A tiszta és barátságos törvényszéki szobák Svejkre a legjobb benyomást tették. A fehérre meszelt falak, a feketére lakkozott rácsok, de maga a főfoglár, Demartini úr is igen jól hatottak Svejkre. Demartini úrnak, a vizsgálati foglyok főfoglárának lila paszomány volt a kincstári sapkáján és lila volt a parolija is. A lila szín nemcsak itt van előírva, hanem a vallásos szertartásoknál is, mint például Hamvazó-szerdán és Nagypénteken.
Róma dicső uralma Jeruzsálem felett ismétlődött meg itt. Ugyanúgy vezették a rabokat és állították az 1914-ik év földszinti Pilátusa elé. És Pilátus is szépen mossa a kezét; finom uzsonna és pilzeni sör fogyasztása közben szállítja az ügyésznek a vádak sokaságát.
Itt eltűnik a föld minden logikája. Ez a paragrafusok birodalma. A § fojtogat, a § őrjít, a § üt, a § nevet, a § fenyeget és sohase bocsájt meg. Itt lakoznak a törvény zsonglőrjei, a törvény írott betűinek sötét áldozópapjai. Ez a vádlottfaló tigrisek osztrák dzsungelje, akik a paragrafusok hűvös számai mögül lesnek ugrásra készen a vádlott áldozatokra.
Kivételt egyik-másik úr képez csupán (épp úgy, mint a főkapitányságon is), aki nem veszi olyan komolyan a törvényt. Hiszen a pelyvában is akad itt-ott egy búzaszem.
És Svejket épp egy ilyen úr elé vezették kihallgatásra. Ez idősebb, kedélyes úrnak látszott. Ez volt az a vizsgálóbíró, aki Valest, a híres rablógyilkost hallgatta ki, és sohasem felejtette el azzal kezdeni a kihallgatást, még ennél az esetnél is, hogy: „Kérem, foglaljon helyet Vales úr, épp itt egy üres szék.”
Amikor Svejket ez elé a vizsgálóbíró elé vezették, a veleszületett udvariassággal kínálta meg Svejket székkel, és barátságosan kérdezte:
– Ugyebár ön Svejk úr?
– Azt hiszem – mondja Svejk –, valószínűleg én vagyok, minthogy az apám is Svejk volt, az anyám is Svejk volt, tehát nem hozhatok rájuk szégyent azzal, hogy a nevüket letagadjam.
Barátságos mosoly futott át a vizsgálóbíró arcán.
– Viszont maga szép kis históriát csinált, Svejk úr. Sok lehet a maga lelkiismeretén.
– Bizony nekem mindig sok van a lelkiismeretemen – mondotta Svejk, amiközben pont olyan barátságosan mosolygott, mint a vizsgálóbíró –, talán több van az én lelkiismeretemen, mint a nagyságos úrén.
– Ez tűnik ki a jegyzőkönyvből, amit ön aláírt – mondja a vizsgálóbíró ugyanolyan barát-ságosan. – Nem alkalmaztak önnel szemben kényszerítő eszközöket a rendőrségen, Svejk úr?
– Dehogy, nagyságos uram! Én magam kérdeztem, hogy hol kell aláírni és amikor meg-mondták, szépen engedelmeskedtem. Csak talán nem fogok velük a saját aláírásom végett összeverekedni? Biztosan nem válna javamra. Rendnek muszáj lenni.
– Teljesen egészségesnek érzi magát, Svejk úr?
– Nem egészen, nagyságos uram, reumám van. Ferencpálinkával szoktam magam dörzsölni mindig.
Az öreg úr ismét barátságosan mosolygott.
– Mit szólna hozzá Svejk úr, ha mi a törvényszéki orvosokkal megvizsgáltatnánk magát?
– Azt hiszem, nem olyan veszélyes a bajom, hogy az urak hiába, töltsék velem drága idejüket.
Különben a rendőrségen valamelyik doktor úr már megvizsgált egyszer, hogy nincs-e tripperem.
