Huszt, 1944. március 19. Vagy inkább 20. Sorakozó a zsinagóga u d v a r á n : a szá-zadparancs kihirdetése. „Nincs többé független Magyarország. Országunkat megszáll-ták a németek.'.' A fiatal hadnagy, századparancsnokunk szeme gyanúsan csillog — könnyezik. Torkunkon keserűség.
Huszt, 1944. október. 15. A polgári iskola udvara. Harsog a hangszóró. A kor-mányzó szózatát olvassa fel valaki a rádióban. „Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánvaló, hogy Németország elvesztette a h á b o r ú t . . . Elhatároztam, hogy megvéd dem a magyar b e c s ü l e t e t . . . fegyverszünetet kértünk ellenségeinktől..." Rohangá-lunk, mint a háborodottak. Ki az utcára is, mert mi rádiósok vagyunk, személyesen visszük a hírt más alakulatokhoz: vége a háborúnak! A főutcán német teherautók dübörögnek, megrakva komor németekkel, minden gépkocsin géppuska, befűzve. Fél-nek. Délután is jönnek valahonnan, mennek valahova. De akkor már nem félFél-nek.
Vigyorogva integetnek, ö k tudják, miért. Mi még nem tudjuk.
Ha akkoriban naplót írtam volna, valahogy így rögzítettem volna azt a két huszti napot. S talán megjegyeztem volna: nem különös-e, hogy ez a két nap, a második világháború tragikus két napja, egyéni sorsomon is fordító két n a p ugyanabban a kisvárosban, Huszton ért? Az elsőn kifelé m e n t ü n k a frontra, a másodikon hazafelé jöttünk (? menekültünk!) a frontról. Az első magyar hadsereg szétvert alakulatai.
Kompország katonái.
Érthető, ha nem tudok elfogulatlan kritikát írni Simonffy András Kompország katonái című könyvéről s az sem érdekel, ha hivatásos és hivatalos kritikusok azon tépelődnek, regény-e hát a mű, vagy mi. Nem ez érdekel, illetve: ez egyáltalán nem érdekel. Magamat keresem a könyvben, meg a többi közkatonát. Fejünket lógatva megyünk be a zsinagógába, szálláshelyünkre, összeszedjük felszerelésünket, mert a fegyverbarátság jelszavával indulni kell a frontra. A Toronyai-hágó tetején hátulról nekifeszülünk a tehetetlen teherautónak, mert hátsó kerekei egy helyben pörögnek, a letaposott hó jéggé tömődött, magunk toljuk magunk előtt azt a járművet, amelyre aztán felülhetünk, hogy mehessünk a halál elé. Első hősi halottunk — én m á r csak így nevezem, b á r még mindig tisztázatlan, vajon lehete a második világháború m a -gyar katonahalottait hősi jelzővel illetni — egy Pécsre való tartalékos őrmester volt, aki a hegedűjét is magával hozta, s otthon hagyott Katóka nevű kislányára emlé-kezve, mindig és mindig, ha ideje volt rá, ezt a slágert hegedülte: „Kis Katókám ilyen ez az élet — Hazudnak a m á j u s é j s z a k á k . . . " Nem, sem erről az őrmesterről, sem a kis Katókáról, sem rólam nem esik említés Simonffy könyvében. Másról szól ez a könyv. Mégis rólunk, ha máshonnan nézve is.
A második huszti napon, talán október 16-án, nyakunkat tekergetve nézzük a fejünk felett kereplő helikoptert. Azután igen gyorsan terjed a hír, mindenki úgy tudja, hogy abban a helikopterben ülve mentek át az I. hadsereg — a mi hadsere-günk — parancsnokai a frontvonalon az oroszokhoz, megtárgyalni, hogyan is lesz az, amikor átállunk és a németek ellen fordítjuk fegyvereinket. A könyvből megtudom, 75
hogy nem így történt. Nem helikopteren mentek át, de a lényeg igaz. Á t m e n t e k t á r -gyalni, de hogy a fegyverek miért nem fordultak meg, miért nem néztek visszafelé, azt valójában és pontosan ebből a könyvből tudtam meg.
