A keresztény eszmekör első szövegemlékeink szókincsének tükrében
Az ómagyar korból ránk maradt első szövegemlékeknek (Halotti beszéd és könyörgés 1195 körül, Ómagyar Mária-siralom 1300 körül, Gyulafehér
vári sorok 1310 körül, Königsbergi töredék és szalagjai 1350 körül) mind nyelvtörténeti, mind irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan. Ezek a szö
vegek ugyan helyenként hiányosak, sérültek vagy nehezen olvashatók, beható vizsgálatuk révén azonban elég határozott képet alkothatunk a magyar nyelv korabeli állapotáról, nyelvtani rendszeréről, szókincséről, a magyar nyelven írók stílusáról, az általuk alkalmazott stíluseszközökről, a verselésről stb.
Az e művekről szóló tanulmányok, monográfiák elsősorban nyelv- illetőleg irodalomtörténész szerzői szinte már minden elképzelhető szempontból elemezték legkorábbi nyelvemlékeinket, feltárták forrásaikat, megvizsgál
ták, hogy a magyar szövegek mennyire támaszkodnak az ide
gen mintákra, és mennyire tekinthetők önálló alkotásoknak. Megpróbál
tak olyan kérdésekre is választ kapni, hogy a maga korában hogyan hangoz
hatott az adott szöveg: ennek megfelelően az egyes írásműveknek felfedezé
süktől napjainkig esetenként több olvasatuk is született. Akik érdeklődnek e kérdések iránt, illetőleg maguk is foglalkoznak velük, azok számára mind
ezek a problémák, valamint a megoldásuk terén elért eredmények ismere
tesek. Itt sem ezekkel, sem egyéb filológiai jellegű kérdéssel nem foglal
kozom.
Ami most a leginkább érdekes lehet, az az, hogy a korai magyar nyelvű szövegemlékek nyelvi sajátosságai hogyan és mennyiben tükrözik a keresz
tény kultúra és eszmekör hatását, milyen forrásokból merítettek elődeink an
nak érdekében, hogy anyanyelvünk a kor parancsának megfelelően alkalmas
sá váljék a krisztusi tanok terjesztésére. Ennél az áttekintésnél természetsze
rűleg elsősorban a szókincset érintő változások kerülnek a középpontba, a kérdés valójában úgy is megfogalmazható, hogy alkalmas volt-e a korabeli szókészlet az új feladatra.
A kereszténységgel való megismerkedés, a tanok terjesztése, elfogadása óriási hatással kellett hogy legyen az addig más kultúrát hordozó magyarság gondolkodására. Az új gondolatok megértéséhez új fogalmak megismerésére volt szükség, mint pl. szent, arkangyal, illetőleg a pogány eszmekörből ho
zottakat, mint lélek, isten kellett átértékelni nemcsak tudatilag, hanem nyel
vileg - a magyar nyelv sajátosságai szerint - is megfelelő formát adva min
degyiküknek. Mivel az újonnan megismert eszmék befogadása csak az anya
nyelvű közvetítés által volt lehetséges, tehát ugyanúgy új magyar szavak
kellettek, mint például a nyelvújítás idején. A kereszténység megszilárdulá
sával ezek a szavak alapvető fontosságúvá váltak a hívők számára, éppen ezért érdekes a gyökerek tudatosítása.
Talán meglepő, ha a klasszikus nyelvújítás szókincsváltoztató folyama
tával vonunk párhuzamot. Mindannyian jól ismerjük a XVIII-XIX. századi helyzetet: a tudomány, a technika fejlődése, az új ismeretek robbanásszerű megnövekedése a nemzeti öntudattal párosulva azt az igényt hozta magával, hogy az új fogalmak jelölésére való szavakat, kifejezéseket magyarul kell megalkotni belső szóalkotással, illetőleg a szükséges, elfogadható jövevé
nyeket kell olyan formába hozni, hogy nyelvünk a különböző eredetű szava
kat egyaránt befogadhassa.
