Posztmodern után vagy posztmodern helyett? Kortárs irodalmi és kritikai irányok Franciaországban

Posztmodern helyett? Irodalomelmélet, regénytörténet Franciaországban a 20. században, az irodalmi kultúra

„világköztársaságának” perspektívájából

A hetvenes­nyolcvanas években előbb az Egyesült Államokban, majd világszer-te hódító posztmodern, legalábbis kritikai fogalomként, Franciaországban nem fu-tott be nagy karriert. Mindez azért különös, mert a posztmodern (irodalom­ és tár-sadalomtudományi) elméletek legfontosabb hivatkozásai közé tartoztak a French Theory nagy alakjainak – Michel Foucault, Roland Barthes, Jacques Derrida – művei, ugyanakkor a szóban forgó szerzők gondolkodásában alig játszottak szerepet a posztmodern körüli kritikai és művészi teljesítmények, magát a szót legfeljebb in-terjúikban használták. A fogalommal szembeni francia tartózkodás alól néhány kivételt említhetünk persze, az egyik természetesen az a Jean­François Lyotard, aki-nek 1979­es La condition postmoderne-je² egyik első leírása a posztindusztriális kapi-talizmus gazdasági, társadalomszervezési, kommunikációs és kulturális logikájá-nak, míg a másik az a Jean Baudrillard, aki a fogyasztói társadalom szemiológusá-ból fokozatosan lett a szimulákrum kultúrájának kritikusa, a „Történelem vége”

utáni történelem apokaliptikus struktúrájának látnoka.

Alig különbözik a helyzet, ha az irodalomtörténetet vagy az irodalomkritikát nézzük, hisz nemigen találunk meghatározó francia irodalomtörténészt vagy kri-tikust, aki következetesen használná a terminust, és a terminus használata révén hatással lenne kollégáira a nyolcvanas évektől napjainkig terjedő korszak művei-nek és irodalmi folyamatainak leírására. Enművei-nek oka talán abban kereshető, hogy francia regény más ritmusban távolodott a realizmus hagyományaitól, mint az amerikai és a nyugat­európai. Proust jelentősége korán nyilvánvalóvá vált, ám ezzel együtt monumentális regénykonstrukciójának egyedi, egyszeri volta is; a két háború közti időszakban nagy hatású szürrealizmus és egzisztencializmus örökségének és tagadásának köszönhetően már az ötvenes években elérkezett a

„gyanakvás korszakának” (Nathalie Sarraute) új irodalma, a francia „új regény”, a Nouveau roman; nagyjából egy évtizedre rá pedig a francia elméleti avantgárd és Szöveg­irodalom, mely máig a francia nyelvű szövegtermelés utolsó nagy formá-tumú intellektuális exportcikke a világirodalmi piacon. Robbe­Grillet, Butor vagy Perec művei már ebben az időben is összetetten alkalmazták a történetmondás

1 A szerző a MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

2 Jean­François Lyotard, La condition postmoderne: rapport sur le savoir (Paris: Éditions de Minuit, 1979).

önreflexív és autopoetikus, vagyis az elbeszélés ábrázoló szerepét lefokozó, a ki-talált regényvilág hangsúlyosan nyelvi, autoreferenciális építkezését előtérbe he-lyező alkotásmódokat, az intertextualitás olykor radikális megoldásait (Perec), az intermediális montázstechnikákat (Butor), vagyis azt a narratív­poétikai eszköz-tárat, melyet az amerikai irodalomelmélet inkább a hetvenes­nyolcvanas évektől kezdve használt az akkori fikciós alkotástechnikák leírására a posztmodern cím-szava alatt. Ezzel szemben Franciaországban nagyjából ekkorra, vagyis a poszt-modern nagy elméleti évtizedére telítődött az irodalmi élet az „elmélet terroriz-musával”, a szövegirodalommal és az önrefenciális formalizmussal. Antoine Compagnon, aki a máig legfrissebb nagy, francia irodalomtörténeti szintézis 20.

századi fejezeteit írta – s akiről később még lesz szó –, jegyzi meg, hogy a nyolc-vanas évek végére a francia irodalmi közvélemény nosztalgiával és rossz lelkiis-merettel vegyes megkönnyebbüléssel vette tudomásul a visszatérést az egysze-rűbb, hagyományosabb (olvasmányosabb) elbeszélésformákhoz és szubjektum-konstrukciókhoz (mely érinti a szerző, olvasó, elbeszélő, szereplő négyes mind-egyikét).³

Összefoglalva és némileg egyszerűsítve a paradox szituációt: a francia regény­

irodalom akkor (az ötvenes­hatvanas években) mutatta a később posztmodern-nek nevezett fikciós alkotásmód jellegzetességeit, amikor a kritikai­elméleti keret nem állt készen ekként leírni azt. Amikorra pedig Franciaországba is megérkez-tek a (nem-francia) posztmodern elmélemegérkez-tek, addigra a kortárs irodalmi termelés eltávolodott a fenti antimimetikus imperatívuszoktól.

