mint sokan mások, húzódoztam, érezve a dolog fonákságát, hiszen vannak még olyanok, akik fiatalembernek szólítanak (bár ez eredhet szemészeti problémából is). A többedik udvarias, de határozott felkérésre már úgy gondoltam, hogy Horn János tényleg komolyan szeretné, hogy leírjam a tapasztalataimat, élettörténetemet, így végül elfogadva a megtisztelõ felkérést, billentyûzetet ragadtam.
Vegyészbõl geológus
A cím jelzi, hogy nem a geológia iránti megszállott érdeklõdéssel jöttem a világra, annál inkább vonzott viszont a kémia. 1962 szeptemberében egy kispesti kórházban született meg Demény István és Lõrincz Mária egyetlen gyermeke, aki az Attila nevet kapta. Nem igazán mondhatom, hogy a keresztségben, mert szüleim szülõfalujában — a családi anekdota szerint
— Attila néven nem akartak megkeresztelni, merthogy az pogány név, de persze azért végül én is meg lettem keresztelve, mint minden más rendes gyermek. A névhez kötõdõ pogány hiedelem még néhányszor megjelent az életemben. A legviccesebb eset egy terepi workshopon történt, ahol elosztották a résztvevõket a bungalókba és bemondták, hogy Attila ide és ide kerül. Mire a leendõ lakótárs megfordult, hogy „Attila??? Ah, OK, you look civilized”. A család Pándról, egy Pest megyei kis faluból származott, de a szüleim szinte kamaszként eljöttek Pestre dolgozni. Édesanyám az Orion gyárban volt adminisztrátor, édesapám születésemkor az ÉGIS gyógyszergyárban volt munkás. Mindketten szorgalmas, elhivatott, tehetséges emberek voltak, kiemelkedtek abból a közegbõl és helyzetbõl, amiben kezdtek. Hasonló életutat járt be apai nagynéném és a férje is, szintén ugyanazon faluból elszármazva. Nagybátyám segédmunkásként kezdte a Danuviánál, majd szorgalmasan tanulva jutott egyre elõrébb, mérnök lett, majd ugyanazon gyárban igazgató, ahonnan végül nyugdíjba ment. Édesapám a gyógyszergyárból járt „estisként” a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba, ahol olyan eredménnyel végezte el a technikusi képzést, hogy meghívták képesítés nélküli tanárnak. A története itt nem állt meg, szintén munka mellett elvégezte a tanárképzõ fõiskolát, így kémia tanári oklevelet kapott, majd a budapesti Mûszaki Egyetemen szerzett magasabb szintû tanári oklevelet. Szerelme volt az analitika, a Petrikben olyan mûszeres laboratóriumot épített ki minisztériumi támogatással (pedig nem volt párttag), hogy egyetemi kollégák is elismeréssel nézték.
Édesapám 2014-ben elhunyt, álljon itt ez a történet az õ életútjának
megörökítéseként is. Nem véletlenül írtam le az õ életútját ilyen részletesen a saját visszaemlékezéseim között, hiszen olyan példaképet jelentett számomra, aki alapvetõen befolyásolta a munkámat, hozzáállásomat, szemléletemet. Nekem sokkal könnyebb volt. Egyetlen gyermekként szüleim minden szeretetüket, idejüket, erõfeszítésüket rám fordították, segítettek, ahol tudtak. Szintén a családi anekdotagyûjtemény egy darabja az eset, amikor édesapám elvitt a Petrikbe (talán iskolaszünet volt), én a laborban nézelõdtem, rajzolgattam az estis diákjai között, akik azzal viccelõdtek, hogy a nekik nehezen megtanulható vegyületek neveit mondogatták nekem, majd este már én szórakoztattam ezekkel édesanyámat. Nem meglepõ módon az általános iskola felsõ tagozatában én már biztosan tudtam, hogy vegyész leszek. A továbbtanuláskor mindenképpen kémia szakra akartam menni, a lakásunkhoz közel pedig a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium volt. Ott indítottak kémia–latin szakot. Én olvasni is imádtam, tehát a latin nyelv által képviselt antik kultúra nem állt tõlem távol, jó választásnak tûnt. Az is lett. Nagyszerû tanáraink voltak, köztük az országosan ismert Eörsiné Hajdú Marianna magyartanárnõ és a csodálatos személyiségû Szerdahelyi Andor, aki egyszerre tanította az antik mûveltséget jelentõ latint és a matematikát. Bármikor visszagondolok rájuk, elmosolyodom. Ugyan sokan vannak, akik rettegtek a fizika tanárunktól, Vigassy Györgytõl, és ezért nem igazán kedvelték, én hálával tartozom neki. Nem kezdtem könnyen nála, a másodéves jegyem fizikából hármas volt. Nyilvánvaló volt, hogy ha vegyész akarok lenni, akkor ez kevés, úgyhogy édesapám rám ijesztett, ha nem javítok, megyek más iskolába. Ez nagy szégyen lett volna, meg nem is igazán voltam vagány gyerek, aki ilyenkor megvonja a vállát, tehát kõkeményen elkezdtem tanulni. Beiratkoztam Vigassy Györgyhöz fizika és matematika szakkörbe is, minden nap megcsináltam a megfelelõ számú példát.
