Táncsics Mihálynak hívták. Született 1799 április 29-én. Ez benne van a lexikonban is, meg a Szinnyei- ben is. Nem volt nehéz megállapítani a születési dátu
mát, mert azt ő maga fö l jegyezte az önéletrajzában.
De mivel, mint a legtöbb ember, Táncsics se volt olyan előrelátó, hogy a halála napja föl jegy zésével is megkönnyítette volna a kutatók munkáját, az már nincs benne az okos könyvekben. Csak annyit mon
danak, hogy meghalt 1884-ben. A kíváncsiak ked
véért én ide jegyezhetem, hogy június 26-án halt meg,
— dehát ki kíváncsi „a szabadsajtó rabjá“ -ra? Egész bátran ráfestheti minden márciusi szónok a törté
nelmi tablóra, nem hozza zavarba senki azzal a kér
déssel, hogy hát azután mi lett vele?
Táncsics Mihály már csak ezért is szimbólum. Min
denki emlegeti, de senki sincs vele tisztában.
Veszprémi jobbágy fiának született, libapásztorko- dott, kanászkodott, a falusi takácsművészetet is kita
nulta, aztán a falusi kosta segédje lett és tanította a magánál kisebb suhancokat az i betűre, bemutat
ván az ősi módszertan szerint, hogy „kis igényes, gácsérfarkú, egy puntum van fölötte^. Amerikában az ilyen gyerekekből lettek a Franklin Benjáminok, minálunk az ilyenekből lettek a Violák, az alföldi
haramiák. Már huszonnégy esztendős volt, mikor be akart iratkozni a latinba, mert nem volt forróbb vágya, mint hogy ő megérthetné a papot, mikor az a misében az Istennel beszél. Két-három iskolából is gorombán elkergették azzal, hogy az ilyen vén ka
masz már menjen kapálni, Kecskeméten aztán mégis megnyílt előtte a paradicsom kapuja. Egy-két esz
tendőt végzett is, de akkor beleunt abba, hogy a direktor mindig kendnek szólította, hátat fordított a kollégiumnak és lett belőle peregrinus. Bejárta az egész országot s élt a keze munkájából hol mint takács, hol mint kertész, mikor pedig a szerszámot letette, akkor nekiült könyvet írni. Irt ábécét is, tör
ténelmet is, természethistóriát is, nyelvtant is, hol magyart, hol németet s a negyvenes éveknek nem volt felkapottabb tankönyvírója, mint ő.
A ddig nem is lett semmi baj se, míg katekizmust nem írt, de hát a katekizmus sokszor bajt csinál, különösen az olyan, mint a Táncsicsé volt.
— Minthogy Isten bennünket akaratunkon kívül és tudtunk nélkül teremtett és e földre helyezett, nekünk természeti jussunk van annyi földhöz, amennyiből meg tudunk élni. Már pedig némely nagy- úmak lóiskolája, meg kastélya, vagy mulatókertje is nagyobb, mint némelyikünknek a földje, amiből csa
ládjával élnie kell s még a kastély urának adóját is fizetni belőle — most már azt mondjátok meg, pa
raszttársaim, hol itt az igazság?
Ilyen kérdések voltak Táncsics katekizmusában már a negyvenes évek derekán és ezért került rabnak
102 A SZABADSAJTÓ RABJA
Budára, a József-kaszárnyába. (Akkor halt meg az első gyereke, annak a temetésén már nem lehetett ott.) Onnan hurcolta át egy év múlva a bilincstörő napon a tömeg Pestre, a vállán, égő fáklyák közt, a szabad
ság éltetése közben. A Nádor-fogadó legszebb szobá
jába vitték, Barabás lerajzolta azon rongyosan, né
hány ezer forintot összegyűjtöttek a számára és nevét széthordta a hír Kárpátoktól Adriáig. A képét sok
szorosították, vezércikkeket és verseket szavaltak róla, a forradalom szimbóluma lett belőle.
A z is maradt a jámbor, előbb kezdte és tovább csi
nálta a forradalmat, mint a komoly emberek és hitt benne még akkor is, mikor már ő is csak olyan em
lékké vált, mint a Kossuth-bankó.
A helyett, hogy a nemzeti adományból földet vett, vagy boltot vásárolt volna, vagy csapott volna belőle nagy dínom-dánomot, vagy elkezdett volna vele kupec- kedni, vett egy kis nyomdát és megindította a Mun
kások Ujság-ját.
