- Ezt megcsináltad. Te hüllő, te marha!
Felgyult arccal, kiszélesedő kék szemeivel ordítva dobta a szavakat társa fejéhez. Az édesen kacagott:
- Így, Mózeském, jól van, csak szavalj ki szépen minden dühöt és kakasgőgöt magadból.
Annál szelidebb leszel majd a szent férfiak előtt.
- De hogy juthatott valakinek ilyen őrültség az eszébe? Hogy mertél az én nevemben tudtom nélkül ilyent tenni? Mintha taknyos gyermek volnék, akivel úgy rendelkezhetsz, ahogy akarsz. Azértsem megyek el.
Dühösen lógatta le lábait a vetetlen ágyról, melynek szélén még öltözetlenül, nyitott hálóingben űlt. És így a harag lobogása előtt olyan mamájával duzzogó nagy gyermeknek látszott. Konkoly szelid, meleg szavakkal csitítgatta:
- Hogyan mertem? Mert szeretlek. Mertem, mert a jövőd, egy nagy tehetség jövője, nekem még fontosabb mint neked. És el fogsz menni, mert tehetségednek tartozol vele és mindazok-nak, akiknek műveid tűrhetőbbé fogják tenni az életet. Hiszen nem a büszkeség tart vissza tégedet, hanem az átkozott magyar gyávaság. Mit változtat az rajtad, hogy végig tűröd két olajban főtt szent János frazeológiáját? Csak célt érj, csak megjelenjenek a verseid. Szegény édesanyádnak tartozol ezzel. Képzelheted, milyen öröme lesz neki.
- De egyszerre két ilyen Kálvária. Ha legalább az egyik elmaradhatna, - mondta szelidült duzzogással Baczó.
Konkoly mosolygott. Tudta, hogy ez az alkudozás már a betörés kezdete. Két napig volt erő-mámoros Baczó a Boór Bálint nagy lehelletétől. Ezen a két napon mintha okszigénnel telített bura alatt lett volna: viharos megsokszoródással akart és tett. Kiválasztotta életre ítélt verseit, szépen letisztázta, két kis kötetbe osztotta őket. Az eléje toppant élet igézete ahoz is elég erős volt, hogy a félénk, imbolygó akaratu fiu két kiadóvállalathoz be is állítson verseivel. Az egyiknél kézbe sem vették kéziratát. Kijelentették, hogy a mai gazdasági viszonyok közt csak az őrültek házán belül adhatja ki valaki egy ismeretlen író művét. A másik vállalatnál egy alacsony kis fürge emberke megnyálazott ujjaival belekúszált a kézirat lapjai közé.
Szórakozott gyorsasággal futott át hol itt, hol ott egy pár sort. Közben egy üzleti levelet diktált a gépíró leánynak. Aztán különös mosolygással adta vissza:
- Miért nem ír inkább regényt, kérem. A misztikus vagy Wells-féle regényeknek van ma csak piaca. Több mázsa vers van a raktárunkon, a kutyának sem kell. Vagy talán a filmdrámát próbálja meg. Ezt fizetik még a legjobban.
Szegény Baczó Mózes aznap olyan orrvérzően, olyan néma zokogással ment haza, hogy szoba-társa komolyan megíjedett. Pedig hozzá volt szokva e vulkánikus lélek nagy lecsüggedései-hez. A verseit odavágta egy sarokba s visszaharapott könnyekkel lihegte oda Konkolynak:
- Ha mégegyszer azt látod, hogy verset írok, üss pofon. Tudnék csak tizedannyit zongorázni mint te, kitolatnám a szemeimet és beállanék vak zongorásnak egy bordélyházba.
Az összehullott szárnyak mélyen megindították Konkolyt. Különben is: ennek a meleg és gazdag életnek kellett valaki, akit dédelgessen, féltsen, akinek apja-féléje legyen. Két éve laktak együtt. Nagyon sokat veszekedtek és nagyon szerették egymást. A szócsatákban min-dig Baczó volt a hangosabb, a diadalmaskodó. Konkoly szelid türelemmel hagyta
győzedel-meskedni ezt a ki-kizúduló forró lírát. De az akaratban, a tettben mindig Konkoly irányított.
De olyan ügyesen, hogy a nagy gyermek mindig azt hitte, hogy a saját akaratát akarja.
