Szakmai irigység Szakmai irigység Szakmai irigység
– Könnyű neked… Egy állatorvos mindig kiváltságos hely-zetben volt és van. Törvény írja elő, hogy lakást építsenek nek-tek a faluban. A fizetésenek-tek is nagyobb. Bezzeg mi… Én pél-dául három esztendeig vártam, míg végre egy padlós lakást kiutaltak, mert a régiben, ha a gyermek tizenötször esett fe-nékre naponta, akkor ugyanannyiszor cseréltük a nadrágját, mert a téglás földet pirosra festette a házigazda, hogy szebb legyen. Mit tudod te, mi az, hogy falu… A domb tetejébe épí-tettek neked egy fürdőszobás palotát, s onnan fitymálod a sze-gény humán kollégát. Na, de béküljünk ki… Egy pohárka erő-set? Étvágygerjesztőnek! Hát: isten-isten…
– Egészségedre! S úgy általában: minden jót! De mi az, hogy bezzeg ti? Ismerd el, jóval nagyobb anyagi felelősség há-rul ránk. Azoknak a „régi jó időknek” vége, amikor a falusi in-kább kezeltette a marháját, mint a fiát! Ha egy beteged ment-hetetlen, hát, istenem, „meg voltak számlálva a napjai!”
Senki sem kéri, hogy megfizesd… Tegnap is jön János bá-csi a falu másik végéről – na, mert az is egy figura, hogy az állatorvosi lakást a falu végére biggyesztik –, s hozza a be-teg tehenet. Ellés utáni fertőzés, vérmérgezés…
– Szóval borjúágyi láz – a mi nyelvünkre lefordítva.
– Az. Kiszámítom, hogy ennyi meg ennyi a Penicillin stb.
Erre János bácsi káromkodik egyet, hogy ennyit borjastól sem ér ez a kivénhedt marha… Inkább hazaviszi, levágja, legalább nem kell neki több széna a télen. Fenyegethettem én bünte-téssel, miegymással, fogta a tehenet s elment. Nekem pedig felelnem kell a marhaállomány szaporodásáért. Hát, szép kis szaporodás, nem mondom!
– Nem olyan fekete az ördög, barátocskám, mint ahogy festegeted. Amíg az ember a „paciens” májából rostélyost va-csorázik, nem lehet olyan nagy baj… Bár ez az összehasonlí-tás kissé ízléstelen, de elnézed nekem. Szakmai deformáció…
– Honnan veszed, hogy megesszük a „paciens” máját?
– Nem veszem én sehonnan! (Bár lehetne kapni!) De is-merd el, hogy előfordul. Mert tegnap este az én ablakomon is bekopogtattak… Na, gondolom, ennek az éjszakának is lőttek.
Biztosan a Dávidék Julcsája. De „csak” János bácsi volt.
Forgatja igen a kucsmát a kezében, s nagyon kérlel, hogy könyörüljek meg rajta, mert itt, a ház előtt összeesett az ő drága Riskája a hóban. Hát, kapja ölbe szaporán, s hozza be – mondom –, csak nem akarja, hogy kint, a hidegben vizsgál-jam meg. Jajgat az öreg, hogy nem tudja ő felemelni, meg se tudja mozdítani.
Riska lett rosszul, nem Mariska! Nahát, a többit elkép-zelheted. Első dolgom volt hozzád küldeni. Erre fel fél óráig magyarázta, amit te is elmondtál az előbb… Már csak az hi-ányzott a kazuisztikámból: borjúágyi láz!
– Ugratsz? Hát akkor hol van Riska, mert a ház előtt nincs.
– Hol lenne? Hazament! Tudod, milyen gyenge szívem van – megsajnáltam. Elővettem a fülmosó fecskendőt, a kétszáz millilitereset. Aztán bele: tíz glükózt, négy Strofantint, öt Al-gocalmint. Lázas volt a szegény pária. Szerencsére jó vastag, vénás tűm is volt… Egy kicsit mégis zavarba jöttem, nem vol-tam biztos benne, hogy van-e a tehénnek vénája, s ha van,
hol a könyökhajlat… Már majdnem utánad szalasztottam, de János bácsi ajánlkozott, hogy majd ő megmutatja...
– Még a végén kiderült, hogy megtaláltad?
– Na, csak ne ilyen gúnyos hangon, kedves kolléga. Mert hála János bácsi anatómiai tudásának, meg a marhavéna marhavastagságának, igenis megtaláltam. Hát, apám! Annak olyan vénája van, hogy a padlásról bele lehet találni lámpás nélkül. Különben ezt te jobban tudod… De szeretném látni, mit csinálnál te egy tönkrement fehérnép cérnavénájával?!
– Most nem ez az érdekes! Mondd, mit csináltál te Ris-kával! Csak nem akarod azt mondani, hogy meggyógyítottad?
– Azt én nem is mondom. Én csak azt tudom, hogy elkezd-tem nyomni Riska nyakába a „koktélt”, s még be sem adtam az egészet, amikor elbődült hosszan, fájdalmasan…
– S kinyiffant!
– Egy frászt! Felkelt, s megindult hazafelé, de olyan se-besen, hogy alig tudtam a tűt kihúzni. János bácsi utána…
az istenfizessét is csak futtában hadarta el…
– S azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Isteni sztori. Hiába, pályatévesztett ember vagy!
– Azt mondom én is. Lehettem volna állatorvos – az este bebizonyosodott –, s akkor most enyém lenne a lakás…
– Dehogy állatorvos. Költő, vagy legalábbis regényíró le-hetett volna belőled.
– Az nem. Én csak ételköltemények összeállításához értek.
De ahhoz nagyon. Majd meglátod… Na, még egy kupica erő-set, aztán tálaljuk az aranylevest. Csigatésztával… Előételnek pedig marhavelőt kapsz pirítós kenyérrel. Jó forró… A sóba-főtt mellé tormás paradicsommártást rendeltem. Remélem, a borjúmájat szereted fokhagymásan is.
A „ház” specialitása a kirántott tehéntőgye lesz. Kész köl-temény, ugye?
– Te Miska, csak nem?!
– Ne izgasd fel magad, drága barátom! Árt a vérnyomá-sodnak. Ez az első és utolsó eset, amikor én is a „páciensem”
máját eszem. Hajnalban hozta János bácsi, kipótolta az este elmaradt hálálkodást. Azóta egyfolytában irigyellek. Gondol-tam, becsületesebb, ha nyíltan bevallom, ezért hívtalak meg ebédre…
– Hát, ha ezt tudom, nem töröm magam még ajándékon is! Én süket… azt hittem, legalábbis születésnapod van!
– Ma nincs! De ígérem, amikor lesz… nem hívlak meg!