asszonysá-got akarná megismerni, ha már szó esett róla.
Rózsika néni
A kora tavaszi napsugár pajkosan csiklandozza a téli fagytól der-medt földet, sugarai elôcsalogatták már a legyeket, és a méhecskék is szorgos munkába kezdtek. Kitavaszodott. Csak a vénember mo-rog, miközben megy hátra az udvaron, kiengedni az állatokat. Szép, régi tornácos házban laknak feleségével. Falai még ôrzik a tavaly nyári friss meszelés fehérségét, s ha így tart az idô, a piros muskátlik is kikerülnek hamarosan az ablakokba. A ház elôtti kiskertben már látni, ahogy a korai virágok feldugják elsô hírnökeiket. Elég meleg van? Megmutathatják már illatos kelyhüket, pompás királynôjüket?
választottunk. A tavalyi bács belékeverte kecskéinek tejét a sajtba.
Az asszonyok vették észre leghamarébb, hogy nem úgy nyúlik a túró a puliszkába, ahogy kell, de nekünk es vót orrunk hezza. Reg-geli közbe állandóan éreztem, hogy nem igazi sajt, amit béhoztunk az esztenáról. Az idei bács fiatal, de az apja híres csobán vót, én még dolgoztattam vele. Becsületes oláh. Ha igaz, s az alma nem esik messze a fájától, a fia es béválik.
Távolabbról, a tûz felôl, a fôzôcskézôk kacagása csörtetett dur-ván az asztal körüli újabb hallgatásba: most lélekben mindenki a maga nyáját kíséri fel az erdô alatti gyûjtôbe, ahonnan aztán a nyáj felcammog a hegyre, a magasabban fekvô tisztáson felállított karámba. Érzik a hajnal csípôs leheletét, látják maguk elôtt az ég tetejére törekvô napot. Kezükben bot, az asszony legelöl egy csu-por kukoricaszemmel csalogatja a meleg fészekbôl kihajtott álla-tokat, s azok de szívesen térnének vissza megszoptatni az otthon maradt, síró bárányokat. Az otthonmaradtakat, amelyekbôl hús-vétra elkészül majd a töltött bárány, a tárkonyos bárányfejleves és a finom sült.
S míg az asszony elöl csalogatja kedvenceit, az emberek hátul, terelve a nyájat, a gólyákat veszik számba, hazajöttek-e mind. Mert van olyan öreg gazda, aki még néven is nevezi ôket, s menten látja, ha némelyik nem tért volna vissza. Anti ilyen gazda, azért is keres-ték mindig az ô társaságát, mert mire kiértek a hegy alá, megtud-tak mindent a mocsarak és kaszálók világáról. Szerencsés ember…
Szerencsés, mert most is ôrzi otthon a hegyalji világot, már elôre tudja, milyen lesz a nyaruk, s tudja azt is, hogy hány réce kötött örök hûséget párjával, s ha már kibújtak a tavasz elsô hírnökei, számba vette az összest: melyik a védett, védettebb, s ha bajt szima-tolt, már hallatta is a hangját.
Tudós ember ez az Anti, még a Háromszék újságba is megírja, hogy mi terem a réteken, a mocsári tavakban, mire kell odafigyelni.
S ha megjelenik egy-egy olyan újság, amelyikben Anti meglátásai vannak, megveszi még az is, aki egyébként spórolásból nem rendeli meg állandóra, csak a szomszéd lapjából lesi ki, hogy épp kit tettek közzé, hogy elköltözött az árnyékvilágból.
– Tavasz van, tavasz van otthon – sóhajtoznak. – A rügyek ezrivel pattannak, s hoznak tiszta, új életet az elfáradt emberek lelkébe.
– Dutka! Rózsika néni es elindult már, hogy szemrevételezze, mi mindenrôl maradt le a télen – nevet a legényke a harmadik szom-szédon, aki különben tekintély otthon, a faluban.
– A’ biztos – válaszol sanda mosollyal Dutka.
– Ki az a Rózsika néni? – kérdez rá egy Szentgyörgy mellôli, kô-röspataki jóember, Karcsi. Személyiségét tekintve nem esik messze Rózsika nénitôl, de róla majd késôbb, mert mindenki az asszonysá-got akarná megismerni, ha már szó esett róla.