Nem tudhatom, más milyen érzésekkel olvassa S i m o n f f y könyvét, az é n olvasói nézőpontom — és nagyon sokunké, akik azokat az időket átéltük — egészen más.
Kéri Kálmán hadsereg-vezérkari főnök (most tudtam meg, hogy hívták a hadseregünk vezérkari főnökét) így emlékszik egy m o m e n t u m r a : „ . . . a parancsőrtisztem bevezeti Karlóczay vezérőrnagyot, aki akkor érkezett Budapestről, hogy átvegyen egy h a d -osztály-parancsnokságot." Á „semleges" olvasó nem k a p j a fel a fejét, én f e l k a p o m : ez a Karlóczay a „mi" hadosztályunk parancsnokságát átvenni jött le Budapestről.
Vagy: „A debreceni német—szovjet páncélos csata következményeként számolni kel-lett azzal, hogy a Vörös Hadsereg Debrecen felől (délről) és a Dukla-szoroson á t (északról) átkaroló hadművelettel bekerít minket. Ebbe a kutyaszorítóba mi, ott f e n t a Kárpátokban nem akartunk belekerülni, hiszen n e m megadni a k a r t u k m a g u n k a t , hanem a hadsereget megőrizni." Ez más olvasó s z á m á r a egy jól megindokolt vezér-kari gondolatmenet, d e az én számomra, aki ott kuksolok é p p a Kárpát-gerincen egy bunkerben, s nem csak azt tudom, hogy kutyaszorítóban vagyunk, h a n e m azt is, hogy szeretteim — a fronton levőkön kívül — Debrecenben élnek — m á s a nézőpont.
A vezérkar a hadsereg megőrzésére gondol, én meg arra, hogyan őrizhetném meg a saját életemet. Sejtem — s e j t j ü k — ott a hegyek közt, m a j d később azon a huszti napon, hogy valami b a j van, valami zűrzavar és tanácstalanság, de hogy mi az oka mindennek, a közkatona nem tudhatja. Most a könyvből kiderül: a vezérkar sem tudta. Senki sem tudta.
Érthető hát, hogy nem olvashatom ezt a könyvet úgy, m i n t az „eszményi" k r i -tikus: kiülni a csillagok alá és csak a szavak, a mondatok ritmusára, zengésére figyelni. (Ilyen „eszményi" kritikus persze nincs, lehet hogy volt valamikor, d e m a -napság nincs s ne is legyen.) Nem tehetem le a könyvet, h a elálmosodom. Egyáltalán nem tudok elálmosodni. S ahogy fordítom a lapokat, az j á r az eszemben: végre.
Végre kezdenek megjelenni azok a könyvek, amelyek — visszaemlékezések f o r m á j á -b a n — fényt derítenek azokra a homály-ban maradt, homály-ban hagyott, m e g n e m értett, mert meg nem magyarázott, vagy torzítva magyarázott eseményekre, amelyek immár véglegesen besorakoztak abba a folyamatba, amelynek neve: történelem. K á -dár Gyula könyve után itt v a n a kezünk ügyében Bárczy János „Zuhanóugrás"-a, meg Simonffy András könyve — a korábbiakat, a főként politikusi, mozgalmi indít-tatásúakat, Fehér Lajostól Kállay Gyuláig n e m említem most, h a b á r r á j u k is gondo-lok —, s ezek a könyvek ablakokat nyitnak a homályra, fénycsóvát vetítenek a lapuló árnyak közé.
