még ugyanezen törvény 183. § d) és f) pontja alatt felsorolt vállalatokat is;

b) bányákban és kohókban vagy a bányatermékeket feldolgozó egyéb művekben, ugyszintén kőfejtő-, homok-, kavics- és agyagtermelő telepeknél;

c) nagyobb épitkezéseknél (57. §.);

d) a vasuti üzemeknél és ezek gyáraiban és műhelyeiben; a postánál, távirdánál, távbeszélőknél;

e) hajózásnál és a hajóépitésnél, valamint

f) a fuvarozásnál, szállitmányozásnál, raktáraknál és a kereskedelmi pinczészetnél oly fizetéssel vagy bérrel vannak alkalmazva, melynek egy munkanapra eső összege 4 frtnál nem magasabb és a kikkel szemben a munkaadó a munkába álláskor világosan ki nem kötötte, hogy az alkalmazás nyolcz napnál rövidebb időre terjed.

A tengeri hajózásnál és a tengeri halászatnál alkalmazottakra a jelen törvény nem terjed ki.

3. § Alkalmazottakul tekintetnek a tanonczok, gyakornokok és más olyan személyek is, kik be nem fejezett kiképzésük miatt bért vagy fizetést épen nem vagy a szokásosnál csekélyebbet huznak.

4. § Szabad elhatározásuk alapján beléphetnek a betegsegélyző pénztárba és az illető pénztár, a mennyiben alapszabályai mást nem rendelnek, felvenni köteles mindazokat, a kik

a) a 2. §. alatt emlitett vállalatokhoz nyolcz napnál rövidebb időre szerződtek;

b) a 2. §. alatt felsorolt üzemeknél 1.200 forintnál magasabb évi, vagy 4 forintnál magasabb napi fizetést vagy bért élveznek;

c) azon egyének, kik házi iparral foglalkoznak;

d) önálló iparosok;

e) oly mezőgazdasági vállalatok munkavezetői és munkásai, kik az ipartörvény határozmányai alá nem tartoznak ugyan, kiknek belépését azonban a vállalkozó az illetők beleegyezésével óhajtja;

f) a 2. §. szerint betegség esetére biztositásra kötelezettek, valamint a jelen §. szerint saját elhatározásuk alapján biztositottak családtagjai;

g) mindazok, kiknek belépését az illető betegsegélyző pénztár alapszabályai megengedik.

5. § Az állami, törvényhatósági, községi és közalapitványi vállalatoknál, ideértve az állami vasutakat, postát, távirdát, távbeszélőt és a gyárakat is, végleges minőségben állandó fizetéssel alkalmazottak a jelen törvény értelmében szervezett betegsegélyző pénztárakba nem kötelesek belépni az esetben, ha az ezeknél érvényben álló szolgálati rendtartások szerint betegség esetében is illetményeik részükre a betegség kezdetétől számitva legalább husz héten át kijárnak.

6. § A 2. §-ban elősorolt egyéb vállalatok alkalmazottjai közül azokat, kik betegség esetében a munkaadótól teljes ellátást vagy fizetésüket szerződés szerint legalább husz hétre követelhetik; az iparhatóság, - a mennyiben ezen ellátást vagy fizetést kellőleg biztositva találja, - a betegsegélyző pénztárba való köteles belépés alól felmenti.

II. FEJEZET

A betegsegélyző pénztár által nyujtandó segélyezésről

7. § Minden e törvény szerint fennálló betegsegélyző pénztár tagjainak legalább is a következő segélyezést köteles nyujtani:

a) ingyen orvosi segélyt, valamely a pénztár igazgatósága által kijelölendő és orvosi gyakorlatra jogosult orvos által, mely azonban egyfolytában husz hetet meg nem

haladhat; szülés esetében ugyancsak ingyen a szükséges szülészeti támogatást és gyógykezelést;

b) gyógyszereket és a szükséges gyógyászati segédeszközöket (szemüveg, mankó, sérvkötő stb.) husz héten át szintén ingyen;

c) táppénzt azon esetre, ha a betegség keresetképtelenséggel jár és három napnál tovább tart, a megbetegedés napjától számítva a keresetképtelenség tartamára, de ha a keresetképtelenség előbb véget nem érne, legalább husz héten át és pedig a járulék kiszámitásának alapjául vett összeg (16. §.) felével;

d) gyermekágy esetében gyermekágy-segélyt, mely a táppénzzel egyenlő összegben jár, már a lebetegedés első napjától azonban legalább négy hétig;

e) halálozás esetében temetkezési segélyt és pedig a járulék kiszámitásának alapjául vett összeg (16. §.) huszszoros értékéig.

