A RIGAI BÉKE (1921) CENTENÁRIUMA KAPCSÁN

A szóban forgó centenáris béke a kelet-közép-európai régió történelmi múltját alapvetően lezártnak könyvelte el, de ahogyan azt napjainkban is tapasztal-hatjuk, az eltelt évszázad sem volt képes a régió jövőjét békés mederben tar-tani. Mint ahogyan az I. világháborút követően, a birodalmak felbomlása után a „nemzeti” kisállamok születése, újjászületése, illetve az önálló nemzeti léthez jutott kisállamok ellenségeskedése uralta a nemzetközi életet Európában, úgy a Szovjetunió 1991. évi felbomlása megint csak felszínre dobta a régi történelmi sérelmeket, különösen az orosz–ukrán–lengyel relációban. A lengyel és ukrán külpolitika sine non quaja, az oroszellenesség felerősödött, újra hangoztatva azt, hogy a „nagy szláv testvér” magatartása mit sem változott az évszázadok alatt, a nemzeti függetlenségükre újból veszély leselkedik. Az általános veszélyérzet ugyanakkor differenciálódik, mert az ukrán–lengyel kapcsolat elmérgesedését sem lehet kizárni 1921 apropóján. (A történelmi évfordulók a mindkét oldalon működő Nemzeti Emlékbizottságok jóvoltából mindig telítődnek plusz érzelmi töltettel.) Nemcsak az ukrán közvéleményben, de a történészi értékelésekben is egyre gyakrabban ismétlődik az 1921. március 18-án este 20 óra 30 perckor aláírt rigai békeokmány emlegetésekor az a korabeli állítás, hogy Ukrajna azért nem válhatott szuverén, független országgá 1918 után, mert a II. Lengyel Köztársaság Szovjet-Oroszországgal karöltve meghiúsította azt. Az 1991. augusztus 24-én kikiáltott Ukrán Köztársaság tehát hosszú évtizedeken át kénytelen volt a „gonosz birodalmában” élni, s ebben a II. Lengyel Köztársaságnak történelmi felelőssége van. Nem a véletlen diktálja azokat a nagyszabású tudományos erőfeszítéseket és tudományos ismeretterjesztő akciókat, amelyek Ukrajna 1917–1921 közötti éveit „forradalmi időszaknak” állítják be, és hivatalosítják ezt a tézist a kéziköny-vekben, tankönyvekben.¹

1 Illusztrációként említhető pl. a 2017. jún. 1–2-án Kijevben zajló nemzetközi konferencia, amelyet az ukrán nemzeti forradalom (1917–1921) centenáriumának tiszteletére szervez-tek. Ezen a fórumon több szekcióban 50 előadó tartott referátumot és korreferátumot.

Képviseltette magát az USA, Kanada, Lengyelország, Ausztria (feltűnő, hogy Németország és a balti országok történészei távol maradtak a fórumtól). A „forradalom” fogalom használatát megkérdőjelező vélemények, okfejtések elhangoztak, de figyelmen kívül maradtak. A lengyel és ukrán közös történelmi munkabizottságok rendszeres ülései, azok anyagának bilingvis publikálása sem közelíti az ellentétes nézeteket. Pl. Karpus, Zbigniew – Rezmer, Waldemar – Wiszka, Emilian: Polska i Ukraina: sojusz 1920 roku i jego następstwa: materiały z konferencji naukowej „Polska i Ukraina. Sojusz 1920 roku i jego następstwa”, Toruń, 16–18 listopada 1995 r. Toruń 1997; Праці Українсько–Польської комісії дослідження взаємин 1917–1921 рр. Т. 1 (Відповідальні редактори В.Ф. Верстюк, Я.Я.