– Tudja mit, Svejk úr, mégis megpróbáljuk talán a törvényszéki orvos urakkal megvizsgáltatni magát. Szépen összeállítunk egy orvosi bizottságot, addig pedig pihenje jól ki magát a vizs-gálati fogságban. Még egy kérdést engedjen meg csupán... Maga a jegyzőkönyv értelmében kijelentette és terjesztette, hogy nemsokára háború fog kitörni, nemde?
– Ez bizonyos, nagyságos uram, ki fog törni biztosan, már a legközelebbi időben!
– És nem szokott néha magára rájönni valami roham, vagy eféle?
– Nem, kérem. Egyszer egy autó majdnem rámjött a Károly-téren, de annak már jó egy pár éve.
Ezzel a kihallgatás véget is ért volna. Svejk úr barátságosan kezet nyújtott a vizsgálóbírónak és amikor visszakísérték cellájába, lelkendezve mesélte:
– Hát engem Ferenc Ferdinánd trónörökös megöletése miatt meg fognak vizsgálni a törvény-széki orvosok.
– Engem már megvizsgáltak egyszer – mondotta egy fiatalember. – Az akkor volt, amikor a szőnyegek végett kerültem az esküdtszék elé. Az orvosok gyengeelméjűnek találtak. Most egy gőzcséplőgépet kezeltem el, de nem tehetnek ellenem semmit. Az ügyvédem mondotta
tegnap, hogyha egyszer már gyöngeelméjűnek nyilvánítottak, akkor ennek egész életemre hasznát fogom látni.
– Én nem hiszek ezeknek a törvényszéki orvosoknak – mondotta egy intelligens külsejű ember. – Egyszer mikor váltót hamisítottam, végighallgattam doktor Haverok minden előadását, hogy tisztában legyek az elmebaj különböző tüneteivel. És amikor elcsíptek, őrültet szimuláltam, épp úgy, ahogy Haverok professzor előírta. Beleharaptam az egyik törvényszéki orvos lábába, kiittam a tintatartóból a tintát és tisztességgel legyen mondva uraim, odacsinál-tam a törvényszéki orvosi bizottság szemeláttára egy sarokba. De épp azért, mert egyiknek beleharaptam a lábikrájába, tökéletesen egészségesnek nyilvánítottak. És ez volt a vesztem.
– Én egy cseppet sem félek ezektől az uraktól – jelentette ki Svejk. – Amikor a katonaságnál szolgáltam, egyszer egy állatorvos vizsgált meg. Egész rendes dolog volt.
– A törvényszéki orvosok gazemberek – szólalt meg egy elkeseredett emberke. – Legújabban valahol egy csontvázat találtak, amit véletlenül az én terhemre írnak. És bár megállapították, hogy a csontváz koponyáját ezelőtt negyven esztendővel zúzta be valaki egy tompa szerszám-mal és annak ellenére, hogy én csak harmincnyolc éves vagyok, amiről anyakönyvi kivona-tom és illetőségi bizonyítványom tanúskodik, mégis fogva tartanak.
– Azt hiszem – mondja Svejk –, hogy nem szabad a dolgokat mindig a rossz oldaláról nézni, hiszen tévedni emberi dolog. A törvényszéki orvosok pedig emberek, és az embereknek vannak persze hibáik is. Mint például rajtam is megesett ilyen tévedés, egy éjjel Nuszelban, a híd mellett. Épp hazafelé jöttem szép csendesen a „Vanzet”-ből. Egyszer csak nekem jön egy úr és nagy bikacsökkel vág végig a fejemen.
Csak amikor már a földön feküdtem, akkor világított rám és mondta: „Ejnye, ez tévedés volt, ez nem ő”. És attól, hogy nem én voltam az illető, akit meg akart verni, olyan méregbe jött ez az úr, hogy még egyszer végigvágott a hátamon. Ez benne van már az emberi természetben, hogy az ember holta napjáig téved. Mint például az az ember, aki egy összefagyott kutyát talált éjszaka az utcán. Megsajnálta, hazavitte és szépen betette a felesége mellé az ágyba.
