M int azt már a Bevezetésben és a tanulmány során többször is jeleztem, általában diszpozíció-realistának szokás nevezni azt az álláspontot, amelyik szerint a diszpozíciók léte végső soron nem függ valamilyen más létezőtől, mint mondjuk egy kategoriális tulajdonságtól, kauzális alaptól vagy a diszpozícióval rendelkező tárgy bizonyos stimulusok esetén mutatott megfigyelhető viselkedésétől. A tiszta diszpozíciók híve azt gondolja, hogy az egyes tárgyaknak ilyen diszpozíciókat tulajdonító mondatok egyszerűen igazak, a szónak abban az értelmében, hogy nem redukálhatók más mondatokra. Antirealista ennek megfelelően az, aki tagadja a fenti tételt. Általában felteszik, hogy azok, akik elfogadják a kondicionális elemzés valamilyen formáját, antirealisták, míg azok, akik tagadják az ilyen elemzés lehetőségét, realisták a diszpozíciókkal kapcsolatban. Első pillanatra ez valóban meggyőzőnek tűnik, hiszen mi mást tesz a kondicionális elemzést végrehajtó filozófus, ha nem azt, hogy a diszpozíció-tulajdonító mondatok jelentését más, nem a diszpozíciókról vagy azok birtoklásáról szóló mondatok jelentésére redukálja? Azonban a realista és az antirealista megközelítések közti határ nem feltétlenül itt húzódik. Mint azt Michael Dummettnek a realista és antirealista álláspontok mibenlétére adott általános jellemzéséből megtudjuk, önmagában az effajta redukcionizmus sem nem szükséges, sem nem elégséges egy valódi antirealista állásponthoz. A redukcionizmus álláspontja szerinte az az elképzelés, hogy egy adott osztály mondataihoz létezik olyan fordítás, mely egy másik osztály — a reduktív osztály — mondataira fordítja le azokat, és az adott osztály mondatainak jelentése e reduktív osztály mondatainak jelentésén, illetve a fordítási sémán nyugszik. Ez igazság-feltételes szemantikát használó elméletek esetén37 egybeesik azzal, hogy az adott osztály mondatainak igazsága valamiképpen a reduktív osztály mondatainak igazságán alapszik, ahogy azt esetünkben is láttuk, például, amikor a kategoriális alap híve azt állítja, hogy az „x rendelkezik a D diszpozicionális tulajdonsággal”
mondat igazságát az „x rendelkezik az A kategoriális tulajdonsággal”
mondat igazsága határozza meg. Előfordulhat azonban — bár ez nem
I. m. 254. o.
38
I. m. 242. o.
39
szükségszerű — , hogy az adott osztály egy mondatához nem találunk egyetlen olyan mondatot vagy mondatosztályt sem a reduktív osztályban, ami azt igazzá vagy nem igazzá (hamissá) teszi. Ez esetben — mivel az adott osztály mondatainak igazsága a reduktív osztály mondatainak igazságán múlik — el kell ismernünk, hogy a szóban forgó állítás sem nem igaz, sem nem hamis. Ez a kétértékűség elvének feladását jelenti, ami már Dummett szerint is az antirealizmus egyik — de nem az egyetlen — m egkü lönböztető jegye. M int m ár azonban jeleztem , ez a redukcionizmusból magából nem feltétlenül következik, tehát a redukcionizmus nem elégséges az antirealizmus álláspontjához. De nem is szükséges ahhoz, hiszen lehet valaki a valóság egy adott területére nézve antirealista anélkül, hogy bármiféle redukcióhoz folyamodna, mint pl. a m atematikai konstruktivista esetében, aki szerint a matematikai állítások igazságát kizárólag az azokat bizonyító állításosztályok igazsága határozza meg. Itt a látszat ellenére nincs szó valódi redukcióról, hisz ez utóbbiak nem fogalmazhatóak meg az előbbiekre való hivatkozás nélkül
— egy bizonyítás mindig valaminek a bizonyítása. Ami fontos, hogy38 ebben az esetben nem feltétlenül érvényesül a kétértékűség elve, mert ha nem létezik egy adott tételhez sem bizonyítás, sem cáfolat, akkor az sem nem igaz, sem nem hamis. A redukció kérdése másodlagos ebből a szempontból.