8. § A betegsegélyző pénztár a rendelkezésére álló források mérvéhez képest és a jelen törvény III. fejezetében foglalt határozmányok keretében a megelőző szakaszban megállapitott segélyezésnél nagyobb segélyt is nyujthat tagjainak, mindazonáltal:

a) a nyujtandó táppénz nem haladhatja meg a járulék alapjául vett összeg (16. §.) 75%-át;

b) a betegsegélyezés egy évi időtartamon tul nem haladhat;

c) a temetkezési segély a járulék kiszámitásának alapjául vett összeg (16. §.) 40-szeresénél nagyobb nem lehet;

d) a biztositottal egy háztartásban élő családtagokat ingyen orvosi segélyben és gyógyszereknek ingyen kiszolgáltatásában részesitheti;

e) a biztositott családjában történő halálozási esetekben temetkezési segély nyujtható, mely azonban a 7. §. e) pontjában megállapitott összegnél nagyobb nem lehet.

Ezeken tulmenő segélyezést a betegsegélyző pénztár nem nyujthat és nevezetesen nem vonhatja működési körébe a rokkant-, özvegyi és árvaellátást, illetve segélyezést.

9. § Az alapszabályokban kimondható, hogy táppénzre nem tarthat igényt az, a kinél a betegséget saját szándékos cselekménye vagy önhibájából előidézett verekedés vagy kicsapongó életmód vagy iszákosság okozta.

A betegsegélyző pénztárnak azon joga, hogy ily esetekben a táppénzt elvonhatja, az alapszabályokban biztositandó.

10. § Addig is, mig a munkásoknak balesetek esetére való biztositása külön törvény által szabályozva lesz, a jelen törvény 7., illetve 8. §-ában megállapitott segélyezés azon betegségi, illetve halálozási esetekre is kiterjed, melyek balesetek által okoztatnak.

11. § A táppénz, illetve a gyermekágy-segély heti utólagos részletekben, a temetkezési segély pedig legkésőbb a halálozást követő napon fizetendő ki.

Ha a betegsegélyző pénztárak tagjaikat orvosi segélyben és gyógyszerekben nem részesitik (7. §. a) és b) pont), a pénztárak a táppénzeket ezeknek törvény szerinti legkisebb összegének felével felemelni tartoznak.

12. § A 7. §. a)-c) pontjaiban megállapitott segélyezés helyett a segélypénztár által kórházi teljes ellátás nyujtható; azonban

a) azon betegnek, ki házasságban vagy családjának valamely tagjával egy háztartásban él, vagy egyébként házi ápolásban részesül, csakis akkor, ha a megbetegedett a kórházi ápolásba beleegyezik, vagy ha a betegség ragadós vagy olyan, hogy, hogy az kórházban való ápolást tesz szükségessé;

b) ellenben más betegeknek pénzben való segélyezés helyett feltétlenül kórházi ápolás nyujtható.

Ha azonban a betegnek hozzátartozói vannak, kiket addig keresetéből tartott fenn, ez esetben azon időre, a mig a kórházi ápolás tart, a kórházban való ingyen ellátáson felül még a 7. §. alatti táppénznek fele is kifizetendő hozzátartozói részére.

A kórházi ingyen-ápolás és ellátás alatt a betegnek a kórházba való ingyen beszállitása is értendő.

13. § A biztositottnak ezen törvényen alapuló igényei át nem ruházhatók, el nem zálogosithatók és le nem foglalhatók.

Minden oly intézkedés, illetve jogügylet, melylyel a biztositott a neki ezen törvény határozmányai, illetve az ezen törvény alapján megalakult pénztár alapszabályai értelmében járó segélyezésről mások javára egészben vagy részben lemond, érvénytelen.

14. § A segélypénztárak kötelesek tartalékalapról gondoskodni, mely legalább az évi kiadások utolsó öt évi átlagáig szaporitandó és erre addig, mig ezen összeget el nem éri, a jövedelemnek legalább egy tizedrésze forditandó (36. §.). Az itt megállapitott legcsekélyebb tartaléktőke-alap kétszeresén tul terjedő tartaléktőke csakis a kereskedelemügyi minister előzetes engedélye alapján gyüjthető.

15. § A tartalékalap elhelyezése és kezelése körül követendő eljárást a kereskedelemügyi minister a pénzügyministerrel egyetértőleg rendeleti úton szabályozza.