Бруський) – Киiв, Інститут історії України НАН України, 2019. – Prace Polsko–Ukraińskiej Komisji dla Badania Relacji Wzajemnych w latach 1917–1921. Т. 1. (Redaktorzy naczelni – J.J. Bruski, W. Werstiuk). Кijów 2019. Солдатенко В.Ф. Україна в революційну добу:

A centenáriumok (1920 – Trianon, 1921 – Riga) apropóján úgy véljük, hogy nem lesz fölösleges, ha Magyarországtól keletebbre is kitekintünk a régióra olyan céllal, hogy jobban megismerhessük a nemzetek összeférhetetlenségét okozó történeti problémákat, jelesül a nagy háború utáni zavaros évek káoszát.

A cárizmus megdöntése, vagyis az 1917. februári orosz forradalom győzelme után az antanthatalmak már 1917. március 30-án elismerték a lengyelek azon jogát, hogy a háború befejezése után egy független Lengyelország újjászülethes-sen, és elfogadták a lengyel emigránsok Lausenne-ban alapított Lengyelország Nemzeti Bizottságát (Komitet Narodowy Polski) a lengyelek hivatalos kormányának.

Franciaország nemcsak hogy helyet biztosított a későbbiekben a kormánynak, hanem konkrét intézkedésekkel segítette a lengyel államalapítási törekvéseket.

Raymond Poincaré francia elnök 1917. június 4-i rendeletével engedélyezte, hogy Franciaországban egyelőre a francia kötelékeken belül Lengyel Hadsereg szerve-ződjön a francia hadifogságba esett lengyel katonákból és az USA-ban verbuvált emigráns lengyel önkéntesekből. Bevetésükre is sort került Champagne-ban, de már július 27-től kezdve a Józef Haller tábornok parancsnoksága alatt harcoló ún.

Kék Hadsereg (egyenruhájuk színe alapján) a Lengyel Nemzeti Bizottság hatáskö-rébe tartozott. Az 1794. évi Kościuszko-féle esküt idéző ünnepélyes eskütételük Nancy városában zajlott 1918. október 6-án. Létszámuk 1918. év végén kb. 50 ezerre növekedett.² A győztes antant teljes jogú tagként, szövetségesként kezelte a lengyeleket. A német fegyverletételt követő katonai díszszemlén pl. az antant-tábornokok, a francia Ferdinand Foch, Philippe Pétain, az angol Douglas Haig, az amerikai John Pershing között Józef Haller is tiszteleghetett.

A franciaországi eseményekkel párhuzamosan a születőfélben lévő anyaor -szágban a független II. Lengyel Köztársaság megalakulását éppen azon a napon,

історичні есе–хроніки: – Т. І. Рік 1917., Т. ІІ. Рік 1918., Т.ІІІ. Рік 1919., Т.ІV. Рік 1920. – Киiв, Світогляд, 2010.; Капелюшний В.П., Коваль О.Ф. Незламна і нескорена: національна еліта в Українській революції 1917–1921 років. Історіографічний нарис. Монографія.

– Киiв, «Інтерсервіс», 2018. – A „Meg nem törve – be nem hódolva: nemzeti elit az ukrán forradalomban” című kötet 350–478. oldalain 1206 tételből álló bibliográfia közölve. (Az UNK kikiáltásának 100. évfordulójára megjelentetve.)

A szinte monumentális dokumentumgyűjtemények – pl. a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságra (=a régmúlt Nyugat-Galíciára) koncentrálók – mintha az egész Ukrajnára vonatkoztatható következtetések helytállóságát sugallnák. Західно–Українська народна республіка 1918–1923. Документи і матеріали. Том 5. Кн. 1. Зовнішня політика і міжнародне становище. 1918–1919 р. (Керів., відп. ред. О. Карпенко) Івано–Франківськ: Місто–НВ, 2009.; Західно–Українська народна республіка 1918–1923. Документи і матеріали.

Том 5. Кн. 2. Зовнішня політика і міжнародне становище. 1920–1921 р. (Керів., відп.

