A lingeni tartózkodásunk során részt vettünk utcagyer e-kekkel és a velük készített színházi elõadásokkal fogla l-kozó fórumon is. A két napig tartó bemutatkozó –és több kérdésre választ keresõ – beszélgetésen afrikai és dél -amerikai országok képviselõi osztották meg velünk t a-pasztalataikat.
A fórumon a következõ problémákat jártuk körül:
Hol és miben található a szociális munka és a mûvé-szi tevékenység között a kapcsolat?
Milyen hatásai vannak a kulturális háttérnek a mûvé-szi munkában?
Milyen hatásai vannak a gyerekekkel és fiatalokkal végzett színházi munkának?
Milyen témákat lehet feldolgozni, milyen témákról lehet játszani utcagyerekekkel?
Az utcagyerekekkel végzett mûvészi munkában „mi a vég”, vagyis hová kell eljutni a gyerekekkel?
Van-e a jövõben lehetõség nemzetközi együttmûkö-désreés összefogásra az utcagyerekek színházi mun -káját illetõen?
A hátrányos szociális környezetbõl érkezõ, színházzal foglalkozó fiatalok hogyan és mennyivel másképp nõnek fel, mint a mûvészettel nem foglalkozók?
A kérdésekre konkrét válaszok nem születtek, a beszélg e-tés inkább az együttgondolkodás jegyében zajlott. A b e-mutatkozó csoportok mindegyike leszögezte azt, hogy a színházi tevékenységgel ki lehet zökkenteni az utcagy e-rekeket a megszokott „lógós” életükbõl, viszont ennek a munkának még sokat kell fejlõdnie ahhoz, hogy a gye
r-mekekre gyakorolt hatások, az elért eredmények valóban az életük részévé váljanak.
A szociális munka mûvészi megközelítése sikerekkel jár együtt, legfõképp a gyermekek és a fiatalok körében.
Mindegyik csoport egyetértett abban, hogy az utcagyere-kekkel való munkához pénz kell, nem elég a közös lelk e-sedés. A fejlõdés lassúsága legfõképp itt érhetõ utol.
Elsõ nap
Elõször a Dél-Afrikai Köztársaságból érkezett Peter Nde -bet és Virginia Maubane tartott elõadást. Õk a MU KA-nak nevezett tervezetüket mutatták be. A MUKA moz a-ikszó magyarul annyit jelent, hogy „legegységesebb é r-telmes mûvészek”. Ez a szervezet Johannesburgban al a-kult meg, 1995-ben. Több hajléktalan állt össze, s elõször Peter M. Ndebele vezetésével színházat kezdtek csinálni.
Utcán, iskolákban, templomokban léptek fel. Mára már leküzdötték szociális nehézségeiket, és tréningeket veze t-nek arról, hogy miként lehet a mûvészettel kiutat keresni a reménytelennek tûnõ helyzetekbõl.
1998 óta turnéznak Amerikában, Németországban, Finnországban, Angliában, és Zimbabwéban. A legfo nto-sabb céljuk, hogy felmutassanak egy érvényes élet -alter-natívát a fiataloknak. Úgy gondolják, hogy a mûvészi t e-vékenység segít a drogok, az erõszak, a rablás elkerülésé-ben. 9-15 éves gyerekekkel készítenek színházi elõ -adásokat, illetve rendszeresen járnak különbözõ iskolák -ba játékos foglalkozásokat tartani. Minden gyerekekkel való közös találkozást (legyen az játék vagy színház) kö-vet egy-egy hosszabb beszélgetés, amely szervesen hozzá-tartozik közös alkalmaikhoz. A beszélgetésektõl várják azon visszajelzéseket, amelyekbõl õk is tovább gondo l-hatják munkájukat. A tevékenységük fókuszában a szí n-házon keresztül történõ nevelés áll.
Az ugandai Stephen Rwangyezi mutatkozott be a dél -afrikaiak után. Sajnos, itt a beszélgetés átváltott az afr i-kai országok gazdasági problémáinak megbeszélésére, így az õ színházi munkájukról pusztán annyit tudtunk
meg, hogy létezik ilyen, és mûködik – az anyagi gondok ellenére is.
Az ezt követõ beszélgetés már szinte csak az afrikaiak között zajlott. Ötleteket adtak egymásnak, hogy hogyan lehet az anyagi és az adott ország politikai berendezkedé-se miatti akadályokat leküzdeni és ezen felülkerekedni.
