Hazugság! Hasít a szó, háborog a lélek, gyűlik a fe-szültség, utolér. Félek! Rágalom és szitok, vagy napfény-re tört titok? Korcsosult lelkek, elfajzott lények, nem segí-tenek itt az orvosi vények. Gyógyíthatatlan, fékezhetet-len, ahogy kiejted, tűzként terjed. Nem azt égeti, aki ki-mondja, azt emészti fel, kinek van rá gondja… Ki méltat-lannak tartja, ha bármit is hánytorgat, ki békességre vá-gyik, hát senkit nem háborgat. Hallgat és rábólint, a gaz-ság fejbe kólint. Mellbe vágja, fúrja, hiába az ég azúrja.
A hazugság? Éles penge! Csak az öltözéked az, vagy az erkölcsöd is lenge? Odaintettek? Kinyújtóztál? Ámítot-tál? Csókos ajakkal lázítotÁmítot-tál? Köszörülted nyelved, valót csorbítottál, torzítottad tükröd, kígyót kiáltottál. Fegy-verként használtad az igaztalan vádat, ha kellett, megta-gadtad anyádat-apádat. Varangyos békákat szórtál elém széjjel, megnyugtattam magam, csak álmodtam az éjjel.
Bár brekegések űztek Fertő-tó partjára, s szelíden tekin-tek rémes iszapjára. Lehet, hogy valótlan képzeletem mo-csarában elröppent léggömböm, hiába volt nehéz súly a kosarában. Rám zuhant a kövünk, egyre megyünk-jövünk, nyughatatlanságunk fölött pálcát törünk.
Sose voltál gyöngéd, gyönge voltál végig, bár erősnek látszottál, törtettél az égig. Gyöngéd gyöngeségem sem hozott megoldást, bár meg fogja hozni a végső feloldást.
Nem mertük kibökni, ami szívünk nyomta, harcoltunk, de a kezünk le volt fogva.
Nem hazudtam valójában, nem vethetik oda: A ha-zugság a gyöngék fegyvere.* De erőtlen voltam, egyre csak gyáván bujdokoltam, ez volt a boldogság ellenszere.
hibáztam, élhettem lelkiismeretem rabjaként. Ha a ha-zugság nem is volt fegyverként velem, mások azért sok-szor használták ellenem. Bénító fegyver, az már egyszer igaz, s hogy nála én erősebb lennék? Elég sovány, s csak hosszasan igazolható vigasz!
* Jókai Mór
Köszörülted nyelved, valót csorbítottál, torzítottad tükröd, kígyót kiáltottál.
Úton
Ugyancsak magasba szörnyedtek a Gazok, de Te az egyre elhagyatottabbá váló világban is meneteltél tovább rendületlenül. Dacból, elszántan, kissé elvakultan. Követ-telek. El innen! De hova? Lényegében már csak magunk elől menekültünk, valamiféle ésszerűtlen terv és megfo-galmazhatatlan vágy hajtott, űzött, magad sem tudtad, mit, vagy kit is akarsz elérni. Nyilván nem engem, hisz én utánad siettem, alig bírtam tartani a tempót. Újra és újra lemaradtam. Magamba rekedtem. Nem tudom, mi-ben reménykedtem. Hogy együtt megyünk? Vagy hogy egyszer Te jössz utánam? Hogy hagyod magad vezetni?
Szitkozódtál, hisz időnként kissé lefékeztelek. Csak úgy vibráltak a parányi atomok körülötted…
Én is átkozódtam, hisz egyre elviselhetetlenebbé vált a fülledt, levegőtlen, élhetetlen tér. Felgyorsult a hajsza.
Nem láttam értelmét a menekülésnek. Persze én is ki akartam szabadulni. Hatványozódtak az árnyak. Rémek bukkantak fel minden irányból, legalábbis valóságosnak tűntek kivetített félelmeink. Bármerre mentünk, minden utat ismertünk már, s mind járhatatlannak bizonyult. Bár makacsul próbálkoztunk, az eredmény mindig ugyanaz volt: kilátástalanság, elveszettség, áthághatatlanság.
Akárhogy küzdöttem, egyre képtelenebb voltam annyi oxigénhez jutni, amennyire minimálisan szükségem volt ahhoz, hogy mégis egy kis életszerűt lopjak magamnak a nagy sietségben legalább pár pillanatra.
Így aztán mindketten egyre magányosabban, egyre gépiesebben haladtunk. Együtt, mégis külön. Időnként még vissza-visszakapcsoltunk emberi üzemmódba, de
ellelketlenedve, elidegenedve, kiűzetve, megszállottként róttuk az egyre kietlenebb, puszta léttereket. Nem értem, miben reménykedhettél. Igaz, nem volt már veszteni va-lód. Épp ezért talán a vakmerő elszántság, a tehetetlen düh vezérelte lépteid, az elfogadhatatlannal szembeni lázadás kínkeserve nem hagyott nyugodalmat. Talán a veszteség gyalázata hajtott minket, a visszafordíthatatlan téboly szikrázott szemeinkben.