A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy legkorábbi szövegemlé
keink szóanyagának a keresztény tanítás tekintetében nélkülözhetetlen szavai etimológiailag és szemantikailag hogyan illeszkednek a többi közé. Vagyis honnan vették a megfelelő szavakat, mindig újak kellettek-e, vagy régiek kaptak új értelmet stb. A válasz leginkább a Halotti beszéd szókincsének át
tekintése alapján adható meg, hiszen nemcsak az a legterjedelmesebb és leg
épebb szöveg a négy közül, hanem ebben van a legtöbb olyan szó, amely önmagában is elsősorban a vallásos fogalomkörbe tartozik. Az Ómagyar Má
ria-siralomban, a Gyulafehérvári sorokban és a Königsbergi töredékben in
kább a szövegegész, az egyes szavak elsődleges jelentése közvetíti a vallásos tartalmat, fejezi ki a hitvallást. Az ezekben található szavak többsége a szö
vegösszefüggésből kiragadva beilleszthető bármilyen köznapi tárgyú szöveg
be is anélkül, hogy bármiféle vallásos üzenetet közvetítene.
Ha a kérdéses nyelvemlékeket a magyar művelődés és a kereszténység kapcsolata szempontjából vizsgáljuk, egyértelmű, hogy ezeknek az írásoknak a célja a keresztény eszmék, tanok magyar nyelven való hirdetése, tolmácso
lása volt. A magyar nyelv használata a csak szűk körben értett latinnal, eset
leg a külföldről érkezett papok, szerzetesek anyanyelvével szemben a bibliai ismeretek, a keresztény hit hatékonyabb és szélesebb körű terjesztését, terje
dését szolgálta.
A jelen előadás szempontjából nincs igazán jelentősége, hogy az egyes művek megírásának a közelebbi, konkrét oka mi volt vagy mi lehetett, vagyis most nem fontos, hogy a Halotti beszéd világi papok vagy szerzetesek számá
ra íródott-e; hogy az Ómagyar Mária-siralom magyarra költője laikus vagy egyházi személy volt-e stb.
Közismert, hogy a Halotti beszéd latin mintán alapul, a Könyörgést tartal
mazó utolsó hat sor szinte szó szerinti fordítás. A mondatszerkesztésben itt-ott tetten is érhető a latin hatás, a szerzőnek ennek ellenére sikerült igazi magyar nyelvű, feltehetőleg a korabeli élőbeszédhez közel álló írásművet alkotnia.
Minden egyes szó, szóalak szervesen illeszkedik a szöveg egészébe, pedig a bűnbeesés elmondásához, leírásához jó néhány olyan kifejezésre is szükség volt, amelyet nem hoztunk magunkkal korábbi kultúránk örökségeként.
Először azokat a kulcsszónak tekinthető szavakat, illetőleg kifejezéseket veszem sorra a személynevek kivételével, amelyek a keresztény tanítás ki
fejtéséhez elengedhetetlenek voltak, utána pedig megpróbálom őket eredetük szerint csoportosítani. (Itt most az egyszerűség és könnyebb áttekinthetőség érdekében eltekintek a teljes filológiai hűségtől a helyesírás, a szóalak ki
emelése és az olvasat tekintetében: a vizsgálandó szavakat a mai - esetenként kikövetkeztetett - szótári alakjuk szerint említem. Azzal sem foglalkozom, hogy az idők folyamán ezek a szavak milyen hangtani változásokon mentek keresztül.) A Halotti beszédből kiemelendők: fél (feleym), por, hamu (pur és chomuv), malaszt (milojtben), teremt (terumteve), paradicsom (paradijumut), isten (ifién), ördög (urdung), munkás (muncaf), pokol (pucul), imád (wi-magguc, vi(wi-magguc, uimaggonoc), kegyelem (kegilmet), jorgat (iorgofjun), kegyed (kegiggen), bocsát (bulfafja), bűn (bunet), szent (ízen, jzent, jzentucut), boldog (bovdug), arkangyal (archangelt), angyal (angelcut), mennyország (munhi uruzagbele), lélek (lelic, lilki), úr (uromc), bírságnap (birjagnop), éleszt (ilezie), önik (unutteí). A felsorolás kiegészíthető a másik három szövegemlék idetartozó szavaival, így a sor bővíthető az Ómagyar Mária-siralomból a zsidó (Jydou), fohászát (fuha-zatum), a Gyulafehérvári sorokból az oltár (oltarun), keresztfa (kerezt fan), a Königsbergi töredékből, illetőleg a Königsbergi töredék szalagjaiból az üdvözít (iduzuht), üdvözlégy (iduzleg), áld (aldut) révén. (A többször vagy több forrásban is előforduló adatok számbavételétől ugyancsak eltekintek.)