1898. évi II. törvénycikk indoklása a munkaadók és mezőgazdasági munkások között jogviszony szabályozásáról

Képviselőházi Irományok. Budapest, 1896/1901. X. köt. 271. sz. 59–75.



Szentesítve: 1891. IV. 6. Kihirdetve: 1891. IV. 9.

Általános indokolás

Az 1876: XIII. tc. V. fejezetében a mezőgazdasági munkások és a munkaadók jogviszonyaira vonatkozó törvényes határozmányok egyrészt s általában a gazdasági viszonyok fejlődése miatt, másrészt, s különösen az ország egyes vidékein a munkások körében gazdasági és társadalmi okokból fellépett mozgalom következtében ma már nem felelnek meg, s mert a jogviszonyok hiányos vagy nem megfelelő módon való szabályozása a munkaadónak s a munkásnak egyaránt hátrányára van, általában érzett szükséget képez, hogy az idézett törvény hivatott fejezete mielőbb módosíttassék, illetőleg a munkaadók s a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok, a gazdasági munkálatok zavartalanságát célzó intézkedések kapcsán, mielőbb újból, a cselédekre vonatkozó és szintén módosítást igénylő fejezetektől függetlenül, külön, önálló törvénnyel szabályoztassanak.

A most beterjesztett javaslat benyújtása által ezen, a munkaadók és munkások által egyaránt érzett, közgazdasági szempontból is igen fontos szükséglet kielégítéséről kívántam gondoskodni.

A javaslatra vonatkozólag általánosságban meg kell jegyeznem, hogy az, - bárha a munkaadó s a munkás érdekét egyaránt figyelembe veszi, s egyoldalú intézkedések helyett mindkét félre nézve egyaránt megszabja a jogokat s kötelességeket, rendelkezéseivel közvetlenül nem hatol be a jogviszonyoknak tisztán a szerződő feleket érintő s anyagi jelentőségű részleteibe, hanem csak annyiban s ott kíván intézkedni, a mennyiben, a hol s a mily mérvben arra közérdekből, jelesen gazdasági, közrendészeti s közegészségügyi szempontokból feltétlen szükség van, s igy a helyett, hogy a szerződő felek között a munkabér-képződés tekintetében, bármely fél előnyére részrehajló bíró kívánna lenni, csak megszabja azon keretet, melyben a munkabér-képződés természetes törvényei, mindkét fél érdekének egyenlő méltatása mellett, érvényesülhetnek.

A folyó évi aratási sztrájk alkalmából a munkaadók és a munkások körében is felmerült az az óhaj, hogy a mezőgazdasági s különösen az aratási munkabérek minimuma és maximuma a törvényhozás által az egész országra vonatkozólag, vidékenként közvetlenül megállapíttassék, avagy, valamely a feleken felül álló közhatóság e munkabérek szabályozására a törvényhozás által feljogosíttasson. Mivel az a meggyőződésem, hogy ezen óhaj megvalósítása teljes ellentétben áll a munkabér-képződés természetes és súlyos közgazdasági következmények nélkül meg nem másítható törvényeivel, s mivel a munkabér hivatalos megállapítását úgy a magyar mezőgazdasági viszonyok, mint a munkás-mozgalom szempontjából a

legszerencsétlenebb eszköznek kell tekintenem: e javaslatban teljesen tartózkodtam a munkabér hivatalos, hatósági úton való tételes megállapítása tekintetében bármily intézkedést felvenni, sőt ugyanezen indokokból az ú. n. discretio, ingyenmunka tilalmazására nézve sem vettem fel közvetlen tiltó intézkedéseket. Azt, hogy a gazdasági munka teljesítésére nézve kötött szerződésben, a tulajdonképi munkán kívül némely vidéken a munkaadók u. n. discretiós munkát is kikötnek, nem tartom ezt törvényhozásilag betilthatónak, egyrészről azért, mert az úgynevezett discretiós munka általában a munkás megzsarolásának még nem tekinthető, s lehetetlen megvonni a határvonalat, hogy a helytelenül ingyen munkának nevezett szolgálmány megkövetelése hol esik már túl a fizetett munkabérért megkövetelhető szolgáltatás megfelelő mértékén, másrészről azért, mert a túlcsigázott discretiós munka egyszerű eltiltása a helyzet anyagi megjavítását úgy sem biztosíthatná, mivel ugyanis, ha ez tilalmaztatnék, akkor egyszerűen a munkabér lényeges csökkentése által kárpótolnák magukat azon egyes munkaadók, a kik a munkásoknak a nagy munkakeresletből kifolyó versengését a discretiós munka igénybevételére itt-ott túlhajtva felhasználták.

