„Talán az idő megfordul, A jó szerencse megmozdul, K atona-csillag földerül . .
Szegény legény nótája a Thököly-korból.
1.
Gryürkyéknek háza, a mely hajdan víg volt, Csöndesebb lett mostan, mint az ungi sírbolt, A hol örök álmát sok vitéz aluszsza — Olyan igen csöndes, olyan igen puszta, Hisz itt sok jó szellem vagyon eltemetve, Minap még piros volt a ház piros kedve:
Ott nyugszik most remény és boldogság mellett, S ki tudja, hogy újra sírból mikor kelhet?
2.
El vagyon temetve sok-sok régi jó nap:
Köztük virraszt Gyürky, mint vén imázó pap, Fejét roskadozva a mellére hajtja,
Titokzatos szókat mormog néha ajka:
A szeme kóborul tekint a légbe szét, Egymásba átfonta ránezos munkás kezét:
Talán megsiratná vén tölgyfa-kupája:
De kiszáradt ennek piros könnye-árja.
3.
Kopognak az ajtón ép’ e pillanatban, Kém is várnak soká, az ajtó kipattan;
A szobába halkan halovány lány lép be, Mintha most készülne az oltár elébe:
Patyolat ruhája, karmazsin csizmája, Rókamálos mente könnyen borul rája, Gesztenye-hajába gyöngyök vannak fűzve, Hónyakán kláris ég fényes piros tűzbe’.
4.
„Ki vagy? mi jót hoztál? — csak röviden végezz!1' ,Röviden végezek — de tudom, elég lesz.
Kelmed, a ki érti, mit tesz e szó: bánat, Velem nyomorulttal kegyelmesen bánhat!
Koldulni jövök én: alamizsnát kérek:
Olyast, a milyentől meggyógyul e lélek!'
„Mit adjak én néked? — keresd boldogoknál;
Koldusabb én lelkem minden koldusoknál!“' 5.
,Hát csak egyre kérem itten szemtől szemben:
Bármit is mondanék, hallgasson meg engem!
S ha irgalom-könnyre szivét nem fakasztnám:
Ha végig hallgatott, elűzhet már aztán! . . . Kiről kend azt hiszi, labanczokhoz által Csalta édes fiát, szerelmi bűbájjal:
A lány, kiről hiszi, hogy vétkes bánat-ok, Berényi Ilona — az a lány , . . én vagyok!'
185
6.
Megállott e szónál lányok legszebbike, Lélekzetet venni, mint hajtott őzike. —
„Előre! hallgatom — mert már megigértem, Előre, míg szódat tisztán meg nem értem!11 ,. . . És kelmed, eg y G y ü rk y —G y ü rk y rő l elhitte, Hogy fia ennyit ád ősi férfi hitre?!
Apja, ki nevelte, ennyit tud felőle?!
— Én nem hittem soha, én — a s z e re tő je ! 7.
A vár kapitánya, ez átkozott ember Megszeretett engem kaján szerelemmel;
S hogy ne legyen védőm e föld-kerekségen, Elrabolta tőlem minden mindenségem!
Vitéz Gyürky Imrét el csak ő rejtette, A mint jó apám’ is láb alól eltette!
És hogy mindez így van: megesküszöm rája — Isten súgta nékem, ki szivünk vizsgálja!
8.
„Világosság!11 — kiált, — s kap Gyürky fejéhez —
„Áldott légy leányom! folytasd, beszélj, végezd!11 ,— Mikor édes apám elfogták az este,
Vallonok szavából fülem ezt kileste:
Mármarosi ormok tűerdős tövébe’
Táboroz Rákóczy áldott magyar népe;
Uj kurucz háborút hoz fegyverük éle, Ocskay vezérük, s Kende ott van véle!1
9.
„Hát te mit fogsz tenni, szépségek leánya, Berényi Balázsnak bátor Ilonája!?11 ,Tudja a m a g y a r nő, mit kell néki tenni, A hol az én helyem: ott fogok én lenni!1 Felugrik az öreg, a lányt megcsókolja, Sudar-egyenes lett, mintha ifjú volna;
Szemében ragyog a régi fény kigyulva, —
„Zernyesetet látom vén koromban újra!11 10.
„Csinom Péter! nyergeid Bogáncs paripámat!
Akaszd le a szegről görbe kis szablyámat!
Vesd rám nyakbavető farkasbőr mentémet, Abaköpenyemet, a régi fehéret! —
Két nap múlva jövünk, két nap múlva, érted, Négyes bosziit veszünk: az elsőt teérted, Egyet a fiamért, egyet az apádért,
Szörnyűt szép hazámtól eltűrt gonoszságért!11 11.
A dűlő út porzik, a mint a ló vágtat — Néz a lány utána, a meddig csak láthat:
Mostan a hídon megy, alig látni portul, Most meg az egyenes nyárfasorba fordul;
Patyolat kendőjét a leány feltartja, Búcsút csillan vissza a vén kurucz kardja;
,Akár Imrém volna, oly deli most is még . . . Hervadó reményem, üdvözöllek ismét!1
187
„Szépséges magyar hölgy, várok parancsára!
Ég alatt, föld hátán, nincs hivebb szolgája . . .“
,Vitéz Sréter uram, úgyis tudja kelmed . . . Váltságdíjat hoztam — csak nem hű szerelmet!
Mit kér szabadságban megőszült apámért, Életénél drágább arany szabadságért?
Adja apám’ vissza s kendé drágaságom,
15.
,Isten szent nevében! — leszek feleséged . . . Hogyha tán boldoggá nem is teszlek téged.