Rózsika néni
A kora tavaszi napsugár pajkosan csiklandozza a téli fagytól der-medt földet, sugarai elôcsalogatták már a legyeket, és a méhecskék is szorgos munkába kezdtek. Kitavaszodott. Csak a vénember mo-rog, miközben megy hátra az udvaron, kiengedni az állatokat. Szép, régi tornácos házban laknak feleségével. Falai még ôrzik a tavaly nyári friss meszelés fehérségét, s ha így tart az idô, a piros muskátlik is kikerülnek hamarosan az ablakokba. A ház elôtti kiskertben már látni, ahogy a korai virágok feldugják elsô hírnökeiket. Elég meleg van? Megmutathatják már illatos kelyhüket, pompás királynôjüket?
választottunk. A tavalyi bács belékeverte kecskéinek tejét a sajtba.
Az asszonyok vették észre leghamarébb, hogy nem úgy nyúlik a túró a puliszkába, ahogy kell, de nekünk es vót orrunk hezza. Reg-geli közbe állandóan éreztem, hogy nem igazi sajt, amit béhoztunk az esztenáról. Az idei bács fiatal, de az apja híres csobán vót, én még dolgoztattam vele. Becsületes oláh. Ha igaz, s az alma nem esik messze a fájától, a fia es béválik.
Távolabbról, a tûz felôl, a fôzôcskézôk kacagása csörtetett dur-ván az asztal körüli újabb hallgatásba: most lélekben mindenki a maga nyáját kíséri fel az erdô alatti gyûjtôbe, ahonnan aztán a nyáj felcammog a hegyre, a magasabban fekvô tisztáson felállított karámba. Érzik a hajnal csípôs leheletét, látják maguk elôtt az ég tetejére törekvô napot. Kezükben bot, az asszony legelöl egy csu-por kukoricaszemmel csalogatja a meleg fészekbôl kihajtott álla-tokat, s azok de szívesen térnének vissza megszoptatni az otthon maradt, síró bárányokat. Az otthonmaradtakat, amelyekbôl hús-vétra elkészül majd a töltött bárány, a tárkonyos bárányfejleves és a finom sült.
S míg az asszony elöl csalogatja kedvenceit, az emberek hátul, terelve a nyájat, a gólyákat veszik számba, hazajöttek-e mind. Mert van olyan öreg gazda, aki még néven is nevezi ôket, s menten látja, ha némelyik nem tért volna vissza. Anti ilyen gazda, azért is keres-ték mindig az ô társaságát, mert mire kiértek a hegy alá, megtud-tak mindent a mocsarak és kaszálók világáról. Szerencsés ember…
Szerencsés, mert most is ôrzi otthon a hegyalji világot, már elôre tudja, milyen lesz a nyaruk, s tudja azt is, hogy hány réce kötött örök hûséget párjával, s ha már kibújtak a tavasz elsô hírnökei, számba vette az összest: melyik a védett, védettebb, s ha bajt szima-tolt, már hallatta is a hangját.
sor, sokat kell majd várni, amíg kisül a kenyér, s szétosztják az em-berek között. De ha csak ennyi lenne! Ez az asszony minden elébe került lélekkel szóba elegyedik! Alig lép ki az utcára, János – így ke-resztelé meg hajdanán az öreget a pap – már hallja is a hangját. No, erre ô nem kíváncsi, jobb, ha dolga után néz. Van neki épp elég, nagy a gazdaság. Hiába meleg a tavaszi nap, még fûteni kell, elôbb fát hasogatni, behordani, aztán ott az a nagy kert, az ágyásokat elô kell készíteni a korai veteménynek. Holnap a kertben dolgozná-nak mindketten, a „kapitány” egy héttel ezelôtt már eltervezte, s az ukázt is kiadta, hogy hány ágyás legyen készen erre a napra, hol, milyen hosszúak és szélesek…
Rózsika néni lassan bandukol a bolt felé, de haladni sehogy sem halad. Beszélget, kérdez, meghallgat mindenkit. A fia fontos he-lyen dolgozik, ezért mindenki tisztelettel beszél vele – és ami igaz, az igaz, a szájától bizony tart a jónép. Mert ha ô elkezd valamin rá-gódni, azt megtudja az egész falu, s annak bizony jó vége nem lesz, mert igen tehetségesen fûszerezi meg a hallottakat, adja emigyen tovább.