A helyzet persze közel sem ilyen egyszerű, hiszen a kilencvenes évek elejétől máig tartó időszak francia elbeszélő irodalmának, pontosabban az azt létrehozó

„irodalmi termelésnek” a jellemzésére tulajdonképpen jól használhatóak a poszt-modern, vagy akár poszt­posztmodern irodalom leírására alkalmazott terminu-sok. Ha az irodalmi mezőben való tájékozódási pontok nehéz áttekintéséből in-dulunk ki, akkor a számadatok és statisztikák megerősíthetik például az eklek-ticizmus érzését. A francia könyvkiadók érdekképviseleti szervének (Syndicat national de l’édition) a könyvpiac helyzetét vizsgáló 2018. áprilisi jelentése sze-rint az előző évben, 2017­ben negyvenhétezer­ötszázharmincnyolc új cím jelent meg Franciaországban. A (szép)irodalom a bevételek tekintetében a legértéke-sebb szektor, a könyvkiadás bevételeinek (ebbe persze beletartoznak az újranyo-mások és fordítások is) 22,7%­a innen származik.⁴ Talán szükségtelen is ponto-sabban utánaszámolni, de mindebből az következik, hogy a szeptemberi Rentrée

3 Antoine Compagnon, „XX. siécle”, in La littérature française: dynamique & histoire 2, szerkesztette Michel Delon és Jean­Yves Tadié (Paris: Gallimard, 2007), 545–832, 784–785.

4 Lásd: https://www.sne.fr/app/uploads/2018/06/RS18_Synthese_BatWEB_Sommaire.pdf. A kul-túripart és a médiákat felügyelő igazgatóságon (DGMIC) működő, a könyvek és az olvasás helyzetét kutató műhely egy évvel korábbi jelentésében nagyságrendileg hasonló adatokat találunk a 2015 és 2016­os évek könyvforgalmazásáról. Vesd össze: 2018.11.30., http://www.culture.gouv.fr/Thematiques/

Livre­et­Lecture/Actualites/Chiffres­cles­du­secteur­du­livre­l­edition­2017­est­parue.

littéraire­en minden évben sok száz új fikciós mű jelenik meg, ebből a mennyiség-ből kellene a kortárs francia irodalom irányairól és arányairól képet alkotni.

A számok alapján a francia könyvtermelés köszöni szépen, jól van, s ha a fordí-tásirodalom adatait nézzük, akkor a világirodalmi beágyazottság és jelenlét sem mond mást: a francia olvasók elé kerülő külföldi könyvek (a teljes műfaji és disz-ciplináris palettát tekintve) a teljes kínálat körülbelül 15%­ára rúgnak (melynek úgy 60%­a angol nyelvű művek fordítása), míg a francia könyvexport, a szerzői jogok értékesítése is szép bevételi forrást biztosít a kiadóknak (a teljes bevételek 4–6%­át), s ebben a képregények és az ifjúsági irodalom mellett komoly részt kap a regényirodalom (tágabban: a fikció) fordítása is.

A méret persze nem minden, s ha a francia irodalomkritika új évezredbéli hely-zetelemzését vizsgáljuk, könnyen épp az ellenkező következtetésre jutunk: a fran-cia irodalom hanyatlik, elveszíti kezdeményező szerepét a világirodalom színpa-dán. A francia irodalom befolyásának csökkenése nem csupán a kortárs művek színvonalának feltételezett esésében rejlik, hanem a világirodalmi mező szerkeze-tének átrendeződésében, a globális kulturális­politikai környezet II. világháború befejezése után látható megváltozásában. Ebből a szempontból jogosak Pascale Casanova máskülönben jelentős összehasonlító irodalomtudományi munkájának, az 1999-es La république mondiale des lettres-nek⁵ címzett kritikák, melyek bírálják az irodalom „világköztársaságának” centrum­periféria alapú, időnként latens sovi-niszta vonásokat mutató leírását. A bírálatok elsősorban a világ irodalmi mező ki-alakulásának történeti modelljére vonatkoznak, mely Párizs és a francia irodalom 19. századi központi pozícióját, a francia nyelv és kultúra ekkori, vélelmezett

