A színház ősrégi dolog, de a társadalom még régibb. A színház a közvélemény függvénye s helyzetének különös, mondhatni páratlan volta nagyon érezhetően feje
ződik ki abban a paradoxonban, hogy a színház egyszer legalul van, máskor meg legfölül, ami úgy értendő, hogy egyszer vallási kultusz, a tragikum minden fensé
gével, máskor meg vásári blaszfémia, — a trivialitás hangos röhejével. Sőt megesik az is, hogy mindkettő egyszerre: a legmagasabb orom és a legmélyebb pocsolya.
Amikor a nagy görög világban Aiszkhülosz egy új, tisztultabb etika igéit görgette le a színpadról, mint nagy, komor sziklaköveket, ugyanakkor Arisztofánész, akit Heine a gráciák neveletlen gyermekének nevez, minden grácia nélkül, az erkölcs nevében a sárba nyomta Szokrátészt, de ugyanakkor az őrjöngő nemiség olyan szemérmetlen jeleneteit tárta fel a színpadon, amelyek ma egy regényben is lehetet
lenek volnának s amelyekhez képest Voltaire kis regényeinek legrikítóbb lapjai szűzi fehérségben tündökölnek De a középkori társadalom misztérium-drámája is a leg
tarkább színpadi egyveleg volt, amelyet valaha látott a világ. A különböző igazi és ál-Passiójátékoknak vannak jelenetei, — például Jézus búcsúja Szűz M áriától, — amelyek fölött a szentség és költészet kettős glóriája sugárzik, viszont egy későbbi vagy előbbi jelenetben az ördög és társasága olyan illetlenségeket, sőt obszcénitásokat engednek meg maguknak, amelyeknek m egfelelő mását ma külvárosi színházak és zúg-kabarék produkciójában sem lehetne megtalálni. De azért, ha körülnézünk, akár
melyik világvárosban, a színház ma is, — talán ma még inkább, mint valaha, — a legalsó szennytől a legmagasabb mennyig mindent felölel és felkínál. Bohóctréfák
tól Beethovenig, — ahogy Goethe színigazgatója mondja Faust színpadi előjátéká
ban, ahol a költő (mily igaz m egfigyelés) egy platformon áll a bohóccal.
A színház ma is az élő társadalom egyedüli, közvetlen művészi megnyilatkozása, a közös élmények, a megjelenítő ábrázolások egyetlen megmaradt területe. Ez a terület a régihez képest csonkának mondható. V oltak korszakok a múltban, amikor
Színház és közvélemény
a színház egymaga jelentett mindent, ahogy Shakespeare-rel kapcsolatban ezt már fölemlítettük, újságot, közlönyt, könyvet, m íg ellenben ma újsággal, közlönnyel, könyvvel, hangosfilmmel, rádióval kell osztoznia, sőt a hihetetlen méreteket öltő sportszenvedéllyel is, — mely igen sok mai embert teljesen elvon a színháztól, sza
kasztott úgy, ahogy a Krisztus utáni Róma első századában a gladiátoroknak a fenevadakkal való küzdelmei a római tömegek tízezrei előtt érdekfeszítőbbek és izgalmasabbak voltak bármilyen szinielőadásnál.
Mindamellett ma is azt kell mondanunk, hogy a színház a társadalomnak legérzéke
nyebb művészi intézménye s hogy a közvélemény ébersége, érdeklődése, sőt érzékenysége, méreteiben seholsem oly nagyarányú, seholsem annyira jelenvaló, mint a színházban.
Ha valaki ma például könyvet írna a fogorvosokról, akármit írna is bele, nem keltene olyan feljajdulást és megbotránkozást, mint pár évvel ezelőtt egy ártatlan darabban, egy nem is éppen maró éle, amelyet a fogorvosokról mondott el valaki a színpadon, aminek a törvényszéken lett folytatása. A könyv, ha tízezer példányban forog is köz
kézen, alapjában véve minden olvasónak magánügye marad, nem válhatik annyira nyilvános üggyé, mint a színielőadás, amelyet talán nem is néztek végig tízezren.
A legnagyobb könyvsiker sem kiáltó vagy rikító, a színielőadás olyan, mint a pellen
gér vagy szégyenoszlop. Innen van az, hogy a színpad ma is jóval konzervatívabb, mint a könyv. A társadalom ugyanis konzervativebb, mint a magános olvasó. Párizs
ban sok, sőt nagyon sok van megengedve a színpadon, de ez a sok is jóval kevesebb, mint amennyi a regényben szabad. Proustot és André Gide-et tízezrek olvassák, de az ő regényanyaguk s alakjaiknak javarésze elviselhetetlen volna a színpadon, még ha a cenzúra nem tenné is rájuk a kezét. Mert különösnek tűnhetik fel, de mégis úgy van, hogy a színházzal szemben a közvélemény mindenkor cenzúrát gyakorolt.
A cenzúra a régi Görögországban volt legenyhébb s ott is in sexualibus, mert a nők nem is járhattak színházba, az merőben férfiak ünnepe és férfiak mulatsága volt. D e a cenzúra minden időkben tevékenyen működött, hivatalos szervek híján is, tekintet nélkül arra, hogy a társadalom monarchikus és arisztokrata-e, vagy pedig polgári és demokratikus. H ogy az előzetes cenzúra, amelyet a színház és társadalom kényes viszonya miatt olyan demokrata államok is fenntartanak, amilyen például A nglia, — gyakorlatibb és helyesebb is lehet, mint az utólagos cenzúra, azt éppen az angol példa bizonyítja.