A kenyérbolt elôtt nagy a tömeg, sokat elriaszt, de a mi jó asszo-nyunk igencsak jól érzi magát. Nem tolakodik elôre, nem bántja a szemébe tûzô nap, nem reszket a hidegtôl az árnyékban, semmi sem fontos, csak az, hogy traccsolhat. Végre van, aki meghallgat-ja és válaszol is neki. Morgásból elege van otthon, ô beszélgetni akar! A szövetkezeti kemencében sül a kenyér, amint kész van egy-egy adag, az emberek megveszik s indulnak haza. Ô is sorra kerül.
Alaposan megválogatja, milyent kér. Cseréltetné, mert vagy igen átsült, amit kapott, vagy nem elég piros, s szerinte nincs is kisül-ve egészen. Kérdezés nélkül kommentálja, hogy a villanykemence semmit sem ér, mert nem hevítik ki rendesen, túl gyorsan süt. El-Az öreg, miután kiengedte és ellátta a háztájit, már a
konyhá-ban dohog, krákog, mint minden reggel az erôs szivartól. Valami-kor szép szál ember volt, mostanra összeesett, szikár arcán ráncot barázdált az idô, szájából ki nem esik a filter nélküli bagó. Szelíd ember, a neve otthon hallgass, de ha néha mégis megszólal, akkor csend támad a portán, mert amit mond, velôs, nem költögeti az ellentmondást. Igaz, hogy csak nagyon ritkán hallatja hangját. In-kább magában szidja az asszonyt, hogy már megint menni készül, ami nem is baj, csak az, hogy ilyenkor csak estére érkezik haza. – Gubanc gubanc hátán ez a fehérnép! – Az öregnek, úgy látszik, ez a megállapítása összegzi feleségérôl alkotott véleményét.
Hites társa – Rózsika néni – erôteljes, határozott, termetes egyé-niség. Férjével ellentétben öregségére kiteljesedett, tekintélyes méretekkel gyarapodott. Csípôjén a kosár kényelmesen elfér, igazi gazdasszony. Jó asszony, csak a szája…! Az ne volna olyan nagy!
Nem lehet bírni vele. Mindenhez van valami hozzáfûznivalója, mindent jobban tud, mindent kommentál.
Kétnaponként megy bevásárolni a faluba. Ezeken a nevezetes napokon már felkelés után azonnal utcai ruhát vesz magára, a haját is szebben fonja, majd tekeri kontyba és púpozza a feje tetejére. Az öreg körülötte csoszog, egyre hangosabban krákog, morog. Hadd morogjon, dúl-fúl magában ô is, mintha elfelejtettek volna hango-san beszélgetni az együtt eltöltött évtizedek alatt. Aztán meg mi köze neki ahhoz, hogy ô mit csinál, merre jár? Mit tudja egy férfi-ember, hogy mennyi elintéznivalója van egy asszonynak!
Karjára akasztja szatyrát, odaveti az öregnek:
– Na, elmentem, aztán jövök.
Amaz hümmög, de úgy, hogy az asszony nehogy megértse. „Jó lesz, ha a csordával hazaérsz…” A kenyérbolt elôtt hosszú lesz a
sor, sokat kell majd várni, amíg kisül a kenyér, s szétosztják az em-berek között. De ha csak ennyi lenne! Ez az asszony minden elébe került lélekkel szóba elegyedik! Alig lép ki az utcára, János – így ke-resztelé meg hajdanán az öreget a pap – már hallja is a hangját. No, erre ô nem kíváncsi, jobb, ha dolga után néz. Van neki épp elég, nagy a gazdaság. Hiába meleg a tavaszi nap, még fûteni kell, elôbb fát hasogatni, behordani, aztán ott az a nagy kert, az ágyásokat elô kell készíteni a korai veteménynek. Holnap a kertben dolgozná-nak mindketten, a „kapitány” egy héttel ezelôtt már eltervezte, s az ukázt is kiadta, hogy hány ágyás legyen készen erre a napra, hol, milyen hosszúak és szélesek…
Rózsika néni lassan bandukol a bolt felé, de haladni sehogy sem halad. Beszélget, kérdez, meghallgat mindenkit. A fia fontos he-lyen dolgozik, ezért mindenki tisztelettel beszél vele – és ami igaz, az igaz, a szájától bizony tart a jónép. Mert ha ô elkezd valamin rá-gódni, azt megtudja az egész falu, s annak bizony jó vége nem lesz, mert igen tehetségesen fûszerezi meg a hallottakat, adja emigyen tovább.