Az, hogy a felsorolt szavaknak az ún. első előfordulása gyakran az adott szövegben található - általában csak egy-egy szórvány előzi meg - , magától értetődik. Magyar nyelvbeli múltjuk tekintetében azonban már jelentős kü
lönbségek mutathatók ki. Azt láthatjuk, hogy alapnyelvi és jövevényszó egy
aránt van közöttük, sőt az ismeretlen vagy bizonytalan eredetűek éppúgy megtalálhatók, mint a szókészlet egészében. Az etimológiai csoportosítás alapjául minden esetben. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára meg
felelő szócikkeire támaszkodtam. Arra nem vállalkozom, hogy mindegyik érintett szó elemzésével egyenként foglalkozzam, csak néhányat emelek ki közülük.
Sajátos a pogánykori szellemi élet örökségeként továbbélő szavak cso
portja. Természetesen tökéletesen beilleszkedtek a keresztény terminológiá
ba, és csak a nyelvtörténész vagy a vallástörténész számára egyértelmű a szó
készletet ily módon érintő kapcsolat a pogány és a keresztény eszmevilág között.
A boldog tulajdonképpen ismeretlen eredetű, de talán bódít tövéből ala
kult a -g nomenképzővel, és így a szent kábulatban, révületben levő személy
re vonatkozhatott. Ez az etimológia sajnos alaki nehézségek miatt vitatható, bár jelentéstanilag könnyen elképzelhető, hogy a pogánykori szellemi élet örökségeként került a keresztény terminológiába. Feltételezhető az is, hogy a jelentésfejlődés a 'gazdag' -> 'megelégedett, derűs lelkiállapotú' -» 'szent,
üdvözült' irányban haladt, és csak a korai szövegemlékek vallásos tartalma az oka annak, hogy időrendben a sor utolsó tagja fordult elő elsőként.
Ismeretlen eredetűek és minden bizonnyal honfoglalás előttiek az ördög, a bűn, a teremt és az az üdv-, amely utóbbiból az üdvözít, illetőleg az üdvöz ered. A képzés mintájául feltehetőleg a latin vagy a szláv nyelv megfelelő szavai szolgálhatnak.
Az imád, az úr, a kegy- (—> kegyelem, —» kegyed), ajorgat, az isten és az önik ios bizonytalan eredetűek, de többségüknél valószínűsíthető, hogy az ősi örökség részei. Az imád -d eleme szintén gyakorító képző lehet, a töve ere
detileg feltehetően egy 'varázsol, varázsige' jelentésű nomenverbum volt, és ebből alakult a 'valakihez könyörög, imádkozik' jelentés. Az ős szár
mazékaként magyarázható isten eredeti értelme 'atyácska' lehetett. Ajorgat különösen érdekes, mivel a szónak ez az egyetlen előfordulása. A 'felma
gasztosul, kiemelkedik' értelemben használt önik mára már szintén kihalt, és talán ótörök jövevényszó.
Az áld szóalak az ősmagyar korban alakult ki az ál- igetőhöz kapcsolt -d gyakorító képzővel. Eredetileg valamely, az áldozati szertartáshoz kapcsoló
dó cselekvést fejezett ki. A Königsbergi töredék és szalagjaiban korai óma
gyar korban kialakult 'Isten jóban részesít' jelentéssel szerepel.
Ősi eredetűek a köt, a por, a hamu, az old, a fohászát, az éleszt, a fél, a menny is, de az eredeti tartalmuk nem volt vallásos jellegű. A menny például egyszerűen annyit jelentett, hogy 'égbolt, levegőég'. A fohászát minden bi
zonnyal még az uráli korból eredeztethető onomatopoetikus tőre vezethető vissza, az 'istenhez sóhajtott ima' értelme jelentésátvitellel alakulhatott ki.
A kereszténység felvételét megelőző korszakból származik a bocsát is.
A jelentése is az átadó ótörök nyelvből magyarázható.
Már a kereszténység felvételével összefüggésben került nyelvünkbe az ómagyar korban valamely szláv nyelvből a pokol, a malaszt, a szent, a ke
reszt, a zsidó, a munka; a latinból az angyal, az arkangyal, a paradicsom, és latin gyökerű vándorszóként az oltár. Az angyal és az arkangyal esetében felmerül a szláv - esetleg olasz - közvetítés lehetősége is, a jövevényszavak besorolása szempontjából természetesen mindig a közvetlen átadó nyelv számít, de gyakran ez nem állapítható meg egyértelműen.