ред. О. Карпенко) Івано–Франківськ: Місто–НВ, 2011.; Західно–Українська народна республіка 1918–1923. Документи і матеріали. Том 5. Кн. 3. Зовнішня політика і міжнародне становище. 1922–1923 р. (Керів., відп. ред. О. Карпенко) Івано–Франківськ:

Місто–НВ, 2013. stb.

2 Łukasik, Przemysław: Między Maratonem a Termopilami: wojna polsko–bolszewicka 1919–1921. In: Przegląd Geopolityczny 2020. (Vol. 32.) 156.; Lásd még Kaczmarski, Krzysztof – Muszyński, Wojciech J. – Sierchuła, Rafał: Generał Józef Haller 1873–1960. Warszawa 2017; Błękita Armija generela Józefa Hallera. Zbiór studiów. Red. Mirosław Giętkowski, Łukasz Nadolski. Warszawa 2018.

1918. november 11-én deklarálták, amikor Németország elismerte háborús vere-ségét. A lengyel „nemzet vezetője” (Naczelnik Narodu) a német letartóztatásból, a magdeburgi börtönből kiengedett Józef Piłsudski (1867–1935) lett, aki az 1910-es évek orosz- és németellenaz 1910-es tevékenysége révén szélaz 1910-es körű ismertségre és népszerűségre tett szert.³ A varsói pályaudvarra befutott vonatát hatalmas éljenző tömeg fogadta, első pillanattól fogva a nemzet megmentőjét, a nemzet

„vezérét” tisztelték benne. Piłsudski a nemzet megmentőjének szerepét tuda-tosan vállalta, csakis saját magát tartotta alkalmasnak egy ilyen szerep meg-formálására. Reálisan mérte fel a körülményeket, és világosan látta, hogy az új Lengyelország „feltámasztásához, a feltámadáshoz” nélkülözhetetlen a katonai erő. Hiába az antant nemzetközi elismerése, anyagi támogatása, ha a vesztes (Németország, Oroszország) és a „kis győztes” (Csehszlovákia, Románia) szom-szédállamokkal szemben nem tudja érvényesíteni „történeti jogait”, területi igényeit. Tehát a legfontosabb feladat megoldásához, az új ország területének kijelöléséhez elkerülhetetlennek látszott a további harc, mert akár a nyugati, akár a keleti határok meghúzása mindenképpen konfliktusokat ígért. A világháborús vereséget szenvedett Német Császárság pl. a poroszországi területeiről nyilván-valóan nem szándékozik lemondani, tehát a vitatott területek megosztása békés eszközökkel nemigen valósítható meg. Vagy pl. a felbomlott OMM Galíciájából hogyan részesedik majd az új Rzeczpospolita? A szétesett Orosz Birodalom nyugati kormányzóságai újra lengyel területek lesznek-e vagy sem?

Ezeknek a sorsdöntő kérdéseknek a realizálásában Piłsudski már támasz-kodhatott a 1919 áprilisában hazatért, francia haditechnikával felszerelt Kék Hadseregre is, amely a német kormány engedélyével Németországon át érkezett lengyel földre. Józef Haller tábornok első, április 22-i hadparancsa teljes mérték-ben szinkronban állt a Nemzetvezető politikai programjával. (Rozkaz nr 1 z 22 kwietnia 1919 roku): „Nem lehet kérdés, hogy kié Lwów, Gdańsk, Szilézia, Árva és a Szepesség? Azoknak a miénknek kell lenniük” („Nie wolno pytać, czy Lwów, Gdańsk, Śląsk, Orawa i Spisz będą nasze.”) – fogalmazott határozottan.