Második nap
Bolíviából érkezett a Teatro Tono nevû, három utcagy e-rekbõl álló színház. Vezetõjük Ivan Nogales, aki szintén évek óta foglalkozik a szociális munka és a mûvészetek összhangba hozásával. Láthattunk egy tízperces elõadást, amit a bolíviai gyerekek játszottak. Pantomimszerû elõ-adással léptek fel, amelyben a ritmushangszerek nagy szerepet kaptak. A darab a felnõtté válásról, a szerele m-rõl és az elmúlásról szólt. Ez az összehangolt, pörgõs elõadás tényleg a gyermekek érzelmeit, gondolatait sûrí-tette össze tíz percben.
A fórum során kiderült, hogy színház az utcagyer e-kekkel nemzetközi vonala bár még kialakulófélben van, de már mûködik. A német Ella Huck, aki a szociális munkát szintén a mûvészet oldaláról közelíti meg, szá-molt be arról, hogy rendszeresen hívnak meg Afrikából és Dél-Amerikából elõadókat, hogy a szociális munka ilyen megközelítése világszerte még jobban ismertté vál -jon. Szerencsére nekik nincsenek anyagi gondjaik, így megpróbálnak minél több rendezvényt Németországban szervezni, hiszen a pénz itt adott.
Zárszó
A fórumon való részvétel konkrét módszerekkel igazán nem szolgát, de olyan hozzáállású és szellemiségû emb e-rekkel találkozhattunk, akiknek a kitartása és elszántsága a gyermekek ügyét illetõen, példaértékû volt. A gyerm e-kekrõl, a színházi munkáról, a mûvészet általi nevelésrõl való közös gondolkodás új lehetõségeket nyitott meg számunkra a gyermekekkel való munkánk terén.
Patonay Anita
Kommunikációs „drámák”
Zalay Szabolcs
James Redfield: A mennyei prófécia A kultuszteremtõ könyvek listáján az elsõk között szerepel James Redfield könyve, A mennyei prófécia. Nem csak a folytatások (Tizedik felismerés, A mennyei látomás) jelzik a népszerûségét világszerte, hanem a „Prófé-ciához” kiadott „Gyakorlati útmutató” megjelenése, valamint a Redfield-klubok elszaporodása is.
Elméletének alapgondolata az, hogy a közvetlen emberi kommunikáció során mindannyiszor energiaáramlás történik: energiát használunk fel, energiát adunk át, energiát kapunk, sok esetben érezzük, hogy „feltöltõdtünk”
egy beszélgetéstõl, máskor pedig azt tapasztaljuk, hogy „leszívták az erõnket”. Mindezt az amerikai átlagolv a-só szája íze szerint, meglehetõsen didaktikusan, regényes formában adja elõ Redfield. Mégis figyelemreméltó a mû modell-értékû gondolati magja, amely annak az új paradigmának a szellemében született, amely az inte r-perszonális kapcsolatok területén éppúgy, ahogy a globális problémák esetében is a spirituális megoldás hí-ve.(1)
Kutatási területemen – a kommunikációs technikák vizsgálatakor – gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy valaki azért nem tud eredményesen kapcsolatot létesíteni másokkal, mert folyamatosan „játszma -kényszere” van. Eric Berne híres könyvében (Emberi játszmák) részletesen elemzi ezt a kapcsolattartási szi n-tet.(2) Redfield ugyanakkor arra mutat rá, hogy játszma-kényszerünk forrásai azok a „hatalmi drámák”, am i-ket gyermekkori beidegzõdésként élünk meg újra és újra. „Gondolatban mindannyiunknak vissza kell mennie a gyerekkorába, a családi körbe, és végig kell gondolnia, mi történt akkoriban. Ha tudatosítjuk önmagunkban s a-ját hatalmi drámánkat, akkor leszünk képesek felismerni az igazságot családunkkal kapcsolatban: azt a mot i-vációs rendszert, amely a konfliktusaink mögött rejtõzik. Ha egyszer megtaláljuk ezt, akkor egész életünk é r-telme világosabbá válik, mert közelebb jutunk azoknak a kérdéseknek a megválaszolásához, hogy kik v a-gyunk, mit teszünk, milyen úton járunk valójában”.(3)
Mi a hatalmi dráma?
