Dr. Brenzovics László
A KMKSZ elnöke, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának képviselője Bevezetőképpen fontosnak tartom kiemelni a kárpátaljai magyar és német nemzetiségű lakosság elhurcolásával kapcsolatban, hogy végül is a bűnösök nem lettek megbüntetve. Azt tudjuk, hogy kik intézték, kik hozták meg a megfelelő döntéseket. Ilyen büntetés nem történt, az abból fakad, hogy önmagában a kommunizmus nem egy forradalom, vagy belső lázadás útján bukott meg, hanem úgy alakult a világ geopolitikai helyzete, hogy volt egy átmenet, amely átmenet jelenleg is zajlik. Hogy Hitler hamvai hol voltak beleszórva a folyóba, azt nem tudhatjuk, de Sztálin ott van a Kreml falánál eltemetve és emlékmű is van számára állítva. Senki nem tiltakozik ellene, az hogy lehet? Ott van és valószínűleg ott is lesz, pedig ő volt az, aki ezeket a dolgokat végül is eldöntötte, aki ezekre a dolgokra parancsot adott. És azok az emberek, akik ezt végrehajtották, azok is ismertek, ismerhetőek, nyilván a többségük nem él már, mint ahogy az áldozatok sem élnek. De soha olyan veszély a döntéshozókat nem fenyegette, hogy ezért az emberellenes cselekményekért valaki is, valahol is elítélte volna őket. Ez föl sem merült. Nyilván a megegyezésnek eleme volt ez is.
Viszont a kárpátaljai magyarságban 1989-ben elementáris erővel tört fel annak az igénye, hogy igazságot kell szolgáltatni az elhurcoltaknak. Meg is tették azt, amit tehettek ezzel kapcsolatban: felhívták erre a dologra a figyelmet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezésében összegyűjtötték a neveket, emlékműveket állítottak. A korábbi súlyos elnyomás idején ez a kérdés nem, de 1989-től kezdve napirenden voltés napirenden van jelenleg is.
Amikor megtörtént a rendszerváltozás és 1991-ben Ukrajna független lett, akkor a törvényhozók, az akkori vezetés úgy gondolta, hogy valamit ezzel a kérdéssel kezdeni kell. 1991-ben került elfogadásra számos más törvény mellett
„A politikai üldözések, repressziók áldozatainak rehabilitálásáról” szóló törvény.
Ez a törvény azokra az emberekre vonatkozik, akiket jogtalanul, politikai tevékenység miatt ítéltek el. Tehát ez a kárpátaljai magyarságra és németségre nem tudott vonatkozni, mert a törvényben ítéletről van szó. Azokat lehetett rehabilitálni, akiknek volt bírósági ítélete megfelelő törvények alapján, szovjetellenes tevékenység, szabotázs, vallásgyakorlás vádjával. Azonban az 1944-ben elhurcoltakat nem ítélték el. Az 1944-ben elhurcoltak nem szovjet,
1A munkát a szerző 2015. november 21-i konferencián (A kommunizmus áldozatai, rehabilitációs alternatívák Közép-Kelet Európában) megtartott előadás lejegyzett változataként közöljük.
38
hanem magyar állampolgárok voltak, és az elhurcolás ennek a törvénynek a hatálya alá nem esik. Számos kísérlet történt arra nézve is, hogy ezt próbálják meg korrigálni, és végül is 2014-ben született meg egy törvény, elsősorban a krími tatárok nyomására a deportált népeknek az eltiprására vonatkozóan. A törvény kimondja azt, hogy rehabilitálni kell azokat a népeket, — a krími tatárokat és másokat — akiket a szovjethatalom döntése alapján deportáltak és kényszerlakhelyeket jelöltek ki számukra. Ezt a törvényt elfogadta az ukrán parlament, azonban ez a kárpátaljai magyarságra szintén nem vonatkozik, hiszen ebben az esetben a deportálás nemzetiségi alapon történt, azonban kényszerlakhely kijelölése nem történt meg, hanem lágerekbe hurcolták őket, ahonnan később, aki túlélte hazajöhetett.
Még az elődöm, Gajdos István parlamenti képviselő 2014-ben készített ezzel kapcsolatban javaslatot, mert a kárpátaljai magyarság és németségnek a kérdése nincs benne a köztudatban és igazából nem kívánnak vele foglalkozni. A krími tatárokkal szívesebben, velünk nem. És ebben az egész kérdéskörben egyedül vagyunk, mert a németek nem forszírozzák, az egymillió kitelepített lengyelnek a maradványai nem forszírozzák, éppúgy a románok sem. Tehát ebben a kérdésben viszonylag egyedül vagyunk. Ennek ellenére megtörtént, hogy 2014 -ben Gajdos István beadta ezt a törvényjavaslatot, ez nem került támogatásra.