Most aztán kezdjünk el vitatkozni azon, hogy történetírás-e a többi között a Kompország katonái? Olvastam olyan kritikát, amelyik ezt kereken t a g a d j a : „Csak az lenne a természetellenes, ha az olvasó azt hinné S i m o n f f y regénye olvastán, hogy végre most t u d h a t j a meg, mi is történt, hogyan történt, ami népünkkel történt a második világháborúban." Nem vitatkozom, mások nevében nem nyilatkozom, csak annyit mondok: én most t u d t a m meg sok mindent, mi is történt, hogyan történt, s azt hiszem, mások is, nagyon sokan most tudták meg. Ez persze az örvendetesen fel-lendült háborús — meg az utána következő — időkről szóló m e m o á r irodalomra is érvényes. Persze, hogy nem a történetírást helyettesítő művek ezek, ki v á r n á ezt tőlük? De egymás mellé olvasva, egybevetve őket — a K á d á r - f é l e könyvben, meg a Simonffyéban egyes szereplők egyaránt előfordulnak! — n e m d e valamiféle történet-írás kerekedik ki belőlük? Nem a hivatalos történettörténet-írásra épülve, h a n e m saját életük élményeire, Simonffy esetében családi élményekre, s talán megkockáztatható a k é r -dés: nemde á történelemben szereplők élményeire, feljegyzéseire, netalán családi krónikákra épül maga a történetírás is? Az volna a baj, ha nem ilyenekre épülne, h a -nem eltervelt koncepciókra, ami igen sok esetben — a m ú l t b a n is — előfordult.
Simonffy András könyve persze családi történet is, n e m is lehetne más, hiszen az író az apját, és a p j a tiszttársait faggatja elsősorban: mi történt, hogyan történt.
76
S apja, Simonffy-Tóth Ernő igen jó „forrásanyag", hiszen vezérkari őrnagy volt s különös életsorsában igenis, a történelem nem másod- vagy tizedrangúan tükröződik, hanem közvetlenül. Hiszen sokszor volt ott, ahol „zengett az ég". Nemcsak a németek ellen fegyveres harcra készülődő Magyar Front katonáival — Pálffy György, Sólyom László, Révay Kálmán, Beleznay István stb. —, hanem politikai vezetőivel is kap-csolatban volt, az ő megbízásukkal repült át 1944. november 13-án egy ellopott re-pülőgépen a fronton s jutott el Moszkvába, hírül adni, mi készül Magyarországon.
(A rendkívül izgalmas részletekre nem térek ki, a könyvben elolvashatók.) Az ellen-állási mozgalom szervezői közül egy november 22-i rajtaütés alkalmával viszont itthon a nyilasok kezére került Kiss János altábornagy, Nagy Jenő vezérkari ezredes és Tartsay Vilmos vezérkari százados, a nyilas hadbíróság halálra ítélte őket. De most gondoljuk meg: akik akkor a kötéltől megmenekültek, Pálffy, Sólyom, Révay, Beleznay (közülük Révayt a nyilasok Sopronkőhidán halálra ítélték, d e kegyelemből életfogytiglani fegyházra változott az ítélet) öt, illetve hat év múlva m á r mint a Magyar Néphadsereg tábornokait egy kommunista hadbíróság ítélte halálra. Nem hiszem, hogy az 1849. október 6-i mártírok után a magyar hadseregnek voltak-e még r a j t u k kívül ilyen tragikus végre jutott tábornokai. Várom a könyvet, amelyik azok tragédiáját követi nyomon, akiket nem a német politikát szolgáló nyilasok végeztek ki. „Hamvaik 1956 tavaszán kerültek a Farkasréti temetőbe megjelölt sírhelybe, ka-tonai tiszteletadás mellett. Homályos emlékeid lehetnek erről a temetésről, elvittelek o d a . . . " — emlékezteti az írót az a p j a a történtekre.