Az emberek versengenek az energiáért. Azt hisszük, hogy figyelmet, szeretetet, támogatást, elismerést – az energia megannyi különféle formáját – másoktól kell szereznünk. Kialakítjuk saját módszerünket arra, hogy az energiát magunk felé irányítsuk, és ehhez azokat az emberi kapcsolatokat vesszük alapul, amelyeket kisgye r-mekként szüleink mellett figyeltünk meg. Manipulációs technikáink leggyakrabban kommunikációs konflikt u-sainkban öltenek testet.
A tudatos fejlõdés felé vezetõ lépések közül az egyik legelsõ terápikus megoldás az, hogy el kell takarí -tanunk a múltból származó gondolkodásmódot, félelmeket, félreértéseket, az energiaáramlás befolyásolására használt viselkedésmintákat. Életünk korai szakaszában tudattalanul idomultunk környezetünkhöz. A felénk áradó energia manipulálásának gyakorlóterepe az volt, hogy a szüleink miként bántak velünk, és mit éreztünk irántuk. James Redfield szerint: „Mindenkinek vissza kell térnie a maga múltjába, a gyermekkorba, a csalá d-hoz, hogy felkutassa, hogyan alakult ki ez a szokás. Ha a fogantatáskor tetten érjük, utána könnyebben tudjuk a tudat ellenõrzése alatt tartani. Jusson eszünkbe: hozzátartozóink szintén játszották a saját drámájukat: ene r-giát próbáltak nyerni tõlünk. Tulajdonképpen pontosan ezért kellett nekünk is kialakítanunk a magunk hatalmi drámáját. Kellett egy stratégia, hogy energiánkat visszaszerezzük. Drámánkat mindig a családtagokhoz fûzõdõ kapcsolatainkban fejlesztjük ki. Ha azonban megértjük a családon belüli energiadinamikát, túlléphetünk ezen a manipulációs stratégián, és megérthetjük, mi is történik velünk voltaképpen.”(4)
Redfield négy típust különböztet meg az energia manipulációjában („Megfélemlítõ”, „Vallató”, „Zárkó -zott”, „Szegény én”); ezek folyamatos skálát alkotnak. Egyes emberek bizonyos körülmények között több módszert is használhatnak, de legtöbbünknek megvan a jellemzõ hatalmi drámája, amelyet hajlamosak v a-gyunk újra meg újra elismételni, és ez attól függ, melyik típusú dráma vált be gyermekkorunkban a család ta g-jaival kapcsolatban.
A hatalmi drámák típusai
Az energia manipulálásának mind a négy módja abban az eredendõ félelemben gyökerezik, hogy ha elveszítjük kapcsolatunkat a szüleinkkel, akkor nem leszünk képesek életben maradni. Gyerekkorunkban valóban szüleink voltak a túlélés forrásai, és amikor biztonságérzetünk érdekében energiára volt szükségünk, azt a drámát a l-kalmaztuk, amelyik bevált.
Az egyik ilyen tipikus játszma a „megfélemlítõ” drámája.(5) Akik ezt alkalmazzák, azok harsányságuk, fi-zikai erejük, fenyegetõzésük, váratlan kitöréseik által vonják magukra a figyelmet. A zavarba ejtõ megjegyzé-sektõl, a dühtõl, végletes esetekben a fizikai erõszaktól való félelemmel tartják sakkban a többieket. Az energia azért áramlik feléjük, mert az emberek azt lesik, mikor jön a következõ „jelenet”. A megfélemlítõk mindig ura l-ják a színpadot: jelenlétükben félelmet vagy szorongást érzünk. A megfélemlítõk azzal ragadják meg embertá r-saik figyelmét, hogy a hatalom aurájával veszik körül magukat.
Ha valakinek a szülei közül valamelyik megfélemlítõ, ez gyakran az ellenkezõ végletû játszmát indukálja a gyereknél, s õ lesz a „szegény én”, aki passzivitásba menekül az agresszor elõl.
