Négy évszázaddal ezelőtt még egy „fallal körülvett városka” volt Szepsi, ahová kapukon át juthatott be a jó szándékkal érkező vándor vagy kereskedő, de bezárultak a hódító vagy pusztító hadak előtt.
Jelenleg naponta több ezer autó vágtat el a város mellett Kassa vagy Rozsnyó irányába, de akik betérnek az Szepsi óvárosának hársfái alá, azok önkéntelenül is lelassítanak.
Szepsiben mintha egy másik időszámítást kezdenének, illetve azt folytatnák, amitől az elmúlt évszázad elidegenítette az embereket. Itt a rohanásra hajszolt lélek ráeszmél, hogy a korszerűség nem a műszaki csodákban és a betonfalakba merevített felhőkarcolókban rejlik, hanem abban, hogy az ember még érti és érzi múltját, hagyományait és gyökereit, hitét és kultúráját, mert valójában nyugalmat, otthonias békességet, biztonságot és gondoskodó szeretetet óhajt.... de amíg találmányaival meghódította a világot, közben elveszítette önmagát.
Ám vannak pontjai a világnak, ahol még örömtől árad az emberi reménység, ahol az ég sólyommadara fészket talál, s a galambszárnyú lélek még sebeket gyógyít, hogy emberi arcunk tükröződjék benne. Mert otthonra vágyunk mindannyian.
Éljen bárhol is az ember, hosszabb vagy csak rövidebb ideig, ebben a vágyában összhangba kell kerülnie környezetével, amihez szemlélődve meg kell ismernie, fel kell tárnia értékeit, elébe kell mennie és találkoznia kell azzal a valósággal, amelynek jó és szép oldalát éppúgy az élet természetes adományaként kell elfogadnunk, mint gondjait és problémáit. A természeti adottságok évmilliók és évezredek során alakultak ki, míg az emberi és társadalmi viszonyainak gyökereit az elmúlt évszázadok, évtizedek tükrében is meglátjuk. Aki kellő szeretettel és türelemmel szándékozik alakítani környezetét, azt befogadja a táj és a közösség, de aki erőszakkal és önkényesen óhajtja megváltoztatni a világot, azt eltaszítja és kiveti magából. A Bódva völgyének évszázadok óta itt lakó népe tudja és ismeri ezt a bölcsességet, ezért tudott megmaradni és gyarapodni még a legnehezebb időkben is. Érdemes hát meg-ismernünk mindazt, ami e megtartó otthontudat titkairól számot ad.
Az idő és tér fókuszában Szepsi egy kicsiny Európa. Nyugatról a Gömör-Tornai-karszt, északon a Gömör-Szepesi-érchegység az 1200 méter fölé magasodó Kojsó-tetővel, keleten a kassai vasmű kéményei mögött a Zempléni-hegyek láncolata kígyózik. Dél felé pedig a Cserehát lankái domborodnak. Itt találkozik kelet és nyugat, észak és dél hangulata, síkság és magaslat, hagyomány és korszerűség. S korunk zaklatott lelke megkapaszkodhat a karszt-hegyek sziklatömbjeiben. Alig tíz kilométeres körzetében olyan nevezetességek találhatók, mint a Szádelői-völgy természeti ritkaságai, a debrődi Szent László-forrás, az ősi Torna várának romjai, az áji vízesések, a jászói cseppkőbarlang és a barokk stílusú premontrei apátság.
Otthont, lakóhelyet, életet remélt itt mindenki, aki bármikor is megtelepedett: a bronzkardok kovácsa, a szkíta lovas, az avar vadász, a magyar és kabar honfoglaló, a német kézműves vagy a hegyvidéki pásztor. Őrhely volt ez itt és menedék. A hegyoldalakból lerohanó patakok vizeit összegyűjtő Bódva itt szabadul ki a sziklafalak szorításából a termékenyebb síkságok felé. És itt találkozott régen a földművelők és pásztorok társadalma, az iparosok és kereskedők tehetsége. Ide menekültek aszály vagy hódítás elől az alföldi népek, és innen indult szemlélődni a nagyvilágba annyi tanulni vágyó tehetség, de ide ők is, mint a háborúk elől elmenekülők, mindig visszatértek.