Az író ugyanis apja, anyja, ismerősök emlékezéseire s a m á r megjelent memoá-rokra, tanulmányokra hagyatkozik, mást nem is tehet, hiszen gyerekfejjel élte át azokat az éveket. Íme egy memoárkötet tehát, amelyet nem átélők — idősek — írtak s a j á t emlékeikről, hanem egy negyvenéves író szedi össze könyve anyagát a még élő emlékezőktől, írott dokumentumokból. Ez szerintem igen rokonszenves dolog, jócskán elveszi annak a kritikának az élét, miszerint az öregeket követő nemzedéket mintha nem érdekelné a magyar múlt s különösen épp az, amiben az iskolákból épp kilépő évjáratok a leggyengébben tájékozottak: a közelmúlt. Fiatalabb írókat fiata-labb olvasók olvasnak, s ami öregebb sokunkat bántott, az, hogy a fiatafiata-labb írók — tisztelet a kivételeknek — nemigen mélyültek el történelmi témákban, vagy ha meg-érintették is, leginkább csak a példázat, példálózkodás erejéig. S íme, Simonffy ebben is úttörő, bár sokan követnék a végre megtört utat. Faggatnák a megtört öregeket — mint Simonffy az apját —, az öregek közt vannak beszédesek is, hallgatagok is, dicsekvők is, önigazolók is, maguk szerepét elhallgatók is, de ha nagyon sok öreget nagyon sok fiatal meghallgatna s az öregek helyett is — mint Simonffy tette —, megírná az elmondottakat, abból kerekedne ki igazán közelmúltunk valóságos törté-nete. Emberi sorsokból.
Az író apja nem folytathatja tovább a beszélgetést a fiával: épp a könyv írása közben meghalt. Én magam, személyes okokból is szerettem volna vele találkozni, el a k a r t a m vele beszélgetni az én szülőföldem szépségeiről, a halápi tanyás-erdős vidék embereiről. Mert azon túl, hogy egy írásomat olvasva, hosszú levelet írt nekem, a halápi szőlőjüket s az ott töltött időket nosztalgiával emlegetve — m á r a könyv első lapjain mellbeütött valami: Halápot, az én gyerekkori világomat emlegeti. Voltakép-pen „kényszerpálya" volt számára a katonai: nem győzték volna a műszaki egyetem költségeit a szülei, akiknek szőlője volt a Halápon. (Tudom, rendszeresen jártunk oda szőlőt lopni.) Jellemének alakulásába ez a szőlő is beleszólt. „ . . . nagyfokú érzé-kenységem volt a megoldatlan szociális gondok iránt, talán azért, m e r t saját emlé-keim, saját tapasztalataim voltak a haláptanyai vákáncsosok, a vámospércsi nincste-lenek, napszámból élő parasztok nyomorúságos életmódjáról, anyagi és emberi kiszol-gáltatottságáról." Hát, lehettek erről tapasztalatai bőségesen. De ha egy vezérkari őrnagy egyáltalán visszaemlékszik ilyenekre, mert észrevette a népi nyomort, annak a volt magas rangú katonatisztnek én hiszek. Hiszem, hogy hiteles minden elmondott gondolata, őszinték megvallott érzései. Az is, ahogyan életét rezignáltán, de a dolgok alakulásába belenyugodva összegezi. „Élek, itthon élek, dolgozom, sikerült
felnevel-77
nem benneteket. Aki megúszta, az a börtönévei u t á n egyenesen nyugatra szaladt.
Nekem ez sohasem jutott e s z e m b e . . . Itthon másokkal egyenrangú állampolgár n e m lehettem soha. Megtűrt voltam, az vagyok m a is."
Simonffy András könyvét nem kritikusi megfontoltsággal, h a n e m az igazság megérzett hevületét tisztelve, egy tanulságokat bőven kínáló kor tanulságainak m e g ismerésére ösztönözve, szívesen a j á n l o m leginkább a fiatalabb olvasóknak. S t e r m é szetesen az öregebbeknek is. Bizonyára tartós lesz a könyv elolvasása közben m e g -szerzett élményük. (Magvető.)
MOCSÁR GÁBOR