Racs Marianna Katalin
A második világháború és az azt követő rövid időszak annyiban kedvező volt a térség gazdaságának, hogy elsődleges termékei (kakaó, cukor, hús stb.) piacra találtak a háború súj-totta és pusztísúj-totta országokban. Ám az Amerikai Egyesült Államok és az európai országok a háború után gyors visszarendeződésre és felzárkózásra törekedtek mezőgazdasági és ipari szektoraikban – ami negatívan hatott a latin-amerikai export alakulására. Latin-Amerika jelentős népességnövekedést mutatott a tárgyalt időszakban, és hiánnyal küzdött a tartós fogyasztási cikkek és a tőkebefektetések terén. A kis piacok bővítése és a versenyképesség javítása céljából alakult meg 1960-ban a Latin-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Aso-ciación Latinoamericana de Libre Comercio, ALALC). A gazdasági koordináció hiánya, az alkalmazni kívánt mechanizmusok és határidők merevsége azonban problémát okozott.
A kisebb tagállamok úgy élték meg, hogy az integráció pusztán a nagyobb, erősebb gazda-ságok érdekeit szolgálja. Ezen kisebb országok közös fellépése vezetett egy új szubregionális integrációs szervezet, az Andok Paktum (Pacto Andino, PA) létrehozásához 1969-ben.
Bolívia, Chile, Ecuador, Kolumbia, Peru és Venezuela vezetői valamennyien hittek abban, hogy a regionális integrációhoz szubregionális kezdeményezéseken keresztül vezet az út.639 A végső cél a regionalizmus megvalósítása volt a térségben, így továbbra is tagjai maradtak a Latin-amerikai Szabadkereskedelmi Társulásnak. A szubregionális szerveződés alapvető célja a latin-amerikai integráció folyamatának támogatása volt, és nem egy azzal versengő törekvés életre hívása.
Az ALALC húszéves történetét jelentős politikai és gazdasági változások kísérik végig a latin-amerikai országokban. Válságok és katonai puccsok sora (Argentína: 1962, 1966, 1967; Brazília: 1964; Uruguay és Chile: 1973) jellemzi ezt a két évtizedet. A katonai rezsimek többsége a liberalizáció felé mozdult el a pozitív kereskedelmi mérleg reményé-ben. Az ALALC kudarcának okai között fontos szerepet játszott, hogy a blokkon belül hiányzott a valódi érdeklődés és motiváció az iparilag valamelyest fejlettebb és nagyobb országok (Argentína, Brazília, Mexikó) részéről, hogy valóban egy nagyobb, versenyképes piacot alakítsanak ki. A magánszektor az állami szektornál jóval több egyeztetést foly-tatott az együttműködésről,640 míg az állami szektort ez nem jellemezte, hiszen minden kormányzati szereplő inkább a saját országába próbálta csábítani az észak-amerikai vagy európai FDI-tőkét.
A Latin-amerikai és Karibi Gazdasági Rendszer (Sistema Económico Latinoamericano y del Caribe, SELA, 1975) és a Latin-amerikai Integrációs Társulás (Asociación Latinoa-mericana de Integración, ALADI, 1981) megalakulása valójában az ALALC hibáira adott válaszként is értelmezhető. Lazább keretekkel, kevésbé merev szabályozással próbáltak új formát adni a latin-amerikai regionalizmusnak.641 Az ALADI jelenleg (is) az egyik legnagyobb kormányközi alapon működő integrációs társulás Latin-Amerikában, amely összesen tizenhárom országot (Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Ecuador, Kolumbia, Kuba, Mexikó, Panama, Paraguay, Peru, Uruguay és Venezuela) ölel fel. A SELA pedig a latin-amerikai integrációs törekvések alapvető politikai kerete kívánt lenni. Olyan állandó
639 Vilela Espinosa, Anna – Bernedo Alvarado, Jorge (2012): Andean Common Market. Alphen aan den Rijn,
Kluwer Law International. 12.
640 Valvis, Anastasios I. Ed. (2008): Regional Integration in Latin America. Athens, Institute of International Economic Relations. 7.
641 Salgado, Germánico (1986): El Grupo Andino: problemas y perspectivas. Estudios Internacionales, Vol. 17, No. 68. 460.
fórum, ahol valamennyi latin-amerikai és karibi ország közös problémáit, külkapcsolatait és elsősorban külkereskedelmét koordinálják. Egyúttal összefogja a már meglévő integrá-ciókat, hogy azok ne elszigetelt és kizáró jellegű együttműködések legyenek. Amennyiben az ALADI-t napjainkban mint ernyőszervezet fogjuk fel, amely igyekszik közös irányba terelni a térség főbb szubregionális integrációs blokkjait, akkor a SELA-t értelmezhetjük egy a régió külső-belső kapcsolatait koordináló és a gazdasági-technikai kooperációt segítő politikai fórumként.