Az egykori Szekeresfalva lakói a tatárdúlás idején a szepességi Menedékkőnél találtak védelmet, és hazatérésük után az itthon maradt túlélők szepesinek, szepsinek nevezték őket.
Majd a két névből maradt a rövidebb: Szepsi. A Bódva forrásvizeinél lakó német telepesek (a mánták) pedig a folyó német neve után a várost is Moldaunak keresztelték el.
Ahol vizek és utak találkoznak, ott gyakran rajzol magának önkényes határokat az idegen önzés. Évszázadokig Abaúj és Torna megye peremén békéltek meg egymással a szomszédok, de alighogy egyesültek, máris újabb kerítést raktak, nagyhatalmi döntéssel kettévágva a Bódva völgyének természetes egységét. Szepsi és környéke mostoha sorsra jutott, hiszen anyanemzetétől szakították el...
Vajon mit őriz a mai város lelke a megmaradásért folytatott küzdelmekből?
Aki még nem kapált szőlőt, az keveset tud a borról, s aki nem érzi át e táj múltját és történelmét, az a jelenéből is keveset érthet, és nehezen talál utat a reménység felé. Pedig az út itt van előttünk az áradó világ hordaléka alatt, csak meg kell kapargatni egy kicsit.
Honnan jöttél, merre tartasz? – kérdezik a vándort, mintha csak azt mondanák: Ki vagy te, akivel most találkoztunk? Bizony, nem könnyű a válasz, mert a régi okleveleket is csak esendő emberek írták, az ősi kövek pedig nehezen vallják meg titkukat. Mintha csak attól tar-tanának, hogy igazmondásukért egyszer majd elpusztítják őket. Mert arra azért emlékeznek, volt rá példa, hogy e falak építőinek örököseit elűzték, csak azért, mert nem tagadták meg származásukat.
De a templomot övező Via Lucis, a keresztény reménység útja azt sugallja, hogy a sok balsors és szenvedés után talán már megtanulunk örvendeni, s a Szűzanya oltalmazza ezt a várost is.
A Szentlélek tiszteletére emelt gótikus templom szimbólumát a város címere is őrzi, s e nép mennyei patrónájának szelíd tekintete megnyugvást ad, békességet kínál. Arra néz, ahonnan Szepsi Csombor Márton 1616-ban vándorbottal a kezében nekivágott Európának. „Szepsi fallal körülvett városa” – ez volt számára a mérték Varsóban, Amszterdamban, Londonban, Párizsban és Prágában is. Mert tudja, azoknak írja a művét, akik mindezt nem láthatják, de a mérték mindennek alapja, amit ebből a tájból és az Evangéliumból merített. Aki ezt áthágja, annak semmi sem szent – Csombor Márton igaz ember volt, hitéhez, népéhez és városához mindvégig hűséges. Elment, hogy visszatérhessen, látott, hogy láttasson. Bár a késő utódok csak négyszáz év múltán örökítették meg emlékét. Aki őt követi, az nem keres viszályt, nem gőgös és nem képmutató. Talán ennek időszerűsége hozta, hogy példáját felmutatták. A strassbourgi egyetem is őrzi nevét, ahol 1618-ban az Akadémia tagjává fogadták. De hol tartják még számon e tudós férfiú nevét e városon kívül?!
Ám akadt egy másik jeles férfiú, akinek írásait manapság szintúgy nem olvassák, de egyik Lengyel-ország és a tengeri kikötők felé. Akkor kezdik kiépíteni Szepsi alatt kétszintes mélységben is azt a pincerendszert, amely nagyobb volt, mint a fölötte lévő város. Mára ezek nagyrészt beszakadoztak a nehéz járművek alatt, és jobb megoldás híján homokkal töltötték fel az üregeket...
