Az átfogó (comprehensive) tervezési szakasz során a fókusz azon a célcsoporton van, amelyikre a terv vo-natkozik. A tervezés behatolás az emberi környezetbe, ezért nagyon fontos, hogy amilyen korán csak lehet, határozzuk meg, hogy mit értünk e környezeten. Tudatában vagyok annak, hogy a klasszikus értelemben vett átfogó racionális tervezés folyamata során nem beszélhetünk a célcsoport iránti igazi elköteleződésről, az elkötelezettség csak formális jellegű lehet. Az ügyfél az, aki megrendeli a munkát – ő fizet a tervezésért, az ő elégedettsége a fontos, és a tervezőknek el kell fogadniuk az ő szempontjait. A közösségi tervezésnek nyíl-tan vállalnia kell elkötelezettségét a közösség mellett, még akkor is, ha ez nem is segíti elő az empowerment folyamatát. Ez az elköteleződés biztosítja, hogy a közösségi tervező már a kezdetektől ne csak az őt szerződ-tető emberek és a munkáltató érdekeit képviselje, hanem azokét is, akikre a tervezés során hatással van.
Ebben a szakaszban fontos kialakítani az összetartozás érzését, hiszen az végig jellemzi majd az em-powerment folyamatát. Ekkor kezdődik a közösség kialakulása. A közös sors érzése, a közös érdekek és az ebből következő közös küzdelem alakítja ki a közösséget.
E szakasz meghatározó feladata a részvétel biztosítása – a partnerség kialakítása az elérendő eredmény.
Ebben az időszakban kell kialakítani az infrastruktúrát és a lehetőséget arra, hogy a fontos közös tulajdonsá-gú emberek a saját ügyeiket önmaguk intézhessék. Noha új partnerekről van szó, akik talán nincsenek még elköteleződve a tervezés mellett, de jobb egy közös általános cél köré építeni a partnerséget; felesleges olyan egyedi tervekbe fektetni az energiát, amelyek később teljesen megváltozhatnak. Azok a tervezők, akik egy már meglévő részvételi modellt szándékoznak ráerőltetni a közösségre, azt kockáztatják, hogy egy technikai jellegűvé egyszerűsített procedúra alakul ki, amelyből hiányozni fog a lényegi kreativitás és annak lehetősége, hogy az emberek önmaguk teremtsék meg az empowerment folyamatát. Hollandiában például a részvétel előbb említett technikai jellegű procedúráját alkalmazták minden tervezési szakaszban. Még ha feltételezzük is, hogy figyelembe vették a helyi lakosság érdekeit, akkor is a szakemberek voltak azok, akik kimerítették, hatástalanná tették a folyamatot (Andreas Faludi említette nekem ezt egy beszélgetésben még 1992-ben).
Izraelben a Városrehabilitációs Programban (Urban renewal project) hasonló károkat okozott az, hogy a helyi lakosokat delegálták a projekt irányító bizottságaiba. A környék nagy részén ez a forma nem felelt meg a helyi szinten kialakult részvételi folyamatoknak, és gyakran inkább ártott, mint segített a tervezésben. Bár a projekt értékelői nagyra tartották azt a tényt, hogy láthatóvá vált a folyamatban való részvétel, és intézményi szinten is elismerték ennek szükségességét, mégis úgy becsülték, hogy ennek ellenére a projektben való részvételi arány alacsony maradt (Alterman és Churchman 1991).
Azok a közösségi tervezők, akikkel interjút készítettem, meg voltak győződve arról, hogy a részvétel mint fő stratégia önmagában is nagyon fontos. Többségük ezzel egy időben úgy vélte, hogy a részvétel egyet je-lent az empowermenttel. Így fontos felismernünk, hogy a formális részvétel csak a különböző megközelítések keretszerkezete. A részvétel egyáltalán nem biztosítja jobban az empowerment folyamát, mint a demokrácia.
A részvétel és a demokrácia formális szerkezetének megléte valóban fontos igény, tudniillik ez teremti meg az alapot és a lehetőségeket; de önmagában még nem elegendő az empowerment kibontakozásához.
