Copper-nikus csillagot, melyet a lebegő égben körülvezetni akar?") és saját rendszert alkotott, mely szerint a Föld a világ középpontja, körülötte kering a Hold és a Nap, viszont a Nap körül a Merkúr, Venus, Jupiter és Saturnus; a két csillagász egyévi együtt
működése és Tycho Brahe megfigyelési adathalmaza azonban mérhetetlen haszonnal járt, mert főleg a Marsra vonatkozó megfigyelésekből nyert adatok szerezték meg Keplernek a lehetőséget arra, hogy nevezetes törvényeit később felfedezhesse; az adatok
ból ugyanis kitűnt, hogy a Mars pályája semmiképpen sem kör i lévén excentricitása 009326, a legnagyobb a Merkúré után). Erre Kepler úgy jutott, hogy Brahe összes geocentrikus adatait heliocentrikusokká szá
mította át; így tűnt ki, hogy a Mars pályája ellipszis (eleinte ovális vonalnak gondolta), melynek egyik gyújtópontjában a Nap van. További adatok feldol
gozása után megmutathatta azt, hogy az összes bolygók pályája a Nap körüli ellipszis. 1604-ben már befejezett, de csak 1609-ben kiadott Asttonomia nova seu physica coelesüs című művében kimondja két törvényét: 1. a bolygók ellipszisben mozognak, melynek egyik gyújtópontjában a Nap áll; 2. a radius vector által súrolt terület arányos az idővel. A máso
dik törvényre abból következtetett, hogy a Mars napközelben leggyorsabban, naptávolban pedig leg
lassabban mozog. A bolygók keringési idejének összefüggése is lázasan foglalkoztatta Keplert, míg végre 1618-ban fáradhatatlan munka eredménye
képpen megkapta a törvényt, melyet 1619 ben Har-monices mundi öt könyvből álló második csillagá
szati főművében közreadhatott: két bolygó keringési idejének négyzetei úgy aránylanak, mint a Naptól való középtávolságuk köbei (a 3. Kepler-féle törvény).
Nagyon figyelemre méltó az a felfogás, melyet Kepler az égi testek vonzásáról nyilvánít: Galileivel szemben, ki csak a földi testek nehézségét vette tekintetbe, Kepler már egy általános nehézségi erőre következtet, mely az égi testek között fennáll; „ha a mi Földünk közelébe egy más, nagyobb Földet hoznánk, ez úgy vonzaná a mi Földünket, mint ahogyan ez vonzza a követ": ebből azt lehet kiérezni, hogy még nem fedezte fe! a kölcsönös von-j
zást, hanem azt teszi fel, hogy csak a nagyobb test vonzza a kisebbiket, a Föld és Hold között azonban
már eljutott a valósághoz, amikor így nyilatkozik:
„A Hold vonzása nemcsak a vizekre hat, hanem a száraz földekre is és az egész Földre és fordítva a Föld is rfejt ki mágneses erőt a Holdon levő tes
tekre " így tehát Kepler, bár az égi testek vonzását még mágnesesnek vagy ahhoz nagyon hasonlónak tartja, tényleg előkészítette a gravitáció-elmélet kialakulását. Elmélete még csak annyiban hiányos, hogy a bolygók mozgásánál nem veszi tekintetbe a tétlenség elvét, melyet már Galilei megállapított,, hanem felteszi, hogy a Napból kiinduló mágneses sugarak egyszersmind tovább is terelik a bolygókat pályájukon, mert ha nem volna ily „virtus movens', a Hold a Földre, a többi bolygó pedig a Napba esnék.
Kepler két optikai művet is írt. Paralipomena ad Vitellionem című csillagászati optikai művében 1604-ben közreadja azt a tételt, hogy a fényintenzitás, a fényforrástól való egyenlő távolság mellett a meg
világított felület nagyságával és különböző távolsá
goknál a távolságok négyzetével fordítottan arányos.
Mikor pedig Galilei teleszkópjáról értesült, a len
csék törvényeivel foglalkozott, meghatározta néhány
A Kepler-féle távcső.
lencse gyújtótávolságát, elkészítette egy, két és egy három konvex lencséből álló távcső tervezetét (melyek közül az elsőt nevezték el róla, habár ő maga ilyet sohasem állított össze) és levezette a fény teljes visszaverődését: ha a beesési szög a levegőben 0°tól 90°-ig növekedik, a törési szög az üvegben OMól 42°-ig növekszik; ha tehát az üveg
ből jövő fénysugár úgy találja a határfelületet, hogy a merőlegessel 42°-nál nagyob szöget alkot, nem mehet át a levegőbe, hanem teljesen visszaverődik.