A megfélemlítõ mellett a másik extrovertált típusú alkat a „vallató”.(6) Õk fizikai értelemben kevésbé f e-nyegetnek, viszont megtörik a szellemet és az akaratot, mert szüntelenül kérdõre vonják a másik ember tevé-kenységét, szándékait. Kritikusak, folyton hibát keresnek a többi emberben. És minél inkább a hibáidon lov a-golnak, annál jobban fogsz figyelni rájuk, annál inkább igyekszel az õ igényeiknek megfelelni. És minél jobban iparkodsz, hogy igazold elõttük önmagad, és megfelelj nekik, annál több energiát áramoltatsz feléjük. Bármit mondasz, elõbb-utóbb felhasználhatják ellened. Úgy érzed, állandó megfigyelés alatt állsz. A vallató rendkívül éber, viselkedésére jellemzõ lehet a cinizmus, a kétkedés, a gúny, a csipkelõdés, a maximalizmus, de eljuthat a rosszindulatú manipulációig is. Embertársaik figyelmét kezdetben szellemességükkel, tévedhetetlen logikáju k-kal, intelligenciájukkal ragadják meg.
Szülõkként a vallatók „zárkózott” gyermekeket nevelnek, vagy esetleg „szegény én” jellegûeket. Mindkét tí-pus igyekszik elmenekülni a vallató fennhatósága alól, el akarja kerülni a vallató állandó felügyeletét, szurká-lódását, mert energiát veszít.
Az introvertált típusú hatalmi drámák közé tartozik a „zárkózott” játszmája.(7) A zárkózottak olyan emb e-rek, akik megrekedtek saját belsõ világuk megoldatlan küzdelmei, félelmei, kételyei között. Tudattalanul azt hiszik, hogy ha rejtélyesnek vagy megközelíthetetlennek mutatkoznak, a többi ember a segítségükre siet, és megpróbálja feloldani elszigeteltségüket. Gyakran magányosak; azért tartanak távolságot a többi embertõl, mert félnek, hogy mások rájuk kényszerítik akaratukat, vagy megkérdõjelezik döntéseiket (ahogy vallató típusú szüleik tették). Azt hiszik, mindent maguknak kell megoldaniuk; nem szívesen kérnek segítséget. Gyermekként kevés lehetõségük volt arra, hogy kielégítsék a függetlenség iránti igényüket, ritkán ismerték el õket önálló személyiségként. A zárkózott rejtelmes, átláthatatlan személyiségével, a távolságtartással vonja magára a f i-gyelmet, õ így „rabol” energiát.
A zárkózottak gyermekei általában vallatók lesznek, de – mivel a zárkózott a skála közepén helyezkedik el – drámába keveredhet a megfélemlítõ és szegény én típusú emberekkel is.
A negyedik típus szintén introvertált irányultságot mutat. Õ a „szegény én” vagy az „áldozat”.(8) Õ az, aki mindig úgy érzi, nincs elég ereje ahhoz, hogy tevékenyen viszonyuljon a világhoz, ezért együttérzést erõszakol ki, így irányítja önmaga felé az energiát. Ha a hallgatás taktikáját választja, elcsúszhat a zárkózott típus felé, de a szegény én mindig gondoskodik róla, hogy hallgatása ne maradjon észrevétlen. Jellemzõ rá, hogy elõszer e-tettel ismétli el kétségbeejtõ drámáit, válságait.
A szegény én kezdetben a sebezhetõséggel hódít: azzal, hogy segítségre szorul. A megoldások azonban nem érdeklik; ha gondjai megoldódnának, elveszítené energiaforrását. Hajlamos a túlságosan elõzékeny viselkedé s-re, ami végül odavezet, hogy úgy érzi, kihasználják, és ez csak megerõsíti szegény én mivoltában. Kiszolgált a-tottként viselkedve minden lehetõséget megad arra, hogy tárgyként kezeljék (például szépsége vagy szexuális odaadása révén), késõbb viszont megsértõdik, amikor áldozatait természetesnek veszik.
A szegény én azzal tartósítja áldozati mivoltát, hogy olyan embereket vonz maga köré, akik megfélemlítik.
A tettlegességig fajuló családi veszekedésekben a megfélemlítõ egyre brutálisabb bántalmazásban részesíti a szegény ént, míg a jelenet el nem ér valamiféle csúcspontot. Ezután a megfélemlítõ visszavonul, és bocsánatot kér; ezzel energiát ad a szegény énnek, és visszahúzza az ördögi körbe.