Ami valóban megkülönbözető jegye az antirealista elméleteknek az Dummett szerint sorrendben az alábbi három: az igazságfeltételes szemantika elutasítása, a kétértékűség elvének egyes esetekben történő elutasítása illetve a referencia-fogalom jelentéselméletben betöltött szerepének megkérdőjelezése. Ez utóbbi involválja a legenyhébb eltérést a realista állásponttól, a kétértékűség feladásáról pedig már volt szó. Az39 igazán következetes antirealista azonban továbbmegy: abból még, hogy egy adott osztály valamelyik mondata sem nem igaz egyértelműen, sem nem hamis, nem következik, hogy ne lenne jelentése, még kevésbé, hogy
Az egyszerűség kedvéért felteszem, hogy egy jelentéselmélet egyben
meg-40
értéselméletként is szolgál, ami szerintem plauzíbilis elképzelés, bár közel sem evidens.
I. m. 247–248. o.
41
ne értenénk meg azt. Ez viszont azt jelenti, hogy a mondat megértése40 nem azoknak a körülményeknek az ismeretében áll, amelyeknek a mondat igazságához fenn kell állniuk, mint ahogy azt az igazság-feltételes szemantikák állítják. Egy bizonyos mondatosztály tagjaival szembeni realizmus tehát jól megfér a redukcionizmussal, ha a redukció végrehajtása nem eredményezi az iménti álláspontok egyikének elfogadását sem. Az ilyen redukcionista realizmust hívja Dumm ett szofisztikált realizmusnak. Ezzel szemben azt az álláspontot, amelyik az adott osztály mondatát eleve realisztikusan interpretálja, és egyben elutasít mindenfajta redukciót, naiv realizmusnak nevezi.41
Visszatérvén eredeti témánkra, azt az állítást kockáztatom meg, hogy az imént bemutatott kritériumok alapján valójában a diszpozíciók realitásáról folytatott vita összes szereplője realista. Egyikük sem kérdőjelezi meg ugyanis, hogy az „x t-ben rendelkezik a D diszpozicio-nális tulajdonsággal” mondat minden t-ben vagy igaz, vagy hamis; hogy e mondat megértése azoknak a fennálló vagy fenn nem álló tényeknek az ismeretében rejlik, amelyek igazzá teszik; illetve hogy a mondatban szereplő diszpozicionális predikátum valamire ténylegesen utal. Vita csak abban van a szemben álló felek közt, hogy mi az, amire e kifejezések utalnak, és mik azok a tények, amelyek igazzá teszik a diszpozíció-tulajdonító mondatokat. A tiszta diszpozíciók hívei szerint e kérdésekre a válasz magukban az ilyen mondatokban rejlik, vagyis a diszpozicionális predikátumok diszpozicionális tulajdonságokra utalnak, míg a mondatot maga az a tény teszi igazzá, hogy az x tárgy rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. M umford például ehhez hasonlóan úgy vélekedik, hogy diszpozíció-realista az, aki szerint egy diszpozíció-tulajdonítás lehet igaz, bármiféle teszt igazsága nélkül, sőt anélkül, hogy egyáltalán képesek lennénk valamilyen teszt végrehajtására, sőt még az is lehet, hogy ennek lehetősége túl van minden lehetséges tudásunkon, konceptuális sémánkon. A kondicionális elemzés, vagy a kategoriális alap hívei ezzel szemben úgy tartják, hogy a diszpozicionális predikátumok valami
nem-diszpozicionálisra utalnak és/vagy az ezeket tartalmazó monda-tokat más típusú tényekre vonatkozó mondatok teszik igazzá. Végső soron tehát azt mondhatjuk, hogy a vita egy naiv realista — ezek képviselői lennének a kondicionális elemzés ellenfelei — és egy szofisztikált, redukciót alkalmazó realista — ezek az elemzés hívei — álláspont között zajlik.
Különösen izgalmassá válik a realizmus-antirealizmus kérdésében a helyzet akkor, amikor — mint esetünkben is — a reduktív osztály elemei közt szubjunktív kondicionálisokat találunk. Ezek hiányában viszonylag egyszerű eldönteni azt a kérdést, hogy a redukció involválja-e a kétértékűség feladását vagy sem, hiszen az adott fordítási séma mellett általában nem nehéz eldönteni, hogy létezik-e az adott osztály egy mondatát igazra vagy hamisra értékelő reduktív osztálybéli igaz vagy hamis mondat vagy mondatosztály. A szubjunktív kondicionálisok esetében azonban nem olyan egyszerű megadni az igazságfeltételeket.