Körülte-kintően mérlegelnünk kell, hogy mi mozdítja előre az empowerment folyamatát, és mi az, ami ezzel ellenke-ző irányban hat, hogy elkerülhessük az empowermenttel ellenétes (disempowerment) folyamat kialakulását.
Ezek olyan alapszabályok, amelyek betartása lehetővé teszi azoknak a (szükséges, de nem elégséges) felté-teleknek a teljesülését, amelyek elősegítik az empowerment kibontakozását a részvétel révén. Ennek megfe-lelően meg kell vizsgálnunk a gyakorlatot is: azzal, hogy ezeket az ajánlásokat elfogadja a szakember, elég-séges feltételeket biztosít a saját gyakorlata során alkalmazandó empowerment elősegítéséhez. Lehetelég-séges, hogy az előbbi megfontolások és más, gyakorlatból eredő szabályok nem fedik le a részvételi szituációkban előforduló empowerment (és az ellenkezője) összes lehetőségét, de segítenek rávilágítani a részvétel és az empowerment közötti különbségre.
Az óvatosság szabályai
Az óvatosság a gyakorlatban a lakosok és problémáik iránti együttérzést és nyitottságot jelent. Ilyen módon a közösségi tervező minden olyan önkényes cselekedetet kerül, ami árthat a társadalmi kapcsolatoknak és hálózatoknak, főleg azoknak, amelyek létéről nem is tud.
Az
A) empowerment paradoxonát ekképpen definiálták: „Még a legkevésbé kompetens, mások segítségét igénylő, látszólag működni képtelen emberek is igényelnek – ahogy mindannyian – valamilyen szintű irá-nyítást saját életük felett; inkább többet, mint kevesebbet” (Rappaport 1987: 15). Különösképpen az elha-gyatott, gyenge és másoktól függő emberek azok, akiknek nagyobb mértékű irányításra van szükségük saját életük és környezetük tekintetében. Ez a paradoxon figyelmeztet rá, hogy kerüljük a gyengékkel szembeni patronáló hozzáállást, a helyettük való cselekvést, mivel ezzel inaktivitásukat tartjuk fenn – mi-közben részvételüket kellene ösztönöznünk.
A
B) szükségletek felmérése során mutatkozó elfogultság onnan ered, hogy a részvételt olyan módszernek tartják, ami megbízható információkat nyújt a résztvevők szükségleteiről. Ha a részvétel célja a szükség-letek azonosítása, az a szerepek hatalomtól megfosztó (disempowering) megosztásához vezet. E meg-közelítés szerint a lakosok a szükségletek szakértői, míg a szakemberek ezek kielégítésének szakértői.
Más szóval: az emberek oldaláról érkezik a probléma, a szakmabeliek oldaláról pedig a megoldás. Noha ez a megosztás fennmaradt, és a gyakorlatban létezik, nincs rá konkrét bizonyíték, hogy hatékony lenne.
A mai napig nem bizonyította senki, hogy a társadalmi problémákat megoldó szakértők kizárólagosan vagy szükségszerűen a szakemberek lennének (Borkman 1990). A részvételből akkor lesz empowerment, ha teljes embernek fogadjuk el a résztvevőket, olyanoknak, akiknek vágyaik és céljaik, tudásuk és készségeik vannak, és nem csak olyan emberek, akiknek kizárólag szükségleteik vannak. Az, hogy a szakemberek egyáltalán hajlandók figyelembe venni a lakosok reményeit, és tudásukat felhasználni a közös projekt ke-retében, már önmagában is erős üzenet a közösség felé, ami az empowerment kialakulását támogatja. Az empowerment akkor valósul meg, amikor az emberek kezdik elhinni önmagukról, hogy ők is gondolkodó lények, akiknek különböző képességeik, reményeik vannak a jövővel kapcsolatban, és önmagukra nem csak a problémák forrásaként tekintenek.