„nemzetietlenített” univerzalitását, „nemzetköziségét” modell értékűnek tekinti a világméretű irodalmi mező, egy nemzetek feletti irodalmi, intellektuális tér min-denkori elképzelésében.⁶ Nos, ha a modern művészet történetében a háború utáni új helyzetet egy jó darabig magyarázni lehetett a központ áthelyeződésével, Párizs New Yorkra cserélődésével, az ezredvégre ez az egyetlen központtal elképzelt centrum–periféria struktúra, a világirodalom nemzeti nyelvekben és kultúrákban azonosított ágenseivel aligha alkalmas többé a többpólusú, hálózatosodó és (a vi-lághálónak köszönhetően) virtualizálódó művészeti­irodalmi világköztársaság mozgásainak ábrázolására. Leginkább azért, mert nem egyszerűen a francia nyelv és művészet került ki a központból, hanem az irodalom „világköztársaságának”

szerkezete alakult át. Ez pedig azzal együtt is igaz, hogy a kulturális „tartalom­ és eszmegyártás” új egyenlőtlenségeiben kétségkívül felismerhető az angolszász do-minancia, ám a formák és eszmék lokális el­ és kisajátítása, produktív újraértelme-zése, transzformálása és torzítása manapság sokkal fontosabb szerepet kap az ösz-szehasonlító elemzésekben.

5 Pascale Casanova, Le république mondiale des lettres (Paris: Éditions du Seuil, 1999).

6 Casanova koncepcióját részletesen elemeztem e lap hasábjain. Vesd össze Z. Varga Zoltán,

„Komparatisztikai kutatások az ezredfordulón”, Helikon Irodalomtudományi Szemle 4 (2014): 503–516.

Különösen: 510–512.

Az irodalom válsága

Amikor egy nemzeti irodalom kortárs teljesítményét teszik mérlegre, akkor ritkán helyeznek előtérbe komparatista szempontokat, a világirodalmi tér globá-lis változásait. Johan Faerber egészen friss, Après la littérature [Az irodalom után]

című könyvének előszavában idézi fel azt a vitát, amely 2007­ben a Time Magazin európai kiadásának december 3-ai borítója és a lapban közölt polémikus írás vál-tott ki.⁷ A magazinban Donald Morrison a címlap provokatív feliratát is adó, The Death of French Culture című cikkében a francia kultúra eljelentéktelenedéséről, önmagába fordulásáról, az egykor a világnak a felvilágosodás és az emberi jogok egyetemes eszméit adó dicső nemzet partikularista fordulatáról értekezett.⁸ Faer-ber könyvében, melyet természetesen a kortárs francia irodalom védelmében írt, ezt a helyzetelemzést csupán a francia irodalomra vonatkoztatja, és feleleveníti a hanyatlás­narratívát a francia kultúrán belülről hangoztató szerzők legfontosabb érveit és gondolatait. Közülük talán a közelmúltban elhunyt Tzvetan Todorov 2007­ben megjelent, La littérature en péril [Veszélyben az irodalom]⁹ című művét érde-mes közelebbről megvizsgálni, melyben a szerző az irodalmi kultúra új évezred-ben általában is tapasztalható visszaszorulásának francia sajátosságaira hívja fel a figyelmet. Todorov az irodalom társadalmi és kulturális presztízsvesztésének okát főként az irodalomoktatás nyolcvanas években lezajlott, először az egyete-meken végbement, majd a középiskolákat is elérő átalakításának tulajdonítja. To-dorov a francia strukturalizmus első nemzedékének legendás alakjaként maga is hozzájárult az irodalmi tanulmányok modernizálásához, ahhoz a folyamathoz, mely során az irodalomtudomány filológiai és történelmi stúdiumokból viszony-lag gyorsan a poétika tudományává változott. Csakhogy véleménye szerint ez a folyamat továbbra sem hozta el az olvasás örömének bekerülését az oktatásba, sőt az irodalom tanítása kimerül az irodalomtudomány módszereinek, kritikai esz-köztárának, elméleteinek megismertetésében és begyakoroltatásában. Az irodalom-oktatás tárgya az egyetemek irodalom szakjain és a gimnáziumok irodalom óráin is maga az irodalomtudomány diszciplínája, nem pedig az irodalmi szövegekről való beszéd. Az órákon a diákok a poétika, a narratológia, a szemiotika és a reto-rika leíró eszközeivel ismerkednek meg, amihez képest háttérbe szorul az a pri-mer vágy, hogy a szövegekben megjelenített gondolatokat, eszméket, érzéseket, tapasztalatokat olvasói világtapasztalatokkal hozzuk összefüggésbe.¹⁰ Todorov szerint az irodalmi stúdiumok önreflektivitása és öncélúvá válása közvetlenül fe-lelős az újabb nemzedékek irodalomtól és olvasástól való elidegenedéséért, az

