ELSŐ LEVÉL.
A magyar gazdasszonyok lapja tulélte első évét, s ez, mint hallám, lapoknál s gyermekeknél legnehezebb. Mielőtt összekötném, rendbeszedtem, s még egyszer átnéztem szá mait, közötte egy tünt föl, nem mondom, hogy hiba, de hi ány mindenesetre. A gazdasszonyok lapjában irt mindenki, nagynevü irók s asszonyok, grófok, bárók, olyanok, kik mint az időszaki sajtó munkatársai, a közönséggel naponkint be szélgetnek, s olyanok, kik a gazdasszonyok lapjában léptek föl először, s csak a czél szentsége által birattak arra, hogy gondolataikat kinyomassák, csak egy neme az iróknak nem jelent meg a lapok hasábjain eddig, — gazdasszony.
Nem olyat értek, ki csak magát tartja annak, s kit ud variasságból néha ugy neveznek, ily • értelemben valamint a férfinem csupa politikusból, s pedig nagyból, ugy az asszonyi csupa gazdasszonyból, s pedig jóból áll, s tulajdonképen nem is a szép, hanem gazdaságos nemnek kellene azt nevezni, de értek oly gazdasszonyt, ki ne legyen semmi más, kitől e czi-met ellenségei sem tagadhatják meg, s kinek legjobb barátai sem adhatnak más titulust, mint hogy ő bizony szegény gazdasszony itt vagy ott; szóval gazdasszony, minő én va gyok, kit a cselédek ifjasszonynak neveznek, hogy az ő éle tében is legyen poesis. — Eszembe jutott, hogy a gazdasszo
94
nyok lapjának mégis ily dolgozótársra is szüksége lehetne, s nem pótolhatnám-e én e fogyatkozást?
Két dolog által keveredünk a legtöbb bajba, az első az, hogy mikor kell, semmi nem jut eszünkbe, a másik — s ez még veszedelmesebb, — ha mindent, a mi eszünkbe jut, azonnal megteszünk, s én őrizkedni szoktam ettől, s egy egész hétig gondolkoztam ezen ötletem felett is, s végre csak most határoztam el magamat. Elmondom okaimat. Hisz ha ön leveleimet kiadja, egy egész könyvet akarok irni lapjá ban, tapasztalásaimat, talán eletem történetét, azon rövid re génynyel, mely még egy vén gazdasszony életében is előfor dul, s a bölcseséget, mit minden ember életéből kivonhatni, s ehez előszó is kell, ünnepélyes nyilatkozat, mely a könyv höz körülbelől ugy áll, mint az esküvő a házasélethez, mely nél mindent fölteszünk magunkban, s mely, ha az igéretek nem teljesülnek, azért szép magában is.
Minden előszó, mint több könyvben láttam, mert télen sokat olvastam, két részből áll. Az elsőben az iró elmondja, miért határozta el magát az irásra, a másodikban, mit akar irni, s miért tartotta különös kötelességének, hogy munkájá hoz fogjon, ámbár nagy küzdelmébe került, mig vele szüle tett szerénységét legyőzve, csöndes magányából a közönség elébe lépett. E rendet követem.
Tehát mindenekelőtt: miért határoztam magamat az irásra ?
A grófi család Pestre utazott, s a nagy ház üresen áll.
Tizszer végig mentem a szobákon. Leporoztam mindent, s a gróf és a grófné kép ét háromszor is, — remek müvek, mintha magukat látnám, a grófné csakhogy meg nem szólal, s a gróf, ámbár a nagyságos asszonynyal áll szemben, mégis oly bátran néz ki keretéből, mintha az országgyülésen tar tana beszédet, de remek művek mindamellett, s háromszor
95
poroztam le; mióta azonban az őszi esőzések beálltak, s a család elutazott, még por sem jő a házba. Margit kisasszony zongorája hallgat, Klárikám reám bizta kis kanári madarát, s a szegény állatka, mely a kedves kisasszonynyal versenyt énekelt, sötét szobám falai közt szomoruságában csak néha csiripel. Mind elmentek — s hála Istennek, a franczia gou-vernante is — s nincs semmi dolgom. Nem tudom, szemeim gyöngültek-e, de nekem ugy tetszik, hogy a köd az idén vastagabb mint máskor, s nincs kedvem az olvasáshoz sem.
