Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Szerk. Kókay György, Oltványi Ambrus, Vargha Kálmán. Bp. 1977. Gondolat K. 8 2 1 1 . (Nemzeti könyvtár - művelődéstörténet)
Két évszázad művelődéstörténete sajátos metszetben - ezt nyújtja a magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Az eszmék vagy politikai áramlatok mellett magukat elkötelező iránycikkek persze szebb képet rajzol
nak, mint ami a porosodó folyóiratkötetekből magukból feltárható. Nincs orgánum, amely a haladás ellenségének tartaná magát, vagy ne ígérne új színt a folyóirat palettáján. Főleg kezdetben a szerkesztői iránycikkek bájos naivitással csábítják az előfizetőket: ,,a pamlag-körök méltánylását is megnyerendi az új Regélő;
mert a gondos és gyengéd anya tétova nélkül adhatja azt szép leánya kezeibe, s a szende szűz pirulás nélkül hallgathatandja meg társalgását, fogadhatja el legmeghittebb látogatásait" {Regélő Pesti Divatlap, 1842). Igaz viszont, hogy értékes és újszerű gondolatok felbukkanásával is találkoz
hatunk Szüágyi Sándor már egy évvel a szabad
ságharc bukása után megfogalmazza a passzív rezisztencia gondolatát: „Közönyösség gyakran a politikai életben erkölcsi kényszerűség lehet, - a tétlenség lehet passzív cselekvés - és így talán hazafiúi erény is." (Pesti Röpivek, 1850).
A magyar folyóiratirodalom fejlődése némi fáziskéséssel követi az európai tendenciát: az enciklopédikus lapok után négy, majd háromfelé ágaznak szét a folyóirattípusok. Az első, az encik
lopédikus hagyományokat némiképpen még őrző
„revue" a 19. század második felének leg
népszerűbb folyóirattípusa, amelyet nálunk a Budapesti Szemle reprezentál. (Az sem véletlen, hogy e „mindenes" lapoknak nincsenek irány-cikkeik.) A huszadik században, több okból, ez a típus sorvadásnak indult, így háromféle kiad
vánnyal találkozik manapság az olvasó: a tudo
mányos- és szaksajtóval (ennek iránycikkeit az ismertetett gyűjtemény nem teszi közzé); a szépirodalmi-művészeti-kritikai lapokkal és végül a társadalmi-politikai folyóiratokkal. Megfigyel
hető, hogy e két utóbbi típus nálunk milyen gyakran összefonódik. Érthető jelenség, hiszen a szépirodalom művelői sokszor voltak azonosak a közügyeken töprengőkkel, s a folyóiratok fogyasztói, a szűk értelmiségi réteg, mindkét való-ságközelítést igényelte- és pontosan nem is válasz
totta külön.
Milyen következtetés vonható le a gazdag anyagból? Már a programcikkek olvasása előtt, a
kötetet lapozgatva feltűnik, hogy mennyire rövid életűek a folyóiratok. Mennyi betiltás, meg
szűnés, kudarc! Jórészüket magyarázza a politikai változások sűrű egymásutánja. Nem ritka azon
ban a megalapozatlan vállalkozás, az eszmei tisztázatlanság sem. A szerkesztő többnyire tuda
tosan marad iránycikkében az általánosságok körében, hiszen végső soron ugyanarra az elő
fizető-körre, az értelmiségi elitre számíthat, mint versenytársai, esetleges eszmei ellenfelei. Evvel magyarázható - most már a programcikkek tar
talmi támpontjait is bekapcsolva - az ígérkező-ígérgető magyar folyóiratoknak az a sajátossága, hogy irányultságukat nem fogalmi nyelven, egy
értelmű jelleggel, hanem metaforikus nyelvezet
ben fejtik ki: „A magyar kultúrtörekvések ered
ményeit barbár hordák felperzselték, s mikor a tűzhöz már hozzáférhettünk, vízzel locsoltuk az üszköket. Az ellentétes elemek közös munkájá
nak eredménye: romhalmaz, amely még itt-ott füstölög, de melyre több vizet önteni már feles
leges. Ma már csak az építőmunka van hátra, de az még egészen hátra van . . . " stb. (Független Szemle, 1921). Az avantgárd folyóírások be
köszöntője csak képeiben különbözik: „ . . . új lap a keresés és megállapítás lendületével szár
nyaiban. Madár az ember felkiáltó hangjával, és hajó az ember hites és könyörtelen ajándékával.
Mikor ennek a hajónak egyik kormányosa lettem, új lehetőségekkel gazdagodott előttem a tér."