 7 Johan Faerber, Après la littérature: écrire le contemporain (Paris: PUF, 2018), 9–11.

 8 Morrison három évvel később megjelent könyvében foglalja össze cikkének állításait, majd a nyomában keletkező polémia legfontosabb kérdéseit. A kibővített esszét Antoine Compagnon válasza kíséri. Vesd össze Donald Morrison, Antoine Compagnon, The Death of French Culture (Cambridge:

Polity Press, 2010).

 9 Tzvetan Todorov, La littérature en péril (Paris: Flammarion, 2014). Az első kiadás 2007­ben jelent meg.

10 Uo., 18–20.

efféle oktatási rendszerben „kiképzett” hivatásos írástudók (tanárok és kritiku-sok) pedig megerősítik és újratermelik az irodalom formalista szemléletét. Sőt, a modern irodalomtudomány nem csupán az irodalmi művek befogadásának kere-tét, a művekről lehetséges beszédet változtatja meg, hanem magát a művek előál-lítását is, hiszen az írók – akik Todorov szerint gyakran kritikusokból válnak szer-zővé, különösen Franciaországban – szövegeikben is reprodukálják az elméletek-ből megismert poétikai problémákat. Nem meglepő tehát, hogy Todorov kortárs francia irodalomról kialakított összképe meglehetősen kedvezőtlen, s a francia irodalom világirodalmi jelentőségvesztésének okát is az irodalmi művek zárt, eredetét és célját is önnön nyelvi és formai megalkotottságában meglelő iroda-lomszemléletben látja. E szűkösnek tartott irodalomfelfogás három különböző irányát véli felfedezni a kortárs francia irodalomban, bár igazság szerint jellemzé-sükre nem sok szót veszteget. Az elsőt formalistának nevezi és a „szöveggenerálás mechanikus eljárásaival” jellemezi; a másodikat nihilistának, „mely szerint az em-berek buták és gonoszak, az emberi sors végső igazsága a rombolás és az erőszak, az élet pedig beteljesedő katasztrófa”. Míg az első az „ábrázolás tagadása”, addig a második a „tagadás ábrázolása”. A harmadik kortárs irányt Todorov szolipszis-tának nevezi el, melynek szerzői a divatos autofikció örvén életük érdektelen és jelentéktelen eseményeiről fecsegnek: „amilyen undorító a világ, olyan lenyűgöző az én!”¹¹ A hevenyészett összefoglalóból is kitűnik, hogy a pamfletszerűen megírt áttekintés nem táplál irodalomtörténeti ambíciókat, s a túl távoli perspektíva ta-lán nem is támasztaná alá a felszínesség és kiüresedés vádjait. Todorov bírálatá-nak iránya sokkal inkább kultúr­ és civilizációkritikai jelentőséggel bír, s ebben a tekintetben nem is áll annyira messze azoktól az „új moralista” íróktól és esszéis-táktól (Houellebecq & Co.), akiket valószínűleg a nihilista irányba sorol. Todorov-nak kétségtelenül igaza is van, amikor az irodalomoktatás formalista, leíró, időn-ként módszertani önreflektivitásba fulladó gyakorlatának elidegenítő hatásáról beszél, s jogosan teszi szóvá a(z egyetemi) kritika számunkra is ismerős, vitákat kerülő semlegességét, mely bejáratott eszközkészlettel írja le és elemzi a műveket, viszont nem vitatja a művekben előadott eszmék igazságát. Ellenben elhamarko-dottnak és keserű személyes víziónak tűnik az abszurdumig leszűkített és elsze-gényített irodalomszemlélet kiterjesztése a kortárs francia irodalom jó részére, s túlzónak a megállapítás, hogy a nihilistának és szolipszistának aposztrofált irány-zatok nem tudnak semmilyen, az irodalomban, az írásban és az olvasásban meg-osztható, közös világtapasztalattal szolgálni.

Todorov esszéjével közel egy időben, némileg hasonló kiindulópontból ad ke-vésbé apokaliptikus áttekintést a kortárs francia irodalomról Antoine Compagnon.