A SZÍN H ÁZI CENZÚRA
A dolog lényege az, hogy a színházzal szemben állandóan ott van a közvéle
mény, amely cenzúrát gyakorol. Mindenütt akadnak darabok — ma éppen úgy, mint a múltban — , amelyeket bizonyos rétegek csakis azért nem néznek meg, mert vala
milyen okból sértést látnak bennük. Egy darab sikerében tehát nemcsak a közönség kritikája fejeződik ki, — hanem a társadalmi cenzúra is, a közvéleménynek minden művészi szempontból független állásfoglalása, és ez is lehet néha magyarázata annak
A színházi cenzúra 139 a nem éppen szokatlan jelenségnek, hogy vannak érdekes, sőt értékes darabok, amelyektől a közönség szinte tüntetőén távolmarad.
A polgári társadalom az egész X I X . századon keresztül sokkal szigorúbb és türelmetlenebb volt a színházzal szemben, mint a nagy arisztokrata társadalmak, ahol végső sorban a király kezében volt a döntés, aki túltehette magát egyes rétegek kicsinyes cenzúráján és túl is tette magát, olyan erősnek érezte a monarchikus rendet.
M oliére Tartuffe-jének bemutatóját az udvari és hivatalos körök több ízben elgán
csolták, végül X IV . Lajos maga lépett közbe s a bemutató meglett. A ngliai Erzsébet uralkodása alatt Shakespeare olyan gaz királyokat vihetett színpadra, mint János király, vagy III. Richárd s olyanokat mondhatott a színpadról a királyi udvarnak, Magyarországon azóta megszűnt, de a szabad Angliában, a politikai jogok klasszikus hazájában még mindig él és működik. A londoni színházi cenzúráról, amely a Lord Chamberlain kezében van (aki mindig kikéri a legkiválóbb írók véleményét és tanácsát), maguknak az angoloknak az a véleményük, hogy ez az egyetlen szabadságkorlátozás, amely náluk a középkorból fennmaradt. Az idegenek csodálkozhatnak azon, hogy a szabad Angliában színházi cenzor működik, tény azonban, hogy valahányszor kísérlet történt az előzetes cenzúra megszüntetésére, a többség mindig a cenzúra mellett döntött. nincs-e kitéve a színház annak, hogy ellenkezéssel, tiltakozással, sőt visszautasítással fog találkozni a közvélemény részéről? Színház nincs, nem volt és sohasem is lehet —
140 A színházi cenzúra
társadalmi szankció nélkül, ez a londoni cenzúrában kifejlődött gyakorlat ezt a társadalmi szankciót iparkodik előzetesen biztosítani a darabok számára.
Éppen a társadalom és színház szoros és eleven, örökké átalakuló és örökké aktuális évek során. Társadalmi viszonylatban, minden rétegre kiható nyilvánosságát tekintve a hangosfilm még óvatosabb kezelést igényel, mint a színház, amit bizonyít az is, hogy tagjai megfogadták, hogy nem látogatnak olyan filmeket, amelyeket a vezetőség ártal
masnak ítél a jó erkölcsökre nézve: a filmvállalatok maradtak alul s kénytelenek voltak engedni a milliók cenzúrájának. Hollywoodban nem készül ma egyetlen film sem, amely ellentétbe merne helyezkedni a katholikus és protestáns egyházak kívánságaival. Hogy milyen hatalmas mozgató erők működnek itt, annak élő bizonysága a „Vigilanti cura”
című második pápai enciklika, mely 19 36 június 29-én kelt s utolsó összefoglalása annak, amit a katholicizmus a filmtől kíván. Még a szabad Franciaország is eltiltotta az amerikai gangster-filmet, ezek egyébiránt ma már szinte eltűntek a vászonról.
Az erősebb és fokozottabb cenzúrát itt az magyarázza, hogy a hangosfilmet,
A színházi cenzúra 141 nagyközönségé is, nem a nagy tömegeké, nézőterét még ma is tanultabb és értelmesebb elemek töltik meg, amelyek jobban ellentállnak, maguk is cenzúrát gyakorolnak s így nem kell őket annyira félteni, mint a film-paloták számlálatlan millióit.
A színház helyzetét még a társadalom és közvélemény szempontjából sem láthatjuk másnak, mint amilyennek több, mint kétezer esztendőn keresztül egészen a mai napig mutatkozott. Az élő színház épp oly örök, mint a társadalom, amely ma is a saját élő képmását akarja szemlélni benne. Válságos helyzetei és időszakai mindig voltak a szín
háznak, hanyatlásáról olyankor is beszéltek, amikor a hanyatlásnak semminő jelét nem lehetett felfedezni rajta. A jósok elnémultak, a színházellenes iratok olvasatlanul és beporosodva állanak a könyvespolcokon, de a színház a kápráztató gépcsodák és technikai remekek között is halad tovább a maga útján — a jövője felé.
VÉGE
N É V M U T A T Ó .