2015-ben ez a határozati javaslat, amelyben az ukrán parlament deklarálná azt, hogy elítéli azt, hogy 1944-ben a kárpátaljai magyarokat és németeket elhurcolták, újra napirendre került. Sikerült azt elérnünk, hogy a bizottságban megkapta a támogatást, napirendre lehet tűzni. A viszonyokat egyébként jellemzi, hogy ez a tétel szerepelt a Porosenko elnökjelölttel történő megállapodásban, amit a KMKSZ-el kötött meg. Az elnök úr aláírta, hogy ezt meg fogják tenni. Azonban nem történt meg. Abban eljártam, hogy átmenjen a bizottságon, hogy napirendre kerüljön és kértem azt, hogy egy nemes gesztus lenne, ha az idei évben úgy tarthatnánk meg a megemlékezést, hogy be tudnám jelenteni azt, hogy az ukrán parlament ezt a genocídiumot, ezt az elhurcolást elítéli. Ez a gesztus sem történt meg. Várjuk azt, hogy végül is meg fog történni, hiszen ez az igazságtalanság égbekiáltó. Mi sajnáljuk, és együtt érzünk a krími tatárok tragédiájával, de a kárpátaljai magyarság és németség legalább akkora tragédiát élt át, mint ők.
Véleményem szerint Ukrajnának, mint Szovjetunió jogutódjának, igenis meg kell tennie ezt a lépést, hogy ezt a dolgot elítélje.
Az egyetlen pozitívum, ami ebben az egész kérdéskörben történt, az a magyarországi kárpótlási törvény. Elfogadták, az Antal-kormány idején, aztán kiderült, hogy a kárpátaljai magyarokra is érvényes, hiszen 1944-ben ők 1947-ig, a párizsi szerződés aláírásáig magyar állampolgárok voltak, és mint magyar állampolgárok kerültek elhurcolásra a szovjet szervek által. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lebonyolításában 15 ezer kárpótlási kérvény került intézésre, ennek révén a legtöbben megkapták az anyagi kárpótlást. Ezért az anyaországnak
39
csak hálával tartozunk, hiszen ez az ország volt az, aki a mi vonatkozásunkban, ezt a kérdést bizonyos keretek között is, de rendezni kívánta. És rendezte is, hiszen ezek az emberek a Kárpótlási Hivataltól kaptak papírt arról, hogy rehabilitálták őket sőt, bizonyos mértékben anyagi kompenzációt is. Így kell méltóan intézni ezt a dolgot. Jóvátenni nyilván nem lehet, azonban az minden állam kötelessége, hogy kimondja azt, hogy mi volt törvénytelen és mi volt igazságtalan. Legalább kövesse meg az embereket, ha már kárpótolni nem tudja anyagilag. A magyar állam ezt is megtette más ország állampolgárával szemben, hogy elismeri azt, hogy ez bűn volt.
Érdekessége a dolognak az, hogy 2010-ben a megyei közgyűlésben sikerült keresztülvinni egy olyan határozatot, amelyben a Kárpátaljai Megyei Tanács elítélte a kárpátaljai magyaroknak és németeknek az elhurcolását, és tulajdonképpen megyei szinten a döntéssel elismerte ezt a méltánytalanságot. A szovjet rendszer túlélését és jelenleg is meglétét bizonyítja az, hogy ezt a határozatot elfogadták, viszont soha nem került aláírásra a megyei közgyűlés elnöke által, ott pihen a széfben és tulajdonképpen nem lett közzétéve.
Úgy hiszem, tovább fogjuk folytatni azt a tevékenységet, amely arra irányul, hogy Ukrajna, mint a szovjet államnak a jogutódja ismerje el ennek az elhurcolásnak, málenkij robotnak a törvénytelenségét és ítélje el ezeket a dolgokat. 1989-ben Francis Fukuyama azt mondta, hogy a Történelem vége című tanulmányában tűnt ki, hogy a történelemnek nincs vége, ezt a mai kornak az eseményei jól mutatják. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy mi is, a kárpátaljai magyarság a magyar nemzet áldozataira emlékezzünk. Próbáljuk meg elérni a jogos rehabilitálást, illetve azt, hogy ezt a cselekményt ítélje el az ukrán állam, hozzon róla törvényt, hogy az emberek, akiket elhurcoltak, legyenek rehabilitálva, hiszen más „bűnük”, azon kívül, hogy magyarok voltak, nem volt.
TÖRTÉNELEMBEN
40