Következõ évben négyes lettem, végül a negyedik évben az osztályból egyedül kaptam ötöst. Ebben persze benne volt az a hatalmas segítség is, amit édesapámtól kaptam, esténként az iskolából fáradtan hazajõve még nekem is segített a példákban. Késõbb, már egyetemista koromban is megmaradt ez a hobbink, esténként egy kis borozgatás mellett beszéltünk meg tudományos problémákat.
Na de hogyan is jutunk el a geológiához? Természetesen a kémia révén.
A kémia tanárunk, Szabó László vezette az iskola ásványgyûjtõ szakkörét.
Már az általános iskolában is mindig gyûjtöttem az érdekes kavicsokat, köveket, ekkor ez a gyûjtõszenvedély keretet is kapott. A szakkör
rend-szeresen eljutott olyan helyekre, mint Parádsasvár, Gyöngyösoroszi, Telkibánya, ércekkel, kvarcokkal, kalcitokkal volt tele a szobám. Felfedez-tem, hogy engem valójában a geológia vonz (késõbb aztán a két vonzalom egyesült és geokémikus lettem). Így aztán az ELTE geológus szakára felvételiztem és 1981-ben meg is kezdtem az egyetemi tanulmányokat.
Azok a csodálatos egyetemi évek...
Hát igen, az egyetem. Nyilván megszépíti a fiatalság emléke, de nagy-szerû idõszak volt. Az életre szóló barátságok, a kiváló tanárok, a geológia megismerése, kemény vizsgák és bulizások, túrák, szakmai kirándulások.
Ismét szerencsések voltunk, a mi idõnkben még volt hagyományos geológusképzés, sok kirándulással, terepi munkával, a tanárok ráértek velünk foglalkozni. Életre szóló élmény volt Kriván Pállal vagy Báldi Tamással kijárni a Buda környéki kõfejtõkbe. Pusztán a geológia iránti jó értelemben vett megszállottságtól hajtva a hétvégéiket is ránk áldozták, a helyszínen, néhány fõs csoportokban mutatták meg, hogy mibõl is áll egy feltárás pontos megismerése. Báldi Tamás professzor úrral nagyon sokat voltunk a róka-hegyi kõfejtõkben, elsõ TDK munkám is ott kezdõdött. Találtam egy szép kagylóhéjat a Tardi Agyagban, Báldi tanár úr rendkívül lelkesítõen megdicsért, ecsetelve a lelet jelentõségét és TDK dolgozat készítésére bátorított. Néhány héten keresztül keresgéltem a „Treatease”-ben, egy igen vastag kötetekbõl álló õslénytani összefoglaló mûben, majd amikor biztos voltam a kagyló genusában, büszkén bekopogtam Báldi tanár úrhoz. Nagyon szépen megdicsért, hogy ilyen ügyesen meghatároztam, majd megmondta a faj nevét. Nos, ez egy picit elbizonytalanított a készülõ TDK munkával kapcsolatban, hiszen egyszerûen még tovább kellett tanulnom. Egyébként ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. A kiváló hallgatókból álló évfolyamunkban nem született TDK dolgozat, aminek okáról nem is oly régen beszélgettünk, és többen is elmondták a hasonló érzéseiket.
Az évfolyammal kapcsolatban szintén a szerencse vezérelte az utamat.