Konkoly másnap titokban előszedte a Baczó vers füzeteit. Nagyon ravasz tervet főzött ki, hogy barátja verseit a nyilvánosság elé juttassa. Az utolsó években két vállalat kakasviada-lozott egymással, hogy magának kaparintsa a közönség lelkét és zsebét. Mindakét vállalat lobogó keresztény és magyar jelszókat csóvált. És mindakettő szivesen társult volna egy alkalmi tatárjárással, hogy a másikat tönkretegye. Az egyik a Sursum Corda volt, melyet a kommün bukása után hatalmas katolikus tőke hívott életre. Alig volt meg a vállalat, alig tették fel a cégtáblát a roppant palota kapuja fölé: a kálvinista szentek nagy meghökkenési gyűlésbe futottak össze. A gyűlésen olyan hévvel szónokoltak a középkori máglyákról, hogy a zsúfolt teremben érzett a perkelt hús szaga. E kellemetlen szag hatása alatt egyhangulag elhatározták, hogy ellenvállalatot alapítanak Christus et Libertas néven. Bajok csak a tőke összehozásánál ágaskodtak. Mert a zsebek még a középkori lángokra sem akartak megnyilni. Végre, különö-sen a hollandiai és angolországi kéregetések eredményével, nyélbe lehetett ütni egy legalább annyira erős vállalatot, hogy a másiknak kellemetlen lehessen. És alig hozták ki a könyv-kötőtől a Sursum Corda első könyvét: Szent Bazil életét, a Christus et Libertas nyomába villámlott egy díszes kiadásu értekezéssel, melyben a híres Zalatnay Jenő mély elmével boncolgatta a kor izgató problémáját: Az Atyától származik-é a Szentlélek, vagy a Fiutól, vagy mindkettőtől, vagy egyiktől sem. Konkoly e két vállalat versengését akarta kihasználni barátja javára.
Két levelet írt barátja nevében és az ő nevét hamisítva alá. Az egyik levelet Habina püspöknek írta, a híres katolikus szónoknak, aki a Sursum Corda igazgató tanácsának elnöke volt.
Sorokat idézve a Baczó verseiből és vitáikban eldobált szavaiból, egy még nyugtalan, kereső fiatal lelket mutatott be, azzal a sejtetéssel, hogy szerető felkarolás meg tudná nyerni a katolikus törekvések számára. Kiemelte, mint megihlető benyomásokat, a püspök bőven ömlő könyveit, melyekben a modern tudományok népszerű jelszavai s a dekadensnek szidott új magyar próza stiláris fogásai összebékekonferenciáztak Krisztussal és a szentekkel. A másik levelet Nyerges Sámuelnek, a református teológia tanárának készítette, aki a Christus et Libertas mindenhatója s a magyar kálvinizmus dédelgetett ellen-Habinája volt. Ennek fel-emlegette a Mózes kálvinista apáit, papi őseit és úgy tüntette fel a dolgot, mintha egy kisértések közt tántorgó lélek nyujtaná kezeit segítségért, nehogy elrántsák a Kálvin jászlától.
Sunyi szavakba azt a sejtetést dugta, mintha Baczó már ajánlatot kapott volna a Sursum Cordától versei kiadására. A levelekhez hozzácsatolta Baczó egy-egy verskötetét s boldog Macchiavelli arccal tette őket póstára.
Pár nap mulva mindkét helyről megjött a válasz. Mindkét lelki hatalmasság saját kezével válaszolt. Mindakettő felhívta Baczót, hogy személyesen jelentkezzék.
A dolog nehezebbje most következett: odatörni ezt a félénk és büszke szűzi lelket, hogy ki-használja az előidézett helyzetet. Egy este, hogy eljátszotta neki pianínóján kedvenc dalait, Konkoly nagy lekönyörgő félénkséggel mondta:
- Mózeském, te most meg fogsz pofozni engem.
Aztán megvallott mindent. A levelek ravasz tartalmát, a szavak dugott értelmeit és diadal-masan mutatta elő a két választ.