Egyébiránt a folyó év tapasztalásai szerint az úgynevezett discretiós munka törvényhozási közvetlen eltiltásáról nem is feltétlen szükséges intézkedni. Az ily munka csak a szerződésben lévén kiköthető: a munkások beleegyezése nélkül azt a munkaadó nem biztosíthatja magának, a munkások zöme pedig ilyen, discretiós munka mellett szerződéseket kötni, ott, a hol az ilyen kikötések az elégületlenségre okot adtak, immár általában nem hajlandó. Az úgynevezett discretiós munkát maguknak a munkások versengése teremtette meg és most ugyancsak a munkások magatartása szünteti azt meg, illetőleg korlátolja.

Az pedig, hogy bármely munkaadó a munkások megszorultságát titkon kihasználhassa, kizártnak tekinthető, mert a munkaszerződés e javaslat szerint a községi elöljáróság előtt vagy tudtával köttetvén meg, s csak az okiratba foglalt megállapodások lévén érvényesíthetők,a munkások szinte a jó gazdák közvéleményének oltalma alá helyeztetnek, a kik bizonyára önmaguk itélik el azt, a ki a munkások helyzetével esetleg visszaélve, a munkásnép izgalomban tartása által a munkaadók és a munkások közötti jó viszony megzavarására okot szolgáltat.

Megjegyezhetem még általánosságban, hogy e törvényjavaslat intézkedései nem elvont elméletekből származtattak le, hanem az érdekelt körök kifejezésre jutott s éveken át gondosan megfigyelt nézeteinek kellő mérlegelésével a gyakorlati életben a tapasztalás szerint szabályozást igénylő viszonyokra, esetekre vonatkoznak s nem céljuk a munkás és munkaadó közötti jogviszonyt s e részben a gazdasági jogrendet új alapokra fektetni. Épen így ez a javaslat nem azzal az igénnyel lép fel: hogy intézkedései által a munkáskérdés végleges megoldást nyer. A jogviszonyok rendezése s a rendészeti teendők megállapítása mindenesetre jelentékeny lépés ama nagy jelentőségű kérdés megoldása felé: de egymagában arra nem elegendő.

A javaslat intézkedései egyengetni óhajtják a társadalmi fejlődés utjait, s akkor, a mikor megvédik a munkaadót a munkás szerződésszegése, erőszakoskodása ellen s megvédik a munkást a munkaadó esetleges túlkapása ellen, s szigorral büntetik azt, a

ki a kiegyenlíthető ellentéteket szántszándékkal a végletekig kiélesíteni igyekszik:

megjelölik amaz irányt, melyben a társadalomnak s abban az érdekelt feleknek az erőszakos rázkódtatások megelőzése végett, egymást megértve, haladniok kell.

E törvényjavaslat előkészítésénél figyelembe vettem mindazt, a mi az 1876:XIII. tc.

életbelépte óta a törvényhozási tárgyalásokban, a törvényhatóságok, a gazdasági egyesületek felirataiban, emlékirataiban, a gazda- és munkás-kongressusok tanácskozásaiban, határozataiban, a szaklapokban, az irodalomban, e kérdésre vonatkozólag kifejezésre jutott, - figyelembe vettem továbbá a Tallián-féle tervezetet s a gazdasági egyesületeknek ezen tervezet véleményezése alkalmából nyilvánosságra hozott nézeteit; - meghallgattam a törvényhatósági tisztviselők véleményét; e javaslat előadói tervezetének tárgyalása végett pedig értekezletet tartottam, a melyen a kiváló gyakorlati szakemberek véleményét kértem ki; s ezenkívül írásbeli véleményadás végett, számos gazdával és közigazgatási szakemberrel is közöltem az előadói tervezetet.

Így azt hiszem, hogy az ily módon előkészített javaslat ezen jogviszonyok szabályozását tekintetében az ország minden vidékének megfelelő intézkedéseket tartalmaz.

1907. évi XIX. törvénycikk az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról

https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=90700019.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D36 (2018. 08. 31.)



Szentesítve: 1907. IV. 6. Kihirdetve: 1907. IV. 9.