Persze, ha az adott mondatosztály tekintetében valaki eleve realista — vagyis érvényesnek tartja rá a kétértékűség elvét és a jelentésnek az igazságfeltételekben történő megadását — , akkor, ha emellett meg is engedi az adott mondat szubjunktív kondicionális(ok)ra történő fordítását, az eredeti mondat igazsága vagy hamissága mindenkor garantálni fogja számára a szubjunktív kondicionális igazságát vagy hamisságát. Ennek megfelelően a diszpozíció-realista szerint, ha igaz is, hogy a diszpozíció-tulajdonító mondatnak helyes fordítása az, hogy „ha t-ben s lenne a helyzet, akkor x t+
*
-ban r választ adná”, ez utóbbi ha igaz, azért igaz, mert igaz, hogy „x t-ben rendelkezik a D diszpozicionális tulajdonsággal”. Vagyis — mint azt az álláspont hívei gyakran hangoz-tatják is — a kondicionális igazságát az biztosítja, hogy a tárgy valóban rendelkezik a diszpozícióval, és ez a stimulus-reakció kapcsolattól teljesen független, és azt megelőző kérdés. Annak azonban, aki az adott osztály mondatainak tekintetében hajlik az antirealista megközelítésre, fordítva kell gondolkodnia. Számára a diszpozíció-tulajdonító m ondat igazságának — és legtöbb esetben jelentésének is — lényeges meghatáro-zója a reduktív osztályban szereplő szubjunktív kondicionális. Ennek megfelelően ez utóbbi jelentésének és igazságának megállapítása logikai elsőbbséget élvez, vagyis igazsága vagy hamissága nem következménye az adott osztálybéli mondat igazságának vagy hamisságának. A kondicionális elemzés híve számára ugyanis nem jelent informatívEhhez lásd: Dummett (1982), 251. o.
42
I. m. 251. o.
43
választ az, hogy a szubjunktív kondicionális igazságát az biztosítja, hogy a tárgy rendelkezik a szóban forgó diszpozícióval. M ivel ezen álláspont szerint a szubjunktív kondicionális a diszpozíció-tulajdonító m ondat jelentését adja meg, ezért az ilyen válasz gyakorlatilag csak a kérdés megismétlését jelentené. Az elemzés hívének tehát két választható út42 marad. Vagy más, a diszpozíció-tulajdonító mondattól független alapot keres a szubjunktív kondicionális igazságához, vagy feladja azt az elképz elést, h og y a szubjunktív kondicionálisok jelentését igazságfeltételeikben kéne megadni, ami a redukció jellegét tekintve azt is maga után vonja, hogy a diszpozíció-tulajdonító mondatok megértése nem valamilyen körülm ények fennállásának vagy fenn nem állásának ismeretéből áll. M indazok, akik a szubjunktív kondicionálisok igazságát és jelentését a lehetséges világok szemantikájában adják meg, az első utat választják. M ivel ekkor végül is eme reduktív osztály tekintetében teljesen realista attitűddel rendelkeznek, ezért nevezhetők a fenti taxonómia szerint szofisztikált realistáknak.
M ilyen tényt keressenek tehát, amely igazzá teszi a kondicionális elemzés definiensét? Kézenfekvő lenne Lewis megoldása, amely a szubjunktív kondicionálist szintén a lehetséges világok szemantikájának segítségével elemzi, és — modális realista lévén — a lehetséges világok-ban állítható igaz mondatok jelentését ténynek kezeli, csakúgy, mint az aktuális és lehetséges világok közti „szomszédos” vagy „közeli” ralációt.
Azonban a legtöbb szerző vonakodik elfogadni a modális realizmus álláspontját. Csakhogy aki nem szeretné az aktuális világ tárgyairól szóló mondatok jelentését a lehetséges világok tényeire hivatkozva megadni, az azzal a problémával kell szembenézzen, hogy a szubjunktív kondicionálisok így nem engedelmeskednek minden esetben a kétértékű-ség törvényének. Dummett példája alapján, ha az alábbi három állítás43 igaz: a) A
~6
C V~C, b) A&C~6
B, c) A&~C~6
~B, akkor az A~6
B állítás sem nem igaz, sem nem hamis. Az egyetlen út tehát, amely biztosítja, hogy a szubjunktív kondicionálisok megfeleljenek a kétértékűségnek az, ha igazságukat végső soron valamilyen kategorikus állítás igazságára vezetjük vissza. Ez azonban nem más, m int vagy a naivdiszpozíció-realista, vagy a fent jellemzett szofisztikált realista útja, amelyeknek megvannak a maguk nehézségei.