A kenyérbolt elôtt nagy a tömeg, sokat elriaszt, de a mi jó asszo-nyunk igencsak jól érzi magát. Nem tolakodik elôre, nem bántja a szemébe tûzô nap, nem reszket a hidegtôl az árnyékban, semmi sem fontos, csak az, hogy traccsolhat. Végre van, aki meghallgat-ja és válaszol is neki. Morgásból elege van otthon, ô beszélgetni akar! A szövetkezeti kemencében sül a kenyér, amint kész van egy-egy adag, az emberek megveszik s indulnak haza. Ô is sorra kerül.
Alaposan megválogatja, milyent kér. Cseréltetné, mert vagy igen átsült, amit kapott, vagy nem elég piros, s szerinte nincs is kisül-ve egészen. Kérdezés nélkül kommentálja, hogy a villanykemence semmit sem ér, mert nem hevítik ki rendesen, túl gyorsan süt. El-Az öreg, miután kiengedte és ellátta a háztájit, már a
konyhá-ban dohog, krákog, mint minden reggel az erôs szivartól. Valami-kor szép szál ember volt, mostanra összeesett, szikár arcán ráncot barázdált az idô, szájából ki nem esik a filter nélküli bagó. Szelíd ember, a neve otthon hallgass, de ha néha mégis megszólal, akkor csend támad a portán, mert amit mond, velôs, nem költögeti az ellentmondást. Igaz, hogy csak nagyon ritkán hallatja hangját. In-kább magában szidja az asszonyt, hogy már megint menni készül, ami nem is baj, csak az, hogy ilyenkor csak estére érkezik haza. – Gubanc gubanc hátán ez a fehérnép! – Az öregnek, úgy látszik, ez a megállapítása összegzi feleségérôl alkotott véleményét.
Hites társa – Rózsika néni – erôteljes, határozott, termetes egyé-niség. Férjével ellentétben öregségére kiteljesedett, tekintélyes méretekkel gyarapodott. Csípôjén a kosár kényelmesen elfér, igazi gazdasszony. Jó asszony, csak a szája…! Az ne volna olyan nagy!
Nem lehet bírni vele. Mindenhez van valami hozzáfûznivalója, mindent jobban tud, mindent kommentál.
Kétnaponként megy bevásárolni a faluba. Ezeken a nevezetes napokon már felkelés után azonnal utcai ruhát vesz magára, a haját is szebben fonja, majd tekeri kontyba és púpozza a feje tetejére. Az öreg körülötte csoszog, egyre hangosabban krákog, morog. Hadd morogjon, dúl-fúl magában ô is, mintha elfelejtettek volna hango-san beszélgetni az együtt eltöltött évtizedek alatt. Aztán meg mi köze neki ahhoz, hogy ô mit csinál, merre jár? Mit tudja egy férfi-ember, hogy mennyi elintéznivalója van egy asszonynak!
Karjára akasztja szatyrát, odaveti az öregnek:
– Na, elmentem, aztán jövök.
Amaz hümmög, de úgy, hogy az asszony nehogy megértse. „Jó lesz, ha a csordával hazaérsz…” A kenyérbolt elôtt hosszú lesz a
megérkezik a csorda, már készen is van vele. Az érclábasban gôzölög a friss csirkepörkölt, még valamit hozzákészít, ülhetnek is le vacso-rázni. Na, ezt szereti János bácsi, mert nyílik az üveges szekrény ajtaja, rendszerint egy-két pohár finom köményes pálinka is kerül hivatalosan, az asszony által engedélyezve, öreg gyomrába. Azért nem ez volt ma az elsô kupica. A kert vége nincs messze a kocsmá-tól, valaki mindig kerül, akit elszalajt egy kis pálinkáért. Ô nem mer menni, a kenyérbolt szemben van a kocsmával, még az kellene, hogy ez a nagyszájú asszony meglássa, hogy kapálás helyett kocsmázik.