A drámákon túl
A hatalmi drámákat a legtöbb esetben öntudatlanul játsszuk. Ahhoz azonban, hogy ezekbõl az ördögi körökbõl kiléphessünk, az elsõ lépes manipulációs szisztémánk tudatosítása. Ahogy A mennyei prófécia fogalmaz:
„Minden dráma az energia megszerzésére irányuló, rejtett stratégia... Az energiáért vívott, leplezett küzdelem nem folytatódhat tovább, ha rámutatnak, ha napvilágra kerül. Többé nem leplezhetõ... Az igazság mindig hat.
Utána a partner kénytelen nyíltan, álságok nélkül viselkedni”.(9)
A „dráma” nevén nevezése felfedi a kapcsolat valódi jellegét. A megnevezés nem szükségszerûen jelenti azt, hogy tudatosan elemezzük a kapcsolatot, csak annyit, hogy képesek vagyunk észrevenni, ha hatalmi harc van kibontakozóban, felismerjük igazi érzéseinket, és lépéseket teszünk a felszabadulás érdekében. Érdemes a drámák mögé nézni, és észrevenni az igazi embert. Tehát nem az a célunk a drámák leleplezésével, hogy újabb elõnyökre tegyünk szert, nem akarunk senkit megalázó helyzetbe hozni.
Érdemes azt észrevenni, hogy a drámákon túl az a fajta „béke” van, amit Eric Berne intimitásnak nevez, de nyugodtan mondhatunk szeretetnek is. Azaz rendelkezésünkre áll az energiaforrás, amit annyiszor megtapas z-taltunk már, éppen a gyerekkorban is. Érdemes ezeket a szereteten alapuló kommunikációs tapasztalatainkat tudatosan õrizni és megerõsíteni magunkban, mert ezek vezethetnek el egy új fejlõdési fokozathoz bennü n-ket.(10)
Hajlamosak vagyunk ugyan a begyakorolt manipulációt mindenkivel ismételgetni, ha azonban tudatossá tesszük a hatalmi drámákat, tetten érhetjük önmagunkat, valahányszor visszatérünk hozzájuk. Kisgyermekk o-runk elemzése feltárhatja, hogyan jutottunk egy-egy „ördögi körbe”, és ha ezt sikerül megbocsátanunk, me g-érthetjük a mélyebb okot, ami miatt épp ez a család lett a családunk.(11)
Annyi idõt kell eltöltenünk a múlt tisztázásával, amennyi egyénenként szükséges. Mindannyiunknak megvan a hatalmi drámánk, amelyen túlléphetünk, ha megértjük, hogy miért épp ezekhez a szülõkhöz születtünk, és életünk vargabetûi milyen feladat megoldására készítettek fel. Tudattalanul folyamatosan munkálkodunk ö n-magunk építésén, de ha egyszer tökéletesen tudatossá tesszük kommunikációs drámáinkat, életünk magasabb szintre „szárnyalhat fel”.
A Redfield-féle modell értéke világos rendszerében rejlik, egyszerûségébõl fakadóan emberismeretünk elemi szintjén alkalmazható. Nagyon könnyen felismerjük ezeket a szisztémákat, különösen másokkal kapcsolatban.
Amikor saját „gerendáink” eltávolításáról lenne szó, akkor kezdõdnek a nehézségek, hiszen egész eddigi él e-tünk a „gyõzelemre”, az „érvényesülésre”, a „sikerre” tanított, ez a rendszer viszont önleleplezésre késztet, s csak azután ígér „megvilágosodást”. Ugyanakkor lehetséges, hogy a XXI. század emberének pontosan egy ilyen fajta önmérsékletre és önmagán való felülemelkedésre van szüksége ahhoz, hogy magasabb szinten fol y-tathassa fejlõdését. A kommunikációs „drámák” felismerése az életünkben olyan önismereti „mankót” jelen t-het, amelyet félre kell tenni, mihelyst megtanultunk „járni”.
Felhasznált mûvek
1. László Ervin: A tudat forradalma. Magyar Könyvklub 1996. Budapest
2. Eric Berne: Emberi játszmák. Gondolat 1994. Budapest, fordította: Hankiss Ágnes
3. J. Redfield: A mennyei prófécia. Magyar Könyvklub 1995. fordította: Révbíró Tamás, 134. p.
4. Redfield 128. p.
5. Redfield 130. p.
6. Redfield 131. p.
7. Redfield 142. p.
8. Redfield 148. p.
9. Redfield 199. p.
10. Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat. Budapest, 1997. Akadémiai Kiadó 11. Redfield 146.p.