Fülledt meleg a délután. Munka után kényelmesen sétálok az orvosi rendelő felé. Mindig a rendelés végére megyek, mert akkora már ritkul a tömeg.
A váróban egy teremtett lélek sincs. Furcsa. Megnézem a ren-delési időt. Nem késtem el. A klórszagú csendben leülök az egyik székre, és a kitett hirdetéseket olvasgatom. Ahogy így nézelődöm, lépések koppanását hallom távolról, a lépcsők irányából, és egyre erősödő szuszogást, fújtatást. Pár másodperc múlva meg is látom a zajok okozóját, egy igen testes, idős asszonyt, aki felém irányítja lépteit. Mivel ő az idősebb, nem várom meg, hogy köszönjön, meg-előzve jó napot kívánok. Ez a kedves fogadtatás annyira jólesik a néninek, hogy azonnal letelepedik mellém.
- Csak nem beteg? –mér végig, kétkedő tekintettel. - Diabétesz.
A havi gyógyszeradagomért jöttem. Egyébként, köszönöm, jól va-gyok. – felelem megnyugtatásul.
- Ki se nézem magából. Aki beteg, azon látszik. –bólogat min-dent tudóan.
- Én jól vagyok, ha tartom a diétát, és szedem a gyógyszereket.
Remélem, ezzel be is fejezzük a társalgást, mert nem szeretek a betegségemről beszélni. A néni viszont nem így gondolja. Hiába próbálok olvasást színelve a prospektusba bújni, csak nem hagyja.
- Régóta cukros?
- Igen.
- A családban van cukorbeteg? Mert hallottam, hogy az öröklő-dik. Nálunk, hál’Istennek nincs senkinek. Nekem reumám van,
meg magas vérnyomásom. De lehet, hogy agydaganatom is, mert sokat fáj a fejem. Magának nem szokott fájni?
- De. Ritkán.
- Tudja, nekem a frontoktól is fáj. Hidegfrontkor a tarkóm tájé-kán, melegnél meg a fejem búbján. Mire az Aigner Szilárd mondja hogy milyen idő lesz, én addigra már tudom. – kacag fel, élesen, fület bántóan.
- Más baja nincs, csak a cukor? – néz rám átható tekintettel.
- Nincs. – nyugtatom meg.
- Pedig elég sápkórosnak látom. Alacsony a vérnyomása? Az uram akkor néz ki így, ha lent van neki, meg amikor másnapos?
- Nem alacsony. – válaszolom, és egyre csak az órámat nézem, mikor hívnak végre be, hogy megszabaduljak a kérdések özönétől.
- Látom, - néz a hajamra, lekicsinylő pillantással - magának is satnya haja van, mint a lányomnak. Nem is tudom, kitől örökölte, mert az uramnak meg nekem jó dús, erős szálú hajunk van. – és mintegy demonstrálva a mondandóját, hátraveti a fejét, és beletúr ősz tincseibe. - Nem szokott használni rá habokat? A lányom Avo-nozik. Ő árul ilyeneket. Nem akar tőle venni? Biztosan jó volna magának is.
- Köszönöm, de ezt már megszoktam. – próbálok rámosolyogni, de vicsorgás lesz belőle.
- Hány éves? Ahogy látom, olyan forma, mint a lányom. Ő 50 lesz októberben.
- Én 44, szeptemberben.
- Idősebbnek néz ki. –jelenti ki, mintha én ebből nemértettem volna.
- Van férje? – folytatja a vallatásomat.
Úgy teszek, mintha nagyon olvasnék,és nem hallottam volna a kérdést, hátha békén hagy, de nem tágít.
- Férjnél van? – ismétli meg, s mint egy süket-némának szokás, belebámul egyenesen az arcomba, lassabban kiejtve a szavakat.
- Nem vagyok.
- Elvált? Gyerek van?
- Van. Kettő.
Döbbenet. Mi a fenének válaszolgatok, teljesen kifaggat, mint valami kérdezőbiztos.
- Csak azért kérdeztem, hogy van-e ura, mert akiknek nincs, azok öregszenek gyorsabban.
Na, puff. Most aztán megkaptam.
- Az én fiam is elvált. A felesége csalta. Maguk miért váltak el?
Na, ennél a pontnál betelt a pohár. Az sem érdekel, ha megbántom, de pontot teszek végre a beszélgetésünk végére, hiszen ehhez már tényleg semmi köze.
- Ne tessék haragudni, de erről nem szeretnék beszélni.
Hirtelen csönd lesz. Megbántottan elnéz másfelé. Újból az órámra nézek. Mi van már? Miért nem szólítanak? Egyre türelmetlenebb leszek. - Két perc sem telik el, és mintha misem történt volna, újra felém fordul, és kérdez.
- A környéken lakik? Még soha sem láttam itt.
- Igen, nem messze. – adom meg magam.
- Mit főz vacsorára? Én lecsót. Az uram nagyon szereti. Jó sok hagymával. Maga hogy főzi?
- Én is úgy. – nyögöm ki. Ha most a doktornő megméri a vér-nyomásomat, az egekben lesz. Majd elmesélem, hogy az asszony-ság felidegesített az örökös kérdezősködésével, nehogy vérnyo-máscsökkentőt is felírjon. Eldöntöm, ha öt percen belül sem szólí-tanak be, hazamegyek, és majd visszajövök máskor, csakhogy megszabaduljak a nénitől.
Öt perc… de hosszú még az is. Úgy látszik, elege lett a kérde-zősködésből, mert vadul elkezd kotorászni a táskájában, és egy mo-biltelefont vesz elő. Majd újabb kotorászás, és előkerül a szem-üvege is. Lassan bepötyögi a számokat, majd vár. Hallom, ahogy a hívott félnél csörög, majd felveszik.
- Szervusz Icuskám! Hazaértél már? Voltam nálad egy félórája, de még nem voltál otthon.
A választ nem hallom, de nem is akarok odafigyelni.
- Nem unatkoztam. Itt ülök a Soltész doktornő várójában. - Kis csend, amíg hallgatja a hívott fél kérdését.
- Dehogy vagyok beteg. Csak feljöttem egy kicsit beszélgetni.
Ma nincs is rendelés, mert a doktornő szabadságon van. A meg-döbbenéstől a szám is eltátom. Ránézek az asszonyra, összevont szemöldökkel.
- Várj egy kicsit - szól bele a telefonba, és elveszi a fülétől.
- Maga nem tudta? - néz rám olyan szemekkel, mint a ma szüle-tett bárány. - Lent a bejáratnál ki van írva.
- Nem, nem tudtam. De azért szólhatott volna. – méltatlanko-dom.
- Azt hittem, maga is csak beszélgetni jött. Én minden héten két-szer jövök ide. Utána megyek a nővéremhez, az Icushoz - majd visszateszi a füléhez a telefont, és mintha ott sem lennék, folytatja.
- Na, majd mesélek. Ma is jót beszélgettem egy fiatalasszonnyal.
Képzeld, cukros… vankét gyereke… elvált, mint a …
Nem várom meg, amíg töviről hegyire elmeséli a nővérének mindazt, amit megtudott rólam, hanem 200-as vérnyomással, vil-lámokat szóró szemekkel kutyagolok hazafelé.