Ez a halleri harcos retorika már a Kelet-Galíciában folyó harcok közepette hang-zott el, ahol a lengyelek magukra érvényesnek fogadták el a minden nemzetet megillető alapjogot, a nemzetek önrendelkezési jogát, de az ukránoktól megta-gadták ezt. Ebben az esetben a történelmi jogok erőszakos érvényesítése felülírta az ukrán nemzeti törekvéseket. Az ukrán kérdés bonyolultsága és rendezetlensége a lengyelek malmára hajtotta a vizet, legalábbis egyelőre. Mivelhogy az orosz októberi forradalom hatására 1917. november 7/20-án Kijevben kikiáltott Ukrán Népköztársaság (Украiнська народна республика) állami létét 1918 február-jában csupán az ellenséges országok, a Központi Négyek (Németország, OMM, Bulgária, Törökország) ismerték el, ám 1918 novemberében a központi hatalmak kapitulációi következtében minden korábbi szerződés érvényét veszítette. A hely-zet abszurditását még inkább fokozta a galíciai helyA hely-zet, mert Lwówban/Lvivben az 1918. november 11-i „lengyel mintára” november 13-án egy „mini nemzeti állam”, 3 Jędrzejewicz, Wacław – Cisek, Janusz: Kronika życia Józefa Piłsudskiego, t. I–III, Wrocław 1994.

a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság (Захiдна Украiнська народна республика) megalakulását is bejelentették, ami azonnal kirobbantotta a lengyelek és az ukrá-nok háborúját Lwów/Lviv birtoklásáért. A harc a katonai fölényben lévő lengyelek javára dőlt el, mire a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság az Ukrán Népköztársasággal való egyesüléséről döntött, amit 1919. január 22-én a kijevi Szofija székesegyház előtti téren a tömeggyűlésen ki is hirdettek. Ennek az immár egyesült UNK delegá-ciója utazott ki – meghívás nélkül – Párizsba, hogy érvényesítse az ukrán nemzet önrendelkezéshez való jogát.

A párizsi békekonferencia nem akkreditálta a Párizsba érkezett Ukrán Népköz-társaság küldöttségét, beadott kérelmeit figyelmen kívül hagyta, mondván, hogy az antant számára az Ukrán Népköztársaság mint szuverén állam nem létezett.

Következésképpen a kelet-közép-európai térségben a csehszlovák, lengyel és román érdekek elsőbbséget élveztek a vesztesekkel szemben, így a Központi Négyekkel szövetkezett Ukrán Népköztársaság a II. Lengyel Köztársasággal szem-ben előnyökre nem számíthatott.

Miközben a párizsi konferencián a delegátusok Eugeniusz Romer lwówi föld-rajzprofesszor térképekkel, etnikai-gazdaságstatisztikai tényekkel teletűzdelt anyaga fölött (Zarys polskiego programu terytorialnego) tanakodtak, az 1918.

november 11-én kikiáltott II. Lengyel Köztársaság nemzetközi elismerése is elő-rehaladt. Elsőként az USA 1919. január 30-án hivatalosította a határok nélküli Lengyelországot, februárban Franciaország, utána Nagy-Britannia és Olaszország cselekedett ugyanígy. Piłsudski az antant lépéseit olyan „ajándékcsomagnak”

tekintette, amelyet erőnek erejével lehet kinyitni, illetve lezárni. Hasonlata a tekintélyes, erőt sugárzó új lengyel állam vízióját sugallta, aminek legsürgősebb feladata a még nem létező államhatárok meghúzása, a leendő szomszédállamok-kal való elismertetése (az „ajándékcsomag” lezárása). Az igazi, akut problémát Ukrajna jelentette, mert az „egyesült ukránok” (nem feledve, hogy 1919 január -jában a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság egyesült a Kijevben megalakult Ukrán Népköztársasággal) fegyvert ragadtak Galíciában a lengyel „honfoglalók” ellen a nemzeti önrendelkezés jegyében. A monarchiabeli Lembergért, a Lwówért vagy Lvivért indított harcok kiterebélyesedtek 1919 tavaszán, és az antant kato-nai segítségét élvező lengyelek felülkerekedtek a zömében önkéntesekből álló, harctéri tapasztalatokkal alig rendelkező ukránok felett.⁴ Május 4-én a lwówi székesegyházban a lengyelek hálaadó misével hangsúlyozták sikerüket, a len-gyel–ukrán háború ezzel természetesen még nem ért véget. Annak ellenére sem, hogy Kijevből segítségre nem számíthatott Nyugat-Ukrajna.