I. rész

Anyagi rendelkezések – Biztosítási kötelezettség

1. § Betegség esetére való biztosítási kötelezettség alá esnek, nemre, korra és honpolgárságra való tekintet nélkül, mindazok, a kik a magyar szent korona országai területén:

1. valamely az ipartörvény (1884:XVII. tc.) alá eső foglalkozásnál, ideértve az állami egyedáruságot és az azzal összekötött vállalatokat (1884:XVII. tc. 183. § d) pont), úgyszintén a kir. kisebb haszonvételek sorába tartozó malmokat és az italmérési üzleteket is (1884:XVII. tc. 183. § f) pont);

2. az ipartörvény alá nem tartozó, de ipar-, illetve vállalkozásszerűleg űzött kereseti foglalkozásoknál (műszaki és ügynöki irodákban, színházaknál, gyógyszertárakban, gyógyintézeteknél stb.):

3. bányákban, kohókban, sóművekben, bányatermékeket feldolgozó egyéb művekben (XIII. fej.), kőfejtő-, homok-, kavics- és agyagtermelő, kő- és földanyagok törésével és feldolgozásával foglalkozó üzemeknél, telepeknél és munkáknál;

4. út-, híd-, vasút-, alagút-, víz-, gát-, csatorna-, kikötő-, erdősítési-, vízvezeték-, gáz-, villámvilágító és erőátviteli vezeték-építkezéseknél;

5. gyúlékony, az egészségre ártalmas vagy mérges, úgyszintén robbanó anyagok és robbantó tárgyak előállításánál és feldolgozásánál;

6. vegyészeti, physikai és gyógyszertári laboratóriumokban;

7. vágóhidaknál és jégművekben;

8. a vasúti üzemeknél tekintet nélkül a hajtóerőre, ezek gyáraiban és műhelyeiben, építkezéseinél, fenntartási munkáinál, a postánál, távírdánál, távbeszélőknél, ezek építkezési és fenntartási munkáinál (10. §);

9. hajózásnál, mindennemű hajórakodásnál és hajóépítésnél;

10. kotró-, rév-, komp- és tutajozó vállalatoknál;

11. fuvarozásnál, szállítmányozásnál, raktáraknál és kereskedelmi pincészetnél;

12. a mezőgazdasági és erdei termeléssel, állattenyésztéssel, halászattal, kert- és szőlőműveléssel, selymészettel és méhészettel összefüggő mellékiparágakban, még ha azokban leginkább a saját nyers termények dolgoztatnak is fel (1884:XVII. tc. 183.

§ a) pont);

13. közintézeteknél (10. §);

14. állami, törvényhatósági, községi és közalapítványi vállalatoknál (XIII. fej.) vagy hivatalokban (10. §), ide nem értve a katonai intézetekben és üzlettelepeknél alkalmazott katonákat (1884:XVII. tc. 183. § e) pont);

15. nyilvános tanintézetek műhelyeiben;

16. egyleteknél, társulatoknál, ipartestületeknél és az e törvény szerint alakult biztositó pénztáraknál

akár állandóan, akár ideiglenesen, kisegítőképen vagy átmenetileg oly fizetéssel vagy bérrel vannak alkalmazva, mely évenként kétezer négyszáz koronánál, illetve naponkint nyolc koronánál nem több.

A tengeri hajózásnál és a tengeri halászatnál alkalmazottakra e törvény rendelkezései nem terjednek ki.

2. § Az 1. §-ban említett biztosítási kötelezettség alá eső alkalmazottaknak tekintendők az inasok, gyakornokok, s az olyan egyének is, kik be nem fejezett kiképzésük miatt fizetést vagy bért egyáltalán nem, vagy csak a szokásosnál csekélyebbet kapnak.

Biztosításra kötelezettek továbbá azok is, kik saját műhelyükben vagy lakásukban más iparűzők megbízásából és azok számlájára ipari munkával foglalkoznak (otthoni

munkások), még ha a nyers- és segédanyagokat maguk szerzik is be s mellékesen saját számlájukra is dolgoznak.

Az ily otthoni munkások bejelentéséért és biztosítási járulékaiért minden egyes munkaadó felelős.

3. § Balesetbiztosítási kötelezettség alá esnek, a nemre, a korra és a bér vagy a fizetés nagyságára való tekintet nélkül, mindazok, kik az alább felsorolt vállalatoknál, üzemekben vagy munkáknál akár állandóan, akár ideiglenesen, kisegítőképen vagy átmenetileg vannak alkalmazva. Azonban az alkalmazott javadalmazása úgy a baleseti kártalanítások, mint a baleseti költségfelosztás és kirovás tekintetében csak évi kétezer négyszáz korona összegig vétetik számításba.

