Régebbi századokban nálunk a dráma iskoladráma fo rm á jában élt. Erdélyben harmadfél századdal előbb valósággal
divatozott a protestáns tanulók iskolai és vándor szín já t
szása.
Hasonló gyakorlattal a katolikusoknál is találkozunk. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című müvében arról ír; hogy a csíksomlyói diákok által bemutatott darabok között a bibliai-vallásos jellegűek mellett voltak olyan világi témá
j ú darabok is, amelyek jellembeli fogyatékosságokat, illetve a vagyoni egyenlőtlenségből eredő szociális igazságtalanság kérdéseit feszegették. Elrettentő célzattal megengedték az erkölcstelen, bűnös cselekedetek ábrázolását is. („Nem azért, hogy szeresd\ hanem hogy megutáld a b ü n tn.)
A bécsi M agyar Kurír egyik száma arról tudósította ol
vasóit, hogy: „Maros-Vásárhelyen ismét játszódni kezdett az ifúság... Tordán, D éván nem újságok a magyar víg és szo
morú játékok, melyeknek szerzői N .E nyedi Ifa k . ”
A gondolkodó elmék a művészettől egyre inkább a valós, nem a megszépített élet ábrázolását várták. Felismerték ugyanis, hogy a művészi igazság eszméje és a szociális igaz
ságosság eszménye között megfelelés va n, és hogy a művészi igazság értékes fegyver lehet a társadalmi eszményekértfoly
tatott küzdelemben.
Lassanként az erkölcs és az erkölcsiség követelménye m in
den más szempont fö lé kerekedett. A z erények között pedig egyre nagyobb szerepet kaptak olyan erények m in t az igaz
ság, a barátság és a hazaszeretet.
22
A színháznak, <z színjátszásnak a nemzeti ébresztésben kifejtett tevékenysége és hatása kifejezett, a magyar nemzet kulturális történetében megvan a maga jelentősége.
A német társadalmi-politikai és kulturális dominancia idején például a magyar színjátszás megteremtésére tett igen komoly erőfeszítések vonalán haladva ju tu n k el a magyar; közelebbről az erdélyi színjátszás hőskoráig, melyre az a nem kis feladat hárult, hogy sajátos eszközeivel szolgálja az anya
nyelvű műveltséget és a polgári átalakulást.
Aranka György már az 1 791-es országgyűlésen felvetet
te egy állandó színház létesítésének a gondolatát a zza l az indoklással, hogy a színjátszás hatékonyan hozzájárul az anyanyelv műveléséhez: „Egy magyar já d zó színnek felállí
tását talám legelőbb kell vala tennem azok között az eszközök között, mellyek A nyai Nyelvünk gyarapítására és a közönsé- gesíttésére szolgálnak. Bizonyos, hogy a legfőbb eszköz. ”
A z első kolozsvári színtársulat, az Erdélyi Nemes Magyar Jádzó Társaság Aranka György ügybuzgalmának, illetve idősebb Wesselényi M iklós és Bánffy György pártfogolásá- nak köszönhetően kezdhette meg előadásait 1792. december 1 7-én Kolozsváron, a Rhédey-palotában. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy Erdélyben előbb játszottak színházat ma
gyarul, m in t Pest-Budán.
„.. .M i már akkor állandó templomot tudtunk állítani a magyar nyelvnek, mikor a fővárosban és máshol még mindig a borzasztó német nyelvvel gyötörték a szegény magyarokfü
leit. .. A magyar nyelv legrégibb temploma a N em zeti S zín ház. mondja Szabó Dezső, az író édesanyja fiának, aki akkor a Református Kollégium diákja volt.
Közadakozásból az első magyar állandó színház alapkövét 1804-ben teszik le, de az építkezést a napóleoni háborúk f é l beszakítják, s a Farkas-utcai kőszínház csak 1821-ben kerül tető alá.
Így fokozatosan verődtek össze az úttörő erdélyi színészek is. Közülük a legjobb két színész Kótsi Patkó János és Ja n - csó Pál voltak. Kótsi Patkó János a társulat igazgatója lett (1794-1808).