Az Ukrán Népköztársaságnak a „vörös Harkovval” (itt alakult meg az az Ukrán Szocialista Szovjet[Tanács]-Köztársaság) és a „fehér Jekatyerinoszlavval” [ma:

4 A lengyel–ukrán háború részletes feldolgozása: Klimecki, Michał: Polsko–ukraińska wojna o Lwów i Galicję Wschodnią 1918–1919. Warszawa 2000; Литвин, Микола: Українсько–

польська війна 1918–1919 рр. Львів, Ін-т українознавства ім. І. Крип’якевича НАН України, 1998.; Lagzi Gábor: Lengyelek–ukránok – a két nacionalizmus találkozása – Ukránok Lengyelországban, 1918–1939. In: Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép–Európában. Bp. 2002. 77–92.

Dnyepropetrovszk]), vagyis Anton Gyenyikin cári tábornok „kormányával” is hadakoznia kellett a fennmaradásáért. A védekezésre szinte képtelen UNK kormánya a fővárost is kénytelen volt elhagyni, 1919. február 5-én a Vörös Hadsereg katonai parádéval ünnepelte Kijevben a város elfoglalását, február 14-én pedig már a Szovjet-Ukrajna kormánya átköltözött Harkovból az ősi Rusz központjába. A „vörösök” térnyerése Piłsudskit nagyobb aktivitásra sarkallta a keleti határok ügyében. Elképzelése szerint eljött az ideje annak, hogy életre keljen a lengyel vezetésű litván–belorusz–ukrán föderáció, ezért 1919. május 15-én a litván–belorusz fronton, május 19-én pedig Galíciában megindult a len-gyel offenzíva. Piłsudski egységei rövid időn belül már Wilno utcáin vonultak, a Lengyel Légió egykori parancsnoka felhívással fordult a hajdanvolt Litván Nagyfejedelemség lakóihoz, és felszólította őket a függetlenségük kikiáltá-sára, a lengyelekkel létesítendő föderatív állam megszervezésére. A lengyel Nemzetvezető többször kijelentette, leírta, hogy Lengyelország gátat emel a „szláv (=orosz) imperializmus elé”, legyen az akár cári, akár bolsevik jellegű.⁵ A sikerek hatására az antant megújított hálája sem váratott magára, 1919.

június 28-án szuverenitásában újra megerősítették a II. Lengyel Köztársaságot.

A Belorussziában elért további győzelmek – Minszk (augusztus 8-i), Bobrujszk (augusztus 29-i) bevétele (a lengyelek Bobrujszknál vetették be először csatában az antanttól kapott páncélosokat) – a számításba vett föderáció másik pillérének, Ukrajnának a csatlakoztatását is napirendre tűzték. Piłsudski 1919 őszén még hezitált Ukrajna jövőjét illetően, hiszen az ukrán frontokon harcoló valamennyi féllel kapcsolatot létesített. Tárgyalt a „fehérekkel” (Gyenyikin) is, a „vörösökkel”

(Tuhacsevszkij) is, de az ellenük élet-halál harcot vívó ukrán vezetővel, Szimon Petljurával (1879–1926) is.⁶

Egyébként az 1919-es Belorussziában elért lengyel katonai fölény az UNK vezetése előtt a kudarcos Párizs helyett egy biztató perspektívát sugallt: az UNK mégis kimenekülhet a „fehérek”, „vörösök” harapófogójából!? Az ukrán kormányt megtestesítő Direktórium Varsóra mint az ukrán nemzeti államiság megmentő-jére tekintett. A papi szemináriumban tanult, a szociáldemokratákhoz csatlako-zott, az egykori lvovi, moszkvai újságíróból lett katonavezető (főatamán) Szimon Petljura Ukrajna önállóvá válását Piłsudskitól remélte. Úgy értékelte a politi-kai helyzetet, hogy az UNK szuverenitásának a záloga Piłsudski kezében van.