Így is van épp elég baja, hisz olyan orra van a szája felett, hogy mesz-szirôl megérez mindent, és akkor jaj, szegény öreg fejének.
Vacsora után még elszív vagy két szivart. Az asszony mosogat, de közben bekapcsolja a televíziót, és nézi. Rózsika néni másként néz tévét, mint bárki más. A nagyobbik fia – kettô van neki – híres ember, párttag, meghívottként vett részt egy kongresszuson. Egy-szer-kétszer lehetett is látni az arcát a sorokban, és azóta csak ôt lesi minden adásban. Ha nem ôt, akkor mindenkit, akit a képernyôn meglát, összehasonlít egy általa ismert emberrel a faluból, s gyor-san elhadarja, mit tud róla. Egy jó sokszerepelôs film alatt az egész falut beazonosítja.
Elfáradt. Vetkôzni kezd, felveszi meleg flanel hálóingét, kiül az ágy szélére, kontyát lebontja, az éjjeliszekrényre rakja a hajtûket, nagyot sóhajtva lefekszik, oldalt dôl és horkol… Álmában még eszébe jut valami… Lehet, beszélget még egy kicsit… Intézi a falu dolgát…
Ilyenkor az öreg a legboldogabb: végre csend van. Kicsoszog a konyhába, elôveszi az üveg pálinkát, jó nagyokat kortyol belôle.
Aztán az esti csendben kiül a küszöbre, rágyújt, mélyeket szip-pant… Élvezi a nyugalmat, a függetlenséget, az életet…
meséli, milyen volt, amikor még ereje teljében ô dagasztott-sütött, az embere pedig hevített, ahhoz bizony nagyon értett – gondol haza elismerôen. De ma már nem éri meg otthon sütni, az ember is lerongyolódott, és már ô sem bírja. Egy szuszban hadar el min-dent, mert az utána levôk már kiabálnak, hogy fejezze már be, és hagyja, hogy más is sorra kerüljön. Értetlenül néz körül: ezeket az embereket semmi sem érdekli már?
A hazafelé út már gyorsabb, elfáradt, és mindent megtudott, amit tudni akart, de azért még szóba elegyedik egy-egy szembejö-vôvel. Ahogy beér a kapun, már szedi is le fejérôl a kendôt. Kimele-gedett. Nagy testet cipel a lába. Fáradtan roskad le a padra. A lábát nézegeti: bizony, megdagadt az egész napi állástól. Lavórt kerít, felduzzadt bokáját élvezettel mártja bele a hûs vízbe, s nagyot só-hajt. Erre már az öreg is elôkerül. Leül, és várja a végzetét. Tudja, végig kell hallgatni az asszonyt, úgysem lesz nyugta, ha nem most, akkor este lefekvéskor kezdi mondani a magáét, és ha észreveszi, hogy ô már alszik, nagyokat bök oldalába a könyökével. Inkább végigszenvedi most, legyen meg az Úr akarata. Rágyújt, legalább valami élvezetes is történjen vele, amíg tart az asszonyi locsogás.
Kissé felüdülve a víztôl, meg hogy kibeszélte magát, Rózsika néni feltápászkodik, és nekilát a vacsora készítésének. Kimegy az udvar-ra, kinézi, melyik csirkét kellene ma levágni. Rámutat az egyikre, és kezdôdik a vadászat. Nem is olyan könnyû becserkészni a kiszemelt áldozatot. Nem nagyon bírja már az öreg szusszal, az asszony meg csak hajtogatja: már forr a víz a kopasztáshoz!