A lengyel kereskedők idáig jöttek, s hoztak posztót és más árut magukkal, és a bor mellett a Bódva völgyén élő ügyes mesteremberek termékeit is megvették, ezáltal biztos megélhetést, tisztes életfeltételeket tettek lehetővé az iparos családok számára. Volt mód gyermekeik
taníttatására: így válik Szepsi a tanult emberek városává. A Hegyalja felé visszatérő fuvarosok pedig nem csupán kapát, csizmát, ruhaneműt és hordót vittek magukkal, de még a Göncön vagy Sárospatakon tanuló nebulókat is elszállították. És azokkal – nem kevesen – akik jeleskedtek ezen a téren, később Wittenberg, Strassburg, Heidelberg, Margburg vagy Hanau felsőbb iskoláiban találkozhatunk, majd hazatérve itthon pap, tanító, kutató hivatását gya-korolva szolgálták meg a támogatók adományait. Ezek közé tartozott Szepsi Laczkó Máté is, aki a heidelbergi magyar diákok elöljárója volt, majd Erdőbényén lett lelkipásztor, aki ismereteit a szőlőművelésben is kamatoztatni tudta. Számon tartotta őt a híres zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert is, aki naplójában 1614. december 29-én jegyzi fel: „Bénye, itt háltam Matthaeus Szepsi predicatornál”. Korábbról is ismerhették már egymást, hiszen Szenczi Molnár Göncön tanult Károlyi Radics Gáspár bibliafordító keze alatt, Heidelbergben is gyakran megfordult, s már 1600-ban is járt Szepsiben Siderius János prédikátornál és Szabó Balázs bírónál. Wittenbergben pedig 1608-ban barátai közt találjuk Szepsi H. Mihályt (később Sárospatakon rektor) és Szepsi Korotz Györgyöt (korábban Bocskai István írnoka, később tanít Göncön, Sárospatakon, Kassán és lelkész lesz Tokajban és Nagykállón).
Mintha ebben az időben Szepsit nem lehetett volna elkerülnie annak, aki valamire vinni akarta...
Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője is, a híres énekes, színész alig fejezte be sárospataki tanulmányait, ide jön 1833-ban segédtanítónak, hogy aztán rövidesen a későbbi Nemzeti Színházzá alakuló kassai társulathoz szegődjön, ahol bátyja Gábor már főszerepeket játszott, és akkor mutatják be először színpadon a Bánk bánt is, megriasztva vele az osztrák elnyomó-kat...
A borkereskedelem számára épült, helyenként két szintes mélységig érő pincékben veszély idején védelmet, rejtekhelyet is találtak a polgárok. És ezeknek a pincéknek köszönhetően a városmag is megmenekült, mert a mindenüvé emeletes betonkalitkákat álmodó és mindenre kapható párttitkárok vágyai itt csődöt mondtak. Nem merték vállalni annak kockázatát, hogy valamelyik háztömb egy reggelre eltűnjön a boroshordók közé. Itt maradtak a földszintes családi házak a két templom környékén... a „polgári csökevényt” és a „klerikális reakciót”
csendes pusztulásra szánták. A bölcs tervezők pedig elkezdték egy új városközpont építését, mintha Isten terveit akarnák módosítani...
Felesleges hangoztatnunk, hogy ez sem sikerült. 1990-től a polgárok szabad akarata érvénye-sülhetett. A választott képviselő-testület pedig úgy döntött, hogy a táj történelmi hagyomá-nyaihoz tér vissza. Az Óváros megújult, két temploma kívül-belül megszépült. Ennek látványa a régió többi települése számára is vonzó példának mutatkozott. Nem véletlenül, hiszen 1960-ig Szepsi járási székhely volt. Csak akkor csapták oda Kassához, hogy a füstölgő kassai gyáróriás környékét egyetlen irodából lehessen szemmel tartani. Nem sok szőlőt kapálhatott életében, aki ezt akkor elgondolta, mégis ilyen bibircsókos ábrándokat kergetett...