Egyetlen esélye maradt az UNK-nak a krízisből való kimeneküléshez: a lengyel szövetség. A lengyel és az ukrán „nemzetvezető” 1919. december 9-én a varsói Belvedere palotában személyes találkozón döntött a lengyel–ukrán összefogásról, a közös katonai fellépésről. Közös célként jelölték meg a „bolsevik forradalom”

5 Łukasik, P.: Między Maratonem a Termopilami i. m. 158.; Nowak, Andrzej: Polska i trzy Rosje:

studium polityki wschodniej Józefa Piłsudskiego (do kwietnia 1920 roku). Kraków 2001.

6 Wołos, Mariusz: Polityka wschodnia. Relacje II Rzeczypospolitej ze Związkiem Sowieckim i krajami wschodnioeuropejskimi. In: Dyplomacja w służbie Rzeczypospolitej 1918–1939.

(Artykuły i studia). Warszawa 2019. 63–78.; Szimon Petljura életrajza, politikai tevékeny-sége legújabban: Савченко, Виктор: Симон Петлюра. Киев 2004. (kiadva újra 2009-ben, 2015-ben)

tovaterjedésének megakadályozását. Ez a deklarált cél kimondva-kimondatlanul a Rzeczpospolita oroszoktól való félelmét, veszélyérzetét tompította, hiszen egy esetleges kudarc esetén az UNK pufferállamként „hasznosulhatott” a lengyelek számára. Akár a föderáció, akár az ukrán pufferállamiság legyen is a kitűzött stratégiai cél, a független Lengyelország nem létezhet (nem fog fennmaradni) a független Ukrajna nélkül – állította Piłsudski.

A lengyel–ukrán szerződés 1920. április 21-én, közvetlenül az újabb lengyel offenzíva megindulása előtt, a lengyel–szovjet–orosz háború „kellős közepén”

született meg. A 9 pontból álló varsói megállapodást (Umowa między rządem Rzeczypospolitej Polskiej a rządem Ukrainskiej Republiki Ludowej) a külügyminisz-terek, Jan Dąbski és Andrij Levickij írták alá.⁷ A szerződés alapelve: minden nemzet veleszületett joga az önrendelkezés joga és a szomszéd népekkel való viszonyá-nak alakítása (kozsdij narod poszidaje prirozsgyenyije pravo na szamoopregyilenyija i okreszlenyija szvojih sztoszunkiv z szuszidami).

1. A Lengyel Köztársaság az Ukrán Népköztársaságot önálló, független állam-nak ismeri el azon határokon belül, amelyeket a Rzeczpospolita és az UNK egymás között elfogadnak. Az UNK vezető intézményét, a Direktóriumot, élén Szimon Petljura Főatamánnal hivatalos, törvényes kormánynak tekinti.

2. A II. Rzeczpospolita és az UNK közötti határ: a Dnyesztertől északra a Zbrucs folyó mentén, tovább a régi OMM és Orosz Birodalom közötti határ, tovább a kremenyeci járás, minszki tartomány, rivnoi járás régi határai mentén a Pripjaty folyóig, annak Dnyeperbe torkolásáig húzódik. A délnyugati hatá-rok rögzítésére speciális vegyes bizottságok kiküldése szükséges.

3. Ukrajna keleti határa egyelőre még nem fixálható, mert az UNK keleti ré-giói, amelyek 1772-ben még a Rzeczpospolita területe volt, akár fegyveres erővel, akár diplomáciai úton kerülnek majd az UNK-hoz, a lengyel kormány tudomásul veszi, elismeri, az UNK-val szemben területi követelésekkel nem lép fel.