A magyar színjátszásért folyta to tt küzdelemben az író Döbrentei Gábornak oroszlánrésze volt. A k i nagyon ponto
san látta a színházra háruló feladatokat. A z Erdélyi M ú zeum első számában pályázatot hirdetett eredeti színm űvek írására: Maradjanak meg ezután is közöttünk a fordításbeli igyekezetek.. de eljött az idő, melyben az eredeti dolgozás
hoz is jobban hozzá kell kezdeni s többen. Egyedül az eredeti jó munka a Nem zetnek tulajdon birtoka, az ád a nyelvnek tekintetet... Csak a j ó eredeti munkák tarthatjákfenn a nyel
vünket a maga kívá n t virágában... ”
A z író a versenyre beküldendő darabok szerzői elé két alap
vető követelményt állított: először; hogy tárgyukat a történe
lemből merítsék, másodszor; hogy nyelvezetük „választékos, szépzenéju legyen. A pályázatra Bolyai Farkas, Brassai Sá
muel és többen mások küldtek be pályamunkákat, de sem a Bolyai Farkas, sem a Brassai Sámuel pályaműve nem nyerte el a bírák tetszését. Sőt mi több, a bírák - máig érthetetlen módon - elsiklottak Katona József Bánk bánja fe le tt is.
A menetközben óhatatlanul felbukkanó nehézségeket és gyermekbetegségeket rendre legyűrve, a színház, a színpadfo
kozatosan világi szószékké és szónoki emelvénnyé rangosodott.
24
Hittel\ hűséggel és tehetséggel szolgálni ezt a nagy ügyet -van-e ennél szebb hivatás és nagyobb elégtétel?
A hit a szabadság adománya, mondja a bölcs. A szabadság pedig a szellemi és lelki szárnyalás ajándéka, amely minden akadályt legyűr. Általa láthatjuk a z t is, aminek bekövetkez
tére hétköznapi szemmel semmi esélyt nem látunk. H itünk által mégis látjuk és reméljük, hogy lesz. E zért úgy éljük meg, mintha már karnyújtásnyira lenne, sőt mintha már meg is történne az, am it célul tűztünk magunk elé. Így nem ingathat meg bennünket se türelmetlenség, se kétségbeesés, semmiféle gyengítő erő.
S zínház és élet - ki k it formál, nemesít ebben a kölcsön- viszonyban?
A színház az élet egyféle tükre, de nem a nyers valósá
gé, hanem az óhajtotté, a kívánatosé, az emberségesebbé. A színész-művész azért küzd, hogy ne szorongunk, ne riadoz- zunk a világban, hanem otthon érezzük magunkat benne. A színház estéről estére egy igazabb, szebb és emberibb virtuális világ képét tárja elénk, miközben a z t sugallja: kövess, hogy igazabb, emberhez méltóbb életet élj.
Ennek a nemes küzdelemnek eszköze és bajnoka a s zí
nész, aki a szavak játékosa, amiként a zenész a hangoké. A művész, m in t elszánt igazságkereső, arra törekszik, hogy a szemünk láttára elidegenedő, elembertelenedő világot össze
kösse a humánum imperatívuszával, hogy az élet mindenki számára elviselhető(bb), emberibb legyen.
Nos, erről a küzdelemről vall ebben a könyvben megkapó őszinteséggel a nagyváradi Varga Vilmos, az erdélyi magyar színjátszás kiváló színészegyénisége, visszaemlékezve tű n t
idők eseményeire. A k i egyaránt emlékezeteset alkotott a nagy
színpadon, versmondóként a pódium magányában, és - Kiss Tórék Ildikó színművésznővel karöltve - a Kiss Stúdió S zín ház színművészeként és művészeti vezetőjeként.
Öreg igazság: nem magunk választjuk meg sem a z élet
időnket, sem a helyet, ahova születtünk. Alább látni fo g ju k , milyen komoly következményei voltak, lehetnek annak
Erdélyben, hogy történetesen kisebbségi magyar színész az illető.