(2 X 2, 1923). A kommunista sajtó a hagyo
mányos katonai kifejezésekkel jellemzi önmagát:
„hozzájárul ahhoz, hogy . . . szervezettebben is mozogjanak előre a harcos kommunista sorok az akadályokkal teli magyar harci terepen" (Uf Március, 1925). A magyar publicisztika rossz
tradíciójának szívós továbbélése szinte meg
hökkentő „a folyóirat egy nemzet önmagával eltelt, sokszor fülledt terébe vágott tágas, huzatot kavaró ablak lehet" (Kortárs, 1967). (Elsősorban ez teszi a kötetet nehezen olvashatóvá, s még nehezebben élvezhetővé. Ha csak a szöveget tennénk valaki elébe, alig lenne támpontja annak eldöntésére, hogy a 19. század első, vagy a 20.
század második feléből való-e a program!) Egy másik, talán nem ennyire szívósan tovább élő sajátossága e folyóiratok program
cikkeinek saját jelentőségük mértéktelen túl
becsülése. Az egyik lap írói „történelmet akarnak 495
formálni, és ebben már nincs megalkuvás. E hitvány korban az elaljasodott társadalom fölé akarnak emelkedni, hogy magasztosabb célokat s távolabbi szempontokat is meglássanak, és a magyarság jövőjét mindenképpen biztosítsák"
(Híd, 1937). „A haza akkor vész el, amikor utolsó hű fia lelkében is feladja" - buzdít elő
fizetésre egy másik (Jelenkor, 1939). Akkor, amikor már írástudatlan emberek számára is nyilvánvaló volt, mennyire a hatalmi tényezők döntenek a népek felett, akkor akadt hirdetője annak az ócskaságnak, hogy „erények és hibák keveredése szabja meg a népek sorsát" (Sorsunk, 1941). A szó régi értelmében vett idealizmus, a hit az eszmék mindenhatóságában, magyarán szólva, a valóságos folyamatoktól elszigetelődött értelmiségi naivitása később is tetten érhető: „A bölcs gondolkodás és tanítás pártossága éppen úgy felvértez bennünket egy elvtelen, alacsony
rendű szolgalelkület sorainkba lopakodó kar
rierizmusával, bürokrata sablonjaival szemben, mint ahogyan kiküszöböli az egyéni szabadosság minden gyáva visszakozását is az emberiség nagy, korszakalkotó feladatai elől." (Korunk, 1957).
Ellenkezőjére, a józan mértéktartása csak elvétve találunk példát: „tudjuk, hogy a társadalmi alaku
lások sokkal komplikáltabb processzusok ered
ményei, semhogy egy folyóirat lényegesen be
folyásolhatná azokat. Társadalomtörténeti ténye
ket nem fogunk alkothatni, ezzel tisztában va
gyunk" (Magyar Szemle, 1927). Ennek értékét is csökkenti, hogy a Huszadik Század „elrettentő példájával" szemben fogalmazták meg.
Ismertetésünknek nincs tere arra, hogy a folyásolhatná azokat. Társadalomtörténeti ténye
ket nem fogunk alkothatni, ezzel tisztában va
gyunk" (Magyar Szemle, 1927). Ennek értékét cikkeivel reprezentált folyóirattermés további általános vonásainak felfedezése pedig a nemzet
közi összehasonlítás gondos munkáját követelné meg. A mélyebb művelődéstörténeti elemzés emellett a folyóirat hatókörének, versenytársai
nak, olvasói visszhangjának feltárását is meg
követelné, nem is szólva program és valóság egybevetéséről. Hiszen már magát a szerkesztőt is
mennyire feszélyezi, hogy nincs visszajelzése!
Szerkeszti a lapot, egybegyűjti szerzőit, de olvasóival már vajmi csekély a kapcsolata. Két évszázad sem hozott itt változást. Vagy mégis?
Egy helyütt ezt olvassuk „Ami pedig a szerkesz
tőség, a munkatársak és az olvasók viszonyát illeti, azt hisszük, hogy egy szocialista típusú folyóiratnak e téren is újszerű kapcsolatokat kell elérnie. Arra kell törekedni, hogy olvasóértekez
leteken, aktívákon, levelezés útján folyamatos és nemcsak alkalmi kapcsolat jöjjön létre a folyóirat munkatársai és hazai olvasói, valamint külföldön élő magyar ajkú olvasói között". Egy divatlapnál talán méltányolható program - de hogy egy filo
zófiai folyóiratnál miért nem vált be, azt talán nem kell magyarázni.. . (Magyar Filozófiai Szemle, 1957).
A szerkesztők kitűnő munkát végeztek.