Nagyon erõs pollenallergiám volt, ezzel — ha tudtam volna — akár felmentést nyerhettem volna a katonai szolgálat alól. Mondjuk, ha tudtam volna, akkor is ellenkezett volna a lelkiismeretemmel, hogy kihúzzam magam egy kollektív kötelesség alól, de ez már mindegy is, eltöltöttem egy néha szórakoztató, néha frusztráló évet a hódmezõvásárhelyi laktanyában.
A lényeg az, hogy így kerültem be abba az évfolyamba, ami ritka sikerességet mutatott fel, és számos kiváló barátot szerzett nekem. Amikor az egyetemi hallgatóimnak elsorolom az ELTE-n tanító Fodor László,
Harangi Szabolcs, Pálfy József, Szenthe István, Szilágyi Imre, Szõnyi Judit, vagy a BME-n tanszékvezetõ Török Ákos nevét, akkor egyre növekvõ hitetlenséggel vegyes ámulattal hallgatják az 1986-ban végzett geológusok listáját. És akkor még nem beszéltünk a nem egyetemi szférában elhelyezkedett és nevet szerzett diáktársakról, kollégákról, barátokról. De nem csak az évfolyam, hanem maga az egész egyetemi geológus élet volt nagyszerû. A vezetõ tanárok mellett olyan fiatal tanáraink voltak, mint Kázmér Miklós vagy Szabó Csaba, akik vállalták velünk a hazai és külföldi szakmai kirándulások minden nyûgét. Nyûg azért volt velünk bõven, mert a tanulás mellett a szórakozást is igen intenzíven folytattuk. Szabó Csabának minden bizonnyal lett egy-két õsz hajszála a felvidéki kirándulás során, amikor például egy jól sikerült kocsmalátogatást követõen a társaság egy részét ki kellett menekíteni a helyi szórakozóhelyrõl. Beleég az ember retinájába a kép, ahogy a késõbbi docens két kisebbségi hölggyel a karján ropja a táncot, miközben a helyi lovagok rosszalló tekintettel méregetik.
Sikerült kimenteni, legyen ennyi elég.
Az elsõ évek után egyre harmonikusabb kapcsolat alakult ki az évfolyamok és a tanárok között. Természetesen a komoly hallgatói idõszak a szakdolgozat idõszaka, amikor a tanárok már megismerték a hallgatókat, már látják bennük a jövendõbeli kollégát, az oktatás sokszor nem egyszerûen a tananyag leadása és számonkérése, hanem szakmai beszélgetés. Ilyen vizsgám több is volt, a már sokszor említett Báldi Tamás tanár úrnál, vagy Szabó Csabánál. A Csabánál folytatott kõzettan vizsgám különösen emlékezetes. Akkor már nem csak száraz lexikonanyagot kellett tudnunk, hanem nagytektonikai képbe kellett helyezni a kõzetképzõdés folyamatait. A tényanyaggal tisztában voltam, a vizsgatétel kihúzásakor ezt le is adtam, de kértem, hogy inkább a bennem felmerült kérdéseket beszéljük meg. A tágulásos és kompressziós zónákban, valamint az ív mögötti medencékben lejátszódó magmaképzõdés folyamatai nem voltak teljesen világosak számomra és a problémáimat írtam le. A vizsga egy érdekes beszélgetéssé alakult, aminek a végén jelest kaptam, hiszen a kötelezõ tananyaggal tisztában voltam.
Szabó Csabával a késõbbiekben is egészen szoros szakmai kapcsolat alakult ki. A szakdolgozatomat a Kubovics Imre professzor úr által ajánlott témában írtam, a Kõszegi-hegység penninikumi kõzeteinek vizsgálatából.
Kubovics professzor úr a megmaradó szerves komponensek elemzését tervezte, így a grafitos fillit vizsgálata volt a célkeresztben. Természetesen nem csak a grafitos fillitet, hanem kvarcfillitet is gyûjtöttem. A munka elsõ
lépése nyilvánvalóan a vékonycsiszolatok készítése volt a kõzetmintákból.