Aztán, amikor a kutya megmelegedett egy kicsit, összeharapta az egész családot, a legfiata-labbat pedig, aki még bölcsőkorban volt, széjjeltépte és megzabálta. Még elmondhatom nektek, hogy miképpen tévedett egyszer egy esztergályos nálunk a házban. Egy éjszaka, hazafelé jövet, valami kulccsal kinyitotta a podolai kápolnát, persze abban a hiszemben, hogy a saját lakásába nyit be. Aztán szépen levetkőzött a sekrestye elé, azt híve, hogy a saját kony-hájában van, és lefeküdt az oltárra, mintha csak az ágyában volna odahaza. Szépen betakarta magát a szentigékkel hímzett takarókkal és egy nagy Evangéliumot és más szentelt könyvet rakott a feje alá. Reggel így akadt rá a sekrestyés, akinek aztán, amikor magához jött, szépen elmondta, hogy ez tévedés volt. „Szép kis tévedés – mondotta a sekrestyés –, ezért most az egész templomot újra fel kell szentelnünk.” Aztán ezt az esztergályost megvizsgálták a törvényszéki orvosok és megállapították, hogy a bűncselekmény elkövetése idején teljesen beszámítható állapotban volt. Mert ha nagyon részeg lett volna, akkor nem talált volna bele a kulccsal a kulcslyukba. Aztán ez a szegény esztergályos meg is halt a pankráci börtönben.
Vagy egy másik eset, ami Kladnóban történt, ahol meg a rendőrkutya tévedett. Ez a híres Rotter csendőrőrmester farkaskutyája volt. Ezt a kutyát az őrmester úr maga nevelte és különböző csavargókon próbálta ki a képességeit, amíg össze nem szedték az egész kladnói járásban a csavargókat. Mikor már nem volt több ilyen vándorlegényféle, akkor az őrmester kiadta a parancsot a csendőröknek, hogy a föld alól is szerezzenek neki egy gyanús embert.
Ezek aztán hoztak neki egy igen rendes külsejű embert, akit valahol a lanáni erdőkben találtak, amint egy fatönkön ült. Erre levágtak egy darabkát a kabátjából a gyanús embernek és megszagoltatták ezzel a csendőr-rendőr-kutyával. Akkor a gyanús embert kivitték a város határába egy téglagyárba és nekieresztették a kutyát a nyomának, hogy keresse meg. Meg is
találta és vissza is hozta a csendőrségre. Azután valami létrán felmászatták az embert a padlásra, majd egy kőfalon keresztül bele kellett ugrania egy tóba. Persze a kutya mindenütt a nyomában volt. Végül aztán kitudódott, hogy ez az ember egy radikális cseh országgyűlési képviselő volt, aki valami kirándulás alkalmából került a lanáni erdőbe, mivel hogy elege volt már a parlamentből. Ezért mondom én nektek, hogy minden ember tévedhet, akár művelt ember az illető, akár egy műveletlen szamár. Még a miniszterek is tévednek.
*
A törvényszéki orvosszakértők ama bizottsága – amely arra volt hivatva, hogy megállapítsa, vajon Svejk szellemi képességeinél fogva alkalmas-e azon bűnök elkövetésére, melyekkel vádolva van –, három, rendkívül komoly úrból állott. Olyan három orvosszakértő volt ez a három úr, hogy mindegyiknek a másikéval homlokegyenest ellenkező álláspontja volt jóformán minden kérdésben.
Képviselve volt ebben a tekintélyes komisszióban minden komolyabb tudományos irány és pszihológiai módszer.
És ha ebben, az összetételénél fogva teljesen heterogén komisszióban mégis egységes állás-pont alakult ki Svejket illetően, ez csupán annak tudható be, hogy amikor Svejk a bizottság elé lépett, a falon függő császári kép láttára ekként kiáltott fel: „Éljen I. Ferenc József császár!”