A hirlapok most is járnak, de ha az „Üstökös" nem volna, s Tallérosy Zebulon, kinél kedvesebb s mulatságosabb uri em bert nem ismerek, kinek teremtőjét az Isten áldja meg, talán nem is nyitnám föl a postacsomagot. Mai nap az ujságokban az ember nem is talál mást, mint csupa kérdéseket. Olasz kérdés, német kérdés, lengyel kérdés, keleti kérdés, nem tu dom mikor érjük el a feleleteket, s azok mulatságosabbak lesznek-e? de annyit tudok, hogy e kérdéseket rég megun tam, s a lapok olvasásában nem találok élvezetet, — kisért sük meg az irást. — Ha igaz, mit a tisztelendő ur a minap az ebéd felett mondott, hogy minden iró szépnek találja sa ját művét, és ön kinyomatja leveleimet, egy czikket legalább találok hetenkint a lapokban, melyet örömmel végig olvasok, sőt talán kétszer is, — s ime az ok, mely irásra serkent, és senki nem tagadhatja, hogy az reám nézve nagy fontossággal bir. A hosszu esték, az üres ház, a csöndesség köröskörül, ha ön csak egy hétig megpróbálná, természetesnek fogná ta lálni határozatomat. — Nehezebb talán megmutatni, hogy irásom, mely nekem kellemetes időtöltést igér, egyszersmind a közönségnek is hasznára lesz, hogy ezáltal hazafiui köte lességet teljesitek, s irodalmunkat gazdagitom, s mégis föltéve mindig, hogy ön kiadja leveleimet, — husvétig a
világ azt is át fogja látni.
,96
Könyvem — mert előre mondom, ha én egyszer hozzá fogok, könyv lesz belőle — könyvem tanulságos lesz. Irók, kik mindig szórakozáson törik fejöket, ezt talán nem fogják találni, de gazdasszonyaink, kik néha egy kis helyesirási hibát is meg tudnak bocsátani, bizonyosan átlátják. Egész életem tapasztalásait fogom közleni velök, és minthogy éle tem első része oly házakban folyt le, melyek szükebbek vol tak, mint kivántuk, s az utolsó 20 évet olyanban töltöttem, mely sokkal tágabb, mint hogy azok, kik benn laknak, benne igazán jól éreznék magukat, én sok mindenfélét tapasztal tam, miből mások tanulhatnak. — Es könyvem mulatságos is lesz, mert ha történetemet elmondom, — s pedig hogy saját firkálásomat láthassam, mindenre képes vagyok — jót állok, nem fogja senki megunni. Nem mintha történetem rendkivüli s hallatlan lenne. — Nem vagyok kicserélt király leány, s nem jártam soha az ugynevezett nagyvilágba. De Paprika Jancsit többször megnéztem, s talán ön is látta, gyermekkorában legalább. Es vajjon látott-e valaha szinda rabot, melyet a közönség oly változatlan jó kedvvel nézne ? A történet, melyet ott előadnak, igen egyszerü, tulajdonkép mindig ugyanaz, de egy megvan benne mindig, — az, hogy valakit megvernek, s minél több a verés a kis szinpadon, annál nagyobb a közönség jó kedve, annál több a megelége dés. A közönség mulatsága a verés mennyiségétől függ, s tapsolása arányban áll a döngetéssel, melyet Paprika Jancsi oszt vagy kap. A közönségnek izlése különböző, de egyben, higyje el ön, a legműveltebb közönség is hasonló ahoz, mely a kis fabódé előtt összegyül; soha nem mulat jobban, mintha valakit jól megvernek — természetesen nem bottal, — hanem mint a költők mondják, a sors csapásaival; s e részben életem története a legmulatságosabbak egyike közé tartozik, s bizo nyosan ki fogja elégiteni olvasóit.
97
De talán eleget is irtam bevezetésnek, talán sokat is, s hogy e levélért minden haszon nélkül ne fizesse a postapénzt, egy receptet is küldök.