Minden jelesebb folyóirat, amelynek volt irány-cikke, szerepel a kötetben. Megfelelő az egyes korszakok aránya is. A bevezető tömör folyóirat-történeti összefoglalót ád, s felhívta a figyelmet a programcikkek hiánya miatt nem szereplő folyó
iratok valódi súlyára, helyreállítja a valóságos arányokat.
Az indulás időrendjében egymást követő folyóiratok címe után a megjelenés évei követ
keznek, majd rövid eligazítás következik a lap jellegéről, vezető személyiségeiről, közölt prog
ramjának és valóságos tartalmának esetleges belső feszültségeiről, későbbi irányváltásairól. A be
vezető megjegyzéseket rövid könyvészeti utalás zárja. Az érdemi „forrásközlés" az eredeti címmel, többnyire eredeti terjedelemben és jegy
zetelve történik Végül megadják (vagy feloldják) szerzőjének kilétét és az írás pontos lelőhelyét. A kötetet a folyóiratszerkesztők betűrendes át
tekintése (életrajzi adatokkal) és névmutató teszi teljessé, tudományos értékűvé.
A kiadott kötet jellege szerint nem feldolgo
zást igénylő forráskiadvány, hanem a közműve
lődést szolgáló érdekes és értékes kiadvány. In
dít és buzdít eszmetörténetileg izgalmas anyagá
val a további folyóirattörténeti kutatásokra.
Gergely András
KRÓNIKA
Julow Viktor hatvan éves
Ritka következetes tudósi életutat kísérhet végig a szemlélő, ha Julow Viktor pályáját kívánja megrajzolni. Nem a tematikai, hanem a módszerbeli egyöntetűség: az aspektus állandósága az, amely e következetesség forrása. Tematikailag sokrétű és sokágú Julow Viktor vizsgálódási területe: Balassi Bálint Katonaénekétől, költőnk ritmikai sajátosságainak leírásán keresztül a „debreceni felvilágoso
dásig", beleértve nemcsak a „nagyok" (Csokonai, Fazekas, Földi) líráját, epikáját, hanem a kisebbekét is, a XVIII. század színvonalas kollégiuma tanár-tudósainak életművét és a Jókai és Arany művei felé mutató diákirodalomét. Onnan kiindulva fejtette föl Julow a Csokonai és Petőfi között mutatkozó összekötő szálakat, majd néhány tanulmányban elmerészkedett a XX. századig. Kritikai kiadás, nagyközönségnek szóló sajtó alá rendezés, latin vers szövegkritikai vizsgálata színezi az értekező életművét. S bár utoljára említjük, mégis meghatározónak véljük: Julow Viktor az angol irodalomnak számon tartott fordítója. S ezt a tényt hangsúlyozva határozhatjuk meg azt a helyet, amelyet Julow diszciplínánkban betölt. Olyan értekező, olyan elemző alkat az övé, amely az esszéíró-nemzedéktől és a klasszikus angol esszéktől ihletve az irodalmi művek interpretálását, leírását, az irodalmi mű nyomán támadt élmény közvetítését tűzi ki mindig céljául. Nem áll az olvasó és a mű közé; épp ellenkezőleg, megvilágítani szeretné az irodalmi alkotás olyan oldalait, olyan értékeit, amelyet a kutatás eladdig elhanyagolt. Nem vitás, hogy pedagógusi elkötelezettsége is segíti ilyen természetű munkáját. Annak reményében köszöntjük, hogy fölfedezéseivel, tanulmányaival továbbra is - még sokáig - ösztönöz újraolvasásra, élményszerzésre.
Fried István
Bokor László (1929-1979)
Bokor László mindenekelőtt József Attila-kutató volt, ez őrzi meg nevét.
Ahhoz a fiatal tudósnemzedékhez tartozott, amely az 50-es évek elején kezdte pályáját, az irodalomtörténész aspiránsok első csapatában. József Attila életútjának, pályájának feldolgozását választotta témájának, nagy szorgalommal, szívóssággal fogott neki munkájának, adatok, tények tömkelegét kutatva fel. 1955 óta publikált e tárgyban. Munkája eredményét utóbb József Attila bécsi éveiről szóló alapvető, kiérlelt tanulmányában foglalta össze. Részletkutatás, emberi és költői kvalitás árnyalt megragadása jellemzi, jeles kritikai szellem, elfogulatlan látás - és egyre szélesedő irodalom, művelődéstörténeti tudásanyag. Ez a József Attila-irodalom egyik maradandó, fontos darabja marad.