Baczó Mózes percekre teljesen megnémult. Akkor beteg zivatar csapott át rajta. Ráviharzott barátjára minden rossz szót, mely mar vagy piszkol. És amikor látta, hogy barátja milyen szelid derültséggel áll a csatorna alatt, csúf gyermekdühében szétmatatott valami olyan után, ami mégis megsebezze ezt a nyugodt jóságot. Felgyult arccal köpte szemébe:
- Ilyent csak egy tehetségtelen fráter tehet. Mert tudd meg, hogy a zenében sincs semmi tehetséged. Árva flótás vagy, tehetségtelen, soha sem lesz semmi belőled.
Konkoly Zoltánnak a zene volt egyetlen élete. Az ős elhivatásu tehetségnek a világ minden mély izenete hangban lett életévé. Egy évvel idősebb volt Baczónál, már negyedéves s az Egyetemen a magyar-német szakot robotolta. De minden idejét a zenének adta. Napot-éjszakát kottákat másolt, tanult, komponált, játszott egyetlen kincsén, a pianínóján. A primitiv szentek rajongása volt neki a zene: nem csak művészet: hanem hit, az élet magáhozölelése, az életakarat egyetlen formája. A rádobott csúf szavak közűl nagy szánalommal nézett barátjára:
- Szegény Mózeském, hogy sajnállak: mennyire fogod szégyenleni ezeket a szavakat. Az olyan tiszta életnek mint te, nem szabad rossznak lenni: csak magadnak okozol fájdalmat vele.
Baczó másnap egész nap egy szót sem szólt barátjához. Sőt: olyanforma készületeket is tett, mintha el akarna költözni. A könyveit összekötötte egy régi nadrágszíjjal, gallérjait, fehér-neműjét csomóba rakta. Konkoly ismerte már e nagy gyermek minden hullámzását, ki sem kukkant a kottái közül. Ma reggel aztán Mózes már a paplan alul kifélszemezett barátja felé, ki hajnaltól fogva a kottái előtt űlt. Végre nagyon komoly, nagyon férfias és sötét szemre-hányással kérdezte:
- Mondd csak, Zoltán, hogy tehettél ilyent a megkérdezésem nélkül?
Konkoly tudta már, hogy a vendég-lélek visszament odujába s visszatért helyébe a gyermek-szemű jó fiu. És most, hogy egy órai vita után befogta az akaratát, szeliden kérlelte:
- Annak igazán semmi értelme nem volna. Vagy elmész mindkettőhöz, vagy egyikhez sem.
Hiszen nem bizonyos, hogy mindkettőnél sikerül a dolog. Hátha éppen azt mulasztanád el, aki a jó választ tartogatja számodra. És így könnyebb is: egy elszánással egy délelőtt átesel mindakettőn. És nem maradsz adós szemrehányásokkal magadnak.
Baczó felugrott az ágyból. Úgy ingben nagy lépésekkel méregette a szobát. Arca nagyon komoly volt, száját összecsücsörítette, homlokán nehéz árnyékok mentek át. Egyszer csak hirtelen megállott, fejét kissé féloldalra felfelé tartotta. Nagyon jó fény világolt ki arcára, még fürtei is felvilágosodtak. Az elkényeztetett gyermek királyságával mondta:
- Nem bánom. Érted megteszem. De csak egy feltétel alatt.
- Mi az? - kérdezte kikövéredő megelégedéssel Konkoly.
- Ha eljátszod háromszor egymásután a zsoltárodat.
Konkolyból boldog kacagásban nyújtózkodott ki a megcirógatott lélek. Tettetett csodálko-zással mondta:
- Eljátsszam a zsoltáromat! Én a senki, a tehetségtelen, a szegény flótás játsszam a te méltóságos tehetséges füleidnek.
Mózes füléig pirult. Kacagott és nagy szeretet volt a hangjában:
- Marha!
Aztán elkezdett táncolni a szobában. Belecsettintett ujjaival a levegőbe:
- Te, Zoltán, ha valamelyik szent Kajafás előleget talál adni, délután kimegyünk a János-hegyre és olyant mulatunk mint a pinty. Te, ha akarod, kölcsön adok arra a Bach-kottára is, hogy ne kelljen elsejére várnod.
Konkoly íjedten ugrott a pianino elé:
- Inkább eljátszom gyorsan a zsoltáromat, mert még a lakodalmi frakkom is kiszabatod abból a bankóból, melyet még a Habina püspök zsebéből kell kikereszténkedned.
