Emlékeim szerint néhány évvel ezelőtt sok szó esett a rendszerváltás idejének azon várakozásáról, hogy végre előkerül-hetnek a korábban kiadhatatlan, „lelep-lező” regények. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy tulajdonképpen nem került elő semmi; szerzőink nemigen írtak a fiókjaik számára.
Azonban azóta sem készültek efféle szépirodalmi munkák.
Az elmúlt évtizedek neuralgikusan (v)érzékeny pontja, kínosan került di-lemmája annak bemutathatósága, hogy az egyén miként kényszeríthető arra, hogy egy rendszer kiszolgálójává váljon. Hogy bárkivel bármi megtörténhet akkor, ami-kor nem egyszerű akarom-nem akarom biznisz az ördöggel kötött vásár, és hogy bár ezen (meg)alku(vás) még nem bűn, de bizonyos körülmények között éppen ele-gendő egy életen át gyötrő szorongáshoz és lelkiismeret-furdaláshoz.
Váratlan és meghökkentő olvasmány volt 1985-ben Krasznahorkai Sátántan-gója, amelynek végén kiderül, hogy az
a már-már emberfeletti lény, akitől oly so-kan várják sorsuk jobbrafordulását, való-jában a belügy embere és szorgalmas jelen-tésírója. A rafinált, szerkezetileg és nyelvi-leg bravúrosan kidolgozott regényben fel-vetett témának, legalábbis ismereteim sze-rint, a későbbiekben nem akadt folytatása.
Szántó T. Gánbornak, a Szombat című folyóirat főszerkesztőjének negyedik kö-tete, a Mószer éppen ezért hiánypótló al-kotás és egy kicsit a kirakatba vágott kő, illetve, hogy stílszerű legyek: (fél) tégla is.
Mindenekelőtt a címadó írás miatt.
A Mószer naplóregény, mely a fikció szerint egy idős budapesti főrabbi három hónapi, [1996.] június 19. és szeptember 19. között írt feljegyzései. Mint utóbb ki-derül: az utolsók.
A rabbi és a felesége a második világ-háború végét koncentrációs táborban ér-ték meg, az oroszokra mint felszabadí-tókra néztek, akik a biztos pusztulásból mentették ki őket. Később kivándoroltak Izraelbe, de nem bírván megszokni az új hazát, vállalva a veszélyt, visszatértek Ma-gyarországra. Megpróbáltatásaik azonban csak ezután kezdődtek. Itthon külön-kü-lön kezelésbe vették mindkettőjüket, és a belügy, egyikőjüket a másikkal sakkban tartva, beszervezte a házaspárt. Informá-torok lettek, akik javadalmazás fejében je-lentéseket írtak a környezetükben élők-ről. Előbb itthon, majd amikor a rabbit Berlinbe helyezték, a német feletteseik-nek. Nem voltak jelentős személyek, csu-pán a gépezet apró, de olajozottan mű-ködő fogaskerekei.
Magvetõ Kiadó Budapest, 1997 244 oldal, 870 Ft
A kisregény kezdetén a rabbi már tudja, hogy a németek kiadtak egy köny-vet, amelyben a titkos aktákban szereplő kelet-németországi hálózati személyek szerepelnek. Kiderül, hogy ő is benne van a kötetben, s biztos benne, csupán idő kérdése, hogy itthoni környezete rájöjjön, ki valójában a vezetőjük. A Szombat című folyóirat egyik munkatársa máris interjút akar készíteni vele, szemináriumi hallga-tói pedig éppen a besúgásról szeretnének minél többet megtudni tőle...
A rabbi persze gyanakszik, hiszen semmi sem lehet véletlen. Az idős embert megrendítette, elbizonytalanította az ese-mények alakulása, pedig – mint azt fel-jegyzései elején írja – „1990 óta nem telt el olyan nap, hogy ne fordult volna meg a fejemben: bármelyik pillanatban számon-kérhetik rajtam, amit tettem. Tulajdon-képpen azóta készülök erre, hogy az ar-chívumokat felszabadították”. A várható pellengér mégis megrettenti.