A helyi részvételi folyamatok esetében kerüljük a külső beavatkozást! A részvétellel kapcsolatos kívülről C)
érkező utasítások megfosztják hatalmuktól a résztvevőket. Gyakori példa az ilyen külső beavatkozásra az a szakemberek részéről megfogalmazott kérés, hogy a részvételi folyamatban együttműködő helyi part-nerek válasszák meg képviselőiket. Mivel a közösségi empowerment célja, hogy a lakosok jobban tudják ügyeiket ellenőrizni, egy ilyen beavatkozás épp ellentétes hatást vált ki. Jobb lenne, ha a szakemberek együttműködnének a helyi lakossággal, és együtt alakítanák ki a részvétel szabályait. Egy helyi folyamat szétzilálása és a kívülről érkező – a részvétel módjára vonatkozó – utasítás mindig az empowerment el-lenében hat. Ismét a szakértők fölényét erősíti a helyi tudással és kezdeményezéssel szemben – ezúttal abban a kérdésben, hogy a helyi lakosok miként képviseltessék magukat a projektben.
A vezetés kialakítása nem az egyetlen cél. Néhány szakember hajlamos megelégedni azzal, hogy segíti D)
a vezetők kiválasztását, vagy a már létező vezetést támogatja, és bevonja őket a tervezési folyamat-ba. Az empowerment nemcsak a potenciális vezetőket, hanem az összes embert érintő folyamat. Noha a helyi vezetés lényeges szerepet játszik a közösségi empowermentben, fontos megjegyeznünk, hogy az empowerment olyan együttműködési stratégia, amely a lehető legtöbb embert kívánja mozgósítani és részvételüket ösztönözni, valamint több területen különféle lehetőséget kíván biztosítani a részvételre (Churchman 1987). Az empowerment nagyrészt a vezetés-irányítás ideológiájának kiterjesztése az aktív polgári létezésmódra.
A
e) képviselő vagy a tipikus képviselet szavakat néha tévesen használják. Nincs olyan, hogy „tipikus lakó”, aki puszta jelenlétével képviselné az összes többi lakost. Egyes szakértők úgy gondolják, hogy néhány résztvevőnek az összes többi lakót képviselnie kellene élet- és gondolkodásmódjuk hasonlósága alapján.
Ez egy félrevezető és diszkriminatív feltételezés. Az ilyen képviselők megválasztásuk esetén nem tudnak megfelelni a kihívásoknak, és amikor nyilvánvalóvá válik, hogy csak önmagukat képviselik, a szakembe-rek csalódnak leginkább, és elvesztik a hitüket a részvétel eszméjével kapcsolatban. Ez a csalódottság a részvétel kialakításához szükséges motiváció csökkenéséhez vezet, és a folyamat addig erodálódik, míg végül teljesen leáll.
A részvétel elszigetelő és kizáró lehet. A részvételi folyamatokban szereplők látszólag egyenlő bánás-F)
módban való részesítése némi veszéllyel jár. Ha a nem szakember résztvevők nem kapnak különleges figyelmet a folyamat során, nem lesznek képesek követni a tartalmat és a szaknyelvet, avagy megérteni a terv különböző részeit, nem lesznek saját információs forrásaik, nem támogatja őket semmilyen szerve-zet. Részvétel helyett egy frusztráló szituáció alakul ki, amelyben a helyi lakosok nem tudnak hatékonyan fellépni saját érdekeikért, mert nincsenek meg hozzá az eszközeik. Ha e korlátok ellenére mégis tesznek valamit, akkor nem megfelelő viselkedésük miatt bénító hatású kritikát kaphatnak a szakmai fórumokon.
Gyakorlat szabályok
A gyakorlati szabályoknak köszönhető az empowerment térnyerése és a közösség kialakítása. A részvételi folyamat jó lehetőség arra, hogy az emberek beláthassák, igenis tudnak cselekedni a közösség javára, és a folyamat ehhez gyakorlati eszközöket és változatos lehetőségeket biztosít. Az emberek szervezőkészségét növeli azáltal, hogy részt vehetnek a közösségüket érintő fontos döntések meghozatalában.
Gondolkodás és cselekvés. A részvétel akkor ad esélyt közösségi
A) empowerment kibontakozására, ha
a lehető legtöbb résztvevőnek biztosítja az aktív tevékenység és az erről való gondolkodás lehetőségét.