Elkezdett játszani. Baczó visszaűlt az ágyra. Egyik lábát a másikra fektette, kezeit térdén összekulcsolta. Előrehajolva félig nyitott szájjal hallgatott. A szoba az udvar mélyén volt.
Egyetlen rácsozott ablakkal a szürke udvarra, melynek dohos kövein mint elfalazott mostoha lány, űlt a szomoruság. Keskeny, hosszúkás szoba, éppen csakhogy elég arra, hogy két nyomoruság elférjen benne. Az egyik fal mellett egymás végibe a két ágy volt, még vetetlen mindakettő. A szoba mélyén az egyik szögletben a Konkoly pianinója volt, elömölve kották és könyvek tömegétől. A másik szegletben egy ó íróasztal csügged, félig levetkezett tintafoltos zöld vászonnal, teleszórva a Baczó lírájával. A szoba közepén egy nagyocska asztal van, rajta himlőhelyes pléh tálca egy üvegkanna vízzel és két pohárral. Az öreg kannának kitünő kémiai emlékezete van: oldalain emlékez minden salakot, mely vizeiben valaha volt. A Mózes ágya mellett egy töredelmes öreg szekrény van, melyen időnként nagy keresztyéni rohamok mennek át s ölelésre tárja két ajtószárnyait. Ilyenkor a tág kulcslyukból a földre esik a lógó kulcs. Ez a zár és ez a kulcs már harminc év óta nem zárnak s csupán pszihikai megnyugtatói a magánvagyonnak. A szekrény mindkettőjük ruhatára. De azért még szellős térségek vannak benne kihasználatlanul. A Konkoly ágya mellett a közös mosdó van, a szoba külön kis Vezuvja, ahonnan a két Hefajsztosz szappan lávát szikráz szét a kis világ minden valóságára. Még a Baczó lírája s Beethoven kottái is kapnak pöttyenéseket. A mosdó fölött egy hajdani tükör, melynek farámájából még mindig visszasejtődik valami az emberarcból. Az ablak mellett egy hátnélküli diván, mely folytonos pelikáni nagylelkűséggel osztogatja beleit a szoba lakóinak. A földön az egyik szögletben egy csomó üres literes, félliteres, háromdecis üveg, parafadugók s egy pár fájdalmas ócska cipő. Az alacsony henger-alaku vaskályha tetején, mely télen is meg tudja őrizni hidegvérét, egy vén ébresztő óra kot-kodácsol. Egyik lába papirral körülfáslizott gyufaszál. Hátáról hiányoznak a felhuzó csavarok, hangja is kehes már. De azért a vén közalkalmazott olyan igyekezettel méri az időt, mintha a végső összeroggyanás előtt még egy felsőbb fizetési osztályba akarna jutni.
Egy nem rég felfedezett tizenhatodikszázadi istenes versre irt zsoltárt Konkoly és most ezt játszotta. Fejét egészen odahajtotta a felszálló hangoknak. Különös íjesztő-vonzó fej volt ez.
Majdnem vörösen rőtbarna haj, rőt-barna bajusz és szakál buja gazdagságban. Az arc is vöröses volt s ezen a rezes vörösségen kiáltott a két nagy dühös kék szem. Első látásra barbár és íjesztő volt ez a fej, a dülledt kék szemek folytonos dühével, a vörös szakál démoni tüzével s az arc örökölt szomoruságával. Ebben a szőr-rengetegben nyolc-tíz évvel idősebbnek látszott, egy fáradt Kékszakálnak, ki már minden feleségét felakasztotta a titkos szobában és aki már tudja, hogy nem érdemes újból próbálkozni. De a húsos vörös száj mindig derült volt, a gazdag vérű kacagás örök fakadásával. De a szemek dühös látszata mögött néha nagy jóságok szánakoztak kifelé.
Ez a zsoltár volt eddig a fiatal szerző legnagyobb alkotása. Nem keresztyén sírás volt, nem Krisztus juhainak bégetése. Az Európába tévedt magyar lélek ős pogány visszaemlékezése volt. Visszatalált beszélgetés a nappal, a földdel, a jóttevő dolgok erős isteneivel. Százados sírása volt annak a léleknek, mely Kálvin cégérét is csak azért vette föl, hogy elszabadulhas-son az idegen megváltó jászlaitól.