Nincs kivel megbeszélnie helyzetét;
a felesége meghalt, a hetvenhat esztendős embernek senkije sincs. S egyébként sem bízik senkiben. Így önkéntelenül is adó-dik a megoldás: naplóformában összefogni a pánik és a szorongás miatt szétfutó gon-dolatait és mérlegelni helyzetét. Ír, miként az elmúlt évtizedekben folyamatosan, csakhogy ezúttal önmagáról fogalmazza meg (záró)jelentését, melyre mindenek-előtt az készteti, hogy számára „a szabad-ság a leleplezéstől való szorongást hozta el. Egyik félelem helyébe a másikat. Vajon lehet-e értelme bárki számára is az ilyen tapasztalatnak? Zsarolható lettem, kiszol-gáltatott”...
Nem a lelkiismeret-furdalás íratja vele naplóját, hanem a félelem, hogy anélkül dobálnának rá sarat a környezetében élők, hogy a részleteket is tudnák. A részlete-ket, amiket azonban nem lehet külön-kü-lön minden embernek elmesélni. Azt mondanák, magyarázkodik, hogy
kiseb-bítse „bűne” jelentőségét. Nos, elhinnék-e neki, hogy nem mohóságból és élvezetből kért ellenszolgáltatást tevékenységéért, hanem azért, mert még nevetségesnek is érezte volna, hogy ha már eladta a lelkét, akkor azt ingyen tegye? 1996-ból nézve az ujjal mutogatók számára jelentene-e vala-mit, hogy ő mindenekelőtt nem a saját bőrét féltette, sokkal inkább a feleségét?
Azt mondanák, ízléstelen egy halott mögé bújni! S hasonló vádakkal illetnék akkor is, ha arról beszélne, hogy bizonyos em-bereket azért távolított el a környezeté-ből, mert tudta róluk, hogy olyan tevé-kenységet folytatnak, amelyeket neki je-lentenie kellene, mások esetében pedig el-hallgatta vagy tompította a lényeget.
A fiatalokat is azért nem gyűjtötte maga köré, hogy ne kelljen kiszolgáltatnia őket fenyegetőző kapcsolatainak... Elmond-hatná-e mindezt úgy, hogy a maiak higy-gyenek neki?
Mit szólnának, ha megpróbálná elma-gyarázni nekik, hogy „abban a helyzetben nem lehetett jól dönteni”, hogy „nem le-hetett ellenállni. Csak várni. S az nem biz-tos, hogy nem túl későn jött-e így is a for-dulat”? Vajon mit szólnának mindehhez?
Lehet, hogy éppenséggel semmit. Szó nélkül közösítenék ki.
A főrabbi valójában ettől retteg leg-jobban. Úgy érzi, ő legalább annyit vesz-tett, mint azok, akikről írni kényszerült.
A titok, mely a bőrébe égett, a rendszer bukása után még nagyobb súllyal neheze-dik rá. Már-már elviselhetetlenül. Hallga-tóinak a zsidó történet besúgóiról be-szélve tudja, hogy hite szerint súlyos vé-tek olvasható a fejére, ugyanakkor retteg a gondolattól, hogy azokkal kerül egy ka-lap alá, akik azt, amit ő kényszer hatására, félelemből tett, vele ellentétben önként, meggyőződésből, sőt, élvezettel és kifeje-zetten az anyagi haszon reményében vé-gezték. Ez az, ami miatt szorong, ami alá-ássa az idős ember egészségét.
Meglehetősen korlátozott a Mószer re-génytere, amely azonban logikusan kö-vetkezik a formából és érzékletesen szem-lélteti a főhős mindinkább szűkülő és szűkölő világát. A rabbi naplót ír, hogy legalább abban végigmondhassa a maga történetét, és hogy nyilvánvalóvá tehesse:
e dolog megítélése sem fekete vagy fehér, hanem ahány eset, annyi árnyalat. Kez-detben azonban még nem tudja, miért is ír; inkább egyfajta pszichés kényszernek tűnik, semmint célirányos tevékenység-nek. „Úgy kapaszkodom ebbe a naplóba – kezdi július 16-án feljegyzéseit –, akár ful-dokló a mentőövbe. Néhány hét alatt kényszeres késztetés vett rajtam erőt, hogy rögzítsem mindazt, ami eszembe jut, anélkül, hogy a legcsekélyebb elképzelé-sem lenne azzal kapcsolatban, mi a szán-dékom a leírtakkal. Alkalomról alkalomra kissé megkönnyebbülök, ha egy-egy nap újabb és újabb bejegyzéseit abszolválom.