Megjegyzendő, hogy a kérdéses szavak között német jövevény nem ta
lálható.
Meg kell még említeni, hogy belső fejleményként kell tekinteni a ke
resztfa szóösszetételt, a 'kín, gyötrelem' jelentéssel átvett munkából képzett munkás származékot és a tükörfordításként értelmezhető bírságnapot.
Most ugyan nincs lehetőség rá, de a későbbiekben a négy korai szöveg
emlék vallásos szavait számbavevő etimológiai vizsgálat eredményét érdekes volna összevetni azzal, hogy az adott korban a teljes szókészletet tekintve milyen arányban voltak találhatók a különböző eredetű szavak. Itt persze na
gyon kicsi a minta, de feltűnő, hogy meglepően kevés a jövevényszó.
Meg-kockáztatható, hogy a keresztény kultúra nyelvi befogadásában sokkal na
gyobb szerepet játszott az ősi szókészlet 'megreformálása' vagy spontán szemantikai alkalmazkodása, mint a jövevényszavak meghonosítása. Első szövegemlékeink egyértelműen tanúsítják, hogy végső soron a keresztény hithez kapcsolódó vallásos szókincs a magyarban is integráltan jelentkezik, több nép kultúráját, nyelvi örökségét egyesíti. Ez Európa szívében akkor is, most is felbecsülhetetlen jelentőségű volt a művelődés, a műveltség további alakulása szempontjából.
Irodalom
Bárczi Géza: A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Bp., 1992.
Benkő Loránd: Az Arpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp., 1980.
B. Lőrinczy Éva: A Königsbergi Töredék és Szalagjai mint nyelvi emlék. Bp., 1953.
Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Bp., 1931.
Mészöly Gedeon: Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal. Bp., 1956. 106-114, 129-232.
Molnár József-Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. 3. kiad. Bp., 1980. 26-33, 42-56.
Zelliger Erzsébet (Budapest)
Pálos eredetű munkák és a magyar irodalmi nyelv A mohácsi katasztrófa következményeképpen területileg, politikailag három részre szakadt az ország, és megakadt addigi kulturális fejlődése is. A középső rész hosszú időre teljesen megbénult, de külön fejlődött a fennma
radt két politikai egység, a királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség is. A politikai elszakadást súlyosbította a vallási megosztódás. A protestan
tizmusnak - országos jelentkezése mellett - a legjelentősebb fellegvárai a magyar királyság keretein belül elsősorban annak keleti részén alakultak ki:
iskolái, nyomdái ezen a vidéken kezdetben csak nekik voltak, míg nyugaton hegemóniájukat hamar megtörte az ocsúdó katolicizmus.
A reformáció, majd az ellenében föllépő katolikus megújulás egyaránt az anyanyelv használatának komoly előretörését eredményezte. A prédikáci
ók és a hitviták nyelve ez volt, hatásfokuk pedig azáltal vált növelhetővé, ha nagy példányszámban hozzáférhetők, olvashatók. A katolikus eszmélés első jele éppen ezért egy katolikus nyomda felállítása volt, amely 1577-ben tör
tént Nagyszombatban, és amely a későbbi Egyetemi Nyomda jogelődjének számít. A nyomdaalapítás Telegdi Miklós nevéhez fűződik. A nemzeti nyelv fontosságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a nagyszombati nyomda működésének első szakaszában (1577-1609) megjelent 67 ismert kiadványból 54 magyar nyelvű volt, és csak a fennmaradó 13 latin.
Nyelv és nyelvhasználat szükségképpen kölcsönhatásban van egymás
sal. Amíg azonban a Mohács előtti írott nyelv a középkori szellemiségű ko
lostori írásbeliségen csiszolódott, és bizonyos kollektivitás, de kiváltképp a XIV-XV. században mindenképpen a névtelenség jellemzi (a kódexek ugyanis a másolandó szöveg, a másoló és az esetleges diktáló „közös pro
duktumai"), a humanizmus térhódítása nyomán a személyiség egyre fonto-sabb szerephez jut. A reformáció-ellenreformáció korszakában ez a kiemel
kedő személyiségek nyelvhasználatának a követésében is megmutatkozik. A nyelvhasználat így óhatatlanul egységesítő - és egyúttal másoktól elkülönítő erőként hat. Jellemző példája ennek, hogy a Göncön működő Szenczi Molnár zsoltárfordításait nem a saját anyanyelvjárásához közelálló nyelvi változaton írta meg, hanem az olvasottsága folytán nagy nyelvi tekintélyre jutott Vizso
lyi Bibliának az északkeleti nyelvváltozatát követte.