Mikor az utolsó hangok is tovább rezdültek, Konkoly megrázta bozontos fejét és fújt egy nagyot, mintha fürdőből merülne fel. Ránézett barátjára. Az még mindig úgy űlt, térdeit átkarolva, előre görnyedve, mint egy mesét ívó gyermek. És nagyon gyermek volt az arca is:
ajkának sírásba vonagló görbülésével, nagy kék szemeinek hólyagos könnyeivel. Csendesen mondta maga elé: - Szegény édesanyám.
Mert erre a dallamra az élet minden íze összefutott a távoli gyermek szájában és anyja jött a lelkébe. Konkoly nagy dühös szemeivel lelkendezve kiáltotta:
- Te, ennél nagyobb dicséretet sohasem fogok kapni!
2.
Már harmadszor sétált el a nagy szürke épület előtt. - Az ötödik visszatéréskor okvetlenül be fogok menni, - mondta erős hangon magában. Egyszerre képek mentek át rajta, melyek között nem volt semmi összefüggés. Látta egykori görög tanárát, az öreg Geréb Mártont, akit ezer huncutsággal tudott bosszantani. Hallotta, amint az öreg úr kövérkés selypítő hangja mondja:
- Na, Baczó Mózesz, bizonyiszten szohaszem lesz beczületesz ember belőled. - Látta anyját, amint az udvar mély kútjából felhúzza a vedret. Szép halvány arcán ott van a sóhajtás: milyen nehéz, milyen nehéz. - Aztán a Konkoly vörhenyes bajuszát látta, alatta széles vörös kacagásával. De közben azért gépiesen számolta visszatéréseit és már a nyolcadiknál tartott. -A tizenkettediknél fogok bemenni, - szólt újból és úgy markolta az akaratát, mint egy vasbotot. - Hátha nincs is otthon Nyerges? - szólt benne egy reménykedő hang a tizenegyedik elsétálásnál. De azért a tizenkettedik fordulónál nagy elhatározó lépéssel belépett. Háromszor kellett nyálát lenyelnie, amig oda tudta nyögni a kapusnak:
- Itthon van a nagytiszteletű úr?
A kapus, az öreg Tóthfalussy bácsi, a kálvinizmusnak valóságos sündisznója volt. Mert két vad-hegyes bajusza, hegyes vonásai, döfő szemei, szúró hajszálai és egyéb zordságai mint kis protestáns dárdák szúrtak a bálványimádó világba. Felmorconult a reggeli újságjából:
- Hát hol a fészkes fenébe lenne máshol!
- Én Istenem, segíts! Istenem, csak most segíts! - rimánkodott az élet Baczó Mózesben minden lépcsőfoknál. A legfelsőnél ezt is hozzátette: - Édesanyám, imádkozzál értem.
Az iroda az első emeleten volt. A folyosó olyan ellenséges és szegény volt, az ajtók fakó barnasága olyan visszataszítóan rideg. Nem volt feléje hajló lelke a dolgoknak. Majdnem elfutott, mikor észrevette, hogy már kopogtatott.
Belépett. A tágas előszobában egy asztalnál egy simára fésült halványszőke fiatalember írt, aki kérdő arccal nézett feléje. Az előszobában még egy köpcös, magas, már őszbe csavarodó úr volt. Ez kemény nagy léptekkel járt le és fel. Bronz szinű arcán, ahol sok jó lakoma emléke rózsállott, most nehéz felhők lógtak. Összeszorított ajkain felgyűlt néma káromkodás. A halvány-szőke fiatalember mézes udvariassággal kérdezte:
- A nagytiszteletű urat méltóztatik keresni?
- Igen, - nyögte Mózes.
- Milyen ügyben?
A fiatalember arca lángba borult. Jaj, vajjon ki fog férni száján a nagy dolog. Suttogásba fult hangon lehelte:
- Egy verskötetem kiadásáról van szó.
A sétáló úr megállt, mintha orron ütötték volna. Lábait szétvetette, hogy erősebb alapon álljon, kezeit bezárt marokkal mélyesztette zsebeibe, hasát kilökte és úgy nézegette a költőt. A szőke fiatalember szemei rosszak lettek. Egyszerre hideg és kimért lett:
- Kiadási ügyekben itt nem fogad a nagytiszteletű úr. Tessék a Muzeum-körutra menni, ott van a kiadóhivatal. Még nekem is oda kell mennem, ha valamelyik könyvem kiadásáról van szó.