Varga Vilmos a második világégés idején és a z a z t kö
vető esztendőkben eszmélkedett, kereste helyét és szerepét a világban. A m it nem csupán a személyes képességek m i
lyensége és mértéke, sokkal inkább a „magasabb rendűnek kikiáltott új világrend” abszurdba hajló viszonyai ítéltek volna kárhozatra. A megse?nmisítésig menő intoleráns ro
mán kommunista-nacionalista ideológia lakájaitól kapott is néhány akkora pofont, hogy sokan megtántorodtak volna tőle. De ő ifo n ti életerejének, elszántságának és született intelligenciájának köszönhetően, végül csak megtalálta a számára egyedül üdvözítő igaz utat és a személyes kibon
takozás lehetőségét.
A művész ez ideig több könyvet is írt. Ha első kiadvá
nyában (A Pece-partról jöttem ) a szerző a gyermekkortól jószerével a nagy Alom (a Színház) előcsarnokáig vezette olvasóit, a rákövetkezőben (Szót fogadtam Madáchnak) pe
dig szakmai munkásságáról nyújtott összefüggő képet, úgy ez az izgalmas konfesszió sokkal inkább egy gazdag színészi karrier magával ragadó nyitott pályaíve. Egyféle összegzés is, persze. „Arról szeretnék vallani - mondja Varga Vilmos -,
26
hogyan is élt és dolgozott egy kisebbségi színjátszásban is helytállásra nevelt magyar komédiás Erdélyben. ”
Ahol a színház döntő módon a nagybetűs Elet, az emberek felé forduló világi szószék kell\ hogy legyen. A k i Erdélyben ma
gyarként Thália szolgálatába szegődött, annak ezekről a világot jelentő deszkákról hittel és meggyőző erővel kellett és kell hir
detni a megváltó igéket. M ert mégis csak van, kell\ hogy legyen megváltó erejük az igaz-szép szavaknak, még ha a humánum és az embertelenség szakadatlan egymásnak feszülésének csak ritkán egyértelmű s még ritkábban kedvező a végkifejlete.
M in t fentebb jeleztük, annak idején a magyar hivatásos színjátszás megteremtésének úttörői a zza l a meggyőződéssel vágtak bele a nagy kísérletbe, hogy - a Habsburg-ház erőteljes németesítési törekvéseit ellensúlyozandó - a színház hasznára lesz az anyanyelv és a nemzeti érzés erősödésének, a nemzeti kibontakozásnak a magyar művelődés széles körökben törté
nő terjedésének. Ebben a tekintetben Erdélyben évszázadok alatt vajm i keveset változott a világ. A z anyanyelv ápolása, a magyar művelődés megőrzése a rohamozó elrománosítással szembeni küzdelemben ma is épp oly időszerű és sürgető feladat, m int volt harmadfél századdal előbb. Amiben a színháznak óriási szerepe volt, van és lesz. M ert Erdélyben ezen a téren a helyzet m it sem változott: ugyanis nem a célról, a többségi nemzet homogenizálásának sunyi és alávaló tervéről mondott le az aktuálisan regnáló többségi hatalom, hanem - a történel
mi időszak jellegéhez alkalmazkodva - az eszközök tekinteté
ben hozott bizonyos változásokat.
A ma és a holnap erdélyi magyar színházának az a rendel
tetése, valamennyi magyar színésznek pedig változatlanul az
a hivatása, hogy veszélyeztetett anyanyelvűnket pallérozza, az erdélyi magyar emberek nemzeti identitását, nemzetünk
höz ragaszkodó ethoszát erősítse. Kisebbségben élő nemzeti közösségnek önnön identitását erősítő nemzeti szellemű színházakra van szüksége ahhoz
,
hogy idegen nyelvi környezetben megmaradjon és gyarapodjék. Divathullám ok előtt hajbókoló kísérleti színházzalfelcserélni a rosszul értel
m ezett korszerűség kedvéért a bevált hagyományosat, több m int bűn, már-már jóvátehetetlen hiba. E z t sohasem szabad szem elől téveszteni egyetlen színházvezetőnek sem Erdélyben.
Varga Vilmos nyitott életműve rendkívül gazdag. Nemcsak m int a nagyszínpad avatott mesterét tisztelhetik őt nézői és rajongói, más területeken is kipróbálta tehetségét. A magyar- és a világirodalom (Ady, Villon...) számos nagy költőjét tol
mácsolja évtizedek óta, mély átéléssel\ utánozhatatlanul. A választék pedig hallatlanul gazdag. M ert nekünk nem voltak ugyan világra szóló filozófusaink, de hatalmas katedrálist építettünk költészetből. A világlíra ranglistáján a magyar költészet minden kétséget kizáróan a legelsők között van.