Persze azóta sok víz folyt le a Bódván, ám a városnak kijáró székhelyi tisztséget máig nem szolgáltatták vissza. De Isten malmai őrölnek: lassan és biztosan. A vasgyár sem úgy füstölög, mint az elején. A gigantomániás tervek csődje munkanélküliséget, környezetszennyezést és létbizonytalanságot hagyott maga után, ami a városra is rányomta bélyegét.
Ám Szepsi térségében még nem hiánycikk a tiszta levegő, víz és az erdő. Látnivaló is akad télen-nyáron, s a vendéget szívesen fogadják. S tán él még az ősi virtus: nem hagyják magukat a városlakók. Pedig csak alig tízezren vannak.
A fiatal nemzedék négy alapiskolában, két gimnáziumban és a mezőgazdasági szakközép-iskolában tanulhat. Bővül a kórház, új küllemű háztömbök épülnek a lakótelepen és a kertváros is gyarapszik. Egyre több vállalkozó tud kedvezőbb feltételeket teremteni
családjának és a várost is támogatják. Gazdag a kulturális és sportélet: Szepsi Napok, Szepsi Csombor Márton Napok, Bódva-kupa, járási Csemadok fesztivál, országos színjátszó seregszemle, Vox Columbellae Kórustalálkozók, A Helytörténeti Múzeum és a Bormúzeum rendszeresen telik meg élettel. Országos hírű a Bercsényi Miklós Cserkészcsapat. És az eseményekről a rendszeresen sugárzó városi televízió ad hírt... Ki győzne mindent felsorolni?
Az idő nagy úr. Nem áll szóba bárkivel, és ha valakit maga alá temet, arra már nem emlékeznek az unokák. Szepsin tán még sem fogott ki az idő. Koptatta ugyan köntösét, zsebébe is bele-belenyúlt: meglopva néha hagyományait, templomait, iskoláit – de mostanra valahogy ki tud egyezni keltében, jártában. Miközben kelet és nyugat serpenyőjét billegteti.
Jó lenne már tudni, hogy arra megyünk, amerre vágyunk.
Hazafelé, toronyiránt! Ahogyan régen a vásárból. Nem az a legfontosabb, hogy milyen az út eleje, göröngyös, poros vagy sáros, hanem az: merre, hová vezet?
Merre is vagy, Európa? Innen, Szepsiből nézve... hiszen a térképen itt lennénk a közepén. Itt a kapu. Mintha ezer éve nyitva állna, mikor Szent István királyunk magasba emelte a keresztet.
Azóta sok pusztulást láttak a várost vigyázó sziklák, de azt is látták, hogy e nép, mely itt otthonra talált, mindig fel tudott egyenesedni, mert tudta mihez mérnie önmagát. Az emlé-kezés és hagyomány, az elődök helytállása adjon erőt a jövőbe tekintéshez.
Tornyok dőltek, de a falakat újra rakták. A sárba tiport jelképeket visszahozták. A betiltott anyanyelvet sem feledték azok, akikben maradt hit, akiknek fontos az egyenes jellemű emberi tartás. És maradtak üzenetek kőben, fában, lélekben és a hűséges családok suttogó emlékezetében is...
Ím a Bódva is dagad és elapad. Viszi a hírt arról, hogy erre járt.
Bár kétszáz éve a város porig égett, egyetlen épen maradt kapujára akkor került sorsunk evangéliuma. A kaput elvitték, amikor sarlóval és kalapáccsal másfajta örökkévalóságot hirdettek ezen a tájon. De a honalapítás évfordulójára gondos kezek újravésték:
„Égtem, égtem, meg nem égtem, Pirultam, de meg nem sültem.
Isten a magasságban megtartott engem gyermekeimnek.”