Mindeme tanulmányait a Dioptrica cimű művében adta közre 1611-ben.
A fénytörés törvényét, noha a tüneményt beha
tóan tanulmányozta és már a goniometriai függ
vényeket is segítségül vette, még sem sikerült Keplernek felfedeznie.
Végre Willebrord Snell (Snellius) vanRoyen (1591
— 1626) leydeni tanár vet
te észre, hogy a fénytö
résnél az ac és ab aránya állandó szám, melynek nagysága azonban a kö
zegek anyagától függ.
Törvényét így fejezte ki:
a beesési és törési szög cosecansainak viszonya állandó (1620). Minthogy Snell nem ismerhette Leo
nardo da Vinci felfedezését, a törvényt joggal az ő nevéről nevezte el az utókor.
A természetfilozófia a XVII. század közepéig.
Az emberiség tudományos törekvéseiben saját
ságos jelenség az, hogy a természettudomány és a természetfilozófia között a kapcsolat nem volt olyan, minőnek reális, exakt természettudományi alapon álló követelések értelmében lennie kellett volna. Ha nem tagadjuk meg azt, hogy a természettudomány és a természetfilozófia, mint a természettudományok princípiumainak tana között van különbség, a közöt
tük levő reláció tekintetében minden esetre az a felfogásunk, hogy az egyes természettudományoknak mint szaktumányoknak anyagot kell gyüjteniök, kutatásokat eszközölniök, tünemények okát für-készniök, törvények megállapítására törekedniök és ha ily módon indukció segítségével analitikai módszerrel sikerült elegendő tudományos eredményt összegyüjteniök: csak akkor szabad a természet
filozófiának, feltétlenül a kriticizmus álláspontján állva, tehát az emberi megismerés lehetséges voltát, eredetét, törvényszerűségét, milyen hatá-Baumgartner Alajos : A fizika története. 3
A fénytörés.
rok között való érvényességét vizsgálva sziszte
matikus munkásságába belebocsátkoznia, deduktív erejű törvények megállapítását megkísérelnie, de továbbra is, miután ily módon jogot nyert a szinte
tikus módszer alkalmazására, ellenőriznie kell, vájjon a szintetikus módon nyert következtetések megfelelnek-e a valóságnak ? — ha megfelelnek, akkor tarthat számot az illető törvény az igaz
ság értékére. E tudományos folyamat jellemzésére tehát elfogadhatjuk Stuart Mill (1806-1873) meg
állapítását mely szerint a deduktív eljárásban három operáció megy végbe : az indukció, a szillogizmus és a verifikáció.
A görög tudományos eljárás hibája az volt, hogy nagyon csekély mérvű volt az indukció és mint főoperáció a szillogizmus szerepelt, a verifikáció pedig majdnem teljesen tekinteten kivül maradt.
A kereszténység első ezredében az összes szel
lemi energia a vallási folyamatokban emésztődött feli; később a dogmatikus álláspont nem szívesen látta a földi dolgok íeszegetését; nem az isteni titkok fürkészésében, hanem inkább a megismerésről való lemondásban rejlett „a legigazibb Krisztus szerinti bölcsészet". Az egész középkoron át, mint a theologia egyedüli forrása, a Biblia szerepelt, de csakis az egyházatyák magyarázata szerint, kik viszont a platonizmus alapján állottak és törekvésük oda irányult, hogy az emberiség a természetben az isteni működést lássa. Petrus Abaelardus (1079 - 1142) volt az első, ki vonakodott a tekintélyt és a kor uralkodó nézeteit szó nélkül elismerni. Törekvései ugyan nem értek célt, de a korszellem némi fogé
konyságra tett szert új irány felé való hajlásra. Az új irány anyagát Aristoteles öröksége szolgáltatta.
Mikor azonban Aristoteles, miután az egyház részé
ről veleszemben tanúsított ellenállás hiábavalónak bizonyult, „ egyházképes * lett, az egyház nyomban a tekintély, a dogmatizmus súlyával nehezedett rá az antik tudásra és gondokozásra, mely telje
sen az egyház birtokába és tudományos vezetése alá került. Két századon át nem volt szabad Aristo
teles állításaiban kételkedni. Cusanus volt itt az első ki a Föld forgását kimondta, és így szembe mert helyezkedni a megdönthetetlennek tekintett szko-lasztikus tanítással