Az ügy ezek után egészen világos volt, Svejk spontán megnyilatkozása egész sereg kérdést tett fölöslegessé. Pár fontos kérdés volt csupán még hátra, amiket Kallerson, doktor Haverok és az angol Weiking pszihológiai módszerének igazolására kellett inkább feltenni Svejknek.
– Nehezebb-e a rádium, mint az ólom?
– Én egyiket se mértem meg – mondotta Svejk szelíden.
– Hisz maga a világ végében?
– Előbb látnom kellene a végét – mondja Svejk közömbösen –, de az bizonyos, hogy ez nem holnap lesz.
– Ki tudná számítani a földgolyó átmérőjét?
– Aligha találnám el – mondja Svejk –, de hiszen én magam is tudnék egy találós kérdést feladni az uraknak: Adva van, mondjuk, egy háromemeletes ház. Minden emeleten van nyolc ablak. A tetőn pedig két csúcs van és két kémény. Minden emeleten két lakó. No, uraim, meg tudnák-e nekem mondani, melyik évben született a házmester nagymamája?
A törvényszéki orvosok sokatjelentően összenéztek és nem kevésbé jelentősen adta fel egyikük Svejknek a következő kérdést:
– Meg tudná-e mondani, hogy milyen mély a Csendes Óceán legmélyebb pontja?
– Nem, kérem, ezt nem tudom, azonban valószínűleg sokkal mélyebb, mint amilyen magas az alsó vysehradi szikla Vltavában.
A bizottság elnöke röviden megkérdezi társaitól: „Elég?” Azonban a bizottság egyik tagja még egy kérdést tesz fel:
– Mennyi tizenkétezernyolcszázkilencvenhét és tizenháromezernyolcszázhatvanhárom?
– Hétszázhuszonkilenc – felelt Svejk csak úgy kapásból.
– Azt hiszem, tökéletesen elegendő – mondja a bizottság elnöke –, visszaviheti a vádlottat a helyére.
– Köszönöm uraim – mondja Svejk tiszteletteljesen –, nekem is tökéletesen elég volt.
Amikor Svejk kiment, a bizottság egyhangúlag megállapodott abban, hogy Svejk a psziholó-gia összes szisztémái szerint tökéletes hülye.
A vizsgálóbírónak küldött jelentésben többek között a következő tétel foglaltatott szóról-szóra: Alulírott törvényszéki orvosok megállapítják, hogy a fentnevezett bizottsághoz utalt Svejk Józsefnél a teljes elmetompulás, valamint a vele született kretenizmus félreismerhe-tetlen jelei tapasztalhatók. Ezt az állítást bizonyítja, teljes egészében az is, hogy a fentnevezett Svejk József azt mondotta például: „Éljen I. Ferenc József császár” – ami magábanvéve is elegendő arra, hogy Svejk Józsefet notórius hülyének nyilvánítsuk. Az alulírott bizottság tehát a következő javaslatot teszi: 1. beszüntetni a vizsgálatot Svejk József ellen, 2. átutalni Svejk Józsefet megfigyelés miatt a lélektani klinikára annak megállapítása végett, hogy mennyire veszélyes fentnevezett elmebeli állapota a környezetére.
Amíg ezt a jelentést fogalmazták, addig Svejk elmagyarázta fogolytársainak: – Ezek egyszerűen fütyültek Ferdinándra és mindenféle marhaságról tárgyaltak velem, míg végre kölcsönösen megállapítottuk, hogy teljesen elég volt abból a baromságból, amit egymásnak mondottunk és szépen széjjelváltunk.
– Én nem hiszek senkinek, – mondotta a kis elkeseredett ember, akinek terhére egy csontvázat ástak ki véletlenül –, az az egész társaság ott egy tolvajbanda.
– Ilyen tolvajbandának is kell lenni – mondta Svejk és végigdőlt a szalmazsákján –, mert ha minden ember jót akarna tenni embertársaival, akkor egykettőre agyonvernék egymást.
IV.