U. i. Ha e levelet a gazdasszonyi lapok jövő számában találom, folytatni fogom levelezésemet. Ha csak receptemet adja ki, a jövő postával ismét küldök nehányat, mert ha el mélkedéseimet nem tartaná is a gazdasszonyok figyelmére érdemesnek, receptjeim mindenesetre méltók, hogy ön mesz-sze elterjedt lapjában közöltessenek. E részben grófomra hivatkozhatnám, sőt még német szakácsunkra is, ki a befő-zötteket mindig az én utasitásom szerint késziti, ámbár, irigységében azt állitja, hogy Párisban tanulta.
MÁSODIK LEVÉL.
Mi furcsa teremtés az ember, vagy legalább mi furcsa teremtések vagyunk mi asszonyok. Mikor utolsó levelemet elküldtem, azt hivém, semminek nem örülhetnék inkább, mintha ön azt kinyomatná. Az egész héten vártam a gazdasz-szonyok heti lapját, oly nyugtalanul, mintha üdvöm fűggne tőle, s miután az végre kezembe jött, s azt, a mit irtam, nyomtatva láttam, megijedtem, s eszembe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha ön közölve a fánkokra nézve küldött re
ceptemet, a többit félreteszi, s igy fölment igéretem alól. — Igaz, hosszu megfontolás után adtam azt, egy egész hétig gondolkoztam fölötte, de nem gondolkoznak-e mások s néha hónapokig, mielőtt igéretet tesznek, s nem bánják-e meg azután szintugy, s átalánvéve nem épen az-e a legcsodálato sabb az életben, hogy kivánataink, ha teljesülnek, sokszor több keserüséget okoznak, mintha azokat sorsunk megtagadta volna? — Mennyit fáradunk sokszor, mig egy bizonyos czél-hoz érünk. Homlokunk izzadságával mászunk a hegytetőre
föl-Babírlombok, - *1
_ 98
felé, s alig álltunk ott, ujra sietünk, hogy ismét s még több fáradsággal visszajuthassunk oda, honnan kiindulánk, s a mi legkülönösebb : a hegy, melyet oly kopárnak találtunk, ha tőlünk ismét távol fekszik, ép oly szépnek látszik, mint mi előtt rajta voltunk. Tapasztalásainkat, reményeink- vagy emlékeinket nem ronthatja meg, a mi volt, s mi lesz, mindig szép marad. S azért mondom, bizony furcsa teremtés az em ber, s furcsa életünk a világon, melynek felét sokszor azzal töltjük el, hogy azt elrontsuk, mit a másikban nagy fárad sággal kivittünk.
Hogy csak egy példát hozzak föl, mely legközelébb fekszik. Itt vannak Cochinchina-tyukjaink, — nem tudom, mondtam-e már, hogy grófném szenvedélyes gazdasszony. A gróf is nagy gazda, annyi könyvet olvas, melynek czimlapján eke vagy hizott tehén van lenyomva, hogy szemét is megrontá, s én csak azt kivánom, hogy ne rontson el még mást is, mert fájdalom! többször tapasztaltam, hegy az ily uraságok va gyona a költést sokáig elbirja, de ha gazdálkodni kezdenek, nagy veszélyben forog. Elképzelheti ön, hogy az uj találmá nyoknak nagy bőségében vagyunk. Van svájczerei, hol tehe neink márvány-jászolból esznek, s a tejet porczellán-edény-ben tartjuk, van egy egész erdő szederfa, s tavaszkor selyem bogár-mulatság , roppant zöldséges kert, melylyel három konyhát is el lehetne látni, ha a kertész évenkint nem ho zatna uj magvakat Erfurtból, s más külföldi városokból, melyek majd későn érkeznek, majd nem kelnek ki, de leg főbb büszkeségünk a tyúkászat, s ennek messze földön nin csen párja. — A ketreczek mind drótból fonva, s egészben chinai izlésüek. Valamivel nagyobb talán, de egészen ugy képzelem magamnak a chinai császár nyári palotáját. Most hat esztendeje készültek, mikor az uraság Angliából vissza tért, s ugyanakkor jöttek a cochinchinai tyukok.