Varga Vilmos a vers „utazó nagykövete”, jegyezte meg róla találóan egy újságíró. M i késztette-sarkallta a művészt erre a muszájherkulesi lépésre? Bizonyosan a hit. H it abban, hogy
— elvíve a szép magyar szót és igaz igéket olyan isten háta mögötti helyekre is, ahova másképp már nem ju tn a el ez az örök szellemi kincs - szolgál, küldetést teljesít.
Amikor pedig a romániai totalitarizmus bukása után a kö
rülmények lehetővé tették, Kiss-Törék Ildikó színművésznővel karöltve, Nagyváradon megalakították a Kiss Stúdió Színházat,
28
az első magyar nyelvű magán-színházat Erdélyben. Ekkor vette kezdetét kettejük misszionálása: az erdélyi és a nyuga
ti szórványok, illetve a nagyvilágban szétszórt magyarság felkeresése két vagy néhány személyes darabokkal\ hogy el
árvult testvéreinkben ápolják „anyai nyelvünket”, erősítsék magyarságtudatukat, hogy megmaradjon magyarságában a gyöngülő azonosságtudatú magyar. O tt kell segíteni legelőbb,
ahol legnagyobb a baj. A végeken. A szórványokban. Hogy érezzék és tudják, minden ellenkező látszat ellenére sem f e ledkeztünk meg róluk, számon tartjuk és segítjük őket, hisz egyazon nemzet tagjai vagyunk.
Nos, ennek a tájolásnak, sajátos színészi és mini-társulati teljesítménynek a csúcsát eleddig Madách Imre A z ember tra
gédiájának színre vitele, sorozatos előadása jelentette, gyérülő gyülekezető templomainkban, fütetlen művelődési házakban, rögtönzött színtereken. Nincs annál tiszteletre méltóbb, m int a remény sugarát és a bizakodás szellemét elvinni azok közé, akik - a kedvezőtlen történelmi-társadalmi körülmények, az abszurdig menően önző többségi hatalom okán - szinte az önfeladás szélére csúsztak:
„Mondottam, ember: kü zd j és bízva b ízzá l!”
B ízva Madách halhatatlan művének katartikus erejében, Varga Vilmos említett könyvében hozzáférhetővé tette a Tra
gédia nyolc személyre zsugorított előadásának maga készítet
te forgatókönyvét, a madáchi gondolat szemernyi csorbulása nélkül.
H add említsük meg befejezésül, de cseppet sem jelentőség nélkül valóként, a művész szerényen noteszlapoknak nevezett m iniatűr színészportréit egykori kollégáiról és araszosait a
színházi élet izgalmas jelenségeiről. Kedves és megható em
lékezések.
Arra pedig hogy Varga Vilmos az erdélyi magyar színész
társadalom kiválósága, bizonyságul áll művészi pályájának színes, gondolat- és eseménygazdag élete-tükre, aminek - ha velünk tart - a tisztelt Olvasó tanúja lehet.
Üssük f e l hát a könyvet!
Háromszor mentett meg az Úristen a biztos haláltól!
Talán valamilyen szándéka volt velem, hogy életre ítélt?...
Talán azért nem szólított magához, hogy később álta
lam mentsen meg néhány más életet?...
Talán azért, hogy részese lehessek a magyar nyelv ápo
lásának?...
*
Először hatéves koromban Hegyközkovácsiban sza
badultam meg a halál karmai közül, amikor a torokgyík akart végezni velem. Édesapám, már mint felfüggesztett tanító, Szalárdon helyettesített, Loli, a féltestvérem pe
dig Zilahon járt a gimnáziumba. Ketten voltunk hete
ken keresztül édesanyámmal. Egyszer csak éjjel két óra felé arra ébred édesanyám, hogy hangosan kapkodom a levegőt, a testem vergődik, mint a partra vetett halé.
Az ő kiabálása ébresztett fel, olyan mélyen aludhattam.