Csak még két napig hagyj ártatlanul élnem, Bűnöm-bocsánatát istenemtől kérnem.1
„Hah! ez jól van mondva; lakodalmunk napja Az örömapának a napfényt megadja — S váramban maradtok aztán mindaketten:
Hiszen őt is nagyon — nagyon m e g s z e re tte m !11 16.
S lehajol a lányhoz, hogy meg is csókolja, De visszariad ez, mintha marás volna;
Olyan lesz az arcza, mint rózsa bimbója, Melyről még nem gyűjtött kertek pillangója;
Sréter csak válat von, pillája megrezdiil, Gúnyos mosoly lebben ajkain keresztül;
„Majd letépem szárnyát e fehér angyalnak!11 S komor czellájába szótlan visszaballag.
17.
Ott aztán magában dongott ilyen formát:
„Ez a bősz kis madár berzengeti tollát:
No majd lesimitom! — tudtam ezt előre, Úgyis hazatérő galamb lesz belőle, Hisz dúczba téríti a keserves bánat — Ez ugyan rendin van, eddig jól csináltad!
És az édes apja? — vigye el a gólya!
El ne járjon nyelve: gondoskodom róla.
189
18.
Hát a Gyürky dolga? — le van az is mosva:
A kémeim látták, elment Mármarosba.
A legfontosabb vár Munkács a vidéken:
Majd az ellen mennek, békét hagyva nékem.
— No ha Bécs városa ily minisztert tartna, Nem nevelne magyart Duna-Tisza partja . . . N in c se n á ld o tta b b nép e n n él a m a g y a rn á l M egy a z s in e g e d e n , b á r m it is a k a r n á l! 11
A szomszéd szobának kis góth ablakára Ráragyog pirosán hajló nap sugára, Glóriát ragyog le picziny halvány arczra, Kit szentté avatott szerelmének harcza.
A szép leány kisirt fekete szemével Túl a nyárfasoron, Bodrog partján kémlel;
Napkeletre kémlel, napkeletre bámul, Álmodva új hajnal piros hasadtárul . . .
19.
VII. Falról szinte mosolyg Ampringennek képe.*)
2.
„Hej! holnap lesz urunk fényes lakodalma!“
„Éljen a menyasszony, picziny piros alma!“
„Hetedhét országban nincs urunknak párja!41
„Hol van hát — hadd látom, merre van arája?!11 Bujdosik a kancsó, futkos kézről kézre,
Ossze-összecsördiil poharak csengése;
A lángizű ó-bort csakis Sréter n ézi:
Mintsem hogy meginná, igyák meg vitézi.
* ) A h irhedt A m pringen igen szerette a lakom ákat, hogy közmondásos le tt étvágyáról.
191
3.
„Bút a kelő napfény itten meg ne lásson:
Mert ha t i vigadtok: az én vigadásom!
Ezt adom előre — több is lesz majd máskor:
Holnap lakodalmi édes áldomáskor!11
K u ru c z kedve támad a víg la b a n c z népnek, Ajkukon fordítva cseng a kurucz ének:
„„Csak azt nézzed pajtás, hogy a kurucz hol van, Csak azt vágjad pajtás kemény busultodban!1111*)
4. Jajt üvölt körötte felhőgomolyt hajtva.
Lehajlik a leány a kavargó porba:
Ott fekszik egy kanócz félig eltiporva;
Felkapja hirtelen, fuf a szobájába, Alig-alig bírja reszkető kis lába.
*) A kurucz n ó ta igy v a n : C sak azt nézzed pajtás, hogy a labancz hol van stb.
6.
Meggyujta a mécsnél, visszaviszi lopva, Lassan, óvatosan a toronyra dobja.
Aztán, mint űzött eb, a sarokba térdel, A kapus sem látja vén árgus szemével.
Lepattog a zsindely, hogy a láng nyaldossa, A lángot meg tánczba forgószél kapdossa.
Piros lesz a felhő, mely koromsötét volt, — Vagy hajnalra hasad már az éji égbolt?
7.
Megharsan a vészkürt, meghűl minden vére, A mámoros csapat kirohan a térre;
Vigadó éljeniik átmegy jajgatásba,
Tompa mozgás támad, mint erdők bugása.
Ott künt is felelnek, hogy a vészkürt szólal, Harczias riadó-, tárogatószóval:
„Magyarok csillagi — Eákóczy! Bercsényi!
Előre honfiak — magyarok vitézi!“
8.
Kardhoz kap az őrség, szerteszét szaladva, Sréter megvakulva ront ki a szabadba:
Egyenesen feltart az égő toronyra, Eézpántos pallosát szitokkal kivonja.
Megrecscsent a tornyon a gerendahomlok, És szikra-esőben földre nyögve omlott;
Egyet-kettőt lángol a szétdőlt zsarátnak, Majd csak sistergése hallik a parázsnak.
193 Vasas rácsozatját szerteszéjjel szórta;
A börtön romjára egy ifjú rab lépett, — Homlokát dörzsöli, mint a ki most ébred.
10.
„Isten-itélet van?! vagy az eszem hol van?
Vagy talán lent vagyok máris a pokolban?
Hulló angyal jajja? égnek reszketése?
Vagy szenvedő lelkem kínos őrülése?
Gyújts világot bennem égnek szent szerelme! . .
— Majd megáll hallgatva, mintha csak fülelne;
A mint a szélroham a füleit éri,
Kihallik belőle: „„Rákóczy! Bercsényi!““
11. Férfi jellemedre — hármas istenségre:
Mentsd meg az apám at. . . a tömlöczben ott van' S elnémul a leány, lerogy félhalottan.
13