4. A Rzeczpospolita egyetlen országgal sem köt olyan szövetséget, amely az UNK ellen irányulna, hasonlóképpen az UNK sem.

5. A Rzeczpospolita területén élő ukránoknak biztosítottak lesznek a nemzeti-ségeket megillető jogok (nyelvhasználat, kulturális autonómia), amit az UNK is biztosít az Ukrajnában élő lengyeleknek.

7 A dokumentum és Seluhin munkája is hozzáférhető az interneten. (Letöltve 2020. okt. 5.) https://pl.wikisource.org/wiki/Umowa_mi%C4%99dzy_rz%C4%85dem_Rzeczypospolitej_

Polskiej_a_rz%C4%85dem_Ukrai%C5%84skiej_Republiki_Ludowej_21_kwietnia_1920;

Шелухин, Сергій Михайлович: Umowa warszawska / Варшавський договір між поляками й Петлюрою 21 квітня 1920 року. Прага 1926. 13–14.; http://diasporiana.org.

ua/wp–content/uploads/books/10586/file.pdf

Szergij Seluhin jogász és történész (1864–1938), a Párizsba küldött ukrán delegáció tagja. Prágában telepedett le és dolgozott. Prágában közzétett írása, a nemzetközi jog szempontjából vizsgálta a Piłsudski–Petljura-paktumot, és azt érvénytelennek tartotta Petljura jogsértése miatt, mert az ukrán főatamán a legfőbb hatalmi szerv felhatalmazása nélkül cselekedett, Levickij ukrán külügyminiszter pedig csupán a főatamán megbízá-sára „hitelesítette”, írta alá az okmányt. Az egyezmény történészi értékelésére lásd Palij, Michael: The Ukrainian–Polish Defensive Alliance, 1919–1922. Edmonton–Toronto 1995.

6. Gazdasági és kereskedelmi szerződések megkötésére kerül sor a közeljövő-ben. Az agrárkérdést, a földkérdést alkotmány fogja szabályozni az UNK-ban, ám az alkotmány elfogadásáig a lengyel és ukrán kormányok kölcsönös meg-állapodása szerint kezelik a lengyel földbirtokosok ügyeit.

7. Katonai konvenció megkötése nem kerülhető meg. Integrált egységek felál-lításáról is egyezmény születik.

8. Ez a szerződés titkos marad, harmadik félnek nem adható át. A szerződés sem teljes egészében, sem részleteiben nem publikálható, kivételt képez az UNK állami elismerése a Rzeczpospolita által.

9. A szerződés az aláírás napjától lép életbe. A szerződés lengyel és ukrán nyelven készült, a nemzetközi életben a lengyel változat a mérvadó.

Ezt a varsói egyezményt három nappal később egy 17 pontos katonai kon-venció tette teljessé (1920. ápr. 24.).⁸

A konvenció az együttműködés gyakorlati lépéseit konkretizálta. Az egyesített csapatok lengyel parancsnokság alatt közös harci tevékenységet folytatnak (2.

§). Engedélyezett tevékenység lett a lengyel területeken folyó ukrán katonák toborzása (11. §), de a lengyel fél vállalta az ukrán katonai egységek felszerelését, katonai munícióval való ellátását (12. §). A katonák élelmezéséről, a lovak takar-mányozásáról (gabona, hús, szalonna, cukor, zab, széna, szalma biztosításáról) az ukránok gondoskodnak a 6. § szerint. A vasúton történő szállítások lengyel biztosítással folynak. A frontvonal mögötti területeken a közrendet az ukrán rendőrség, csendőrség látja el (8. §). A szerzett hadizsákmány az UNK-t illeti, a páncélvonatok kivételével (13. §). A háború céljainak elérése után a lengyel katonaság kivonása rövid időn belül megtörténik (9. §). Az együttműködés gaz-dasági és pénzügyi feltételrendszerének pontosítása, kiegészítése a közeljövőben megtörténik (14. §). Ezen konvenció titkosságát a felek megtartják (16. §).