Gazdasági dimenzió
1951 és 1961 között a latin-amerikai országok egymás közötti kereskedelme 15%-kal csökkent, míg az import ugyanennyivel nőtt.642 Az 1970-es évek közepéig volt jellemző, hogy a térségbeli államok hosszú távú fejlesztési programok kidolgozására törekedtek, és mindettől az export, a jövedelmek és az ipari szektoron belüli munkaerő jelentős növe-kedését várták. Az állam volt valamennyi gazdasági kezdeményezés kiindulópontja és ka-talizátora.643 Ugyanakkor ez vált a modell gyenge pontjává is. Hiszen az államok számos korlátozást vezettek be, jellemző volt például a valutaárfolyamok akut túlértékelése, ami tovább csökkentette az exportszektor versenyképességét. Az állam a tárgyalt időszakban (1960–1980) – aktív jelenléte ellenére – valójában nem épült be szervesen az integrációs formák struktúrájába, és nem vállalt ténylegesen zászlóvivő szerepet. 1980-ban a Latin-Amerikába érkező import 40%-át az állami szektor szívta fel. Ha a kormányok akár csak vásárlóerejük 8%-át átcsoportosították volna a régión belüli kereskedelmi csatornákra, az az intraregionális kereskedelem megduplázódását hozhatta volna.644 Azonban az, hogy a kormányok beszerzései túlnyomó részt a térségen kívülről érkeztek, az egyik legnagyobb visszahúzó erővé vált a regionalizmus fejlesztésében.
Politikai dimenzió
Dél-Amerikában a nagy gazdasági világválság után a politikai bizonytalanság elmélyült:
katonai puccsok sújtották az addig demokratikusnak tűnő országokat, és kiábrándultság övezte a liberális gazdasági modellt.
Az Egyesült Államok a hidegháború kezdeti időszakában alacsony intenzitású érdek-lődést tanúsított Dél-Amerika, illetve egész Latin-Amerika iránt. A déli testvér fejlesztése az USA-nak nem volt prioritás. A regionalizmus egyetlen formája, amelyet Washington is támogatott, az a hegemón, az Egyesült Államok védőszárnyai alatt megvalósuló Amerikai Államok Szervezete volt.
Az 1950-es és 1960-as években növedekett a katonai diktatúrák száma. A militarista periódus nemzetbiztonsági doktrínája a mindennapi életet is áthatotta: az uralkodó rezsimek felszámolták a parlamenti intézményeket, betiltották vagy korlátozták a politikai pártokat.
642 Inotai András (1973) A Közép-amerikai Közös Piac: a fejlődő országok közötti integráció egy példája. Buda-pest, MTA. 16.
643 Valvis 2008, 5.
644 Government purchases and integration (1983). Integración latinoamericana, Vol. 8, No. 77. 1.
Az állam és társadalom szétválasztása ment végbe az 1970–80-as évek Dél-Amerikájában, ahol a társadalom jelentős része kiszolgáltatottá vált a piac törvényeinek, s ahol egy új technokrata bürokrácia nyert teret, amely a „nemzet” érdekei helyett ismét az oligarchia érdekeit képviselte.
A gazdasági integráció szükségszerű feltétele, hogy a részt vevő országok érdekei nem kerekedhetnek felül a közös érdekeken. Az autoriter vagy totális államok közötti integráció nem élet- és fejlődésképes, hiszen ezen államok struktúrája alapvető ellentmondásban áll a határok megnyitását megkövetelő szabadságokkal.645
Társadalmi dimenzió
A nagy gazdasági világválság után a gazdasági nacionalizmus világszerte erősödött.
A gazdasági bezárkózás és a nemzet ideája felé fordulás egyfajta védekezési mechanizmus volt Dél-Amerikában is. Az integrációban pedig a passzív ellenállás egyik formáját látták a térség országai, a függés oldásának lehetőségét.646 Ezzel egy időben a kontinensen moder-nizációs hullám indult el. Az élet minden területén változásra volt szükség. A gondolkodás új formái születtek meg. Az importhelyettesítő iparosítással párhuzamosan vált meghatáro-zóvá az igazi ipari proletariátus jelenléte és aktivitása. Az 1950–60-as évekkel megjelentek a nagyvárosi nyomortelepek és más urbanizációs problémák. Az 1960–70-es években szá-mos latin-amerikai országban következett be demográfiai robbanás. Összetett társadalmi feszültség jellemzi tehát a regionalizmus első időszakát a térségben. Ezzel egy időre tehető Latin-Amerika irodalmi és kulturális fellendülése. A művészet már latin-amerikai, keresi a saját hangját, kreatív, s nem korlátozódik a külföldi minták mechanikus követésére. A fo-lyamat tulajdonképpen már az 1940-es években, sőt esetenként még korábban megindult, ám nemzetközi viszonylatban csak az 1960-as és 1970-es évekkel nyert teret. Jorge Amado, Julio Cortázar, Gabriel García Márquez, Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa nemzetközi-leg elismert és ünnepelt írók, költők voltak. Számos dél-amerikai szerző művei magyarul is olvashatóvá váltak, főként a kubai forradalmat (1959) követően és a tömegkommunikáció fejlődésével párhuzamosan.