Nem állhatta már utunk semmiféle, a Földben gyöke-rező, az óceánok végtelenségéből felbukkanó, vagy az Égig nyúló, a légben áttetszően terpeszkedő, kaotikusan csavarodó, gubancolódó, árnyékolódó, látható vagy lát-hatatlan, szétfolyó, esetleg újra összeálló, eloszló vagy megsokszorozódó szörny. Ugyanis puszta kezünkkel fojtottuk volna el feltörekvő gőgjét, még mielőtt az kör-vonalazatlan elhatározásainkat belénk szorította volna, hogy se kitörni ne tudjon soha többet, se lassan és fon-dorlatosan kiszivárogni, elillanni…
Bár makacsul próbálkoztunk, az eredmény mindig ugyanaz volt: kilátástalanság,
elveszettség, áthághatatlanság.
A birtokolhatatlan
Nyers és vad. Egyenesen kíméletlen. Kemény, szilárd, kérésre nem hajlik. Nem ismer gyengédséget, nincs belá-tással senkire és semmire, képtelen együtt érezni. Egy-szerűen nem vesz tudomást az érzésekről, az érzelmek-ről, az észlelésekérzelmek-ről, a kínról, kínlódásról, nem hallja meg a panaszt. De mit is várhatnánk? Hisz öntörvényű, ma-gának való, kegyetlenül komor, megrendíthetetlen. Zord és rideg.
Senkit nem hív, nincs szüksége senkire, jól megvan magában. A maga elzártságában, a maga törvényei közt, a maga által meghatározott szabályok közt létezik. Ha tiszteletben tartod, hogy számodra elérhetetlen, csupán az el nem nyert éden titka fájdítja lelked. De, ha megkö-zelíted, az életeddel játszol! Jobb lenne elkerülni, de va-lami megmagyarázhatatlan erő mégis hozzá hajt. Nem hagy nyugodni, s bár nem tudod megnyerni a jóindulatát a legmakacsabb kitartással sem, menned kell. Látnod kell, érintened kell. Hány dőre némber halálát okozta már, hogy nem tudott lemondani a vágyról. Hogy birto-kolni akarta a birtokolhatatlant.
Hány hódító hagyta ott végül a fogát! Hány megrög-zött harcos harapott fűbe, pontosabban hóba miatta!
Hány megszállott vált saját hitének áldozatává! Azt hit-ték, képesek arra, amire a szervezetük orvosilag nem le-het képes. Azt hitték, le tudják küzdeni a leküzdle-hetetlent.
Azt hitték, ők kivételek. Több mint kétszázan… David, George és a többiek. Maguk mentek sorsuk elibe. Fel, a zord, rideg, fagyos, értelemtől nyolcezer méterre elru-gaszkodott, kínokat hozó, de a gyötrelmeket érzelmek
A világ tetején, a Mount Everest csúcsára tartva a ha-lálzónában a hegymászó teste folyamatosan az élet és halál között lebeg. Versenyt fut az idővel, hogy felérjen az áhított csúcsra, mely nyers és vad, kíméletlen, nincs belátással… majd visszaérjen, mielőtt teste felmondaná a szolgálatot.
Ebben a vad hóországban a szenvedélyétől elvakult embernek szembe kell néznie a hegyomlás, a zuhanás, az oxigénhiányos állapot, a légnyomás, valamint a változé-kony időjárás viszontagságaival is. Odafent hurrikán tombolhat, könnyedén elfújhatja a mászót, akármilyen legény is legyen a talpán!
Lételemünk a levegő. Ám az oxigénhiány hallucináci-ókat is okozhat, így megakadályozhat minket a racionális döntések meghozatalában. Igaz, aki ebbe a helyzetbe ke-rül, az már eleve képtelen volt ilyen döntésekre…
Előfordulhat, hogy ez az állapot mély álmot hoz, s eb-ben a mélységes csendeb-ben semmit nem érzékel az elfá-radt, megpihenő, az öröklétbe átszendergő, magasba vá-gyó, dőre ember. Ez a cudar, magashegyi világ végső csendességet, véget nem érő, végső nyugalmat ad számá-ra, és a legszelídebb, legbékésebb gondoskodást, hisz a hólepel betakarja majd, a szél végigsimít rajta. Befogadja őt a vad – vagy gyengéd – természet, ahová tartozik, így talán át kell értékelni a róla – vagy rólunk – alkotott ké-pet…