Soha naivabb és becsületesebb magyar lapot nem csináltak. tJgy szólította meg az olvasóit, ahogy őt hívta valaha a kecskeméti direktor: „H allják, kend- tek !“ Siklóson is azt fejtegette a választóinak, akik mandátumot adtak neki az első magyar parlamentbe, hogy most már nem lesz se báró, se gróf, se nagysá
gos, se méltóságos, csak „kend“ lesz, mert nincs annál szebb titulus a világon. De a siklósi parasztok azt mondták rá, hogy az nagyon parasztos, már akkor inkább csak „kegyelmed^ legyen.
Hanem a szentesi olvasója szaván fogta.
Negyven-nyolc végén azt irta Táncsics egy vezércikkében: „M i a jo g ? Mikor azt tehetem, amit akarok". Erre kapott Szentesről egy levelet, amelyben csak ez volt írva:
„H allja kend, szamár k en d !" Becsületesen lenyomatta ezt is a lapja december 14-iki számában, csak éppen csillag alatt ezt a szerkesztői megjegyzést fűzte hozzá:
„Szerkesztő ellenkező nézeten van".
Világos után tudta, hogy kötél vár rá, már csak mint szimbólumra is, de azért nem emigrált A meg- edzett, h á n yt ve tett régi peregrinusnak nem volt lelke hozzá, hogy a családját elhagyja. Nyolc esztendeig szaglásztak utána a Prottmann kopói és nem találtak rá. Mikor 1857-ben kihirdették az általános amnesztiát és ő is jelentkezett a rendőrfőnöknél, az azt mondta neki:
— Csak arra vagyok kíváncsi, hol lappangott ön ennyi ideig, mikor mindent tűvé tettünk érte?
— Itt voltam Pesten.
— A z lehetetlen.
— A saját házamban.
— De hiszen ott is nagyon sokat kerestük.
— Hallottam én azt mindig a föld alatt. Nyolc esz
tendeig egy veremben laktam az udvaron, csak éjszaka jártam ki levegőzni.
Ez bizony rosszabb volt a legális rabságnál. De hát jutott neki még abból is: 1860-ban a megamnesztiázott forradalmár megint törvény elé került, tizenöt évi súlyos börtönre ítélték és a citadella kazamatáiba dugták. Igen meg volt vele elégedve, mert attól félt, hogy Olmützbe, vagy Josefstadtba viszik s ott ha el
104 A SZABADSAJTÓ RABJA
rothad, idegen föld köze keveredik a pora. Már pedig az állítólagos első magyar kommunista ennél borzasz
tóbb gondolatot nem ismert.
Évekig türelmesen viselte a fogságot, csak azért könyörgött, hogy legalább egyszer eresszék be hozzá öreg feleségét, fiatal leányát. De hát a Habsburg-biro- dalom biztonsága érdekében nem teljesíthették a kéré
sét. A rabsága ötödik márciusában azonban kéretlen is megláthatta a boldogtalanokat.
— Gyerünk, Táncsics, sétálni! — zörgetett be hozzá a prófosz. — Elmegyünk magukhoz,.
Természetesen láncot vertek a veszedelmes emberre, akinek már akkor alig volt jártányi ereje és szuro
ny os katonák vitték át Pestre — hajadon lánya kopor
sójához. A mellett találkozott öt percre az apa és anya, aki öt évig nem látta egymást.
Aztán visszament a kazamatákba és ott senyvedt még két esztendeig. Mikor Andrássy Gyula a nagy kibékülés örömére kiszabadította, megint március volt és a pesti lelkes ifjúság megint a vállára vette Táncsicsot. Nemcsak mint szimbólumot, hanem mint elvilágtalanodott embert is. (Szolgálati ideje emlékére a vakságot hozta el a kazamatákból.) Hanem pénzt most már nem gyűjtögettek a számára. Akinek olyan történelmi múltja van, mint neki, az már megélhet abból is. Annak pedig az a módja, hogy valaki vegye emlékül azt a nagy nyaláb kéziratot, amit a sajtó- szabadság rabja a börtönében összeírt.