Compagnon 2006­ban foglalta el a Collège de France „Littérature française moderne et contemporaine: Histoire, critique, théorie” [Modern és kortárs francia irodalom: történelem, kritika, elmélet] katedráját, és már a La littérature, pour quoi

11 Uo., 34–35.

faire? [Irodalom, mivégre?]¹² című székfoglaló beszédének témájában is felveti az irodalmi kultúra új évezred elején tapasztalt térvesztésének kérdését. Történeti vázlatában az irodalom, az írás és az olvasás társadalmi szerepeit, a változó ideo-lógiákra épülő, ám a 20. századig töretlenül meglévő társadalmi legitimitását elemzi. Az irodalom klasszikus (nevel és szórakoztat), romantikus (holisztikus módon szintetizálja az emberi tapasztalatok sokféleségét) és modern (pótolja a nyelv hiányosságait) társadalmi hatóerejének meghatározása után felteszi a kér-dést, hogy vajon a 21. század „posztmodern” irodalma merítheti-e a „felszentelt hatalomnélküliségéből” hatóerejét egy olyan világban, ahol „immár nem megkü-lönböztetett módja sem a történeti, sem az esztétikai, sem pedig a morális tudat megalkotásának és megismerésének; ahol nem az irodalmon keresztül gondolko-dunk a világról és az emberről”?¹³ Az új, „hatalom nélküli”, a befolyásos társadal-mi beszédmódok közül kiszoruló, „posztmodern” irodalom szerepét Compa­

gnon tulajdonképpen humanista módra határozza meg, hiszen a másik ember tapasztalataira való fogékonyság felkeltését, illetve a saját autonómia olvasáson keresztüli megalapozását és megerősítését emeli ki, ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy az irodalomnak ezekben a feladatokban és lehetőségekben osztoznia kell más művészeti ágakkal.

Compagnon nem csupán elvi szempontból foglalkozik az ezredforduló irodal-mának útkeresésével. A korábban már említett 2007­es francia irodalomtörténeti szintézis modern fejezeteinek írójaként, irodalomtörténészként is vállalkozik a kortárs francia irodalmi jelenségek rendszerezésére. A monumentális irodalom-történet időbeli végpontjának címe sokatmondó: L’épuisement de la littérature et son éternel recommencement [Az irodalom kifulladása és örök újraindulása].¹⁴ A kortárs al-kotói trendek osztályozásának mennyiségi nehézségeire már kitértem néhány statisztikai adat közlésének erejéig. Compagnon áttekintése kezdetén rögtön le-szögezi, hogy a modern irodalom történetei mindig is a kísérletező művek törté-netei voltak, s ezzel ki is rekeszti vizsgálatából a middlebrow irodalmának tömegét, mely a realista elbeszélés és a lélektani regény bejáratott témáival és sémáival táplálta, táplálja az olvasás társadalmi gyakorlatának fennmaradását. A francia irodalom 20. századi története bővelkedett a forradalmi jelentőségű alkotásokban, még akkor is, ha 20. századon csupán az 1900­tól kezdődő száz évet értjük, nem pedig – a „hosszú 19. század” történelemtudományban elterjedt fogalmának min-tájára – a hosszú 20. századot, a francia irodalmi modernség Baudelaire­rel és Flaubert­rel kezdődő nagy korszakát. A szürrealizmus, az egzisztencializmus, a Nouveau roman, a posztstrukturalista elméleti avantgárd poétikai újításai és elmé-leti­ideológiai állásfoglalásai olyan irodalomszemléletet vittek győzelemre

Fran-12 Antoine Compagnon, „La littérature, pour quoi faire?: Leçon inaugurale prononcée le jeudi 30 novembre 2006”, in La littérature, pour quoi faire?: Leçon inaugurale prononcée le jeudi 30 novembre 2006 (Paris: Collège de France, 2013), hozzáférés: 2018.11.16., http://books.openedition.org/cdf/524.