Ennek megfelelően fontos, hogy a gyakorlati szakember maga végezze a résztvevők toborzását, méghoz-zá a közösséggel folytatott párbeszéd részeként. Fontos azt is elérni, hogy a lakosok ne érezzék úgy, hogy egy külső rendszer próbál önkényesen beavatkozni az életükbe az erőforrások elosztásának feltételeként.
A részvételt tekintsük olyan lehetőségnek, amely teret ad a változásnak, az új kihívásoknak való megfe-lelésnek és az új képességek kibontakoztatásának. A részvételt nem lehet adminisztratív eszközökkel parancsba adni (Breton 1994).
A részvétel az új készségek és képességek kifejlesztésének folyamata. A részvételi folyamatokhoz meg-B)
felelő képzésnek kell társulnia mind a résztvevők, mind a szakemberek oldaláról. A részvétel a tanulás és a fejlődés közös folyamata, és ebből kell kialakulnia a végrehajtandó feladatnak is. A leghasznosabb, ha a gyakorlatból tanulunk olyan módon, hogy az elméletet és a cselekvéseket közös megértési keretben, integrált módon hasznosítjuk. A szakember egyszerre a folyamatot irányító tanár és szorgalmas diák is.
A folyamat hozzájárul az összes résztvevő szellemi fejlődéséhez, valamint ahhoz, hogy hatékonyabban tudják a környezet javát is szolgálni (Breton 1994). A kritikus tudatosság (critical consciousness), ame-lyet a szakember egész eddig a saját céljaira használt, immáron az empowerment folyamatát támogatja, és segít másoknak, hogy megértsék helyzetüket, kritikusan viszonyuljanak hozzá, és változtatni tudjanak rajta (Freire 1970).
Az
C) empowerment lehetőséget ad az embereknek a társadalmilag értékes szerepek betöltésére. Az em-powerment folyamat fontos része, hogy lehetőséget biztosít az embereknek arra, hogy a közösség számá-ra értékes munkát végezhessenek. Néhány szerző úgy véli, hogy megéri szándékosan kevés fizetett mun-katárssal elindítani az új programokat, hogy a résztvevők lehetőséget kapjanak a szervezésre, irányításra és önmaguk ügyeinek intézésére (Rappaport 1987).
A felelősségvállalás. A kiszolgáltatottság
D) (powerlessness) eredményeképpen az emberek úgy érzik, hogy sorsuk és családjuk sorsa más kezében van. Egy másoktól függő ember, aki nem hisz abban, hogy meg tudná változtatni a dolgokat, nem tartja magát felelősnek saját sorsáért. Ebből következően a felelősségtu-dat egy fontos korrektív tapasztalat. A felelősségvállalás drámai következményekkel jár közösségi szinten.
A részvétel lehetővé teszi a közösségek számára, hogy felelősséget vállaljanak saját létezésükkel kapcso-latban – életük során először. A közösségi empowerment megvalósulásának ez az egyik biztos jele.
Feladatok és a folyamat integrálása. Az
e) empowerment folyamat azt igényli, hogy a közösségi tervezők időt, erőt és erőforrásokat szánnak egyidejűleg két dologra: a tervezési feladat menedzselésére és magára
az empowerment folyamatra. Nem egyszerű dolog az empowerment előmozdítása, valamint egyidejűleg a konkrét feladatok végrehajtása. Ugyanakkor ha nem figyelnek oda a folyamatokra, akkor a társadalmi projekt felületes lesz, és főbb céljai nem fognak megvalósulni. Habár a folyamat során saját erőforrá-sokra is szükség van, minőségileg más eredményt hoz, mint ha kizárólag a feladatra összpontosítunk.
Mindeközben ne felejtsük el, hogy ennek az ellentéte is igaz: ha nincsenek kézzelfogható eredmények, az empowerment folyamat is erejét veszti. A folyamat összes résztvevője erőt és erőforrásokat fektet a folyamatba, és hatékony módon, méltányos időn belül hasznos eredményeket szeretne elérni (Churchman 1990a). Nincs értelme a részvételnek, ha nem származnak belőle hasznosítható eredmények.