Azok a vállalatok, üzemek és munkák, melyekre a balesetbiztosítás hatálya kiterjed, a következők:

1. bányák, kohók, sóművek, bányatermékeket feldolgozó egyéb művek (XIII. fej.), kőfejtő-, homok-, kavics- és agyagtermelő-, kő- és földanyagok törésével és feldolgozásával foglalkozó üzemek, telepek és munkák;

2. hajóépítő-, ács- és fűrésztelepek;

3. az összes gyárak, még ha azok az 1884:XVII. tc. 183. §-ának a) pontjában megnevezett foglalkozások mellékiparágaiként űzetnek és azokban leginkább a saját nyers termények dolgoztatnak is fel, úgyszintén az összes ipari műhelyek, a mennyiben azokban állandóan legalább húsz alkalmazott van foglalkoztatva;

4. az összes építőipari üzemek és munkák, úgyszintén a nem iparszerűleg, hanem házilag végzett építkezések, - a nem iparszerűleg végzett és építési engedélyhez nem kötött javítási munkák és egyszerű szerkezetű földszintes építkezések kivételével;

5. út-, híd-, vasút-, alagút-, víz-, gát-, csatorna-, kikötő-, erődítési-, vízvezeték-, gáz-, villámvilágító és erőátviteli vezeték-építkezések;

6. vízvezetéki-, gáz-, villámvilágító- és villámhárító-szerelő munkák;

7. út-, ház-, csatorna- és ablaktisztító munkák;

8. kéményseprő-, kútcsináló- és kőfaragó iparüzemek, kő- és gipsz-szobrászat;

9. ablak-, kirakat- és szellőztető készülék-szerelő, asztalos, bádogos, cserepező, házfedő, kovács, lakatos, mázoló, szobafestő, tapétázó és üveges ipari üzemek;

10. gyúlékony, az egészségre ártalmas vagy mérges, úgyszintén robbanó anyagok és robbantó tárgyak előállítási és feldolgozási munkálatai;

11. hivatásos tűzoltóság;

12. vegyészeti, physikai és gyógyszertári laboratóriumok;

13. vágóhidak, mészáros- és hentes üzemek és jégművek;

14. malátát, olajat, lakkokat, festékeket és kencét előállító ipartelepek;

15. az összes vasúti üzemek, tekintet nélkül a hajtóerőre, ezek építkezései, fenntartási munkái, műhelyi üzemei, úgyszintén a vasúti pályaudvarokon folytatott összes ipari üzemek (vendéglők, árusító üzletek stb.);

16. hajózási üzemek, ideértve a hajókon berendezett vendéglő-üzleteket, mindennemű hajórakodási és hajóépítési üzemek és munkák;

17. kotró-, rév-, komp- és tutajozó vállalatok;

18. fuvarozó, szállítmányozó és raktárvállalatok, valamint a kereskedelmi pincészet;

19. gépkocsik (automobilok) kezelése;

20. a posta-, távírda- és távbeszélőüzemek és ezek építkezései, valamint fenntartási munkái;

21. iparszerű fa- és szénraktárak, iparszerű fatermelés;

22. a vízrendező és vízhasználati társulatok szivattyútelepei;

23. betegápoló intézetek;

24. nyilvános tanintézetek műhelyei;

25. javítóintézetekben elhelyezettekkel és letartóztatási intézetekben letartóztatottakkal dolgozó vállalatok; végül

26. mindazok az üzemek, tekintet nélkül az alkalmazott munkások számára, a melyek elemi erő által hajtott gépeket vagy hatósági engedélyhez kötött gőzkazánt használnak.

Az állami, törvényhatósági, községi és közalapítványi üzemek, a menynyiben az 1-26.

pontok alá esnek, úgyszintén a biztosítási kötelezettség alá tartozó főüzemek melléküzemeiben és mellékhelyiségeiben foglalkoztatott egyének szintén biztosításra kötelezettek.

A bányatörvény hatálya alá tartozó bányaüzemekben alkalmazottak e törvény XIII.

fejezetében megjelölt módon és szervezetben biztosíttatnak.

Az 1902:XIV. tc. 26. §-a akképpen módosíttatik, hogy a gép tulajdonosa a cséplőgép, gőzeke és általában bármely gazdasági gép mellett alkalmazott munkásokat, ide értve

Az 1902:XIV. tc. 26. §-a akképpen módosíttatik, hogy a gép tulajdonosa a cséplőgép, gőzeke és általában bármely gazdasági gép mellett alkalmazott munkásokat, ide értve

In document Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I. (Pldal 90-106)