A homokkõ eredetû kvarcfillit egyébként unalmasan egyöntetû kvarc és csillám tömegében csodálatos turmalin- és cirkonszemcsék jelentek meg. A turmalin gyönyörû zónásságot mutatott, a behordott, törmelékes, sárga színû turmalinra a metamorfózis során épült rá kékes színnel a következõ zóna. A cirkonszemcsék pedig egyértelmûen lapokat mutattak, amik alapján a morfológiájuk meghatározható volt. Szabó Csaba nem csak az elektron-mikroszondás elemzésekhez való hozzájutásban, a szakdolgozat elkészítésében, hanem életem elsõ, Földtani Közlönyben megjelenõ cikké-nek elkészítésében is jelentõs segítséget nyújtott. A grafit tiszta kinyerése sem volt kis feladat, de végül néhány minta esetében sikerrel jártam, és meghatároztam a grafit rendezettségét is. Szerves komponenseket ugyan nem találtam, de az eredmények elegendõek voltak a szakdolgozat elkészítéséhez. Az eredményeket a Magyarhoni Földtani Társulat Elsõ Elõ-adói Ankétján is bemutattam, az elõadással 2. helyet nyertem el. Megjegy-zem, az elsõ helyezett Pálfy József lett!
Eljött az államvizsga ideje is, megkaptam a geológus oklevelet, követ-kezne a nagybetûs élet. Kubovics Imre professzor úr azonban felajánlotta, hogy pályázhatok hozzá doktori ösztöndíjra, amit az MTA Tudományos Minõsítõ Bizottsága finanszírozott. Ez egy új típusú ösztöndíj volt, megfelelne a mai PhD ösztöndíjnak, amelynek a végén a hagyományoktól eltérõen akár a kandidátusi disszertációt is be lehetett nyújtani. Az MTA — már akkor is — fiatalítani akart, nagyobb lehetõséget biztosítottak a fiata-loknak, és ezzel együtt az egyetemi doktori átlépésével a fiatal kandidátusok számát kívánta növelni. Négyen pályáztunk az évfolyamból Kubovics professzor úr tanszékére, az esélyek ennek megfelelõen elég csekélyek voltak, de csodák csodájára mind a négyen megkaptuk: Harangi Szabolcs, Horváth Adorján, Török Kálmán és persze jómagam. Hogy Péró Csabát idézzem, a négy TMB ösztöndíjas gyakornok, avagy „tögy”. A kutatási témám a szakdolgozati téma volt, de immár kiterjesztve a Penninikum osztrák oldalára is. Így tehát folytatódott az egyetemi élet, immár egy másik szinten. Már oktatnunk is kellett, ami az óraszámot tekintve nem volt megterhelõ, annak fényében meg, hogy például a biológia–földrajz szakos hallgatókat is ránk bízták, pláne nem. Török Kálmánnal most valószínûleg hamiskásan mosolyognánk egymásra, felidézve, hogy a nálunk néhány évvel fiatalabb hallgatónõk hogyan próbálták a figyelmünket elterelni és a tollunkat a jobb jegyek irányába vezetni. Kõszívûek voltunk...
A szerencse továbbra sem hagyott el. 1987-ben elnyertem egy támo-gatást a Soros Alapítványtól, aminek révén egy-egy hónapos gyûjtõutat tudtam folytatni Ausztriában. Elõször a Kõszegi-hegység osztrák oldalán gyûjtöttem, majd elmentem egészen a Magas-Tauern vidékéig összehason-lító mintákért. Burgenlandban a Geologische Bundesanstalt nyugalmazott geológusa, Alfred Pahr nyújtott óriási segítséget. A Soros Alapítványtól kapott támogatás nem volt nagy összeg, egy teljes hónapra némi aszke-tikus hajlammal volt csak elegendõ. Felsõõrben egy kempingben szálltam meg, de mivel cudar idõ volt, nem vertem fel a sátrat, hanem az autóban aludtam, mondván, majd másnap sátrat verek. Amikor reggel Alfred Pahr felvett az autójába, nem szólt semmit. A nap végeztével este visszajött a kempingbe, az autója után kötve egy kis lakókocsi. Megbeszélte a kemping tulajdonosnõjével is, hogy ugyanannyit fizetek, mint a sátorért (még erre is volt gondja) és ott hagyta nekem a lakókocsit. Felséges életem volt.
Akkor már megismerkedtem a késõbbi feleségemmel, aki késõbb csatla-kozott hozzám és már nem a sátor, hanem luxus körülmények, egy hangu-latos lakókocsi várta. Akkoriban annyira más volt az élet, olyan kis dolgoknak tudtunk örülni! Ez a kis lakókocsi maga volt a dolce vita. Több száz mintás gyûjteményt állítottam össze az egy hónap alatt, meg tudtam alapozni a munkát.