Végre megvan! Egy jó nagy kô segített elfogni az üldözöttet, le-het, hogy eltörte a lábát, majd ezt sem állja meg az asszony szó nél-kül… Elvágja János a csirke nyakát és beviszi. Rózsika néni nézegeti, aztán leforrázza, a tollait tépi – közben beszél, beszél… Estére, mire
megérkezik a csorda, már készen is van vele. Az érclábasban gôzölög a friss csirkepörkölt, még valamit hozzákészít, ülhetnek is le vacso-rázni. Na, ezt szereti János bácsi, mert nyílik az üveges szekrény ajtaja, rendszerint egy-két pohár finom köményes pálinka is kerül hivatalosan, az asszony által engedélyezve, öreg gyomrába. Azért nem ez volt ma az elsô kupica. A kert vége nincs messze a kocsmá-tól, valaki mindig kerül, akit elszalajt egy kis pálinkáért. Ô nem mer menni, a kenyérbolt szemben van a kocsmával, még az kellene, hogy ez a nagyszájú asszony meglássa, hogy kapálás helyett kocsmázik.
Így is van épp elég baja, hisz olyan orra van a szája felett, hogy mesz-szirôl megérez mindent, és akkor jaj, szegény öreg fejének.
Vacsora után még elszív vagy két szivart. Az asszony mosogat, de közben bekapcsolja a televíziót, és nézi. Rózsika néni másként néz tévét, mint bárki más. A nagyobbik fia – kettô van neki – híres ember, párttag, meghívottként vett részt egy kongresszuson. Egy-szer-kétszer lehetett is látni az arcát a sorokban, és azóta csak ôt lesi minden adásban. Ha nem ôt, akkor mindenkit, akit a képernyôn meglát, összehasonlít egy általa ismert emberrel a faluból, s gyor-san elhadarja, mit tud róla. Egy jó sokszerepelôs film alatt az egész falut beazonosítja.
Elfáradt. Vetkôzni kezd, felveszi meleg flanel hálóingét, kiül az ágy szélére, kontyát lebontja, az éjjeliszekrényre rakja a hajtûket, nagyot sóhajtva lefekszik, oldalt dôl és horkol… Álmában még eszébe jut valami… Lehet, beszélget még egy kicsit… Intézi a falu dolgát…
Ilyenkor az öreg a legboldogabb: végre csend van. Kicsoszog a konyhába, elôveszi az üveg pálinkát, jó nagyokat kortyol belôle.
Aztán az esti csendben kiül a küszöbre, rágyújt, mélyeket szip-pant… Élvezi a nyugalmat, a függetlenséget, az életet…
meséli, milyen volt, amikor még ereje teljében ô dagasztott-sütött, az embere pedig hevített, ahhoz bizony nagyon értett – gondol haza elismerôen. De ma már nem éri meg otthon sütni, az ember is lerongyolódott, és már ô sem bírja. Egy szuszban hadar el min-dent, mert az utána levôk már kiabálnak, hogy fejezze már be, és hagyja, hogy más is sorra kerüljön. Értetlenül néz körül: ezeket az embereket semmi sem érdekli már?
A hazafelé út már gyorsabb, elfáradt, és mindent megtudott, amit tudni akart, de azért még szóba elegyedik egy-egy szembejö-vôvel. Ahogy beér a kapun, már szedi is le fejérôl a kendôt. Kimele-gedett. Nagy testet cipel a lába. Fáradtan roskad le a padra. A lábát nézegeti: bizony, megdagadt az egész napi állástól. Lavórt kerít, felduzzadt bokáját élvezettel mártja bele a hûs vízbe, s nagyot só-hajt. Erre már az öreg is elôkerül. Leül, és várja a végzetét. Tudja, végig kell hallgatni az asszonyt, úgysem lesz nyugta, ha nem most, akkor este lefekvéskor kezdi mondani a magáét, és ha észreveszi, hogy ô már alszik, nagyokat bök oldalába a könyökével. Inkább végigszenvedi most, legyen meg az Úr akarata. Rágyújt, legalább valami élvezetes is történjen vele, amíg tart az asszonyi locsogás.
Kissé felüdülve a víztôl, meg hogy kibeszélte magát, Rózsika néni feltápászkodik, és nekilát a vacsora készítésének. Kimegy az
Kissé felüdülve a víztôl, meg hogy kibeszélte magát, Rózsika néni feltápászkodik, és nekilát a vacsora készítésének. Kimegy az