A szembenálló oldalon az első jelentős személyiségek: Telegdi Miklós, Monoszlói András majd Pázmány Péter Bihar szülöttei, de a bibliafordító Káldi György anyanyelvjárását tekintve a nyelvterület nyugati részéhez kap
csolódik. Katolikus oldalon a továbbiakban már a nyugati típusú nyelvi vál
tozat képviselői dominálnak.
A nyelvhasználatnak mindazok a színterei, amelyek olyan igényes nyel
vi változatot követelnek meg, amilyen majd mintául szolgálhat a szélesebb társadalmi rétegek számára, egyelőre az egységesülés helyett a különböző irányba való fejlődést segítették. Kettéválás mutatkozik a helyesírásban: a protestánsok könyvkiadásában fontos szerepet betöltő Heltai nyomda és a katolikus nagyszombati nyomda már csak eltérő betűkészlete folytán is szük
ségképpen a protestáns és katolikus helyesírás elkülönüléséhez vezetett.
A nyomdák szerepét az irodalmi nyelv alakításában a XVII-XVIII. szá
zadban sem lehet lebecsülni. A katolikus szerzők művei zömmel a pozsonyi és a nagyszombati tipográfiákban láttak napvilágot. Az utóbbi már mint egyetemi nyomda a XVII. században a katolikus főúri kultúra szellemi köz
pontjává vált. Termelékenységét jellemzi, hogy a XVIII. század közepén könyvtermésével egyetlen hazai vetélytársa sem vehette föl a versenyt, míg
nem 1777-ben az egyetem Budára költözött, a nyomdát megosztották, így annak egy része követte oda.
A nyelv fejlesztésének, igényes művelésének és terjesztésének a legha
tásosabb helyszíne az iskola.
A válságos helyzetben elsőként az új alakulású jezsuita rend tudott a kö
rülményeknek legjobban megfelelni. A Nagyszombatban való első megjele
nésük után Erdélyben telepedtek meg, de Draskovich György bíboros, kalo
csai érsek buzgólkodása nyomán még a XVI. század végén: 1586-ban Znióváralján kollégiumot szervezhettek az ifjúság nevelésére. Ezt követte Vágsellye, majd 1615-ben ismét Nagyszombat, ahol Pázmány 1635-ben az egyetem alapításában is rájuk támaszkodott. A XVII. század kedvezett a rend terjedésének, ez pedig az oktatás, végső fokon a magyar nyelv és kultúra fejlődését segítette.
A XVII. század egy másik új oktató rendnek, a piaristáknak a letelepe
dését is meghozta. Ok észak felől, Lengyelországból jöttek, és Podolin után magyar földön először Privigye, majd Breznóbánya, Kőszeg és Pozsony-szentgyörgy jelzi terjeszkedésük útját.
Ezek után vizsgáljuk meg, hogy e két új szerzetesrend mellett a régi ala
pítású, és ebben a korszakban válsággal küszködő többi rend közül a pálos -mint remeterend - milyen szerepet tölthetett be a magyar irodalmi nyelv ala
kításában.
Mohács, következményeivel együtt, a pálosokat sem kímélte. Remete voltuk már jóval korábban is inkább csak névleges volt; virágzó monostoraik a törökdúlás viharaiban zömmel megsemmisültek. Mindössze öt helyen ma
radt fenn a szerzetesi élet: délnyugaton Csáktornya, Lepoglava és Remete, északnyugaton Máriavölgy és Elefánt tartotta fenn az egyetlen magyar ala
pítású szerzetesrend folyamatosságát. A XVI. század közepétől, Budaszentlő-rinc pusztulásától fogva Máriavölgy lett a rend központja. A XVII. században régi kolostoraik közül Sátoraljaújhely, Lád és Terebes éledt fel, és sikerült megtelepedniük Pécsett, Pápán, Nagyszombatban majd Pesten is.
Terjedésű-ket elősegítette az, hogy a lelkipásztorkodásból is kivették részüTerjedésű-ket, majd a XVIII. században tanítást is vállaltak: először Pápán, Sátoraljaújhelyen és Késmárkon alakultak pálos gimnáziumok, majd a jezsuita rendnek az 1773-ban bekövetkezett feloszlatása után Szabolcs, Szatmárnémeti, Ungvár és Székesfehérvár volt jezsuita iskoláiban kaptak szerepet.