Mivel grafitos kõzetekkel foglalkoztam, ilyen publikációkat kerestem és lépten-nyomon beleütköztem egy izgalmas módszerbe, a grafit és a vele elõforduló karbonát stabilis szénizotóp-összetételének vizsgálatába, ami elõhozta a bennem megbúvó vegyészt. Atomfizika, izotópok kémiája, nagyon megfogott a téma. Nem sok esélyem volt, hogy ilyesmivel foglal-kozzam, mégis egyre gyûjtöttem és olvastam ezeket a cikkeket. Kellett volna egy laboratórium, ahol ezt a munkát elvégezhettem volna. És ismét a szerencse. A mi korosztályunk volt az elsõ, amelyik ösztöndíjat kaphatott
„nyugatra”. A Magyar Ösztöndíj Bizottságnál lehetett pályázni több hónapos külföldi utakra. Én Hollandiát néztem ki magamnak, mivel egyrészt németül nem, csak angolul beszéltem (így a német nyelvterület kiesett, oda német nyelvû anyaggal kellett pályázni), másrészt Nagy-Britanniába sokan szerettek volna menni, sokkal nagyobb volt a verseny, kisebbek az esélyek. Az elsõ csoda: elnyertem az ösztöndíjat, öt hónap Hollandiában. Itt azonban még nem ért véget a Sors támogatása: kellett találni egy kutatóhelyet, amelyik fogad is. Írtam az Amszterdami, a Groningeni és az Utrechti Egyetemek stabilizotóp-geokémiával foglalkozó kutatóinak, egy helyrõl kaptam választ. Rob Kreulen írt az Utrechti
Egyetemrõl, aki egyébként kiváló publikációkat jelentetett meg metamorf összletek stabilizotóp-geokémájáról, ezen belül is a grafit és karbonát közötti szénizotóp-egyensúly hõmérsékletfüggésérõl. A legjobb hely! Egy szép szeptemberi napon egyszál magam megérkeztem Utrechbe a vasútállomásra, fel kellett hívnom telefonon a témavezetõt. Nem mondom, hogy nem volt összeszorulva minden részem. Pár perc múlva megérkezett Rob, aki egy szimpatikus, kb. negyven év körüli, joviális ember volt, a hollandok minden jó tulajdonságával. Mint olyan sokan mások, õ is segített, ráállított egy útra.
Egyrészt kiváló kutató volt, nagyon sokat tanultam tõle kutatási módszertanból és publikálásból. Másrészt szigorú és következetes ember volt.
Egy jellemzõ történetet elevenítek fel, amit minden fiatal kutatónak érdemes megfontolnia. Megérkezésem napján elvitt a szállásra, vettünk biciklit (Hollandia!), esõkabátot (Hollandia!!!), majd kora délután bementünk a laborba, összeismertetett a technikussal és eltûnt. A technikus kolléganõ megmondta, hogy aznap elmagyarázza, hogyan történik a grafitok feltárása, másnap még figyel engem messzirõl, de harmadik napon ne zavarjam, csak ha nagyon fontos, mert dolga van. Koncentráltam, jegyzeteltem, este felelevenítettem az elmondottakat, harmadik napon egyedül dolgoztam.
Robot nem is láttam. Én dolgoztam keményen, utolsóként mentem el a laborból, a feltárás után a tömegspektrométeres kollégától kapott adatokkal átvonultam a könyvtárba, utána olvastam, értelmezgettem. Két hét elteltével egyszer csak bejött Rob a laborba, kérdezi, van-e öt percem. Persze, mentem utána. Leültetett a szobájában, megkérdezte, hogy mit csináltam. Én már tele voltam adatokkal, elméletekkel (fele sem jött be egyébként), öt-tíz perc után leállított, mondta, hogy ez igen, elégedett, dolgozhatok tovább, enyém a labor. Ha csak lézengtem volna, eredmény nélkül, akkor persze élvezhettem volna Utrechtet, de a labornak és neki arra ideje nincs. Hát igen. Ahogy késõbbi igazgatóm, Pantó György akadémikus mondta, a kutató olyan, mint a vadászkutya. Amelyiket a nyúl után kell zavarni, az nem vadászkutya.