(Ez talán velejár a torokgyíkkal?) Láttam, hogy reszke
tő kézzel alig tudja meggyújtani a petróleumlámpát, a gyufa folyton kettétört a kezében. Kirohant az udvarra,
30
én fuldokolva utána. Az ajtó előtti körtefáról letört egy ágat, hálóinge aljából letépett egy csíkot, a gallyra te
kerte, kapta a petróleumos üveget, belenyomta az ágat és rám ordított:
- Tátsd ki a szádat, mert meghalsz!
Kinyitottam, de rögtön sugárban kezdtem hányni a petróleumtól.
- Nem bírom! - mondtam.
- Akkor igyad!
Hangjában a kétségbeesés felhangjai remegtek, ahogy csak egy anya tud könyörögve parancsolni a fiáért, akit a halál már kézen fogott.
- Megpróbálom - motyogtam. Ittam. Kihánytam.
Megint ittam. Már elég sok hiányzott az üvegből. Anyám a petróleumlámpa fényénél a torkomba nézett.
- Feküdj le!
Mély álomba zuhantam. O felettem őrködött regge
lig. Gondolom, imádkozott is református paplány létére egyetlen fiáért, akiért biztosan megszenvedett annak ide
jén, mert öt és fél kilósán hozott a világra.
Torokgyík - mondták a faluban -, már több gyermek meghalt ebben. Akit éjjel támad meg, az nem éri meg a reggelt. Az volt a szerencse, hogy a tekintetes asszony tud
ta, mihez kell nyúlni, mert amíg az orvos Biharról ideér...
Másodszor 1944. szeptember 6-án, a hírhedt nagy
váradi szőnyegbombázás alkalmával mentett meg az Ur a haláltól. Az angolszász repülőből ejtett tíz mázsásnak saccolt bomba tölcsérének átmérője utcaszélességnyi volt.
Fekete-vörös lángja „benézett” búvóhelyünkre, az apám
által Z alakúra tervezett óvóhely jobb felőli végén. A rob
banás erejétől fejünket a „dekkung” plafonjába vertük, és a beszívott fekete füstöt estig egyfolytában köhögtük, de életben maradtunk, orvosi beavatkozás nélkül.
Harmadszor akkor ugortam ki a ránk törő halál szájá
ból, amikor 1944. október 13-án német stukák támadták az orosz csapatoktól már kiüresedett Bihar községet.
Mi, srácok egy parasztház udvarán gondtalanul rúg
tuk a bőrt, mikor váratlanul hullani kezdtek a bombák.
Édesanyám, miután engem a világra hozott
Hárman háromfelé rohantunk. Én a konyhába estem be, egyenesen a tapasztott spór alá, ami a ház tornácá
nak belső falához támaszkodott. A kétségbeesés három percig tartott. Aztán csend. Kimerészkedtem, hogy mi van a srácokkal. Ahogy a konyhaajtón kiléptem, a sárga
földdel lincselt tornácon egy emberfejnyi fekete lyukat láttam, amellett a fal mellett, aminek az előbb a belső felén feküdtem. A rémülettől, hogy időzített bomba le
het, amiről akkoriban sokat beszéltek, üvöltve, Nurmit (világhírű futóbajnok volt) megszégyenítő gyorsasággal rohantam a kert végibe. De teltek a másodpercek és a percek, aztán a napok és hónapok, s a bomba nem robbant fel, aminek, ha felrobban, a tölcsérében benne feküdtem volna...
Később tudtam meg, hogy a lehullott 25-30 bomba közül csak ez az egy nem robbant fel akkor Biharon a Földvár u. 27. szám alatt. Ma is ott van. Telt az idő, és tört cserepekkel tömték be a lyukat. Akkor Halászék laktak ott. Ma György Lajosék.
32
*
- Előbb a z t kérdezted mintegy magadtól: Talán valami
lyen szándéka volt veled az Úrnak azzal\ hogy háromszor is megmentett a biztos haláltól hogy életre ítélt?...
A z ilyen és hasonló rejtelmes kérdésekre M árai Sándor adott reményteljes választ az igazi művész és az autentikus művészet lényegét keresve, mondván:
„(...) M ert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen.
Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani. Minden műfajban sok a tehetséges ember, akik szerencsés pillanatokban, tehetségük, elmélyülésük, komolyságuk erőfeszítésével végül is hasznosat, néha ritkát és gyönyörűt alkotnak... De ezek az emberek nem alkotók, csak végrehajtók; mert nincs végzetük. S ha véletlenül orvos vagy mérnöki pályára tévednek, akkor is tehetségest és hasznosat alkotnak majd. De a művész, az igazi, nem „tévedhet” semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, mely eltéríthetné felada
tától... Aki így művész, annak végzete van. Ez a leg
több.”
RangoSy sokszínű, gazdag nyitott életpályádat ismerve joggal kijelenthetjük: Igen, Varga Vilmos színm űvész - az erdélyi magyar színjátszás kitűnősége - anno feladatot kapott az Űrtől A k i jó Szolgához híven a kiróttfeladatot máiglan bravúrosan teljesítette. Es meggyőződésünk, hogy a jövőben is minden erejével és képességével azon lesz, hogy jelzett végzete beteljesedjen.
A ki pedig jó ügyet képvisel annak a nemzeti közösségnek a szolgálatában állva, amelyet szívből magáénak vall, s amelyből maga is vétetett, lelke mélyén akár boldog is lehet.
Apám ceruzarajza rólam elsőéves egyetemista koromban
Gy e r m e k k o r i é l m é n y e k
- Milyenek voltak gyermekéveid?
- Rendkívül egyszerű körülmények között zajló, távol
ról sem személyiségformáló volt az első kilenc évem. Sem nem eszmélő, sem nem jellemformáló, közönséges falusi élet volt. Úgy úsztam a mindennapokban, mint tök a vízen: hol a jobb falnak ütődtem, hol a balnak, miközben szívtam magamba a falusi környezet mindennapi tör
ténéseinek hangulatait. Annak ellenére, hogy édesapám felekezeti tanító volt Hegyközkovácsiban. Édesanyám pedig háztartásbeli, de református papleány. Nem tudták ők azt - édesapám még tanító létére sem tudta -, hogy is kell egy gyermeket irányítani.
Amikor apám a tanítóképzőt végezte, még tartott az első világháború. Amolyan gyorstalpalásos diplomával a zsebében látott neki a tanításnak. Áldott jó lélek volt, ked
ves, jóakaró, tele emberséggel, amolyan Nyilas Misi alkat.
Dacára annak, hogy pedagógus volt, beszélni, gyere
keknek előadni nem nagyon tudott. Pedig a tanítósághoz a jó beszédképesség fontos követelmény. Az ő igazi te
rülete az alkotó gondolkodás volt. Sokkal inkább a tu
domány iránt érdeklődött. Volt egy kis műhelye, ahol, fúrt-faragott - ezermesterkedett. Rendkívüli kézügyes- séggel bírt, remek portrékat tudott rajzolni.
Ennek köszönhette, hogy hazajött abból a fo
golytáborból, ahonnan tízezerből csak a harmada érkezett vissza. Történt, hogy egy alkalommal a marhavagon abla
kából nézve, egy állomáson, a maradék papírzacskó hátára
36
elkészítette a ruszki fegyveres őr arcképét, és kiadta neki az ablakon. Az akkora lármát csapott örömében, és muto
gatta a többieknek: „Eto ja! Eto ja” (Ez én vagyok! Ez én vagyok!). Honnan, honnan nem a többi katona is kerített papírt, ceruzát, és modellt álltak apámnak, ahol csak meg
állt a vonat. Fizetségképpen kenyeret nyújtottak be a va
gon ablakán, amiből egy szeletet, „emlékül”, négy év után hazahozott. Először nem tudtuk mi az, olyan fekete volt, mint a föld és kocka alakú. Állítólag fakéreg őrlemény is volt benne. Az orosz fogságban nagybőgőt faragott
gon ablakán, amiből egy szeletet, „emlékül”, négy év után hazahozott. Először nem tudtuk mi az, olyan fekete volt, mint a föld és kocka alakú. Állítólag fakéreg őrlemény is volt benne. Az orosz fogságban nagybőgőt faragott