A lengyel–ukrán egyezményben kételkedők hangját egyelőre elnyomták az egyesített hadsereg fényes győzelmei, az újságok 1920 májusában a „vörösök”

pánikszerű meneküléséről cikkeztek. 1920. május 7-én Kijevet feladta a Vörös Hadsereg, a lengyel–ukrán offenzívában két ukrán lövészhadosztály vett részt (kb.

800 tiszt, 5500 fős legénység, 15 ágyú). A támadás sikeres erkölcsi megalapozását a „Za wolność naszą i waszą” (A mi és a ti szabadságotokért!) jelszó fejezte ki.⁹ Ám

8 A 17 pontos katonai konvenció lengyel nyelvű dokumentuma letöltve: 2020. okt. 5.

https://pl.wikisource.org/wiki/Konwencja_wojskowa_mi%C4%99dzy_Rzecz%C4%85pospolit

%C4%85_Polsk%C4%85_a_Ukrai%C5%84sk%C4%85_Republik%C4%85_Ludow%C4%85_(1920) 9 Bączkowski, Włodzimierz: Europa Wschodnia a obrona państwa. In: „Problemy Europy Wschodniej”, nr 2. luty 1939 (február). 87.; Egyéb részletekről lásd Zbigniew Karpusz len-gyel, Igor Szribnjak ukrán történész közös tanulmányát, szakirodalmi elemzését: Карпус 3. – Срібняк І.: Формування з’єднань Армії УНР у Польщі в 1920 р. In: Український історичний журнал 2000/1. 80–95. 1920 augusztusában az UNK hadserege kb. 20 ezer fős, de ebből alig 10 ezer fő harcképes. 1920 novemberéig Lengyelország az ukrán szövetségesének 29 ezer db puskát, 40 ezer db egylövetű puskát, 328 géppuskát, 38 db 3-hüvelykes ágyút, 6 db nehézágyút, 2 ezer db sátrat, 17 személyautót stb. adott át. – Karpusz–Szribnjak: 89., 92.; További részletek: Legieć, Jacek: Armia Ukraińskiej Republiki Ludowej w wojnie polsko–ukraińsko–bolszewickiej 1920 roku. Toruń 2002.

a győztes lengyel–ukrán katonák viszonyát az első pillanattól fogva egy ki nem mondott gondolat mérgezte. Milyen céllal segít Lengyelország Ukrajnának? Vajon a régi panuralom visszaállítása fejében?¹⁰

Egy hónap elteltével a sajtó már aggodalmaskodó hangra váltott, mert Mihail Tuhacsevszkij látványos térnyerése Belorussziában és Litvániában (Vilno, Grodno elfoglalása), illetve Szemjon Bugyonnij lovasainak Lwów/Lviv irányába történő előrenyomulása az önkényesen lengyel államhatárnak tekintett Nyugati-Bug és Narew folyók vonalát veszélyeztette. A Vörös Hadsereg „beérkezése” Galíciába, Volhíniába a lengyel–ukrán szerződés időtállóságát is kikezdte, az ukrán, de főleg a galíciai ukrán elit éles kritikának vetette alá Petljura főatamán lépését. Hogyhogy az UNK nevében cselekedett Petljura, amikor Nyugat-Ukrajna ehhez a beleegye-zését nem adta? Nyugat-Ukrajnát, Galícia jelentős részét feladta, a lengyeleknek több mint 150 ezer négyzetkilométernyi területet átengedett, kiszolgáltatott 3,2 millió ukrán nemzetiségű embert ezzel az ún. államszerződéssel! Jogi

In document Akit Clio elbűvölt (Pldal 137-151)