Nagyszerû öt hónap volt. Nagyon sok módszert kipróbáltam, a grafit és karbonát szén- és oxigénizotópos elemzése mellett még olyasmivel is kísérleteztem, hogy a szerves eredetû grafitban megkötött nitrogén izotóp-összetételét mérjem le. Kijött hozzám a feleségem is, csodálatos hónapokat töltöttünk el együtt. Labor, könyvtár, csatornák, biciklizés, banán (igen, az akkor nagy szó volt, itthon pult alól kapták a kiváltságosok), izgalmas idegen kultúra, gyönyörû városok, és az utrechti katedrális, ahol vasárnap délelõttönként orgonakoncert volt. De hát ez is elmúlt, hazajöttem. Robbal késõbb írtunk néhány jó cikket, nagyon sokat tanultam tõle.
1989-be léptünk, közeledett a TMB ösztöndíj vége — és egy újabb szerencse. Egy kiváló kolléga mondta, hogy érdemes lenne felkeresnem Pantó György igazgató urat az MTA Geokémiai Laboratóriumában (a
„GKL”), mert úgy tudja, hogy elnyert egy támogatást egy stabilizotópos laboratórium kiépítésére. Pantó igazgató urat akkor már ismertem, mert õ vizsgáztatott a TMB felvételin és a kandidátusi szakmai vizsgán is, jól szerepeltem nála. Árkai Pétert, aki késõbb szintén akadémikus lett, és szintén a GKL-ben volt vezetõ kutató, már szintén jól ismertem, többször jártam nála szakmai tanácsért, de nagyon sokszor nyújtott alapvetõ segítséget abban is, hogy eligazodjam a szakterületen belüli viszonyokban.
Szóval bejelentkeztem Pantó igazgató úrhoz, elmondtam neki, hogy mivel foglalkoztam, fõként Utrechtben, nagyon tetszett neki és felajánlotta, hogy szeptembertõl nála dolgozhatok a GKL-ben. Megnyugodva vártam hát az ösztöndíj végét.
Elõtte még részt vettem életem elsõ nemzetközi konferenciáján. Már nem tudom milyen keretbõl, de el tudtam utazni Strassburgba, az EGU elõdszervezetének (EUG) konferenciájára. Akkor még csak kb. 500-an voltak, szemben az ez évi 14 000-rel. Természetesen a mai fiatalok számára ismeretlen írásvetítõs fóliákat használtunk. Lelkiismeretesen felkészültem, sokszor elpróbáltam, a tanszéken is elõadtam, ment szépen. Jön az elõadásom, kiszólít az elnök, nézem, egy fura lapos írásvetítõ, de nagyon szép erõs fénye volt, és felülrõl világított, szemben a mi régi otthoni darabunkkal. Felteszem az elsõ diát, hát a polarizált fény az összes ujjle-nyomatot feketén elõhívta. Olyan volt, mintha egy daktiloszkópiai elõ-adást tartottam volna. Majd’ elsüllyedtem. Hát igen, a technikai lemara-dás... Az elõadás megvolt, visszhang nem sok, kissé lelombozva tértem haza.
A GKL-es évek
1989 szeptemberében tehát beléptem a GKL-be és szinte azonnal egy kiváló eseményben volt részem. Árkai Péter egy kisfokú metamorfózissal foglalkozó konferenciát szervezett, szerte a világból érkeztek a résztvevõk, õ pedig bevont a szervezésbe. Nagyszerû élmény volt, kiváló, élvonalbeli kutatók, akik kollégaként kezeltek.
Egy hónapra rá elkezdõdött a tárgyalás a tömegspektrométer gyár-tókkal. Ketten voltunk kinevezve a leendõ laborba Fórizs István fizikus kollégával. Jó párost alkottunk, István a tömegspektrométerhez, elektro-nikai, mûszeres kérdésekhez értett, én már a feltárásokhoz konyítottam.
Egy angol (VG) és egy német (Finnigan MAT) gyártó volt, a képviselõik minden nap hozták az anyagokat és újabb és újabb ajánlatokkal
Egy angol (VG) és egy német (Finnigan MAT) gyártó volt, a képviselõik minden nap hozták az anyagokat és újabb és újabb ajánlatokkal