Azt, hogy voltaképpen a vitában szereplő felek egyaránt valamilyen realista koncepcióval rendelkeznek, jól mutatja az a tény, hogy mindkét oldal a hume-i koncepció állítólagos gyengéjeként említi, hogy az szembemegy azon intuíciónkkal, mely szerint, ha egy állítás igaz egy tárgyra, akkor kell lennie valaminek, ami ezt igazzá teszi. Ahogy azt (M artin 1997) egy példával megvilágítja, a híd megbízhatóságáról szóló állítás igazságához az kell, hogy valami fennálljon a híddal kapcsolatban (something about the bridge), és ez nem lehet teszt-események véges sora.
És ez még a kontrafaktuális állításokra is igaz, vagyis itt is kell lennie egy aktuális ténynek, ami a lehetséges eseményekre vonatkozó állítást igazzá teszi. Ha igaz a pohárra, hogy ha leejtenénk széttörne, akkor ezt valaminek igazzá kell tennie. Kérdés persze, hogy mi lehet ez az
„igazságtevő” olyan állítások esetében, minthogy „ha most a nyara-lómban lennék, akkor Budapesttől 30 kilométerre lennék”, nem is beszélve a, „ha a nagyapámnak kereke lett volna, omnibusz lett volna”
típusú mondatokról. M ilyen velem vagy a nagyapámmal kapcsolatos tény az, amely igazzá teszi ezeket a mondatokat? Nyilvánvaló, hogy ez a realista ihletettségű ellenvetés abból a meggyőződésből származik, hogy minden értelmes állítás vagy igaz vagy hamis, és ez utóbbi pedig valamiképpen bizonyos tények fennállásának vagy fenn nem állásának a függvénye. M int azonban már említettem, egy valódi antirealista nem osztja ezen meggyőződéseket.
Az 1.3 fejezetben láttuk, hogy a kondicionális elemzés megújítására, megmentésére tett kísérletek ez idáig nem voltak túl eredményesek, mivel ezek általában vitatott metafizikai vagy tudományfilozófiai előfeltevé-seken nyugszanak. Ez az eredmény álláspontom szerint nem jelenti azt, hogy a kondicionális elemzés ellenfeleinek többségével egyetértésben feltétlenül realistának, pontosabban naiv realistának kéne lennünk a diszpozíciókkal kapcsolatban. Még mindig nyitva marad ugyanis előttünk a valóban antirealista megközelítés. Hogy jobban megértsük mi indokolja egy valódi antirealista megközelítés felvetését, vegyük szemügyre Malzkorn példáját, mely a sötétben ülő piros kaméleonról szól, akire nézve igaz, hogy ha nappali fény érné, akkor zöld lenne.
Nyilvánvaló, hogy ha a kaméleon olyan gyorsan váltaná a színét, ha nappali fény éri — amikor is, tegyük föl, sosem piros — , hogy az előtte
Ryle (1999), 147. o.
44
meglévő színét sosem érzékelnénk, akkor egyszerűen sosem hívnánk pirosnak, mert nem volna rá semmilyen episztemikus okunk! Pontosan ez a helyzet véleményem szerint minden „finkish” diszpozíció esetén.