Ügy látszik, a nemzet nem nagyon tolongott a szent öreg relikviáiért, mert elég jutányos áron kerültek a
Teleki Miksa g róf birtokába: ötven forintot adott értük. Igaz, hogy másra nem is voltak valók a kéz
iratok, csak relikviáknak. A vak ember görbe sorait és ákom-bákom betűit annál kevésbbé lehetett elol
vasni, mert a tapintása sokszor megcsalta s a sorok vége nem a papírra íródott, hanem az asztalra. De igen mindegy lett volna az, ha csupa szépírási min
tákat kalligrafált volna is: Táncsics Mihály és a ki
egyezés kora már nem érthették meg egymást.
1870-ben Orosháza megválasztotta követjének, föl is járt a parlamentbe, egyszer-kétszer fö l is szólalt, de mindig baj volt vele, mert mindig a negyvennyolc
cal hozakodott elő, pedig sohse volt napirenden. A következő választások után el is ejtette a saját pártja is, a szélsőbal s most lett azután Táncsics Mihályból emigráns, hetvenegy esztendős korában. A vidéki tisz
telőkhöz emigrált a fővárosból, hol Cegléden, hol K o máromban tengődött.
A vak aggastyán, mikor mindenütt tehernek érezte magát, megint csak visszament Pestre szemérmes kol
dusnak és szimbólumnak, ami külön-külön is nehéz mesterség, hát még együtt! V olt egy napja az eszten
dőnek, amikor megéljenezték a Múzeum előtt, egy-egy dalárda estélyt is rendezett a tiszteletére valamelyik külvárosi kocsmában, néhány forintot is összetányé
roztak ilyenkor a számára: ez az egyetlen ünnep volt a március 15. A többi háromszázhatvannégy nap hét
köznap volt, ilyenkor fö l kellett ölteni télben-nyárban az avult kerek-köpenyeget, föltenni a nagyszélű kar- bonári-kalapot, fölnyalábolni egy hónaljra valót „Tán
106 A SZABADSAJTÓ BABJA
csics Mihály összes m unkáidból és a nagy görbe botra támaszkodva bekocogni a jó emberekhez:
— Egy-két könyvet hoztam megtekintésre. De az igazat megvallva, azt szeretném ám, ha megvennék őket . . .
A görbe bot nélkül nem tudott járni, azzal tapo
gatta az utat, az volt az egyetlen támasz és a leg
nagyobb ellenség. Mert ahol az emberek meghallották a görbe bot kocogását, siettek becsukni az ajtót bosz- szús morgolódással:
— Ejnye, már megint az öreg Táncsics! Hiszen nincsen most március 15 . . .
Tíz esztendeig élt még szenvedései felesével az irgalom morzsáiból, amiket a magyar írók segély
egylete, egy-két kispénzű ellenzéki képviselő, meg né
hány bohém juttatott nekik. Egyszer a fővárostól is kijártak a számukra ötven forintot, csakhogy ezt az újságokban is kiírták — s a végrehajtó előbb ott volt, mint a pénz.
Mikor Eötvös Károly pár hónappal a halála előtt meglátogatta, akit arra kért meg, hogy nagy befolyá
sával protezsálja be őket a szegényházba, akkor a Soroksári-úton lakott egy udvari szobában Isten két szegény öreg verebe.
— H át egy kis ennivaló is kellene, úgy-e, meg egy kis ruha is? — Nézett körül Eötvös elborult szemmel a nyomortanyán.
— Ruha? — minek az már nekünk? — fakadt ki elkeseredetten az asszony. — Én nem bírok kimenni a szobából, ő nem bír kijönni az ágyból.
„ ő " elgondolkozva meredt a reggeli napba világ
talan szemeivel. Utolsó könyve foglalkoztatta az „első magyar kommunistát". Azt akarta benne bebizonyí
tani, hogy a magyar nemzet a világon a legrégibb és az fo g élni a világon a legtovább. De csak az első felét bírta bevégezni a könyvnek. . .
A gyászjelentése egy röpcédula volt, ezzel a tömör szöveggel: „Táncsics Mihály népíró meghalt, ma dél
után 6 órakor temetik". A „Táncsics-bizottság" csi
nálta a gyászjelentését. A z is temettette el: derék, be
csületes kalaposok, vargák, szabók, kötélverők, timá- rok, azok a polgárok, akiket az akkori népgyűlési pátosz „iparoskeblű honfitársak"-nak szokott ne
vezni . .