99
A gróf egyszerre egy egész sereget hozatott, kakast, tyukot, jérczét, tojást, hogy az uj kakas-palota, méltó lakók kal népesittessék meg. — Nem láttam soha szebb tyukokat, mint a mieink előbb voltak. Hófehértől koromfeketéig min den szin, sima fejü mint a fogoly, s bóbitás, mintha süvege volna, nagy s apró, mindenféle faj, s mindenikből a legszebb.
Tudtam, hogy grófnémnak kedve telik benne, s a hol valami különös tyukról hallottam, megvettem számunkra, öröm volt rá nézni, — de ennek mind most pusztulni kellett. Gró funk mondta, hogy most, midőn más művelt országban a tyukok naponkint kétszer tojnak, nekünk sem szabad hátra maradni, s hogy valóságos szégyen egész Magyarországra nézve, ha valaki látja, hogy tyukjaink most is ugy néznek ki, mint századok előtt, s nem tettünk semmit, ' hogy apró marháink aagy ok legyenek, és mihelyt az idegen gyarmat megszaporodott, a bennszülötteknek tovább kellett állni. — Sőt nem csak udvarunkban, az egész országban történt ezen változás. Az inspector, a tisztek, a pap, a jegyző s később a falusi gazdák, ki hizelgésből a grófné iránt, ki, mert csaku gyan hitte, hogy a cochinchinaiak a mieinknél többet érnek, mindenki csirkét vagy tojást kért, uraságom szokott nagy lelküséggel bőven osztogatta a csodaállatokat, mig a tyukok dolgában egész vidékünk valóságos Chinává vált, s minden szeméten jövevények kapartak. — Csak a szegényebb pa rasztoknál s künn a tanyákon maradt néhány tyúk a régiek ből, kik, mint tyukjainknak szokása volt, minden alkalom mal kiváncsian összegyültek, kotyogva mondták el egymás nak, mi történt a szomszédban , együtt ettek , és néha veszekedtek; de mindezt a legnagyobb barátságban, és közöttük itt-ott egy elvénült magyar kakas, jobb időkben tanult méltósággal járva körül tanyáján, s elkukorikolva régi dalát; csakhogy ez is szomorubban hangzott, s hogy ha
100
szomszédjaival találkozott, nem is veszekedett többé. Ugy látszott szegények maguk is erzik pusztulásukat, s csakugyan minden arra mutatott.
A cochinchinaiak hosszu lábaikkal büszkén jártak kö rül, mintha az ország már az övék lenne, s korán reggel föl ébresztették az embert idegen kukorikolásukkal, mert még szavuk sem olyan, minőhöz szokva voltunk, s mely a jó ke resztyént szent Péterre és az Üdvözitőre emlékezteti, hanem rekedt, szakadozott, goromba hang, minőt boszuság nélkül hallani nem lehet.
Igy ment sok ideig. A grófné ugyan észrevette, hogy nagy költséggel hozott vendégeink nem igen szépek, azt is mondta többször, hogy majorságunk előbb jobban nézett ki mint most, midőn egy egész huszárezred szállásolhatna a faluban, a nélkül, hogy kakasainkon meglátszanék, mert va lamennyinek együttvéve nincs egy tolla, melyet forgóra hasz nálni lehetne, — de mindamellett eleinte nem volt hossza, vége a dicséretnek. Nagyobbak, izletesebbek, szaporábbak, többet tojnak, mit tudom én. Mindenesetre ugy néztek ki, mint a legműveltebb országok tyúkjai, és ha néha a régiek ről szóltam, a grófné csak azt válaszolta, hogy ő is sajnálja, de hiába, nekünk is haladnunk kell. Végre azonban kisült az igazság. Két esztendő után meggyőződtünk, miként a hires fajnak egész érdeme az, hogy ocsu és rostaalj helyett tiszta buzával tartják, hogy lába hosszabb s körmei nagyob bak, de husa keményebb, ugy hogy ha csirke korukban nem kerülnek a tálra, haszonvehetetlenek, s hogy tojásuk is ke vesebb volt mint előbb, igaz, valamivel nagyobb, de fakó szinü, ugy hogy annak, ki fehér tojásainkhoz szokott, nem is esik jóizüen. És ekkor mennyi fáradságba került, mig ma jorságunkat régi állapotába visszahozhattuk, s az egész ismét tisztességesen néz ki. — Csak a drótból font tyukpaloták
101
maradtak, de benne magyar kakasaink uralkodnak, s az ide genekből csak néhány bramaputra maradt (ezeket ajánlom gazdasszonyaink figyelmébe, mert a cochinchinaiaknál csak ugyan többet érnek) s egy uj faj, melyet a grófné tavaly hozatott, s melynek érdeme az, hogy szintannyit eszik, mint mások, de nem nagyobb a galambnál.