A pálos szerzetesek eddig felsorolt feladataiból következik, hogy műkö
désük kiterjedt a magyar nyelv fejlesztésére is. Tevékenységük virágkora a XVIII. századra esik. A korszak elején és végén is egy-egy kiemelkedő hit
szónok áll: Csúzy Zsigmond és Alexovics Vazul. Az iskolai oktatáshoz kap
csolódik, hogy a piaristákhoz és a jezsuitákhoz hasonlóan a pálos gimnáziu
mokban is előadtak iskoladrámákat. Ezeknek a műveknek egy része Táncz Menyhért másolatában maradt fenn, más részükről programtervezetek tudó
sítanak. Szép számmal találunk hogy csak a magyar nyelvűeket említsem -Remete Szent Pál életéről szóló munkákat, hitbuzgalmi műveket, etikai, filo
zófiai elmélkedéseket. Többnek a szerzője vagy a fordítója Orosz Ferenc.
A pálosok munkássága csúcspontját a XVIII. század végére érte el, ami
kor a már említett kiváló szónok, Alexovics Vazul mellett költők: Kreskay Imre, és a legjobbak között számon tartott Ányos Pál, Virág Benedek, vala
mint a nyelvtaníróként is kiemelkedő Verseghy Ferenc neve fémjelzi a kor
szakot. A sors szomorú iróniája, hogy ebben az időszakban történt meg a rend feloszlatása (1786), így többük életművének kiteljesedése részint ez után következik be. A XVIII-XIX. század fordulójára esik Verseghy nyelv
tanírói munkássága - és vitája Révai Miklóssal az egységes magyar helyesí
rás megteremtésével kapcsolatban. A vitában - mint tudjuk - Verseghy a Kazinczytól támogatott Révaival szemben alulmaradt, sőt, teljes nyelvtudo
mányi munkásságát hosszú időre beborította a méltatlan ítélet árnyéka. Er
demei szerinti újraértékelése lényegében csak századunkban kezdődött meg.
A pálosok irodalmi nyelvet alakító szerepét több tényező jellemezte, il
letőleg befolyásolta. Az egyik az a széles tematikai és műfaji skála, amelyet a pálos munkák felölelnek: szónoklatok, tudományos munkák, különféle szé
pirodalmi műfajok. A másik meghatározó faktor azok a szociológiai rétegek, amelyekhez szóltak: az „egyszerű pórnép", azaz a katonák, a plébániákhoz tartozó hívek; a városi polgárok; a tanulóifjúság és az ő környezetük; papok, szerzetesek - és a korabeli művelt olvasóközönség. Mindezt színezte a kom
munikációs partnerek: beszélő, író és befogadó nyelvi kompetenciája. Míg az előbb felsoroltak az írásművekben megszólaló különböző regiszterek: stílu
sok, stílusárnyalatok, rétegnyelvi sajátosságok megválasztását befolyásolták, az utolsó a korszak leglényegesebb nyelvi kérdését, az új kód, a nyelvi sztenderd kialakulását, kialakítását célozta. E tekintetben a legfontosabb fel
adat a nyelv gazdagítása volt. A nyelvújítási mozgalomban tetőződő folyamat már jóval korábban megkezdődött, és Pázmánytól kezdve a magyar irodalom minden jeles személyisége részese volt. A pálosok közül Csúzy Zsigmond neve érdemel említést. Őt századunk elején egyrészt mint jeles nyelvújítót
ünnepelték, mások éppen nyelvgazdagító tevékenységét értékelték kevésre.
Voltaképpen arról van szó, hogy Csúzy, szónoklatai népies stílusának meg
felelően, szókincsének és kifejezéskészletének jelentős részét a népnyelvből kölcsönözte, és így a későbbi nyelvújítási mozgalom azon legszerencsésebb vonulata előfutáraként értékelhető, amely a szókincsgazdagítást táj szavak irodalmi nyelvi szintre emelésével érte el.
felelően, szókincsének és kifejezéskészletének jelentős részét a népnyelvből kölcsönözte, és így a későbbi nyelvújítási mozgalom azon legszerencsésebb vonulata előfutáraként értékelhető, amely a szókincsgazdagítást táj szavak irodalmi nyelvi szintre emelésével érte el.