Az utolsó mondatban a konc tövén féltékenykedő kutya harapott. Baczó halkan mentegette magát:
- A nagytiszteletű úr hívatott.
- Úgy? - szólt elnyujtott hangon a titkár. És belemélyedt az írásába.
- Öcsém verseket ír? - kérdezte nyersen a bámuló férfi.
- Igen.
A zord úr körüljárta Mózest, úgy nézegette:
- Hm, hm, verseket ír, verseket, - mormogta. Aztán felkapta fejét s odaszegző szemmel nézett Mózesre:
- Olyanokat, melyekben rímek is vannak és a sorok nagybetűkkel kezdődnek?
- Olyanokat, - hagyta rá Baczó határozatlanul.
- Az már más. Mert én a kisvári kálvinista pap vagyok. Megesküdtem, hogyha egyszer találok egy olyan bolondot, aki rím nélkül ír verseket és kis betüvel kezdi a sorokat, hát felpofozom.
A múlt karácsonykor láttam ilyen verset egy aféle modern lapban a somogyvári doktor feleségénél, mert annak is félreáll a küllője. Majd hogy a gutta meg nem ütött. Különben azért ne búsuljon, öcsém, én is írtam verset, mikor elsőéves teológus koromban legátus voltam.
Azért mégis kisvári kálvinista pap lettem. Átestek már az efélén különb emberek is.
Fojtó, sűrű szomoruság szállt fel Baczó Mózesben és megtöltötte minden zege-zugát. A szőke fiatalember rosszakarata mint egy rideg nyálkás kéz fogta meg. Ennek a szavai pedig vaskos csizmákkal tapostak be lelkébe. Különben is: az anyamellre született gyermekembernek elég volt egy arcvonás megrándulása, egy átvillanás valaki szemén, hogy vitorlái összerogyjanak s a mart sebekből felszálljon az élet láza. Ha nem szégyenli, veszi kalapját és fut, fut, amig emberek, házak elmaradnak és elhagyott mezők hűvösülnek rá. A falon egy csoportkép volt:
egy valamikor végzett teológus nemzedék arcai. Odaállt, nézte őket. Szájak, szemek, arcok mentek be szemeibe. De mindenik olyan szomoru volt, de mindenik mögött az ő szorongása reszketett.
A belső szentély ajtaja kinyilt. Vállnélküli, mellnélküli, csipőnélküli, formanélküli sápadt nő jött ki rajta. Huszonöt és ötven év közt lehetett, közelebbi meghatározás nehéz munkát adott volna, mert az egy dimenzióvá soványodott nőn az idő nem talált helyet pontosabb feljegyzé-sekre. Hóna alatt hatalmas kézirat volt. A kisvári tiszteletes földontó léptekkel döngött be a helyébe. Baczó ijedten hajtotta meg magát a csúcsíves hölgy előtt és elpirult. Maga sem tudta, miért szégyenli, hogy itt látják.
Fehérvári Horváth Julia a kilenc Múzsa legnehezebb lidércnyomása volt. Mert nem volt műfaj, mellyel össze nem akasztotta volna a tengelyét és mindig a műfaj húzta a rövidebbet.
Baczó egy irodalmi összejövetelről ismerte. A kommün alatt a bűnét soha meg nem bánó Magdolna kitárta keblét az emberiségnek. Futurista, aktivista s más ista-versekben terhelte a forradalom számláját. A kommün bukása után, nehogy elveszítse tanítónői állását a főváros-nál, fejest ugrott a keresztyén világnézet közepébe. Marxhoz, Leninhez, Kun Bélához döfött ódáit átírta az új napok hatalmasaihoz. Lángoló szavakkal dedikált műveivel ott volt minden nevezetesség előszobájában. Verseit meg is zenésítette, némelyikre táncot is komponált és saját tervezésű kosztümben szavalta, énekelte és táncolta el őket. Nem volt olyan érzékszerv,
amelyiknek a Julia zsenije nem tudott kellemetlenséget szerezni. Az öreg szűz kegyesen bökte
amelyiknek a Julia zsenije nem tudott kellemetlenséget szerezni. Az öreg szűz kegyesen bökte