De hová tértem? — El akartam mondani önnek, hogy jobb lett volna, ha kivánatomat nem teljesiti, s levelemet nem adja ki, mert megbántam igéretemet, — majorságunk történetét beszéltem el. Baj ! de ha ön leveleimet elfogadja, éhez szoknia kell. — Ilyen volt egész eletem is. Egy hosszu kerület. Ki mondhatta volna előre, hogy ily kastélyban fo gom végezni napjaimat.
Kinézek ablakomon, a kertet, mely előtte elterül, hó takarja. Ki az egészet most látja, nem sejditi, mi szép volt nyári napokban, mi szép virágok tölték a hóból ki magasló ágyakat, hol most csak töredezett kórók látszanak, s a haty-tyúk s szines kacsák mi vigan uszkáltak körül tavukon, melynek helyét most sima hótér mutatja, melyen fa s bokor nem áll. — Költő talán elképzelhetné magának: a fák lomb ját, a zöld mezőt, a virágcsoportokat, de vajjon a kép, me lyet alkotott, oly szép lenne-e mint az, melyet én ismerék, ki soha költő nem voltam, (mi gazdasszonyhoz nem is illik) és mégis oly elevenen látom mindezt magam előtt, mintha a szép napok nem multak volna el, és a hólepel nem boritaná a virányokat, csakhogy messzebb látok, és sok, mit akkor a lomb eltakart, most előttem áll. A templom, a paplak, a parasztházak, mindannyi emlék, mely fiatal napjaimra int, és szerény és egyszerü, s mégis szebb e kertnél egész pom pájában.
Szóljunk hát a multról. Beszéljünk a tavaszról e téli napokban. Ön olvasói a vén gazdasszonytól tanácsokat vár
102
nak. Ha az emberek nagy része egyszerüen s igazán elmon daná történetét, mint éri azt tenni fogom, az olvasó minde nikben legalább egy tanácsot fel fogna találhatni: azt, mit ne tegyen. — És minthogy a szépirodalmi tárczába tette levelemet (mit, megvallom eleinte rösteltem, mert komoly gazdasszony létemre, más helyre gondoltam magamat érde mesnek) a költészet sem fog hiányzani. Saját multját szebb szinben látja mindenikünk, s hogy ezt ugy adja elé, nem kivántatik más, minthogy sok gondolkodás nélkül azt irja le a mit érez. Költő minden ember, s ha a fáradság, melyet sokan a költészetre forditanak, nem sikerül, az ok épen fárad ságukban fekszik. Fa terem mindenütt, s felnő magától, de ki erejét megfesziti, hogy azt felhuzva, magasabbra nyujtsa, csak gyökereit tépi szét.
De elég mára. Szomorusággal látom, hogy akaratom ellen egy második előszót irtam. Legyen azonban türelem mel, jövő alkalommal megkezdjük a történetet.
HAEMAD1K LEVÉL.
Mondják : vannak emberek, kik a haza szeretetet nem ismerik. Meglehet. — Vannak vakok s bénák is, s a termé szet sokaktól megtagadta a látszólag legszükségesebb érzé keket, miért ne higyjem, hogy másokkal ép oly mostohán bánt, midőn őket azon érzéstől fosztotta meg, mely lelkierőnk s boldogságunk föltétele. Hogy a messze kört, melyet hazá nak nevezünk, felfogni s szeretni képesek legyünk, emelked nünk kell, s egyesektől a sors talán megtagadta a képessé get. De oly ember, ki születése helyéhez ne ragaszkodnék, s azon vidékre, hol gyermekéveit töltötte, vágygyal nem em lékeznék vissza, talán nincs a világon, s minél tovább estünk
103
a körtől, mely első örömeinek s bánatának tanyája: annál inkább nő a vágy a mult után. — Hallottam valakitől, hogy a viszhang minél inkább távozunk a sziklától, melyben han gunk megütődik, annál több szótagot ismétel. Ilyenek em lékeink, éveinkkel csak elevenebbé válnak, én legalább ma gam azt tapasztaltam. Naponkint uj, rég feledett részletek jutnak eszembe, s mióta nem birok olvasni pápaszem nélkül, emlékezetem is csak a közelebb fekvő tárgyakra nézve gyön gült, de távolabbakra erősebbé vált.