Azt a vezetéket, amelyik sosem vezeti az áramot, am ikor fogyasztót kapcsolunk rá, sosem hívnánk élő vezetéknek. Ha azt mondom, hogy „A fiaim kis elefántos poharai közül az egyik rendelkezik azzal a diszpozícióval, hogy egy igazi varázsló bizonyos varázsigéire törhetetlenné válik”, akkor vajon olyan mondatot mondtam-e, ami vagy igaz vagy hamis, függetlenül attól, hogy jön-e ilyen varázsló — legfeljebb én jelenleg nem vagyok képes az igazság kérdésében dönteni? Sőt, ha jön a varázsló, a poharak pedig mégis eltörnek, attól még tényleg lehetséges, hogy korábban igaz volt rájuk a fenti diszpozíció? Az igenlő válasz ezekre a kérdésekre számomra meglehetősen abszurdnak, kontraintuitívnak tűnik. Ugyanez a helyzet az ellenszerek által elfedett diszpozíciók esetében is. Nem hívjuk mérgezőnek az olyan bogyót, amelyet ha bekapunk, akkor a szervezetünk elkezd olyan ellenanyagot termelni, ami hatástalanítja a bogyóban lévő méreganyagokat. Gyanítom, ha az em-bereknek nem lenne májuk, akkor sok, ma táplálékként fogyasztott anyag mérgező lenne. Vagy vegyük a tömeg példáját. Ha egy feltételezetten m tömegű tárgy minden olyan esetben, amikor f erővel gyorsítom, m’-re változtatja tömegét — amit onnan tudunk meg, hogy f hatására olyan a-val gyorsul, melyre az áll, hogy f/a = m’ — , akkor bár lehet, hogy eleinte hitetlenkedünk, egypár kísérlet után biztosan nem tartanánk ki amellett, hogy a tárgy igazából m tömegű, csak az elvégzett kísérletek idejére változtatja meg tömegét. Valószínűleg tévedésnek minősítenénk korábbi álláspontunkat. Nem arról van tehát szó. hogy a bogyó mérgező, csak sosem manifesztálódik e tulajdonsága, hanem ismét csak arra jutunk, hogy nem lehet a diszpozíció-tulajdonító mondatok igazságát a megfigyelt stimulus-reakció kapcsolatoktól függetlenként kezelni. Úgy gondolom, nagyon is van valami megfontolandó Ryle eredeti
„következtetési jogosítvány” elméletében, melynek lényeges része, hogy
„ha a manifesztációban szereplő eseményeket leíró mondatok nem lennének néha igazak, akkor a diszpozíciót leíróak soha nem lennének azok”.44
Mellor (1974), 166. o.
45
A gondok persze a nem-manifesztálódott, vagy soha nem manifesztá-lódó diszpozíciók kapcsán merülnek fel, mint például M ellor sokat idézett példája a robbanás ellen védett atomreaktorról. Álláspontom szerint ez teljesen ugyanaz a probléma, mint az egyszeri okság kérdése a hume-i kauzalitás-fogalom kapcsán. A szokásos válasz erre az, hogy általában asszociációs szabályokkal, indukcióval oldjuk meg a problémát, Quine megfogalmazása szerint „kikerekítjük” a ténylegesen ism ert eseteket természetes fajtákká. De ha ez nem lehetséges, akkor úgy vélem tényleg nem adunk igazságértéket az A okozza B-t mondatoknak, ahogy ily módon szerintem a diszpozíció-tulajdonító mondatoknak sem . És e felfogásnak tényleg pontosan az a következménye, hogy nem lesz értelme a törékenységnek, amíg valami valamikor össze nem törik. M ellor szerint persze ez végzetes ellenérv a ryle-i megközelítéssel szemben, szerintem45 azonban nincs ezzel semmi baj. Teljesen m egalapozatlan és értelmetlen tehát diszpozíciót tulajdonítani egy tárgynak a saját, vagy hozzá valamilyen értelemben hasonló tárgyak mutatott viselkedésétől függetlenül. Ehhez kvázi „oda kéne menni” és valamiféle osztenzív definícióval „rámutatni” a szóban forgó diszpozícióra, amelynek még a puszta lehetősége sem áll fenn. M indezek a példák azt sugallják, hogy nem feltétlenül a kondicionális elemzéssel van baj, hanem sokkal inkább azzal, ha e szubjunktív kondicionálisokat realista módon akarjuk interpretálni.
Úgy tűnik, hogy a témához hozzászóló szerzők többsége felteszi, hogy a diszpozíció-tulajdonító mondatok redukálhatatlanságát hirdető naiv realista állásponttal szemben csak egy szofisztikált realizmus állhat.
A vita résztvevői közül talán csak Bird és egyes momentum okban M umford álláspontjában fedezhetők fel valódi antirealista elemek.