Mindazonáltal félelem fog el, ha arra gon-dolok, mi történne, ha bárki is tudomást szerezne arról, amit itt leírok.”
Idővel azonban fokozatosan értelmet kap tevékenysége, miközben emlékeinek felidézése és a friss fejlemények fokozta szorongás menthetetlenül megviselik amúgy is beteg szívét. Mikor a rabbi ép-pen azt tervezi, hogy kiáll hitközsége elé, amelyet csaknem harminc esztendő óta szolgál, megvallja bűnét és megköveti azokat, akik ellen vétkezett, „tragikus hir-telenséggel” meghal. A spirálfüzetben ve-zetett napló, mint az a kisregény végén kiderül, írója végakaratának megfelelően a Szombat főszerkesztője, vagyis Szántó T.
Gábor birtokába kerül, aki – a fikció sze-rint – most közreadja.
A napló így egyfajta emlékirattá válik, vagy még inkább magamentségévé. Szer-zője szembenéz a múlttal, nem magyaráz-kodik – dokumentál. A füzet rögzíti mindazt, amit a rabbi szeretett volna el-felejteni, de amit mégis egy életen át
ma-gával cipelt, amire valakik örökké emlé-keztették, s amelynek súlya alatt végül összeroskadt.
Annak megörökítése, hogy sosem ledkezhetett meg önmagáról és sosem fe-ledkeztek meg róla.
Mindennek lélektanilag hitelesnek tűnő bemutatása Szántó T. Gábor írásá-nak egyik legfőbb erénye. Némi túlzással fejlődésregénynek is nevezhetnénk a Mó-szert, amelynek címszereplője a kezdeti pániktól, a ki- és elbújás mérlegelésétől, a tagadáson át, egészen a beismerésig, tet-teinek vállalásáig jut el. A szerző – a jó ér-zékkel megválasztott formából követke-zően – nem fűz megjegyzést az elmondot-takhoz, csupán a naplóíró rabbit beszél-teti. Nem csinál belőle hőst, de csupán a körülmények áldozatának sem láttatja.
Inkább egy gyenge, élete néhány fontos pillanatában rosszul döntő, esendő em-bernek, akinek a mindenkori homo mo-ralis bűn és bűnhődés-dilemmája élete fő kérdésévé lett. A szorongás gyomorszorí-tóan érzékletes leírásával szembesül a kis-regény olvasója.
S azzal – és ez Szántó T. Gábor művé-nek másik fontos erénye –, hogy mi is az a mó(d)szer, amellyel egy világrendszer hosszú évtizedekig a meghódított társa-dalmakat működtette. A szerző olyan kér-déseket feszeget, amelyekre nemcsak erkölcsileg nem lehet egyszerű igent vagy nemet mondani, de amelyeknek a családi és a tágabb közösségi életre gyakorolt ha-tásai, sőt, népegészségügyi következmé-nyei sincsenek még feltérképezve.
Szántó T. Gábor negyedik kötetét mindezért a kilencvenes évek magyar pró-zairodalmának egyik figyelemre méltó könyvének gondolom. Még akkor is, ha a kötet másik kisregénye, az Én? némileg tompítja a Mószer, mint különlegesség ha-tását, amelyet szerintem önmagában kel-lett volna megjelentetni. A kötet másik kisregényével éppen ezért nem kívánok
részletesen foglalkozni bírálatomban. Ezt is kitűnő pszichológiai „tanulmánynak”
tartom, egy rothadó párkapcsolat hatásos, bár a végén egy kissé mesterkélt bemuta-tásának, melyben a szerző ízléssel egyen-súlyoz a pornográfia határán.
Én azonban mindenekelőtt a fentiek miatt érzem a Mószer című kötetet jelen-tős könyvnek, szerzőjét pedig tehetséges írónak.