Több mint harmincz éve, mióta a falut, melyben fel nőttem, elhagytam, s minden oly tisztán áll előttem, mintha tegnap jöttem volna el. Lefesthetném, vagy leirhatnám, legkisebb részletében, ha festeni vagy irni tudnék, — igy csak magam előtt látom s felsohajtok.
De olvasóim nem is sokat vesztenek leirásom hiányá val Kintornya oly hely, hol, mint tapasztalásból tudom, az ember igen boldognak érezheti magát, de kevés leirásra méltó tárgyat talál.
A falu a Tisza kö/.elében fekszik, még a nagy lapályon, de a hegyek közelében. Mindjárt a falu mellett kezdődnek a dombok, melyek mindig magasabbra emelkedve, havasok ban végződnek. — Minthogy rajta országut keresztül nem vezet, s a megye székhelye s minden város távol fekszik, e helység valószinüleg most is elég csöndes lehet. Negyvenöt évvel ezelőtt lakóinak nyugalmát semmi nem zavarta. Leg-felebb minden három évben fordult meg egyszer valamely tisztviselő a határon, hogy a kevés nemesnek szavazatát, ki ott lakott, megszerezve, hiveit parasztszekereken a vármegye házához fuvaroztassa; minek azonban a mennyire én tudom, közönségünk semmi kárát nem vallotta. — A közbátorság ugy látszik, maga magát tartotta fel, és a nép elég jól érezte magát, ámbár senki nem vallotta hivatalos kötelességének,
104
hogy javától gondoskodjék. — Igaz, hogy akkor hátrább álltunk műveltségben. Ott, hol kő nem volt, az utat nem csinálták, s őszkor mindenki csak annyi sárt talált, mennyi magától támadt, mig most utainkra annyi sárt hánynak föl, mennyi a mellettök készitett két mély árokból kikerül, hogy az utas, ha elakad, magasabb szempontból nézhesse nyomo ruságát; s a falu melletti táblák is hiányoztak, melyeken a helység, járás és megye nevét a külföldi fuvarosok számára két nyelven látjuk fölirva; de a mint mondám, megvoltunk mindamellett, sőt egyes helységek, mint például Kintornya, elég csinosan vették ki magukat, ámbár házaik még nem voltak számozva. — Egyenkint véve e házak nem mutattak sokat. Vert földből készülve, egy, legfölebb két ablakkal az utcza felé, alig képzelhetni szerényebb hajlékokat, de mint hogy a mész, melyet a hegyekből hoztunk, kevésbe került, a módnak bőségében voltunk, s minden gazda régi szokásból házát évenkint husvét előtt kifehérité, s tetejét megigazgatá, az egész mégis kellemes benyomást tett, főkép, mert minden ház előtt az utcza felé nehány magasb ákáczfa, s hátulsó oldalán szilvások voltak ültetve, s igy a kis fehér házak mintegy kertben álltak. — Mindez igen egyszerü volt, igen közönséges, igen kevéssé civilisált, — de igen kellemetes, s nekem ugy látszik, hogy akkor több megelégedett embert ismertem, mint most.
Szinte látom fiatal olvasóim mosolygását! Igaz, az én koromban mindenki dicséri a multat, melynek azon jó oldala legalább megvolt, hogy harmincz — negy ven évvel fiatalabb
Szinte látom fiatal olvasóim mosolygását! Igaz, az én koromban mindenki dicséri a multat, melynek azon jó oldala legalább megvolt, hogy harmincz — negy ven évvel fiatalabb