M umford például antirealista azokkal a diszpozíciókkal szemben, amelyek nem bírnak kauzális alappal. Ezeknél szerinte semmi nincs, ami betöltené a kauzális szerepet. Az ilyen dolog egyszerűen így viselkedik, és ez „kemény tény”, aminek nincs további magyarázata. Ez valóban, a dummetti értelemben antirealista álláspontnak tűnik, hiszen, ha az adott viselkedés nem következik be (reduktív osztály), akkor semmi sincs, ami a diszpozíció-tulajdonító mondatokat (vitatott osztály) igazzá vagy
Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni Farkas Katalinnak és különösen
46
Tőzsér Jánosnak, akik a tanulmány korábbi változatait kommentálták és hasznos tanácsokkal láttak el a végleges verzió megírását illetően.
hamissá teszi. E szórványos megnyilatkozásokhoz csatlakozván úgy vélem, érdemes lenne egy olyan elméletet kialakítani, amely megengedi, hogy a reduktív mondatként szereplő kondicionálisok adott esetben ne legyenek se igazak, se hamisak. Magukat e mondatokat — és ebből kifolyólag a diszpozíció-tulajdonító mondatokat is — persze ettől függetlenül megértenénk, kifejezésüknek értelmes jelentést tulajdoní-tanánk, ami azt mutatja, hogy e mondatok megértése nem igazságfelté-teleik ismeretében állna e megközelítés szerint. Ez, azt hiszem, jobban megfelel a diszpozíció-tulajdonító mondatok valós használatának, mint akár az az elképzelés, hogy ilyenkor lehetséges világok tényeit vesszük figyelembe, akár az, hogy a diszpozíció-tulajdonító mondatokat minden megfigyelhető jelenségtől vagy más tulajdonsággal való kapcsolatától függetlenül értelmezzük. 46
Irodalomjegyzék
Armstrong, D. M. (1997): A World of States of Affairs, Cambridge University Press
Bird, A. (1998): „Dispositions and Antidotes”, Philosophical Quarterly 48, 227–234. o.
Bird, A. (2000): „Further antidotes: A response to Gundersen”, Philosohical Quarterly 50, 229–233. o.
Blackburn, S. (1990): „Filling in Space”, Analysis 50, 62–65. o.
Cartwright, N. (1997): „W here Do Laws of Nature Come From?”, Dialectica 51, 65–78. o.
Dummett, M . (1982): „Realism”, Synthese 52, 55–112. o.
Ellis, B. and Lierse, C. (1994): „Dispositional Essentialism”, Australasian Journal of Philosophy 72, 27–45. o.
Gundersen, L. (2000): „Bird on Dispositions and Antidotes”, Philosophical Quarterly 50, 227–229. o.
Gundersen, L. (2002): „In defence of the conditional account of dispositions”, Synthese 130, 389–411. o.
Handfield T. (2001): „Dispositional essentialism and the possibility of a law-abiding miracle”, Philosophical Quarterly 51, 484–494. o.
Harré, R. (1997): „Is There a Basic Ontology for the Physical Sciences?”, Dialectica 51, 17–34. o.
Holton R. (1999): „Dispositions all the way round”, Analysis 59, 9–14. o.
Kvanvig JL. (1999): „Lewis on finkish dispositions (Counterfactual approach)”, Philosophy and Phenomenological Research 59, 703–710. o.
Lewis, D. (1997): „Finkish Dispositions”, Philosophical Quarterly 47, 143–158. o.
M alzkorn W . (2001): „Defining disposition concepts: A brief history of the problem.”, Studies in History and Philosophy of Science 32a, 335–353. o.
M alzkorn W . (2000): „Realism, functionalism and conditional analysis of dispositions”, Philosophical Quarterly 50, 452–469. o.
M artin, C. B. and Heil J. (1998): „Rules and powers (Dispositionality)”, Nous suppl. S, 283–312. o.
M artin, C. B. (1994): „Dispositions and Conditionals”, Philosophical Quarterly, 44, 1–8. o.
M artin, C. B. (1997): „On the Need for Properties: The Road to Pythagoreanism and Back”, Synthese 112, 193–231. o.
M cKitrick J. (2003): „The bare metaphysical possibility of bare dispositions (causal basis)”, Philosophy and Phenomenological Research 66, 349–369. o.
M ellor D. H. (2000): „The semantics and ontology of dispositions”, Mind 109, 757–780. o.
M ellor, D. H. (1974): „In Defence of Dispositions”, Philosophical Review 83, 157–181. o.
M olnar, G. (1999): „Are Dispositions Reducible?”, Philosophical Quarterly 49, 1–17.
o-M umford S. (1996): „Conditionals, functional essences and o-M artin on dispositions”, Philosophical Quarterly 46, 86–92. p.
M umford S. (1995): „Ellis and Lierse on dispositional essentialism”, Australasian Journal of Philosophy 73, 606–-612. o.
M umford, S. (2001): „Realism and the conditional analysis of dispositions:
Reply to M alzkorn”, Philosophical Quarterly 51, 375–378. o.