13 Uo.

14 Compagnon, XX. siécle, 783–802.

ciaországban, ami Compagnon szerint „az elutasítás és a kutatás kísérletező iro-dalma, mely az abszolútum csöndjére törekedve lerombol minden konvenciót, s mindinkább kitágítja a művészet határait”.¹⁵ Ahogy korábban már idéztem, Com-pagnon szerint ennek a folyamatnak a végén, nagyjából a nyolcvanas évek végére telítődik a francia irodalmi élet a modernség kísérletező irodalmával, s indulnak meg azok a dialektikus ellenmozgások, mellyel a francia irodalomtudós leírja az ezredfordulót megelőző és követő két évtized francia irodalmi történé seit. Com-pagnon négy visszatéréssel osztja fel az időszak irodalmát, melyek heurisztikus értéke sok szempontból vitatható. Ha például az elsőként említett retorikus iroda-lom visszatérését nézzük, akkor szinte semmi sem stimmel: az újretorikus írás-módra példaként hozott Oulipo­kör alapító tagjai ugyanis alig később léptek a francia irodalom színpadára, mint az új regény szerzői (Raymond Queneau pedig jóval korábban), írásmódjuk kísérletező jellegét tekintve pedig még a Tel Quel szövegirodalmától is radikálisabbak voltak. Nem is beszélve arról, hogy az olvasó csak találgatásokba bocsátkozhat afelől, hogy mi indokolja a példaként említett írók új rétorként aposztrofálását. Ha mégis visszatérésként akarjuk leírni az iro-dalmi szövegek matematikai algoritmusokra és kombinatorikus elvekre épülő generálását, akkor azt az ideológiamentességben és az írás pátoszos komolyságá-nak elutasításában kereshetjük. Anélkül, hogy belemennénk Queneau vagy Jacques Roubaud művészetének taglalásába, okvetlenül ki kell emelnünk Georges Perec életművét, akinek Medici­díjas főművét, a La vie mode d’emploi­t [Az élet:

használati utasítás]¹⁶ méltán sorolhatjuk a világirodalmi posztmodern legjelentő-sebb alkotásai közé.¹⁷ Nem véletlenül magasztalja híres Amerikai előadásainak be-fejezésekor Italo Calvino:

Az 1978­ban [...] megjelent könyv igazi eseménye volt a regényírás történe-tének, mindeddig az utolsó. Több okból: felépítésterve végtelenbe nyúló, a mű mégis befejezett; művészi megformálása újszerű; elbeszélői hagyományt ösz-szegez és enciklopédikus tudásanyagot ad, úgy, hogy ezeket világképpé telje-síti ki; egyformán érzékelteti a mában a múlt egymásra rakódó rétegeit és az

15 Uo., 783.

16 Georges Perec, La vie mode d’emploi: romans (Paris: Hachette, 1978).

17 A regény elbeszélés­szervező fikciója egy párizsi bérház belső tereinek leírása, pontosabban a lakók egymást keresztező történeteinek elmesélése. Az elbeszélésben – legalábbis elsődleges szinten, amit aztán az önmagát többszörösen meghazudtoló fikció elbizonytalanít, hisz a regény végén sem tudhatjuk, hogy az elbeszélt valóságban létező épületről, vagy egy lakó festményén ábrázolt épület leírásáról van­e szó; netán mind az épület, mind a festő, mind annak a képe merő fikció? – az épület kezd mesélni egykori és mai lakóiról, azok múltjáról, sorsáról. A lakók kapcsolatait és történeteit az ol-vasó puzzle darabkákként rakosgatja össze. Az összesen száz helyiségből álló, 10 × 10­es négyzet ala-pú épület helyiségeit a huszár sakkból ismert mozgásokat követve járja be az elbeszélés, az ismétlődés elkerülését matematikai algoritmus biztosítja; a regényírói képzelet szabadságát minden fejezetben kötelezően használandó motívum korlátozza (szín, szám, étel, állat, idézet irodalmi művekből stb.).

üresség szédületét; folyamatosan elegyíti az iróniát és a szorongást; összegez-ve: a szerkesztés tervszerűségét és a költészet szabad lebegését egyesíti.¹⁸ Calvino laudációját kiegészítjük még a vendégszövegek szisztematikus és tudatos beépítésével, a történelem és fikció keresztezésével, a mise en abyme technika alkalmazásával, az önnön érvényességét megkérdőjelező fikcionalitás bevezetésével, vagyis a posztmodern elbeszélésirodalom leírásakor használt vonásokkal.

üresség szédületét; folyamatosan elegyíti az iróniát és a szorongást; összegez-ve: a szerkesztés tervszerűségét és a költészet szabad lebegését egyesíti.¹⁸ Calvino laudációját kiegészítjük még a vendégszövegek szisztematikus és tudatos beépítésével, a történelem és fikció keresztezésével, a mise en abyme technika alkalmazásával, az önnön érvényességét megkérdőjelező fikcionalitás bevezetésével, vagyis a posztmodern elbeszélésirodalom leírásakor használt vonásokkal.