A történelem időközben Bokor László pályáját is megváltoztatta: tudományos kutatója lett egy időre az Irodalomtudományi Intézetnek, majd pedagógus, szakfelügyelő, gimnáziumi igazgatóhe
lyettes. Ám a tudományos kutatást soha sem hagyta abba; örök kíváncsiság, tudásszomj, a legjobb értelemben vett ambíció fűtötte. Szinte páratlan volt a kisebb adatok, a tények, a fontos és jellemző részletek összegyűjtésében, összeállított egy hatalmas gyűjteményt „József Attila a kortársak szemé
ben" címmel azokból a kritikákból, amelyek életében és halála után a költővel foglalkoztak. E 497
•
hatalmas, teljességre törő, alaposan jegyzetelt gyűjtemény első elkészülése idején még nem jelenhetett meg; azóta kézirata még teljesebb, javított formában elkészült - a hirtelen vég előtt Bokor László még befejezte munkálatait - , és remélhető, hogy hamarosan napvilágot lát. így az 1980. jubileumi József Attila-évben az egyik legszorgalmasabb, legeredményesebb kutatóra is emlékezünk most.
Alig volt hónap az utóbbi években, hogy valamely József Attilával foglalkozó közlemény alatt ne olvashattuk volna a nevét. Tekintélyes a száma az általa felkutatott kéziratoknak, új adatoknak, cikkeknek, vonatkozásoknak; mindvégig lelkes és megszállott, alapos és fáradhatatlan kutatója maradt költőhőse mindennapjainak, életének, pályájának. Ez a mohó, csillapíthatatlan kíváncsiság, az új szempontok keresése jellemezte magatartását üléseinken, találkozásainkon is. A József Attila-kutatók és általában a magyar szocialista irodalommal foglalkozók kis csoportja fájdalmas veszteséget szenve
dett. De Bokor László eredményei, munkája, felkutatott anyaga beépül, felszívódik a magyar irodalmi köztudatba. És a mi pályánkon ez a legtöbb, amit elérhetünk.
Szabolcsi Miklós
A Huszadik századi humanista művészek eszmei-esztétikai fejlődése című nemzetközi konferenciáról
(Visegrád, 1979. március 15.)
1978. február 23-án alakult meg Moszkvában a szocialista országok irodalomtudományi intézetei képviselőinek jelenlétében A világirodalom fejlődésének törvényszerűségei elnevezésű nemzetközi irodalomtudományi problémabizottság. E testület megbízta az egyes nemzeti szekciókat, hogy vala
mennyi résztvevő országra kiterjeszkedó'en vállalják magukra egy-egy téma koordinálását. A magyar fél ily módon vállalkozott a Huszadik századi humanista művészek eszmei-esztétikai fejlődése című két ötéves tervidőszakra tervezett multilaterális téma irányítására.
Az elmúlt év során a magyar koordinációs csoport kidolgozta a téma elvi-módszertani problemati
kájának alapelveit, felkérte a tagországok intézményeit képviselő koordinátorokat, 1978. szeptember 26-án Berlinben széles körű nemzetközi tanácskozást folytatott a kérdésről, élénk levelezési és konzultációs együttműködést fejtett ki.
Az 1979. március 15-én Visegrádon tartott (a Magyar Tanácsköztársaság 60. évfordulója alkal
mából összehívott nemzetközi konferenciához csatlakozó) konferencia módot nyújtott arra, hogy azon részt vegyenek mindazok a külföldi tudósok, akik felelősek az adott téma kidolgozásának irányításáért. A konferencián 16 külföldi tudós vett részt, valamennyien előadást is tartottak, ezek részben az 1919-es témához, részben a „Humanista művészek" témához kapcsolódtak. Az utóbbi téma elvi-módszertani kérdéseit a nap folyamán igen élénk eszmecsere során kerekasztal-vitán elemezték a résztvevők, akiknek soraiban jelen voltak a téma magyar szakértői is, tudományos és kulturális intézmények képviselői, egyetemi oktatók, kiadói szakemberek stb.
Ezen szakmai előkészítés után ült össze alakuló értekezletre a nap délutánján a téma Nemzetközi Koordinációs Bizottsága. Az ülésen kijelölték a NKB tagjait; elnök: Szabolcsi Miklós, titkár: Illés László. A továbbiakban az értekezlet kidolgozta a téma elvi alapokmányait, megszabta a készítendő portrésorozat, ül. tanulmánykötet kialakításának módját, a munka távlati ütemtervét, és megbízta a magyar központot, hogy az okmányszerűen összefoglalt anyagot terjessze a Nemzetközi Problémabi
zottság 1979. június 21-23-i, berlini ülése elé jóváhagyásra.
ü.
A kiadásért felel az Akadémiai Kiadó igazgatója Műszaki szerkesztő: Marton Andor
A kézirat nyomdába érkezett: 1979. VII. 5. - Terjedelem: 12,25 (A/5) ív 79.7299 Akadémiai Nyomda, Budapest - Felelős vezető: Bernát György